Levegőért kapkodva, remegve zuhantak az ágyra. A ruháik magukra hagyva hevertek a földön, láncot képezve a fürdő és az ágy között.

Bill felnyögött, ahogy felemelkedett Tomról, és melléfeküdt, a plafont bámulva. A haja a homlokához tapadt, a sminkje nagy része pedig szinte teljesen lejött már. Ismét felnyögött, amikor Tom fölégurult, a csupasz, izzadt bőrük pedig kényelmetlenül egymáshoz ragadt.
- Mit csinálsz? – panaszkodott, amint felnézett rá.
- Nézlek. – felelte Tom, majd eltűrte a haját az arcából. Bill megfagyott, és ahogy felnézett rá, a légzése hirtelen szakadozni kezdett, de nem a fáradtság miatt. – Tényleg kibaszott gyönyörű vagy.
Bill nem tudta mit mondjon, és teljesen megfagyva maradt, érezve a Tom testéből áradó meleget.

- Főleg amikor nem találod a szavakat. – folytatta Tom, és Bill nagyon is kényelmetlennek találta, hogy ennyire erős és domináns lett hirtelen. Ezt nem engedhette meg. És az az elégedett vigyor Tom képén, az nem oda tartozott; Billhez tartozott.

Bill a könyökére emelkedett, és a másik kezével lekényszerítette Tom fejét, hogy egy durva csók közben megfordítsa magukat, és végül ő legyen felül. Annyira el volt foglalva azzal, hogy a csókot próbálja irányítani, hogy észre sem vette, ahogy Tom lábai lefogták az övét, a kezeivel pedig Bill kezét tartotta a saját feje mellett; a következő pillanatban pedig, Bill azon kapta magát, hogy meg se tud mozdulni, Tom felett ragadt.
- Baszd meg. – mondta, és próbálta hátrahúzni a karját, de Tom túl erősen szorította a csuklóját. – Hogyd abba ezt a kibaszott vigyorgást.
- El kell - kezdte Tom, és könnyedén ismét átfordította magukat. –, hogy engedd magad.

Jóság. Nőiesség. Hold.

- Neked kell elengedned. – vágott vissza Bill, a karjain lévő erős szorításra célozva, és megpróbálta elrántani a kezét. Tom megrázta a fejét, és elvigyorodott, amikor Bill újra megpróbálta.
- Nem, amíg nem lazulsz el.
Bill sértődötten fordult el, egyenesen a falra bámulva.
- Ne csináld ezt. – mondta Tom, az orrát pedig az állkapcsához dörgölte. – Min gondolkozol?
- Azon, hogy hogyan vakarjalak le magamról.
Tom hátrahúzódott, és megpróbált a szemébe nézni.
- Nem, ez nem igaz. – döntötte el pár másodperccel később. – Valami máson. Ha tényleg le akarnál vakarni magadról, jobban küzdöttél volna, én pedig nem fogtalak volna le az akaratod ellenére.
Bill hangosan fújta ki a levegőt az orrán át, a szemei pedig összeszűkültek.
- Mit mondtam arról, hogy ne próbálj-
- … megérteni, tudom. – fejezte be Tom, és végigcsókolta a nyakát. – Utálod.
- Igen.
Tom elmosolyodott, amikor a hangjában egy kis remegést vélt felfedezni. Erősen próbált ellenállni, de Tom érezte, hogy Bill izmai már kezdenek ellazulni alatta.
- Miért lenne olyan rossz, ha sikerülne? – kérdezte halkan, és elengedte Bill egyik kezét, hogy az ujjait a sötét hajába csúsztassa. – Nem lenne jó tudni, hogy van valaki? Aki megért?

Gonoszság. Férfiasság. Nap.

- Senki sem értené meg. – suttogta, és Tom nyakához emelte a kezét. A körmét végighúzta Tom tarkóján, pont a hajfonatai alatt, és Tom elmosolyodott. Ez már majdnem simogatás volt. – Felejtsd el.
A tekintetük találkozott egy pillanatra, és valami meleg, elektromos érzés futott végig Tomban.
- Kérlek. – tette hozzá Bill. – Én nem… - kezdett bele, és újra elfordult. – Nem tudhatod meg. – mondta végül, és megnyalta az ajkát, mielőtt hozzátette – Veled ettől más.

