Amikor ráunt az üres lakásra, Tom egyre gyakrabban találta magát úton a belváros felé, a táskájában jó nagy adag festékszóróval.

Be akarta fejezni a falat, csak annyi minden történt egyszerre, hogy nem volt rá ideje, de amint kicsit lecsillapodtak a kedélyek, tudta, hogy most már muszáj rászánnia magát, hogy megcsinálja. Andreas az utóbbi időben állandóan rajta lógott, és minden egyes szabad percében együtt akart vele lenni, amikor hirtelen rájött, hogy mit is jelent a különköltözés. David miatt is meg volt kötve a keze, mert alig pár nappal korábban egy hatalmas projektbe rángatta bele.

Tom sóhajtva felemelte a létrát, és óvatosan a falnak támasztotta. Az élete sosem volt még ennyire mozgalmas, és be kellett vallania, hogy hiányzottak neki a régi csendes napok. Hiányzott neki a lustálkodás, amikor nem kellett semmit csinálnia, csak egy sörrel a kezében üldögélt a hátsókertben haverjaival, vagy csak szimplán a lakásban döglött Andivel. Hiányzott neki a kötelezettségmentesség szabadsága.

Az élete nem változott meg drasztikusan, de a sok apró dolog kezdett fölé nőni. Az egyetlen kiútja a festés volt, és ezáltal többet is csinálta. Bill el volt ragadtatva ettől, természetesem, Tom pedig szerette boldoggá tenni. Látni Bill széles mosolyát és csillogó arcát, amikor valami újat mutatott neki, nagyon is megérte.

De volt valami, amit most nem mutatott meg neki. Ami azt illeti, annyira szemelőtt volt, hogy Tomnak mindig nevetnie kellet, amikor eszébe jutott. Bill már hetek óta nem volt a galéria hátsófalánál, és Tom békésen festhetett. Néha azt gondolta, hogy Bill talán már teljesen el is felejtette, de valahol mélyen tudta, hogy ez nem igaz. Talán csak azt gondolta, hogy Tom jelenleg nem dolgozik rajta? Bill sosem kérdezte meg hova megy Tom. Ez volt a legjobb része a kapcsolatuknak.

Tom tudta, hogy Bill minden nap dolgozni megy, és fogalma sincs hogyan telik a napja, bár nem is kérdezte sűrűn. Hogy Tom mit csinált a nap során, sosem volt téma, és Tom érezte, hogy ezt Bill azért csinálja, mert nem akarta, hogy még jobban bezártnak érezze magát. Bill így akarta megadni neki azt a szabadságot, amire olyan kétségbeesetten vágyott.

Sokszor eltűnődött, hogy Andreas mit gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy Bill szabadságot és nem láncokat ígér neki, mert legtöbbször pont az ellenkezőjét érezte. De sosem merte megkérdőjelezni. Ha Andi azt mondta így van, akkor így is van. Csak ki kellett nyitnia a szemeit. De Tomnak ez nem volt olyan könnyű, és erősen összeszorított szemekkel botladozott.

Tom néha dolgozni ment Daviddal, más napokon csak kóborolt az utcán. Az utóbbi időben viszont, órákat töltött alig pár méterre Billtől, hogy befejezze Bill karácsonyi ajándékát. Egy festmény és egy történet, Tom csak ennyit tudott adni, de tudta, hogy ez lesz a legjobb, amit valaha adhat.

A kép kezdete óta először, Tom hozott magával vörös festéket is. Eddig szigorúan ragaszkodott a feketéhez, kékhez, fehérhez és ezüsthöz, így ez még számára is hatalmas lépés volt. Visszatartotta a levegőt, és gyorsan felvázolta a körvonalakat. Elégedett volt az alapformával, ezért kiengedte a levegőt, és munkához látott.

Karácsonyig már csak pár nap volt vissza, és a hideg idő megnehezítette a dolgát. Elképzelte Bill hogyan fog reagálni, ha majd megmutatja neki. Remélhetőleg jó lesz.

- Tom, megbántad, hogy összeköltöztünk?
Késő este volt, és Bill a szőnyegen feküdt összegömbölyödve, a kandalló előtt. Még mindig nem vettek kanapét, de ahogy Tom lenézett a szerelmére, aki éppen párnának használta őt, egyáltalán nem is hiányzott neki. Jó volt neki a földön is, közel a lobogó tűzhez, Billel az ölében. Melegebb volt, jobb, és sokkal romantikusabb is.

