Tom érezte, hogy minden szem rászegeződik, és tudta is miért.

- Woah! – nézett rá Georg elkerekedett szemekkel, amint meglátta. – Ember!

Tom elvigyorodott, és büszkén simította végig az új hajfonatait. Jó ötletnek tartotta, már egy ideje akart valami hasonló változást, és most elégedett is volt a végeredménnyel. A haja persze őrülten húzta a bőrét, és kibaszottul fájt a durva kezeléstől, amin átment.

Nevetett egy kicsit a gondolaton, hogy az anyja, aki bármit megadott volna, hogy a rasztái eltűnjenek, mit gondolt volna erről. Valószínűleg azt, hogy ez még rosszabb, de Tomot ez egyáltalán nem zavarta. Az anyjának lassan ideje megtanulnia, hogy most már nem nagyon szólhat bele az életébe.

- Ez nagyon király! – kiáltott fel Georg, amint magához tért a kezdeti sokkból. – Nagyon menő!
- Kösz. – felelte Tom, még szélesebben vigyorogva.

- Úgy nézel ki, mint az emberek, akiket bezárunk ide. – szólalt meg Gustav, de Tom eleresztette a füle mellett. Egyáltalán nem érdekelte mit gondol róla Gustav. Igazából, csak egy ember véleménye számított neki.

Nem volt túl gyakori, hogy magán a cellán kívül lett volna terápiája, de ezúttal Bill maga szólt Anne-nek, hogy beszélni akar, ezért Anne rögtön kölcsön is vett egy szobát egy másik emeleten, ahol kényelmes székek, és kellemes, megnyugtató színű falak voltak. Kávéval is megkínálta, amit Bill azonnal elfogadott.

Az ujjait szorosan a bögre közé fonta, így próbálta meg elrejteni, hogy a kezei remegnek. A lehelete is bizonytalanul rezgő felhőkben jött csak elő, és úgy tűnt, hogy valamit nagyon mondani akar, de nem igazán tudja hogyan közelítse meg a témát. Anne nem akarta kényszeríteni, de valahogy el kellett kezdenie a helyes irányba terelni.
- Valami gondod van? – kérdezte lágyan, figyelmesen tanulmányozva az arcát. Bill a szájába szívta az alsó ajkát. Nem nézett Anne-re, helyette a csészéjét bámulta. Végül viszont, bólintott.
- Az, hogy… - mély levegőt vett, és még inkább megszorította a porcelán bögrét. Felsóhajtott, és újra kezdte. – Nem szeretem a férfiakat. – vallotta be, az ujjai pedig megfeszültek a meleg csésze körül. – Az igazság, hogy kibaszottul gyűlölöm őket.
- Oh. – bólintott Anne. Meglepődött, de nem mutatta ki. – Értem.
Soha nem hitte volna, hogy a rab valaha is ezt fogja mondani. Sejtette, hogy így van, de sosem tudhatta biztosan. Nagyon is büszke volt most rá.
- És én… - Bill nagyot nyelt, és kellett neki pár másodperc, mielőtt folytatta. – Szerintem megint kezdek megőrülni.
Anne megrázta a fejét.
- Nem, nem. – átnyúlt az asztal felett, és a kezét Bill vékony csuklójára tette. – Csak jobb lesz, oké? Nem őrülsz meg.
Bill felhorkant.
- Nem olyan érzés.
- Milyen érzés? – kérdezte Anne.
- Szar.
Anne bólintott.
- Megértem. – mondta lágyan, és Bill testtartását kezdte tanulmányozni. Kicsit előregörnyedve ült, a bögréjét pedig olyan erősen szorította, hogy az ujjai már elfehéredtek. Úgy tűnt, nagyon kényelmetlenül érzi magát, és ettől rögtön együtt érzett vele. Billnek nagyon nehéz volt megbírkóznia az érzéseivel. Éveken át elnyomta őket, mostanra pedig, hogy néhány a felszínre tört, fogalma sem volt mit jelentettek.
- Mire gondolsz az alatt, hogy ’megint’, Bill? Azt mondtad, hogy megint kezdesz megőrülni.
Bill teste megfeszült.
- Semmire nem gondoltam.
- Bill, nem gondolod, hogy lehetséges, hogy te-
- Nem. – sziszegte, és Anne érezte, hogy a fiú elkezdett visszahúzódni, amit pedig egyáltalán nem szeretett volna, ezért inkább megadta magát.
- Rendben. – felelte. – Oké, nem fogunk erről beszélni, sajnálom, hogy felhoztam. De van valami más, amiről szeretnék beszélni. – mondta, remélve, hogy nem rontotta el a hangulatot. – Az apád.
Bill láthatóan lesápadt.
- Nem. – mondta halkan.
- Alig tudok róla valamit. – próbálkozott Anne tovább. Kicsit bűntudata volt, amiért így kényszeríti, de tudta, hogy ha Bill egyszer végre kiadja magából, sokkal jobban, sokkal felszabadultabban fogja magát érezni. Muszáj volt kiengednie magából.
- Seggfej volt, ennyit elég róla tudni.
- Mitől volt seggfej?
Bill vállat vont, de Anne tudta, hogy tudja, csak nem akar róla beszélni. Eddig még nem feszegette ezt a problémát, de egy nap muszáj lesz beszélnie róla. Nem fog tudni neki segíteni, amíg nem ismeri meg a hátterét teljesen.
- Gondolod, hogy részben ő lehet az oka, hogy gyűlölöd a férfiakat?
Bill lefelé nézett, látszott rajta, hogy gondolkozik. Anneben egy kis remény gyúlt fel.
- Még nem gondoltam erre. – vallotta be a rab.
- Szóval lehetséges?
Bill vállat vont, és ez egyelőre elég is volt.