- Te egy kibaszott szörnyeteg vagy.
Bill elvigyorodott, és közelebb ment, lassan és veszélyesen.
- Tudom. – felelte, összeszűkítve a szemeit, ördögi vigyorral az arcán.
- Maradj távol tőlem. – mondta Andreas, hullámzó hangon, Bill pedig megállt a szőke férfi előtt.
- Hol találtad meg, hm? – kérdezte, és előre nyúlt, hogy megérintse, de Andreas arrébb ütötte a kezét, és hátrébb lépett. – A főnök szekrényében kutakodtál?
Andreas megremegett, a bűnöző aktáját erősen szorítva a jobb kezében.

- Miért? – kérdezte. – Miért, Bill?
- Miért? – kapta fel a fejét Bill. – Mert azt akartam. – mondta. – Akartam, és jó érzés volt.
- Őrült vagy… - suttogta Andreas. – Beteg vagy.
- Azt hittem szereted a veszélyt, Andi. – szélesedett el Bill vigyora. – Azt hittem egy kicsit durván szereted. Úgy is baszol, mint aki durván szereti.
- Oh, istenem, te-
Bill még közelebb lépett.
- Mi történt azzal, hogy kiviszel innen, hm? – kérdezte, miközben egy ujját végighúzta Andreas állkapcsán. – Úgy tűnik sosem történt meg.
- Örülök, hogy nem tettem meg. – sziszegte Andreas, és már csak a gondolatába is beleremegett, hogy milyen közel került ahhoz, hogy tényleg megszöktesse. Bill átverte; most is ugyanolyan volt, mint amikor találkoztak. A javulás nem volt igazi, egy szó sem volt igazi. – Örökre itt kéne rohadnod.
- Kéne, nem? – vigyorgott. – Szeretnél csatlakozni hozzám?
Sötétség jelent meg az arcán, Andreas szemei pedig elkerekedtek. Hátrálni kezdett, amíg el nem ért a falig, és már nem bírt tovább menni. Hol a fenében volt a pisztolya? Oh, lent az övében, ami most nem volt rajta. Oh, oh, basszus.
- Segítség! – kiáltotta el magát automatikusan, Bill pedig felnevetett.
- Ah, ez édes. – dalolta. – Segítséget hívsz, mint egy jó kisfiú.
Gyors lépteket hallottak a folyosóról, Bill pedig a másodperceket számolta. Három… Kettő… Egy… Bill előrehajolt, és az ajkait Andreas szájához tapasztotta, és egyből meg is fordította magukat. Így Bill volt a falnál, amikor valaki berontott a cellába. Pontosan tudta minek fog ez látszani.
- Hé! – kiáltotta valaki, és Bill csak annyit suttogott, hogy „pá-pá”, Andreast már le is szedték róla.

Tom kezei lassan visszacsúsztak Bill szabad csuklójára, és mindkét kezét összefogta Bill feje felett.
- Nem szabadulsz meg tőlem. – mondta, és egyenesen Bill szemeibe nézett. – Bármiért is kerültél ide, - folytatta -, tudom, hogy nem csináltál semmi rosszat, amivel ezt érdemelnéd. Nem érdemled, Bill, - tette hozzá, amikor Bill már nyitotta is a száját, hogy valószínűleg ellenkezzen. – Engedd el. – suttogta újra, és az ajkaihoz hajolt.

Yint gonosz-ellenes határ választja el.

Perceken át csókolták egymást, amíg a körülöttük levegő forróvá és nedvessé nem vált. Bill csendes pihegése töltötte be a szobát, és kicsit megemelkedett, teljesen készen állva, hogy újra megtegyék, de nem kérte. Úgy érezte hihetetlenül fuldoklik, és kényelmetlenül le volt fogva. Utálta, hogy nem tud mozogni, de valamiért mégsem pánikolt. Valamiért nyugodt maradt, és ezt egyáltalán nem értette. Egyedül csak azt tudta, hogy nem akarta, hogy Tom megmozduljon, hogy elmenjen.

