Ünnepek. Tom utálta az ünnepeket.

Elsősorban azért, mert akárhányszor valami fontosat kellett ünnepelni, Tomnak sosem volt kivel. Legutóbbi karácsonykor, például, Tom megnézett egy filmet és takarított.

És valami hasonló történt a legutóbbi hálaadáskor, újévkor, és a többin, és a többin. Tom az unalmas napirendjét követte, amíg mindenki más jól érezte magát.

Egyszer, Andreas meghívta magukhoz, de most, hogy hamarosan gyerekei lesznek, az egész háza játszótér lesz üvegekkel és pelenkákkal. Tom legfeljebb búvárruhában közelítene csak meg egy ilyen helyet.
 

Ez még egy dolog volt, ami idegesítette Tomot. A család.

Tom még mindig tisztán emlékezett (de azt kívánta bár elfelejthetné), hogy milyen volt a halloween a családjával. Cukrok és egy csomó szénhidrát mindenhol. Úgy tűnt, hogy az egész családjában, Tom volt az egyetlen személy, aki ténylegesen felfogta, hogy a foghigiéniának semmi köze a cukorzabáláshoz.

De amitől Tom a legjobban retteget, jobban, mint bármitől, az az egyedüllét volt.

Tom azon ritka emberek közé tartozott, akik mindig 100%-ot nyújtottak, még azokban a feladatokban is, amik csak minimális energiát igényeltek volna. Ha Tomnak takarítania kellett, akkor addig csinálta, amíg nem csillogott minden. Ha úgy gondolta, hogy a lakás még nem megfelelő, tovább dolgozott.

Ha a főnöke megkérte, hogy írjon egy jelentést jövő hét hétfői határidővel, akkor Tom már aznap el is készítette. Tom fejében a ’tökéletesség’ nem létezett, csak a ’jó’ vagy a ’rossz’.

Akkor volt valami jó, amikor hibátlan volt; ezzel szemben pedig, ha bármi hiba volt benne, akkor rossz volt. Természetesen, emiatt az elve miatt már kapott egyfajta… hát, hírnevet a munkahelyén.

Mondjuk ki: nem sok munkatársa beszélt vele. Tom Georggal ebédelt, mert őt se bírták ki a kollégái. Elég nagyképű volt. Mindig csak olyanokat mondott, hogy „ilyen az élet, ezt kell szeretni”.

Tom mondjuk nem csak azért ebédelt Georggal, mert legjobb barátok voltak, hanem mert Georg tényleg elviselte a bárány fóbiáját, és azt gondolta, hogy amúgy sem olyan vicces.

Tom szerette a munkáját. A népszerű tévhit ellenére, Tomot tényleg nem érdekelte, ha az ugyanazon emeleten dolgozó srác tudta-e a nevét vagy sem. Tényleg nem.

Pontosan ezen ok miatt, nem tudta, egyszerűen nem tudta elfogadni a tényt, hogy arra kényszerítették, hogy vegyen ki pár szabadnapot. Nevetséges!

A legszörnyűbb dolog az egész szabadság dologban az volt, hogy Tom napirendjét felborította, még ha csak két hétig is. És most itt volt még egy dolog, ami zavarta.

Ez nem csak két hét szabadság volt.
Ez volt a két hét Billből is.

A körülményekre tekintettel, úgy döntött, összeállít egy teljesen más programtervet, egy átmeneti tervet. Igazából, már akkor készen volt neki, amikor Bill még a lakása közelében sem volt.

Tökéletes volt. Minden tökéletes volt, és időrendben összeszedett, hogy Tom pontosan tudja, hogy a két hét szabadsága minden egyes másodpercében mit fog csinálni.

Szóval Tom kinyomtatta (igen, kinyomtatta) a teljesen új napirendjét; egyet magának, és egyet Billnek. Ezután kiment a konyhába, és egy harmadik másolatot a hűtőre is kirakott.

Mindezt rekordidőn belül.

Épp amikor észrevette, hogy a vízhasználat gyakorisága nem volt benne kikötve (mert igen, Tom ennyire szerette a környezetet is), a csengő megszólalt.

Ding. Ding. Ding!

- Megyek! – kiáltotta Tom, miközben az ajtó felé futott. Aztán megpróbált levegőért kapni, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, hogy senki ne vegye észre, hogy futott.

- Szia Tom, remélem nem tartott sokáig. – üdvözölte Bill, miközben belépett a lakásába, a kabátját pedig az egyik fotel támlájára dobta.

Csak 5 perc és 4 másodperc, gondolta Tom, miközben Bill kabátját összeszedte és felakasztotta az ajtó mellett lévő fogasra.

Amikor visszaért a nappaliba, Bill már a kanapén ült, a lába pedig azon az asztalon volt, amit Tom éppen előtte takarított le.

(A naplójának 30. oldala; a tiszta lakás, boldog lakás. Nem szórakozol a boldog lakásokkal.)