- Mit gondolsz, inkább apádhoz, vagy anyukádhoz hasonlítasz?
Bill lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Sokáig maradt ebben a pozícióban, remegő kezekkel.
- Anyámra hasonlítok. – suttogta végül. – Mindenki ezt mondta. Én mondjuk sosem így láttam.
- Miért nem? Láttam róla képeket, én is egyetértek.
Tényleg nagyon hasonlított az édesanyjára; ugyanazok a szemek, ugyanaz az egyenes orr, és ugyanaz a dús haj.

Bill szemmel láthatóan összerezzent, de már így is tovább mentek, mint valaha. Sosem engedte, hogy Anne ilyen mélyre menjen, még mielőtt a védekezési mechanizmusa teljes módra kapcsolt volna. De most a védelmét elengedte, és Anne tudta, hogy ki kell ezt használnia, mert talán olyan kérdésekre is választ kaphat, ami már 5 éve foglalkoztatja.

Miért.
Ez volt Anne egyetlen kérdése. Nem a hogyan, nem a mikor vagy a hol, hanem a miért.

- Mert, - mondta Bill lassan. – Mert ő jó volt.
- Nem akarod magadat hozzá hasonlítani.
Bill megrázta a fejét.
- De az apád-?
- Ő nem volt jó. – felelte dühösen, és elszántsággal a hangjában, összeszorított fogak között. – És én sem vagyok.
Anne arca meglágyult, mert biztos volt benne, hogy a fiú mindig is ezt gondolta.
- Nem vagy gonosz ember, Bill.
Nem válaszolt, de egyértelmű volt, hogy nem hitt ebben.
- Miért csinálod ezt egyáltalán? – kérdezte Bill, és felnézett Anne-re. – Miért foglalkozol velem? Csak az időd vesztegetem.
Anne eltette a jegyzetfüzetét, és lerakta az asztalra.
- Nem vesztegetem az időm. – biztosította. – Azért csinálom, mert szerintem, mélyen, legbelül, beszélni akarsz róla beszélni, és tudom, hogy ha tényleg megpróbálnád, lenne rá esély, hogy le tudd magadban zárni.
Bill morgott valamit az orra alatt, ami úgy hangzott, hogy ’de kibaszottul nincs értelme’, de Anne nyugodtan eleresztette a füle mellett. Inkább rámosolygott.