- Hát persze, hogy nem. – felelte Tom gyorsan, azon tűnődve, hogy a hirtelen kérdés honnan jöhetett. Nem tűnt boldognak? – Miért kérdezed?
Bill felsóhajtott, és megfordította a fejét, hogy Tom szemébe nézhessen.
- Sokat tűnsz el.
Mielőtt Tom válaszolhatott volna, Bill felemelte az ujját, és Tom szájához nyomta.
- Csönd. Nem kell tudnom hova mész, csak annyit akarok tudni, hogy menekülsz, vagy csak barangolsz.
Tom megpuszilta az ujját, és elmosolyodott.
- Az egyetlen irány, ahova menekülnék, az te lennél, és akármerre is indulok, mindig csak körbe-körbe megyek; mindig ott lyukadok ki, ahol kezdtem.
Bill elmosolyodott, de nem válaszolt. A tűz felé fordítottta a fejét.
- Megbántad, hogy velem vagy?
- Sok mindent megbántam az életemben, de téged semmiképp. – mondta ki, bár mindketten tudták a választ. Az ujjait Bill selymes hajába csúsztatta. – Mindig lesznek problémák. – tette hozzá a gondolataiba mélyülve, amikor eszébe jutott Bill szüleinek szörnyű látogatása, amivel azután lepték meg őket, hogy beköltöztek.
- Megoldjuk őket. – felelte Bill nyugodtan, és felemelte a kezét, hogy Tommal összekulcsolja az ujjaikat.
- Lehet, hogy rájössz, hogy nem is szeretsz, ha kiismersz. – mondta Tom viccként, és Bill halkan felnevetett.
- Akkor csak bezárlak a műterembe, és festő szexrabszolgaként foglak tartani. – vonta fel Bill a szemöldökét, Tom pedig hangosan, teljes szívből nevetni kezdett.
- Lehet, hogy az nem zavarna.

Csönd telepedett rájuk ezt követően, ahogy mindkettejük gondolatai elkalandoztak, de végül ugyanabba az üres nappaliba tértek vissza, ahol a tűz lobogott, és a szerelmük mosolygott rájuk vissza.
- Maradnál, ha arra kérnélek? – kérdezte Bill gyenge hangon, sé Tom egy pillanatra eltűnődött.
- Feladnád a munkád, ha arra kérnélek?

Talán furcsa lehet a két kérést összehasonlítani, de valahogy mégis volt értelme. Billnek a munkája volt a mindene, gyerekkora óta; Tomnak pedig a szabadsága. Amit Tom kérdezett, nem kis dolog volt, a válasz pedig nagyon is fontos. De mégis, olyan természetes volt, és Bill elgondolkozott, hogy egyáltalán érdekelete-e már a munkája.
- Szemrebbenés nélkül. – mondta végül Bill, és Tom szemébe nézett. A két férfi csak bámult egymásra, amíg tudomásul vették, hogy meddig mennének el egymásért. Attól, hogy bármit, mindent feladnának egymásért, rájöttek, hogy ezt sosem kell megtenniük.
- Akkor ne kérd. – mosolygott rá Tom, és lehajolt, hogy édesen megcsókolja.
- Megígérem, hogy sosem fogom. – motyogta Bill Tom szájába, és egy lágy ’köszönömet’ kapott cserébe.

Ahogy ott voltak, összebújva a tűz előtt, Tom hirtelen megértette, hogy Andreas mire gondolt. Bill felajánlotta neki mindenét, és semmit nem várt cserébe. Nem várta, hogy megváltozzon, és nem zárta be. A szabadságát ajánlotta neki, sőt, szabályosan beletaszította. Egy otthont adott neki, ahova visszatérhetett amikor fáradt volt, fázott; egy biztonságos menedéket, ahol aggodalmak nélkül hajthatta le a fejét.

Hogy Bill mit kapott ezért cserébe, azt már nem tudta Tom. Bár ha megkérdezte volna, kapott volna választ.

Bill kapott valakit, aki azért szerette őt, amilyen valóban volt. Kapott valakit, aki vele együtt értékelte az élet legapróbb dolgait, és valakit, aki szorosan átölelte, amikor a világ hidegnek és kegyetlennek tűnt. Bill számára, Tom volt az, aki keresett. Aki kiegészíti és teljessé teszi. Ha előtte üresnek érezte magát, most Tom csordultig megtöltötte.

Talán nem is igazán keresték, de mégis megtalálták egymást. Bill szemében ez csakis a sors lehetett, Tom szemében így kellett történnie.

Bill megszorította maga körül Tom erős karjait, és eltűnődött, hogy előtte hogy érezhette magát valaha is teljesnek. Ők ketten olyanok voltak, mint két kirakós darabka: tökéletesen összeillettek, egészet alkottak; és biztos volt benne, hogy a láthatatlan kapocs, ami összetartotta őket, sosem fog megtörni.