Soha, tette hozzá egy halk hang a fejében, de inkább nem figyelt rá.

Tom elengedte az egyik csuklóját, és egyenesen a szemébe nézett, hogy lássa oké-e, amit csinál. A kezével Bill bal térde alá nyúlt, és felemelte a saját csípője mellé. Továbbra is az arcát nézte, hogy biztosan nem lépett-e át bármilyen határt, majd megfogta a saját férfiasságát, és Bill nyílásához helyezte. Bill remegve vett levegőt, lehunyta a szemét, és a fal felé fordította az arcát, de meglepő módon nem mondott, és nem csinált semmit. Felbátorodva, Tom lassan behatolt. Bill felszisszent, a szabad kezével pedig Tom vállába kapaszkodott, aki az arcát Bill nyakába préselte, és lassan, óvatosan mozgatni kezdte a csípőjét.

Érezte, hogy Billnek nem tetszett ez a lassú tempó, és a közelség kettejük között. Még csak egy nyögést sem engedett meg magának, félve, hogy az már túl romantikus lenne.
- Engedd el magad. – mondta Tom a fülébe, és egy hosszú, fáradt lökésnél érezte, hogy eltalálta Bill prosztatáját, mert a fiú ujjai megfeszültek a válla körül, a körmei a bőrébe vájtak, erősen levegőért kapott az orrán át, a szemeit pedig még jobban összeszorította. A láb, ami Tom csípőjén pihent, most megremegett, Tom pedig megcsókolta a nyakát, egyik kezével még mindig Bill karját tartva a fejük felett.
- Engedd el magad. – ismételte, és Bill szájához hajolt, hogy az alsóajkát beszívja. Érezte Bill remegő leheletét az ajkain.

Lassan, amikor már biztos volt benne, hogy Bill eléggé nyugodt, elengedte a másik karját is, ami egyből Tom hátához vándorolt, a körmével felsértve a bőrét. Talán még vérzett is a nyoma, de Tom abban a pillanatban semmi fájdalmat nem érzett.

Megszakítva a csókot, Bill az ajkait Tom füléhez emelte, és amit belesúgott, attól Tom egész testén végigfutott a hideg, és majdnem ott helyben el is élvezett.
- Bánts!
Tom összeszorította a szemét, és meg kellett állnia a mozgásban, hogy ne menjen el egyből.
- Nem. – súgta vissza, és csak remélni tudta, hogy a hangja határozottabb volt, mint amilyennek ő maga hallotta.
Bill a másik lábát is felemelte, és Tom majdnem elájult.
- De. – szisszent fel, és megemelte a hátát.
- Baszki. – hajtotta vissza Tom a fejét Bill nyakához, és beleharapott a kulcscsontjába.
Bill azonnal reagált; mély, megtört nyögés tört elő belőle, a feje pedig visszafordult a falhoz, amíg a légzése felgyorsult.
- Mazochista. – nyögte ki Tom elfojtott hangon, az ajkaival pedig Bill nyakához tért vissza, hogy először csak végigszántsa a bőrét a fogaival, majd finoman bele is harapjon. Érezve, hogy Bill azonnal megadja magát, Tomnak szinte forrt a vére, és már nem bírta tovább tartani a lassú tempót, erőteljesen előre lökte a csípőjét.

Bill úgy tűnt, bizonytalan, hogy mit csináljon magával, és levegőért kapkodott, tetőtől talpig remegve, ahogy közeledett a csúcshoz. A sötétség a szempillái mögött fényes fehérséggé vált, és csöngést hallott a fülében, ahogy a hőmérséklet már elviselhetetlenül égetővé vált.