- Nem, nem tartott sokáig…
- Wow, szép kis lakásod van, tudod? – mosolygott Bill, miközben nyújtózkodott. Tom összevonta a szemöldökét, és megfelelően tartva a távolságot, ő is leült a kanapéra.
- A te lakásod biztos jobb mint az enyém, nem? – kérdezte, szinte félénken, és amikor Bill végül úgy döntött, hogy most már lerakhatja a földre a lábát, Tom előkapta a „vésztörlőjét”, a bal zsebéből, elkezdte letakarítani a fertőzött területet, körkörös mozdulatokkal.

Jobbra, balra, jobbra, balra.

- Nem igazán, szerintem a tied sokkal… tisztább. – felelte Bill, aztán visszarakta a lábát az asztalra. Tom nagyon is frusztráltnak érezte magát, és félrerakta a törlőkendőt. Amúgy sem jut vele sehova.

Elég egyértelmű volt, hogy ennek a Billnek fogalma sem volt.

- Mi történt? Mármint volt egy olyan birkás álmod, vagy valami?
Tom kényelmetlenül fészkelődött a helyén.
- Mi?
- Az unokatestvérem, egy kicsit fél a birkáktól, ne haragudj, szóval rémálmod volt?
Tom megrázta a fejét, és magára erőltetett egy mosolyt. Talán nem kéne mindenről következtetésekre jutnia, talán Georgnak igaza volt és csak egy kicsit paranoiás volt az egész szituáció miatt.
- Nem, nem volt, én csak…

- Micsoda megkönnyebbülés! Őszintén utálom a rémálmokat! – ez volt Bill, és az állandó kényszere, hogy belevágjon más szavába… Tom ekkor észrevette, hogy a programterv Billnek még mindig érintetlenül feküdt az asztalon.
- Én csak… - köszörülte meg a torkát Tom. Úgy érezte, hogy Bill tekintete felperzseli. – az a helyzet, hogy egy ideje valahogy úgy érzem, mintha követnének, és… hát, Gustav nyaralni ment, és…
Bill bólintott, jelezve, hogy felfogta.

Ez nagyon szép volt, igazán simán ment, nagyon körmönfont, Tom, briliáns vagy, és Tom felállt.

- Kávét? – kérdezte kényelmetlenül. Oh, a francba… Alig ismeri a srácot! Ennyi után Bill már simán felpattanhatott és menekülhetett volna.

De Bill nem menekült el.

- Baszki, Tom, igen, jöhet egy kávé. – felelte Bill, amíg a hajával szórakozott. Észre sem vette közben Tom reakcióját, akinek az arca egyből elfehéredett.

Egy kicsit hasonlított arra a lányra, aki valamelyik ördögűzős filmben volt.

Ti már tudjátok, hogy Tom ki nem állhatta azt a szót. Hát, mondta magának, Bill még nem tudott erről (milyen naiv!), ezért minden erejével megpróbált nem kiborulni.

- Bill, - szólalt meg, és Bill Tom irányába fordította a fejét. – Megkérhetnélek, hogy azt a szót ne ejtsd ki még egyszer?
- Melyik szót, Tom? – kérdezte Bill, egy kicsit gúnyosan.
- A b-betűset.

Bill röhögőgörcsbe tört ki ezt hallva. Aztán amikor rájött, hogy Tom komolyan mondta (hát persze, hogy komolyan mondta), úgy döntött, átfogalmazza a mondatát a b-betűs szó nélkül.

- Hát, igen, Tom, szeretnék egy kávét.

Tom bólintott, és a konyha felé indult.

A következő nap, este 6 óra; Bill úgy döntött Tommal marad, amíg Gustav vissza nem jön.

Tom türelmesen várta Bill reakcióját a programtervhez. Bill a kezében tartotta a sajátját, és úgy tett, mintha koncentrálna, de nem ezt tette. Tom tudta, hogy nem ezt tette.

Most fogja azt hinni, hogy begolyóztam, forgatta Tom a szemeit.

- Mit gondolsz?  - kortyolt Tom a kávéjából, és lélekben fejbe rúgta saját magát emiatt.
Bill elővett egy ollót a… valahonnan a konyhából, és a programterv széleit levágta. Most már szívalakú programterv volt.
- Szerintem így jobban néz ki. – mosolygott Bill, elégedetten a munkájával. Tom összerezzent.
- Van még egy dolog. A zuhanyt reggel 6:30-tól 7-ig használhatod reggel, és este 8-tól 9-ig. Ha utána nem zárod el a csapot, tudni fogom.
- Igen is, igen is kapitány! – kiáltott fel Bill.
- Kuss!

Mielőtt elhagyta volna a konyhát, Bill megállíthatatlan szükségét érezte, hogy tisztázzon egy problémát, ami talán zavarhatja Tomot a közeljövőben. Megköszörülte a torkát, kétszer.
- És Tom, - szólalt meg, az említett pedig hátrafordult. – Nem fogom használni a b-betűs szót.
Előtted.