- Csukd be a szemed. – mondta Tom titokzatos mosollyal, és Bill szkeptikusan nézett rá.
- Miért?
- Bízol bennem? – kérdezte Tom, a sötéthajú férfi pedig csak bólintott válaszként. – Akkor csináld!
Ezért Bill csinálta.

Tom megfogta az idősebb férfi kezét, és körbevezette Billt az épület körül. Késő délután volt, karácsony napja, és meggyőzte Billt, hogy előző nap valami fontosat hagyott a galériában, amit mindenképp, azonnal el kellett hoznia. Bill nem igazán értette, de beleegyezett, hogy vele megy, és hamar az épület előtt találták magukat.

Tomnak persze más tervei voltak, és ahogy hátravezette Billt, imádkozott, hogy neki is tetszeni fog. Odafordult a gyönyörű, sötéthajú barátja felé, és Tom elmosolyodott. Az arca ki volt pirosodva a hidegtől, és a lassan hulló hópelyhek a hajába és a szempilláira tapadtak. Elképesztően nézett ki, és Tom magában hálát adott, bárki is küldte neki Billt. Ennél fantasztikusabb ajándékot nem is kaphatott volna.

- Ne leskelődj! – szólt rá nevetve, mire Bill incselkedve kidugta a nyelvét. Tudta, hogy hova mennek, és izgatottan rándult görcsbe a gyomra. Miután Gustav szólt neki, hogy Tom újra elkezdett a festményén dolgozni, úgy döntött nem fog odamenni, mert meglepetésként akarja látni a végeredményt.

Amikor ott voltak már a parkoló közepén, Tom szólt neki, hogy ne mozduljon, válaszként pedig egy rövid bólintást kapott. Odaszaladt, hogy felkapcsolja a reflektorokat, amiket előző nap szereltetett fel Gustavval. Felpillantva a már most sötét égre, imádta magát, amiért ilyen előrelátó volt.

Vetett egy pillantást Billre, aki egyedül állt ott középen, bokáig érő hóban. A karját körülfonta maga körül, a szemeit pedig egy pillanatra sem nyitotta ki. Tom elégedetten felsóhajtott, megörökítette a fejében a képet, és visszaszaladt, hogy megcsókolja a barátja hideg ajkait.

- Oké. – mondta Tom, és elállt Bill útjából. – Most már kinyithatod a szemed.

Nagyokat pislogott, és várta, hogy a szemei hozzászokjanak a hirtelen fényhez, majd végignézte az elé táruló látványt. Elállt a lélegzete, és Tomhoz fordult, aki lehajtott fejjel bámulta a földet, a lábával pedig a hóban kotorászott. Ideges volt.

Bill visszafordult a falhoz, és tett egy határozott lépést előre, hogy jobban megvizsgálhassa a falat, a színekkel és a részletekkel együtt. Teljesen le volt nyűgözve, elveszve a gondolataiban, amikor Tom hangja megtörte a csendet.
- Tetszik?
Bill komoly arcot vágott, és felvonta az egyik szemöldökét, ahogy Tom felé fordult. A raszta srác félénken rágta az alsóajkát.
- Hogy tetszik-e? – kérdezte Bill sértődötten, teljesen megijesztve Tomot, akinek a tekintete újra a földre szegeződött.
Billnek egyből bűntudata támadt a megfogalmazás miatt, ezért elmosolyodott, és közelebb lépett Tomhoz. Felé nyúlt, és lágyan megemelte az állát. Bill megrázta a fejét, amikor találkozott a tekintetük.
- Nem csak tetszik. – mondta halkan. – Imádom.
Tom elmosolyodott, és gyorsan, erőteljesen megcsókolta. Aztán megragadta Bill vállát, és megfordította, hogy újra a falat nézze.
- Jó, akkor most mondd el mit látsz.
Bill zavartan fordította el a fejét, hogy Tom szemébe nézzen, de ő csak a fejét csóválta, és a fal felé biccentett. Bill kicsit felnevetett, és csípőre tett kézzel töprengett a képet nézve.
- Azt akarod, hogy elmondjam a történetet, ugye.
Nem kérdés volt, ezért nem is kapott rá választ. Összeszűkített szemekkel tanulmányozta a festményt.
- Tom festményének története. – motyogta. – Na, ez most kemény dió.