- Tommal beszélnél róla? – kérdezte. A fiú nem válaszolt, Anne számított is erre, ezért folytatta. – Elég közel kerültetek egymáshoz, ugye? – még mindig semmi válasz. – Bill, beszélnem kell a kapcsolatotoktól. – sóhajtotta végül. Bill összerezzent a szó hallatán. – Jó, hogy van egy barátod, ne érts félre, de… jó célokkal vagy ebben?
- Milyen célokkal? – kérdezte monotonon.
- Tudnom kell, ha csak szórakozol vele. – mondta Anne. – Mert ha igen, ha azt akarod vele csinálni, amit tavaly azzal a szegény fiúval, akkor meg kell tiltanom, hogy találkozz vele. És nem akarom ezt tenni, mert jó hatással van rád. Bill, érted mit mondok?
Bill nagyot nyelt.
- Értem. – mondta halkan, a szemei pedig összeszűkültek, ahogy az asztalra nézett.
- És Bill, nem feküdhetsz le vele. A munkájába kerülhet, ha bárki rájön.
- Beköpnél, Anne? – nézett fel rá, szikrázó szemekkel, és Anne rögtön tudta, hogy már elkésett. Felsóhajtott.
- Tudod, hogy nem. Nem akarom, hogy ez legyen, - folytatta -, de ha próbálsz valamit csinálni azzal a fiúval, vissza fognak rakni magánzárkába, és akkor még enni sem jöhetsz majd ki.
- Nem fogok semmit csinálni. – mondta Bill az összeszorított fogai között, újra az asztalt nézve.
Anne bólintott. Bízott benne, muszáj volt.

- Ez pedig egy újabb kérdéshez visz minket. – mondta. – Látom, hogy jó hatással van rád. Vidámabb vagy, amikor melletted van; látom. Szóval azt akarom mondani, - kezdett bele végül a lényegbe, amikor észrevette, hogy Bill kezd türelmetlen lenni. – hogy ugye azt mondtad, hogy nem szereted a férfiakat. Tom hogy illik a képbe?
- Sehogy.
- Hm?
- Nem illik bele.
- Vonzódsz hozzá?
Bill kerülte Anne tekintetét, akinek ez épp elég volt, hogy megértse.

- Tommal beszéltél már a múltadról? – kérdezte utána, és hátradőlt a székében, a szemét továbbra is a páciensén tartva. Bill megrázta a fejét, és könnyű volt észrevenni, hogy félt is az elképzeléstől.
- Szerintem kéne. – folytatta Anne. – Nem sokat, csak apró darabokat. Olyan darabokat, amiket fel mersz adni.
- Szóval azt akarod, hogy nyíljak meg neki, hogy aztán rohanhasson hozzád a szaftos részekkel? – nézett rá Bill összeszűkített szemekkel. Egyáltalán nem tetszett neki az elképzelés.
- Tom nem tenné ezt. Szerinted ezt tenné?
Bill vállat vont, idegesnek tűnt.
- Mi értelme lenne egyáltalán? – kérdezte. Anne csak elmosolyodott ezt hallva, Bill pedig felhorkant. – Szart se fogok elmondani neki. – jelentette ki, és összefonta a karját. – Emellett pedig, nem akarja tudni. Ő maga mondta.
- Nem akarja? – vonta fel a szemöldökét Anne. Ezt furcsának találta. Tom azóta próbált belőle információt kiszedni, amióta csak meglátta Billt. Ha hirtelen eljutott oda, hogy ne érdekelje már, hogy Bill mit követett el, akkor minden bizonnyal nem fogadta meg a tanácsát arról, hogy ne kerüljön túl közel. Hát, egyértelmű volt, hogy már túl közel voltak. Bill épp most ismerte be, hogy lefeküdtek, de Tom érzelmileg is sokkal inkább benne volt, mint kellett volna.
- Csak apró darabokat. – mondta Anne, és emlékeztette magát, hogy később beszéljen Tommal is. Bill felsóhajtott, valószínűleg rájött, hogy Anne nem fogja ezt feladni. – Talán nem is kell neki mondanod semmit, talán csak megmutathatnád?
- Megmutatni? – ráncolta Bill a homlokát. Ezt meg hogy értette? Mégis mit mutathatna Tomnak? Börtönben volt, semmit nem tudott megmutatni. Már látta az összes tetoválását, gondolta vigyorogva, mi mást tudott volna még mutatni?