Mindkettejük légzése egyenletlen volt, és amikor elélveztek, szinte egyszerre, szorosan egymásba kapaszkodtak. Pár másodperccel később, mindketten az ágy baloldalán feküdtek, és a plafont bámulva próbáltak levegőhöz jutni.

Bill lehunyta a szemét, és a száján át kapkodott levegőért. Tom a szeme sarkából bámulta őt.

Olyan kibaszottul el volt veszve benne…

*

Bill egyszerre szerette és gyűlölte a tükörképét. A saját sötét szemeibe bámult, amit erős szemceruza és szemfesték vett körül; a szempillái pedig kétszer olyan hosszúnak tűntek, mint természetesen voltak. Hosszú ideig bámulta őket. Évek óta nem látta így magát. Persze, a haja hosszabb volt, de ezt leszámítva ugyanolyan volt. Kivéve, hogy a szeméből hiányzott a csillogás, és az átmeneti sminkje alatt, a bőre hulla fehér volt. A szén, amit itt használt, inkább csak szokás volt, amitől csak ijesztőbbnek tűnt, az embereket pedig távol tartotta.

Ez viszont, hibátlanul volt megcsinálva, leszámítva, hogy a szélein már el volt kenődve, és gyorsan benedvesített egy törölközőt a csap alatt. A tökéletesség nem neki való, nem bírta tovább nézni. Az anyagot szinte nekiütötte a szemeinek, és erőteljesen dörzsölni kezdte, hogy a lehető leghamarabb lejöjjön mind. Már vissza is bújt a szokásos rabruhájába, egyből azután, hogy magához tért abból a szédületből, amit szex után tapasztalt. Istenem, a szex… Nagyot nyelt, és próbált nem túl sokat gondolni rá, a törölközőt pedig a csap alá tette. Pislogott a fájó szemeivel, a smink miatt ugyanis hamar szúrni kezdtek neki. Kicsavarta a vizet az anyagból, és újra a szemébe nézett a tükörben. Megfagyott, a lélegzete pedig a torkában akadt, ahogy szembe találkozott a rémálmával.

A feketeség végigfolyt az arcán, elkenődve a vörös és felduzzadt szemei alatt. Hátrébb lépett, a törölközőt pedig elengedte, és az vizes huppanással ért a földre. A tükörképe vigyorgott rá, és lassan maga mögé nyúlt, hogy elővegyen valamit a farmerja mögül.

Bill levegőért kapott, és kényszerítette magát, hogy elforduljon. Ne nézz oda, mondogatta magának. Ne nézz oda… ne…

Egy jelenet jelent meg ekkor a szemei előtt. Csak állni és remegni tudott, amíg lejátszódott előtte.

Remegő kezekkel, csengetés nélkül nyitotta ki az ajtót, és besétált, fájdalmasan sápadt arccal. Épp hogy megpillantotta magát a tükörben, egyből el is fordult. Megtorpant, amikor meglátta Karinát kijönni a hálószobájából.

- Bill, - szólalt meg, elkerekedett szemekkel. Becsukta a szobája ajtaját a lábával. – Te mit csinálsz itt?
- Én… - indult meg felé. A haja a homlokához tapadt az eső miatt, vízcseppek folytak végig a bőrén.
Hideg fémet érzett a derekánál
- Szükségem van rád. – suttogta, és az arca meglágyult. – Én…azt hiszem valami szörnyűt tettem és… Karina, segítened kell..
- Igen, igen, oké. – bólintott, és megragadta a karját. – Gyere, beszéljünk valahol máshol… szörnyen nézel ki.

Amikor Bill ismét magához tért, észrevette, hogy valaki erősen fogja, és rájött, hogy elájulhatott. Nem tiltakozott, hagyta magát belesüllyedni a karokba, amik tartották. Ismerős érzés volt.

- Látjátok, nincs erre szükség. – mondta valaki, a szorítás pedig erősödött körülötte. – Velem van. Velem van. Vidd innen azt a kibaszott tűnt. Kifelé! Főleg te, te szarházi. Igen, te is, Anne.