Egyértelmű, hogy volt üzenet a festmény mögött, és szó szerint üvöltött vele. Bill problémája az volt, hogy nem tudta értelmezni. Illetve inkább az, hogy nem találta a szavakat, amikkel teljesen leírhatná. Látta a jövőbeli várost, és azonnal tudta, hogy az inkább egy stílus, mintsem történet. Nem, a történet a középpontban volt. Egy robotkar, aki egy emberi szívet tartott a kezében határozottan, mégis lágyan. Elég ellentmondásos volt, és Bill eltűnődött, hogy a történet kitalált volt, vagy ebben élt Tom.

- Rólunk szól. – mondta halkan, a hangjában némi kétellyel.
Tom csak hümögött válaszként, és átkarolta Bill derekát, az állát pedig a csontos vállán támasztotta meg.
- Szeretnéd, hogy elmondjam a történetet? – kérdezte végül, és Bill megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Csak te tudod.

Tom megköszörülte a torkát, és elkezdte mesélni. A hangja mély volt és halk, amíg a sötétség körbevette őket, a hó pedig lassan, de egyenletesen befedte őket vékony fehérséggel. Bill figyelmesen hallgatta, és hagyta, hogy a szemei lecsukódjanak, ahogy Tom szavai képeket festettek a fejében.

- Az egész egy koraőszi estén kezdődött. Egy férfi hazafelé ment munkából, amikor belebotlott egy kincsbe. A férfi festő volt, tudod, és amit talált, az a legértékesebb dolog volt minden művész számára: inspiráció. Talán hülyén hangzik, de igazából csak egy fehér vászon volt. Üvöltött neki, könyörgött neki, hogy le legyen festve. De amit a férfi látott, az nem csak egy üres vászon volt: ő színeket, formákat és árnyalatokat látott… A jövőt látta. Szóval a férfi elkezdett festeni. Nem volt túl kitartó, nem is igazán elszánt, és a folyamat elhúzódott. Ez idő alatt, az élet változott, ahogy olyan sokszor szokott. Találkozott egy férfival, egy elképesztően gyönyörű férfival, aki elbűvölő volt, rejtélyes, és tragikusan magányos és szomorú. Amikor először találkoztak, tudta, hogy meg kell ismernie, ezért meg tett minden tőle telhetőt, hogy ez megtörténjen. És meg is történt. Újra találkoztak, sosem várt szinten alakult ki köztük kapcsolat, és szerelmesek lettek. Mindeközben, ahogy a kapcsolatuk fejlődött, tovább festett. A szerelmes találkák, mosolyok és nevetések között visszatért a vásznához, és szenvedélyesen dolgozott, hogy megoszthassa a látomását a szerelmével; megmutassa neki amit látott. Egy nap, hátralépett, és ránézett a képére. Órákon át csak nézte, elemezte minden apró részletét a gondosan kidolgozott remekművének. Mégis, rájött, hogy valami hiányzik benne. A jövője nem olyan volt, mint amilyen szánta. Sötét volt és üres, hideg és elhagyatott. Senki nem élt a jövőjében. Nem volt benne semmi, csak sötét és üres ablakok. És akkor rájött, hogy amikor elkezdett festeni, még valóban ilyennek látta. Akkor még nem látott semmit, nem várt rá senki, nem volt miért küzdenie. A képe az elejétől kezdve tökéletes volt, de ahogy a férfi változott, a tökéletességről alkotott elképzelése is. Most már egyáltalán nem tartotta remekműnek a festményét. Nem volt benne remény, nem volt benne élet; nem volt benne szív. Ezért azt tette, amit szokás, ha valami hiányzik: hozzáadta. A kép nem fejlődött vele együtt az idő során, ezért hozzá kellett tennie, amit a jövő tartogatott neki. Odaadta a dobogó szívét, és lágyan belehelyezte egy másik teremtmény erős kezeibe. Amikor előre nézett, nem látott már mást, csak a férfit, akivel meg kellett osztania. Hogy a jövő mit tartogatott számára? Hát, azt, amit ő maga választott: egy életet, együtt a szarelmével. A férfival, aki olyan elképesztően gyönyörű, hogy az már természetfeletti. Ezért ezt festette le: a jövőt, amiről tudta, hogy a szerelme jelent neki.

Tom megcsókolta Bill nyakát, és befejezte a történetet.

Bill figyelmesen hallgatta, teljesen elveszve Tom szavaiban, és amikor újra kinyitotta a szemeit, már másképp nézett a képre. Most már látta amit Tom látott, és egész egyszerűen lélegzetelállító volt.

- Én is látom. – suttogta. – Köszönöm.

Tom elmosolyodott a barátja nyakába.
- Boldog karácsonyt, Napsugár. – mondta halkan a sötéthajú férfi fülébe, aki beleborzongott. Bill megfordult, elmosolyodott, és lágyan megcsókolta Tom ajkait.
- Boldog karácsonyt, szerelmem.