Ami azt illeti, sok mindent.

Bill és Anne beszélgetése az eddigi leghosszabb volt. Bill el sem tudta képzelni hogy volt képes több, mint 3 órán át ott ülni. Be kellett vallania, hogy sokkal könnyedebbnek érezte magát, de nem akarta beismerni, hogy a terápia működött.

Tudta, hogy vonzódott Tomhoz, a szexuális orientáltságától függetlenül. A férfiak iránti gyűlölete úgy tűnt, a Jörg iránti gyűlöletéből fakadt, legalábbis Anne szerint. És hogy miért akart csábítani… na, hát ezt legalább egy órába telt, mire kivesézték. Anne azt mondta, hogy ez önkínzás, és Bill először csak nevetett ezen, de Anne minél többet beszélt róla, annál inkább úgy tűnt, hogy lehet benne valami.

- Ha olyasmit csinálsz, amit utálsz, akkor az azt jelenti, hogy szerinted megérdemled. – magyarázta. – Ha fájdalmat okozol magadnak, azzal önmagad bünteted. Az egyetlen fájdalom, amit el tudsz viselni, amit magadnak okozol. Ha valaki más okozza, akkor kikapcsolsz, nem tudod kezelni. Ismerősen hangzik?

Bill a karjába hajtotta a fejét, és hosszan kifújta a levegőt. Kimerült volt, az agya pedig mintha folyékony lett volna. A gondolatai összevissza kavarogtak a fejében, inkább le is hunyta a szemeit.

Anne ötletétől is félt, hogy megmutassa Tomnak. Ezt nem tehette. Nem is értette mi volt az értelme, hogy miért segíthetne. Anne azt is kérte, hogy beszéljen neki a múltjáról. Na persze, álmodjon csak. Nem fog a múltjáról beszélni, még gondolni is alig tud rá. Lehetetlen volt, fizikailag érezte a falakat az elméjében. Magasak voltak, vastagok, és kizárták a börtönön kívül töltött éveket. Szinte lehetetlen volt áthatolni rajta, és amikor sikerült, nem volt szép vége.

Nem sokkal azután, hogy megérkezett, Tom látta, hogy Anne felmegy az egyik emeletre, és Sophia mondta neki, hogy a 815-ös rabbal tűnt el a kávézó szobába, amit a várakozó családtagoknak tartanak fent; és órákon át nem jöttek ki onnan.

Tomot nagyon meglepte, hogy Bill tényleg megfogadta a tanácsát, és a terapeutájához fordult a problémájáva. Úgy tűnik, jó hosszan elbeszélgettek. Eltűnődött, hogy vajon Anne-nek sikerült-e valami áttörést elérni.

Úgy döntött, nem megy fel Billhez, egy ilyen hosszú foglalkozás után valószínűleg szüksége van a pihenésre, de amikor kezdett besötétedni, és a műszakja is a végéhez közeledett, muszáj volt felmennie. Próbálta megállni, de rá kellett jönnie, hogy képtelen távol maradni.