Bill lépteket hallott, aztán az ajtó csukódását, és próbálta megnyugtatni a légzését, amíg a haját félresöpörték.

- Velem vagy. – mondta Tom halkan. – Elküldtem őt, elment.
- Ki? – nyögte ki Bill. Még mindig nem értette teljesen, hogy mi történt, és Tom segített neki az ágyra ülni.
- A nővér. – felelte Tom. – Te teljesen… hát… mondjuk, hogy nem akartad, hogy itt legyen.

Bill felnyögött, és elhúzódott Tomtól. Kicsit szédültnek érezte magát. A homlokához emelte a kezét, és próbált visszaemlékezni, hogy most mi idézte elő. A fürdőszobában volt és… oh, igen. Végighúzta az egyik ujját a szeme alatt, és feketén jött vissza.

- Ezt le kell szednem. – motyogta. – Mikor jöttél vissza?

Yin ereje éjszaka erősebb. Yang ereje nappal erősebb.

- Alig értem le az irodába, Bill. – mondta Tom, és Bill elfordult. – Hé, nézz rám.
Bill visszafordította a fejét újra. Tom az ingujját a hüvelykujja köré húzta, és végighúzta a kezét a szeme alatt.
- Kész. – mondta. – Eltűnt.
Bill bólintott, és újra lenézett.
- Én… - sóhajtotta, frusztráltan, és kicsit megrázta a fejét, hogy újra megpróbálja. – Én… örülök, hogy itt voltál. – fejezte be, halkan, és kicsit monoton hangon, de Tom tudta, hogy őszintén gondolja, amit mond. Ha nem lett volna itt, és nem tudta volna lenyugtatni, akkor Billt már bedrogozták volna, és másodpercek alatt az ágyhoz szíjazták volna. Tom nem hitte, hogy tényleg le fogja tudni nyugtatni, és ő maga is megvolt lepődve, amikor érezte, hogy Bill szívverése lelassul a karjaiban.
- Nem történt volna meg, ha nem veszem meg neked a sminket, ugye? Ez váltotta ki?
- Nem a te hibád. – mondta Bill. – Véletlenszerűen történik… hirtelen csak látok valamit, ami…
Félbehagyta a mondatot, csak felnyögött.
- Ami  régen történt? – segítette kis Tom, és Bill bólintott. – Ez gyakori a PTSD-s embereknél, nem?
- Sajnos.

Csendben ültek egy darabig, amíg Tomnak eszébe nem jutott, hogy haza kéne mennie, a műszakja ugyanis egy ideje már véget ért.
- Mennem kell. – mondta bocsánatkérően. – Jól leszel?
Bill felhorkant, és leintette.
- Igen, menj haza.
Tom ebben nem volt biztos, de mivel Bill arcán semmi jelét nem látta, hogy ne lenne jól, végül felállt.
- Oké, majd holnap találkozunk.
- Jaja.

Tom rámosolygott Billre, aki egy félig őszinte mosolyt adott cserébe, és Tom nehézkesen fordult el, hogy elmenjen. Nem akart elmenni, de most, hogy az a nővér is látta ahogy Billel bánt, nem maradhatott itt útl sokáig anélkül, hogy ne legyen gyanús. Az igazságot meg egy kicsit ferdíthette a nővérnek. Mondhatja, hogy ki akart próbálni egy más technikát, mielőtt belőnének egy rabot, aki rettegett a nyugtatóktól. Hát, igazából, ez nagyjából igaz is volt, szóval elméletileg jó magyarázatnak kell lennie.

Épp elért az ajtóhoz, amikor Bill újra megszólalt.

- Várj, - mondta. Úgy hangzott, mintha épp most jutott volna eszébe valami, és Tom kíváncsian hátrafordult. – Kihez beszéltél? Az… epizódom alatt? – csikorogta a szót mérgesen. – Tudom, hogy mondtad a nővért, és hallottam Anne-t, de ki volt még itt? Volt valaki más is, nem?
- Georg. – felelte Tom.
- Rá voltál olyan dühös?