Kettesével szedte a lépcsőket, amíg el nem ért a folyosóig. Csendes volt, leszámítva azt a néhány tévét, ami a cellákban ment. Halkan elindult Bill cellája felé. Izgatott volt, hogy lássa őt, és hogy hallha miről beszéltek Anne-nel. Persze, csak ha Bill el akarja mondani. Nem fog válaszokat követelni, ha Bill nem akar beszélni róla.

De amikor benézett a 32-es cellán, a látványtól összeszorult a szíve. Bill az ágyán feküdt, lehunyt szemmel, félig tátott szájjal. A takaróját az álláig felhúzta, és a fél fejét betakarta vele. Aludt, méghozzá a látszat alapján elég mélyen. Tomnak nem volt szíve felébreszteni, kimerültnek tűnt.

Lágyan elmosolyodott, és a homlokát a hideg rácsnak támasztotta.

Pár perccel később, Bill tudatalattija mindenbizonnyal megérezte, hogy Tom nézi, mert elkezdett mocorogni, és a szemei kinyíltak. Először zavartnak tűnt, hogy mi ébresztette fel, de aztán a tekintete Tom felé vándorolt. Tom félénken elmosolyodott.
- Reggelt. – mondta, és Bill felült.
- Mi a szar az ott a fejeden? – kérdezte, a fáradt szemeit meresztve. – Gyere be, látni akarom!
Tom felnevetett, kinyitotta az ajtót, és bement. Bill szemei elkerekedtek, amikor teljes egészében meglátta Tomot.
- Mi a szart csináltál? – szállt ki az ágyából, és Tomhoz ment. Kíváncsian felemelte az egyik fonatot, hogy közelebbről tanulmányozza.
- Nem? – kérdezte Tom. Mosolyogva nézte, ahogy Bill végigsimította a fejét, és a körmeit finoman végighúzta a fonatok között. Furcsán kellemes érzés volt a fájó bőrének.
- Nagyon érdekes. – mondta végül, és Tom ettől csak még szélesebben vigyorgott. Billnek tetszett.
- Szia. – mondta Tom, csak mert Bill már teljesen az arcában volt, Bill pedig a szemeit forgatta. – Anne-nel beszéltél? – kérdezte, Bill pedig bólintott. – És? – kérdezte.
- És, - kezdett bele Bill, miközben visszaült az ágyára. – Bebizonyosodott, hogy teljesen el vagyok baszva. Nem mintha ezt eddig nem tudtuk volna.
- Oh? – ült le mellé Tom, a profilját nézve.

Bill újra bólintott, és nagyot sóhajtott. Anne két dolgot kért tőle a beszélgetésük alatt. Az első az a megmutatós dolog volt, amiről már az első másodpercben eldöntötte, hogy hülye ötlet, és csak azért sem fogja megcsinálni. De Anne azt is mondta, vagyis inkább utasította, hogy magyarázza el Tomnak, hogy pontosan mit is akar tőle. A probléma ezzel csak az volt, hogy maga Bill sem tudta. Azóta nem tudta, hogy a védelmét leeresztette, és Tom miatt elfelejtette a forgatókönyvet. Mit csinált egyáltalán? Már fogalma sem volt róla.

Még mindig ott volt az a fal, ami rengeteg mindent elrejtett előle. De volt egy olyan érzése, hogy maradnia is kell. Nagyon rossz érzés volt, hogy lassan kezdett leomlani, ahogy Tom és Anne is próbálta áttörni. Stabilan állt még, de már voltak benne repedések.

- Vannak… - bámult ki Bill intenzíven az ablakon, és közben a fejében átkozta önmagát, amiért ennyire nehezére esett erről beszélni. Nem kéne ilyen nehéznek lennie, ugye? Nem, ha normális lenne, kevesebb büszkeséggel. – Problémáim. – fejezte be végül, összeszorított fogakkal, és látta, hogy Tom bólint. – Problémáim azzal, hogy… ki vagyok, és… - még több belső átkozódás – és azzal, amit tettem.
És akkor abba akarta hagyni, üvölteni akart magával, hogy fogja már be a kurva életbe, de akkor Tom a térdére tette a kezét.
Mintha Tom kezének hatására, a szavak azonnal fellazultak volna. Automatikusan jöttek, mielőtt megállíthatta volna őket.
- Szerintem azt akarom, hogy barátok legyünk.
Billt is ugyanúgy lesokkolta a vallomás, mint Tomot, de nem mutatta, tartotta a kifejezéstelen arcát, amíg Tom csak annyit suttogott, hogy ’oké’, egy bólintással.

Bill le volt döbbenve. Vége volt a pillanatnak? Megcsinálta? Tomra nézett, de csak azt látta, hogy olvashatatlan arckifejezéssel bámulja őt. Csak nézték egymást hosszú másodperceken át, amik Bill számára perceknek tűntek. A kéz a térdén forró lángként égették, és amikor Tom azt suttogta, hogy „A barátok csinálnak ilyet?”, Bill zavartan pislogott.
- Mit? – kérdezte, kicsit hangosabban.
- Ezt.
Bill egy darabig még nem értette mire gondol Tom, amíg észre nem vette, hogy milyen közel kerültek egymáshoz. Ugyanazt a levegőt lélegezték már, és érezte, hogy valami, ami legalább olyan forró, mint Tom keze, fellobbant benne.
- Igen. – döntötte el, és miután oldalra döntötte a fejét, alig fél centimétert kellett csak előrehajolnia, hogy az ajkaik összeérjenek.

Abban a pillanatban, úgy döntött, hogy meggondolta magát. Amint elváltak az ajkaik, Bill Tom füléhez húzódott, és a kérését elsuttogta neki. Tom élesen kapott levegőért, és a szemei elkerekedtek, amíg Bill tovább suttogott.
- Mit akarsz, mit hozzak neked? – kérdezte, amint Bill elhúzódott.
- Pontosan azt, amit mondtam.
- Te viccelsz. – horkant fel Tom, és felvont szemöldökkel összefonta a karját. Várta, hogy Bill mondja, hogy csak vicc, de amikor látta, hogy Bill arckifejezése nem változik, Tom szemei méginkább elkerekedtek. – Te nem viccelsz. – állapította meg, leesett állal.
- Nem.
- Miért?
- Mert kell. – mondta Bill. – Most akkor követed a pszichiáterem tanácsát, vagy nem? Ez az egy lehetőséged van, nem foglak újra megkérni, mert higgy nekem, nem akarom ezt csinálni.
Akkor miért csinálod, te idióta?!
Tom közel hajol hozzá, és gyanakodva összeszűkítette a szemét, de végül felnevetett, és a fejét csóválta.
- Jó. – mondta. – Oké, rendben, behozom neked.
- Nagyszerű. – mosolyodott el Bill, hezitálva, aggódva. Mit csinált?!

Tom úgy érezte magát, mint egy idióta, hogy ilyesmit vett Billnek. Kerülte a pénztáros tekintetét, amikor kifizette, és egészen a haja tövéig belepurolt. Nem tudta elhinni, hogy tényleg megveszi; el se tudta képzelni, hogy a pénztár mögött álló nő mit gondolhat róla. Amikor felnézett, hogy egy gyors sziát mondjon neki, úgy érezte, hogy a nő arcán sejtelmes mosolyt lát, amitől még inkább elpirult, és szó szerint kirohant az üzletből, nehogy még csak a közelében is lássa valaki.

Eltűnődött, hogy azt fogja-e csinálni, amit az emberek általában szoktak, de valahogy nem bírta elképzelni Billt. Egyszerűen csak… furcsa volt. Nagyon furcsa. Gyanakodott, hogy talán csak egy vicc volt, de két nappal később, amikor felcaplatott a lépcsőn, a dzsekije alatt a kis szatyorral, már nagyon is érdekelte, hogy mit akar Bill.