Tom felnyögött. Pont amikor visszaért az irodába, két perccel azelőtt, hogy Sophia berohant volna, hogy valakinek fel kell mennie az egyik rabhoz; Tom ránézett a laptop táskájára, és észrevette, hogy valami kilóg belőle. Kivette, és egyből tudta, hogy mi volt az, és rögtön tudta azt is, hogy Georg rakta oda.
- El kell olvasnod! – kiáltotta Georg. – Tom, esküszöm, muszáj!
- Nem kell semmit csinálnom. – sziszegte, a mappát pedig Georg asztalára vágta. – Ismerem Billt, nem kell tudnom mit csinált előtte, oké? Nem érdekel mit, nem számít. Nem lehet olyan rossz, mint aminek te-
- Tom! – nézett rá Georg teljesen kétségbeesetten, amitől Tom mégdühösebb lett. Ő maga is el tudta dönteni, hogy mit kell tudnia és mit nem, Georg amúgy is mindig túlzott. – Tom, ez nem-
Amit Georg akart mondani, félbeszakatt, ugyanis Sophia berohant, és mondta, hogy hallott valamit a 4. emeletről. Tom azonnal tudta, hogy Bill lesz az, és felrohant a lépcsőkön, Georggal a sarkában. Egy nővér és Anne már ott voltak, Tom pedig szinte félrelökve őket Billhez rohant, aki először ellenkezett az érintése ellen, de aztán hamar lenyugodott.

- Rá vagyok dühös. – bólintott Tom. – Egy idióta.
- Miért, mi történt?

- Én… nem mondhatom el.
Bill felvont a szemöldökét.
- Oké. – mondta lassan. – Új csavar.
Tom felnevetett, és megvakarta a nyakát, Bill szemei pedig összeszűkültek.
- Nem tetszik. – döntötte el.
- Hah! – horkant fel Tom, és vidáman nézett Billre. – Akkor főleg nem fogom elmondani. Hagyom, hogy átérezd.
Bill gyanakodva nézte egy darabig, összeszorított ajkakkal, majd önelégült kifejezés ült ki az arcára. Most már Tom kezdett gyanakodni.
Bill felemelkedett az ágyról, és odament hozzá.
- Oh, tudom! – mondta, majd átkarolta a nyakát. – Meg akarod kérni a kezem, és ez egyik barátodnak se tetszik.
Tom alig bírta visszafogni a nevetést, és helyette erőltetetten felsóhajtott.
- Basszus, most elrontottad a meglepetést.
Ha Bill tudott viccelődni, és főleg ilyesmin, akkor nem volt gond, és Tomnak nem kellett aggódnia. Komolyan néztek egymásra, amíg Tom komoly tudott maradni, aztán nem bírta tovább és Bill is halkan nevetve lehajtotta a fejét.
- Amúgy is szar férj lennél. – mondta Bill, amint felnézett.
Tom felvonta a szemöldökét.
- Oh?
- Igen, mert szart se tudsz hazudni.
- Igaz. – vont vállat Tom. – De ennek miköze a házassághoz?
- Minden? – javasolta Bill, odaszögezve a tekintetét arra a pár hajfonatra, amit az ujjai között tekergetett.

Yin segíteni akar Yangnak felfedezni a jó oldalát.

Tom a derekára tette a kezét.
- A hazugságnak nincs helye a házasságban. – emlékeztette halkan.
- Dehogynem. – mondta Bill, továbbra is a hajával játszva.
- Akkor az nem jó házasság.
Bill vállat vont.
- Nem tudnám meg.
Tom tekintete meglágyult, és próbálta elkapni Billét, de ő nem akart szemkontaktust.
- Sajnálom az előbbit. – mondta.
Bill felsóhajtott, és elhúzódott Tom karjaiból.
- El akartál menni. – emlékeztette. Fizikailag és szellemileg is visszahúzódott.
- Igen… - harapott Tom az ajkába, majd óvatosan rámosolygott a rabra. – Menj aludni, oké? Jó éjt.