Gyorsan és gyakorlottan kinyitotta a Bill ajtaján lévő zárakat és belépett a cellába.
- Reggelt. – mondta Bill. Az asztalnál ült, a fejét a tenyerének támasztva.
- Délután 1 van, Bill. – nevetett Tom, és a lábával becsukta az ajtót.
Bill vállat vont, és a zacskót nézte, ahogy Tom kivette a zsebéből.
- Ez az…?
Tom bólintott, és odanyújtotta neki, Bill pedig rögtön elvette tőle. Nem nézett bele.
- Ugye tudod, hogy nem tarthatod meg? Nincs engedélyezve, hogy bármit is behozzak neked.
Bill bólintott, és a mellkasához szorította a zacskót. Zavartnak tűnt, egy kicsit talán ijedtnek is.
- Ülj le. – mondta Tomnak, miután ő maga felállt. A fürdő felé ment, Tom pedig érdeklődve nézte, miközben helyet foglalt. – Adj 15 percet.
Tom megpróbálta visszafogni magát a nevetéstől, de végül egy vigyort nem tudott elnyomni. Bill nem figyelt rá.
- Ne gyere be! – mondta, figyelmeztetésképpen, és szigorúan nézett Tomra, mielőtt bezárta volna az ajtót.

Tom az ujjával az asztalon dobolt amíg várt. Izgatottabb volt most már, hogy mit fog látni 15 perc múlva, mint ahogy azt gondolta volna. Egy névtelen dallamot dúdolgatott, és türelmetlenül pillantott az órájára.

Amikor 17 perc eltelt, Tomnak már nehezére esett normális képet vágni.
- Minden rendben odabent? – szólt be, a hangjában pedig szórakozottság volt, amit Bill is azonnal kiszúrt. A válasz egyszerű volt.
- Kuss!
És Tom ettől még jobban nevetett.
- Aham. – felelte, nagyon is vidáman. – Amikor csak kész vagy. Én addig csak itt ülök… nézem, ahogy a hajam megőszül…
Bill nem túl vidáman csak morgott valamit, és újabb 3 perccel később, az ajtó lassan kinyílt, Bill pedig kilépett az ajtón, erősen a padlót bámulva.

Tomnak kiakadt az állkapcsa.
- Szent szar. – suttogta, ahogy próbálta bevenni az elé táruló látványt. Egy pillanatra azon kapta magát, hogy azon tűnődik ki lehet ez az ember és hogyan jutott be Bill cellájába, de aztán az agya megmondta neki, hogy ez tényleg Bill.
- Szent szar. – ismételte, mivel képtelen volt bármi mást mondani. A szíve felgyorsult a mellkasában, és amikor már nem bírták tovább a szemei, nagyot pislogott.

Billen farmer volt; sötétkék, szinte fekete farmer, és egy sötét póló, ami a vékony formájához tapadt. Olyan furcsa volt a szokásos narancs ruhán kívül látni, hogy Tomnak elsőre nehezére is esett felfogni, hogy ez a Bill ugyanaz, aki 20 perccel korábban bement a fürdőbe. A ruhán kívül viszont, a leg feltűnőbb dolog, az arca volt.

A szeme körül sötét volt, mint mindig, de most rendesen meg volt csinálva. A szemfesték olyan tökéletesen volt felkenve, mintha egy profi munkája lett volna. A szempillái olyan hosszúak voltak a szempillaspirál miatt, amit Tom vásárolt neki, hogy árnyékot vetettek az arcára.

Bill nagyot nyelt, és összeszedett magában némi bátorságot, hogy mély levegőt vegyen, és felnézzen. A látvány lenyűgöző volt. A szemei olyan intenzívek voltak… Még a haja is rendesebbnek tűnt, bár azzal a kifésülésen kívül nem tudott túl sok mindent kezdeni.