Bizonytalanul, de végül megölelte Billt, és eltartott egy darabig, de végül Bill is viszonozta azt.

*

Anne és Officer Braun a kihallgató szoba előtt találkoztak. A férfi arca komor és komoly volt.
- Hello. – üdvözölte Anne, és az üvegen át benézett a szobába. – Az ott ő? – kérdezte halkan, bár tudta, hogy a fiú nem hallhatja onnan.
- Igen. – nézett be Braun is. – Igen, tudom, - mondta, mintha olvasott volna Anne fejében. – De a látszat csal.
- Csak 16 éves, miért-
- Ezt kell kiderítened, ezért hívtunk le. Ötletünk sincs. Egy szót sem szólt.
- Úgy néz ki… - Anne oldalra döntötte a fejét ahogy a 16 éves fiút nézte, aki az asztalnál ült, a szoba közepén, a sima felszínét bámulva. – Szóval egyáltalán nem beszél?
- Amióta letartóztattuk, egy szót sem.
- És ha jól sejtem, az ott nem az ő vére.
Braun bólintott.
- Persze, hogy nem. Fiatalkorúak börtönébe fogjuk küldeni, ehhez a helyhez túl fiatal. A főnök meg akarta szegni a szabályokat, és itt tartani, de az-
- Felháborító! – kiáltott fel Anne, és tágra nyílt szemekkel nézett Braunra, majd újra vissza a fiúra.
- Igen, én is ezt mondtam.
Anne felsóhajtott.
- Nem tudtok semmit? A motivációját, semmit?
- Semmit, de talán az elmevarázslataiddal ki tudnánk valamit húzni belőle. Legalább azt megtudhatnánk, hogy milyen lelki állapotban van. Lehet, hogy nincs teljesen velünk.
- Rendben. Megnézem, hogy tudok-e valamit kezdeni vele. Bemehetek?

Anne-t beengedték, és lassan megközelítette az asztalt. A gyerek még a nevét sem árulta el, de valószínűleg hamarosan meg fogják tudni, miután a rendőrség végez a helyszín átkutatásával és a bizonyítékok összegyűjtésével.

- Hello. – köszönt halkan, amikor elért az asztalhoz.
A fiú még csak meg sem emelte a fejét, hogy jelezze, hogy hallotta. A száradt vért kapargatta a körmei alól. A hajában is volt vér, és a ruháin is voltak sötét foltok. Aranyos gyerek volt a mocsok mögött; szörnyű volt látni, hogy ilyen sötét történet áll mögötte.
- Zavar, ha leülök? – kérdezte Anne, a szék felé mutatva.
A fiú nem válaszolt, de Anne nem is számított rá, ezért leült.
- Anne vagyok. – mondta, a szemeit a fiún tartva. – Azért vagyok itt, hogy beszélgessünk. Szeretném, ha tudnád, hogy semmiképp nem foglak elítélni.
A fiú meg se moccant.
- Meg tudnád mondani a neved? – folytatta Anne.
Erre a fiú megrázta a fejét.
- Oké, rendben. – bólintott Anne. Örült, hogy legalább reagált. – Nem szeretnéd lemosni? – biccentett a vér felé, amit éppen kapargatott, a fiú pedig összerezzent.
- Hagyd abba. – mondta halkan, de egyszer sem nézett a szemébe. A sötét haja összeragadt tincsekben lógott a szeme előtt, eltakarva a tekintetét, de így is egyértelmű volt, hogy lefelé néz.
- Nem akarod lemosni a vért? – kérdezte még egyszer, a vele szemben ülő apró test pedig felcsattant.
- Fogd be! – üvöltötte, és felnézett. A tekintete sötét volt; vad, Anne még sosem látott ilyesmit egy 16 éves szemeiben. Erőfeszítésbe került még számára is, hogy ne húzódjon hátra ösztönösen.
Szóval nem szeretett a vérről beszélni. Még egy kicsit…
- Szóval nem akarod lemosni a-
A kiáltás, ami előtört a fiú mellkasából szinte állatiasnak hangzott, és Anne nem volt elég gyors, hogy elálljon az útból. A fiú félrelökte az asztalt, és Anne nyaka felé nyúlt, de szerencsére Braun ott állt mögötte, és gyorsan előrelépett, hogy megragadja a fiút, mielőtt elérhette volna Anne-t. Erősen kellett küzdenie, hogy le tudja fogni.
- Oké, oké, nyugodj meg. – mondta Braun a fiúnak. – Nem engedlek el, amíg nem hagyod abba. Egész nap ráérek.
- Én is. – sziszegte a fiú, és tovább próbált kapálózni.
Braun rápillantott Anne-re, aki pedig bólintott.
- Elvállalom, elvállalom az esetet.
- Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi, merev arckifejezéssel, amíg próbálta tartani a kapálózó gyereket.
Anne odasétált a fiúhoz, aki a háta mögé csavart karját próbálta kiszabadítani. Anne egyenesen előtte állt meg, a fiú pedig fenyegetően nézett rá a kócos frufruja mögül, zihálva. Anne óvatosan félresimította a haját, ami megkeményedett a száradt vértől, hogy lássa a szemeit. A fiú felszisszent az érintésétől, és nagyot rántott a vállán, hogy megpróbálja kiszabadítani magát. A tekintete még mindig sötét volt a dühtől és az elnyomott érzelmektől. Szegény fiú.
- Biztos vagyok benne. – nézett egyenesen a szemébe. – Biztos.

Anne 7 hónapon át dolgozott Billel amíg a fiatalkorúak börtönében volt, mielőtt valaki úgydöntött, hogy leváltják. Azt mondták, hogy nem sikerült fejlődést elérnie Billnél, és valaki mást tettek a helyébe. Valakit, aki jobban rá van szakosodva a problémás tinédzserekre.

Anne-nek ez egyáltalán nem tetszett. Mondhattak amit akartak, de Bill igenis fejlődött, még ha nem is mondott el semmit. Tudta, hogy a hirtelen pszichiáterváltás nem fog jót tenni neki, de halgatott rá bárki is? Nem.

Orvos után orvos látta Billt, de mindannyian kiléptek rövid idő után. Bill elüldözte őket: vagy csábított, vagy csak nem hagyta magát kezelni. Bár néha-néha tudott azért még Anne is beszélni vele. Meglátogatta, ő volt az egyetlen látogatója, és Bill hiába próbálta eljátszani, hogy nem akarja, hogy ott legyen; Anne tudta, hogy Bill örült, amiért volt vele valaki.

Dolgozott mellette pár másik rabbal, akik többnyire könnyű esetek voltak. Emberek, akiknek csak arra volt szükségük, hogy beszélgessenek valakivel. Bill volt a valódi eset, amit nagyon szeretett volna megoldani, és nagyon fájt neki, hogy szenvedni látta.

Nem sokkal később úgy döntött kilép, és valami könnyebb munkába kezd. Minden más esete csak arra emlékeztette, amit nem tudott megoldani. Bill betöltötte a 18-at, és áthelyezték abba a börtönbe, ahol most a konyhán dolgozott. Kicsit beszélt bele minden étkezés alkalmával, de már nem látogatta a cellájában.

Nézte, ahogy az évek teltek, és Bill szinte semmit nem fejlődött. Senki nem tudta kezelni, és segítséget sem akart. Mindenkit elüldözött, aki a közelébe ment.

Anne-t nagyon is zavarta. Tudta, hogy ha újra elkezdhetne foglalkozni vele, rá tudná venni, hogy megnyíljon. Mégis talált kifogást, hogy ne menjen vissza. Túl idős volt, túl fáradt, a munka meg túl nehéz. Tom volt az, aki végül megadta a kezdőlökést, és újra felélesztette benne a vágyat, hogy befejezze az ügyet. Bill ismét elsődleges szerepet kapott számára, és úgy tűnt, Tom számára is.

Majdnem 5 év telt el, és még mindig nem tudta senki, hogy miért tette.
 

De Yang meg akarja ölni Yint.