- Te… - kezdett bele Tom, de kiszáradt a szája. Alig tudott beszélni, és hallotta, hogy csak suttog. – Istenem, elképesztő vagy.
Bill megköszörülte a torkát.
- Igen? Még mindig megy?
Úgy tűnt megkapta a bátorítást, ami kellett neki, mert feljebb emelte a fejét, és elfújta a szemeiből a frufruját. Tom lassan közelített felé.
- Oh, igen. – emelte fel a kezét, és eltűrte Bill haját. A sötét karikák a szeme alól eltűntek; a bőre olyan simának tűnt, mint egy babáé. – Honnan tudod hogy kell ezt csinálni?
- Ez vagyok én. – suttogta Bill. – Voltam. – javította magát. – Előtte. Mindig így néztem ki.
- Gyönyörű vagy. – mondta Tom. Ennél őszintébb szavakat sosem mondott. Bill elmosolyodott.
- Furcsa érzés.

Tom végigsimította Bill alsóajkát. Mindig is tudta, hogy ott van Billben a szépség, de sosem mert ilyen drasztikus változást elképzelni. A sminktől olyan fiomnak tűnt, kiemelte a vonásait, élettelivé tette a tekintetét. Sokkal egészségesebbnek tűnt.

Tomnak egyből volt egy elmélete, hogy Bill miért csinálhatta ezt fiatalkorában. Gyűlölte a férfiakat, és mivel ő is férfi volt, megpróbált olyan nőiesnek tűnni, amennyire csak lehet, hogy el tudja viselni a saját tükörképét. Legalábbis, egyelőre ez volt az elmélete.

- Tényleg kár, hogy nem tarthatod meg. – motyogta, és képtelen volt elszakítani a ekintetét Bill szemeitől. Ha Bill eddig tudott hipnotizálni, az semmi volt ehhez képest. Azt is kérhette volna Tomtól, hogy szöktesse meg, és egy pillanat alatt megtette volna.
Bill vállat vont.
- Eh. Itt amúgy sincs értelme.
- Gondolom…
Bill elmosolyodott, és az ujjaival Tom egyik hajfonatának végéhez nyúlt.
- Úgy néz ki mindketten átalakultunk. Nem rossz.

Tom elmosolyodott, még mindig elfelejtett szinte pislogni is, a következő pillanatban pedig, mielőtt felfoghatta volna, már meg is csókolta. Egyik kezét Bill nyakához emelte, a másikat pedig a derekához, és magához húzta, csak hogy érezze a közelségét.

Bill hagyta, hogy Tom a fürdő ajtaja melletti falhoz nyomja.
- Tetszik? – kérdezte az ajkainél, kiéhezetten kapaszkodva Tom egyenruhájába.
- Kibaszottul.
Bill felnyögött.
- Imádom amikor káromkodsz!
- Oh, igen? – húzódott hátra Tom, Billt továbbra is a falnál tartva a csípőjénél. Bill felhevülten nézett rá, enyhén duzzadt, széttátott ajkakkal. Kicsit lihegett is, de sosem volt még ennél gyönyörűbb.
- Aha. – bólintott, végigsimítva Tom hátát, és Tom visszahajolt, hogy végigcsókolja az állkapcsát, és a nyakát.
Bill felnyögött, és hátravetette a fejét a falhoz, a kezével pedig Tom új hajfonatait húzta.
- Te vagy a legjobb kibaszott barát a világon. – mondta halkan, és alig fejezte be a mondatot, Bill erőteljesen megcsókolta, és olyan erővel lökte a falhoz, hogy alig kapott levegőt.

Amíg a ruhák a földre hullottak; odalent, az irodában, Georg legalább a századik alkalommal olvasta végig Bill aktáját. Felsóhajtott, a homlokát dörzsölte, becsukta a mappát, és Tom laptop táskájába rakta, hogy megtalálja, amikor hazaér.

Tomnak muszáj volt tudnia, mert fontosabb volt, mint gondolta volna.