- Azt tudod, hogy a munkád kortársnak számít, ugye? – kérdezte Bill kuncogva és Tom elé hajított egy újságot a padlóra. Az ajtókeretnek támaszkodva nézte, ahogy a párja a legújabb alkotásán dolgozott.
Tom hátrafordult, csak hogy csúnya pillantást vessen felé, az újságra pedig rá se nézett.
- Ne sértegess. – szólt vissza.

Bill nevetésbe tört ki, és a fejét csóválva lépett be a műterembe. Gyorsan átszelte a szobát, és felkapta az újságot, majd lehuppant a kanapéra.
- El sem akarod olvasni a kritikát? – kérdezte, és Tom egy pillanatra megállt a munkában, hogy végiggondolja. Akarta, vagy jobb volt, ha inkább nem hallja? Őszintén szólva, nem tudta eldönteni.
Végül úgy döntött, hogy amúgy sem igazán számít, hogy az embereknek tetszett-e a munkája vagy sem, ezért közönyösen vállat vont.
- Te olvasod.
Aztán újra a munkájához nyúlt, nem is látva a széles mosolyt, ami Bill arcán jelent meg, miközben széthajtotta a lapokat.

Bill megköszörülte a torkát, kiegyenesítette a nyakát, és hangosan elkezdte a cikket olvasni.

„BERLIN, NÉMETORSZÁG – A Galerie Kapitän bemutatja Tom Trümper graffiti-művész első kiállítását, ami az idei év végéig lesz megtekinthető. A feltörekvő kortárs művész mindössze 24 évesen tette meg első bátor lépését a művészet világába sokat vitatott képeivel.

A berlini underground világából kilépő Trümper alkotásai egy leheletnyi friss levegőt hoznak a szépművészetek szigorú társadalmába. A galériát egy szempillantás alatt utcai jelenetté változtatta, behozva Berlin szemetes utcáinak durvaságát és élénk színvilágát a város felsőosztályának nappalijába.

Futurisztikus látomások fedik fogyasztói társadalmunk maradványait. Elhagyott bútordarabokon, anyagokon kel új életre egy új történet. A kiállítás, melyen képző- és iparművészeti alkotások egyaránt jelen vannak, megmutatják Trümper egyedülálló stílusát és tehetségét. A saját művészetén belül saját világot alkotott, és a fiatal művész már most bebizonyította, hogy a képességei nem csak nagyszabású festményekben, hanem az apró részletekben is ugyanolyan nagyszerűek.

Amit Trümper mesterművének nevezhetünk, mégis az a hatalmas festmény, amely a galéria teljes északi falát fedi. Az alkotás egy sötét és hideg jövőt ábrázol, egy jövőbeli város képében; ám a robotkar, amely egy szívet tart óvatosan a kezében, még mindig tartogatja a reményt az emberiség számára.

A galéria tulajdonosa, Bill Kaulitz elmondta, hogy a művész kérésére, a kiállítás befejeztével a fal fehérre lesz festve. Ugyanis, tette hozzá, a művész ezzel szeretné kifejezni a graffiti élettartalmát. Nem állandó mű, hanem egy rövididejű ábrázolása a kreativitásnak és a szépségnek – valami, ami a pillanatban készült, hogy egyszerűen, ok és figyelmeztetés nélkül eltűnjön. Mégis, a nagyszerűsége örökké tart.

Kétségtelen, hogy Tom Trümperre lehet számítani a jövőben, mint a fiatal, bátor és erőteljes generáció új hangjára; aki sokak közül elsőként emelkedett ki társadalmunk hamvaiból, jogosan követelve a helyét a művészet világában.”

Tom először puffogott még a ’kortárs’ kifejezés miatt, de ahogy Bill folytatta az olvasást, széles mosoly jelent meg az arcán. Nem is rossz egy újoncnak.

- Oh, és bátorkodtam felhívni az apádat, és neki is felolvastam. Remélem nem gond. – harapott az ajkába Bill félénken. Tom először rosszallóan nézett rá, majd a fejét csóválta megadta magát. A két férfi két napja találkozott csak a kiállítás megnyitóján, de Gordon azonnal beleszeretett Billbe, és egyből legjobb haverok lettek. Tom egészen elragadónak tartotta.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon örült neki. – felelte, és Bill elvigyorodott.
- Igen! És mondta, hogy mondjam meg, hogy nagyon büszke rád.
Tom nevetett, és egy ideig félrerakta a festményét, hogy csatlakozzon Billhez a kanapén.
- Biztos vagyok benne.
Bill az ölébe mászott, és édesen megcsókolta.
- És én is az vagyok.
Tom csak elvigyorodott.
- És erről most eszembe jutott valami abszolút nem idevágó, - mondta Bill hirtelen, és megfordult Tom ölében. – Meghívtam ma estére a fiúkat. Arra gondoltam, hogy rendesen meg kell ünnepelni.
Tom zavartan ráncolta a homlokát, oldalra döntötte a fejét, és egy darabig csak pislogott.
- A fiúkat? Oh, és mit akarsz ünnepelni? A kritikám vagy a szülinapod?
Oldalba bökte Billt, amitől az idősebb férfi egyből felugrott, és cserébe játékosan megütötte a vállát.
- Hát, Georg, Gustav, Andreas, és természetesen Michael. – mondta, a szemeit forgatva. Egyértelmű kellett volna, hogy legyen. – Oh, vagy hívnom kellett volna Davidot és Bushidot, is? – kérdezte, utógondolatként. Tom először válaszként csak egy ’ó’-t csinált a szájával, és eltűnődött, hogy a barátai mikor váltak ’a fiúkká’. Nem is voltak egy csapat, a másik két pár alig ismerte egymást.
- Öm, nem, majd meghívjuk őket valamikor máskor.
Őszintén szerette, hogy Bill milyen könnyedén és szívélyesen fogadta be a saját ismerőseit és barátait, egyenesen a sajátjai közé számolva őket.
Bill bólintott gyorsan, és folytatta a magyarázatot.
- És persze, hogy a kritikád ünnepeljük! A szülinapi bulim sokkal nagyobb lesz és több tervezést is igényel!
Tom komolyan bólintott, egyet értve, hogy Bill születésnapja sokkal többet érdemelt egy 6 fős társaságnál.
- Pontosan! És jobb, ha valami nagyon király ajándékot találsz ki! – biggyesztette Bill az ajkát.
Tom újragondolta egy pillanatra, majd bólintott.
- Szerintem már van is egy ötletem.
Bill elégedetten megcsókolta, felugrott Tom öléből, és hablatyolni kezdett valamit a vacsoráról, díszítésről meg a többi tennivalóról.

Tom nevetni kezdett, a képre nézett, amin éppen dolgozott, és eltöprengett.
Igen, mindenképp volt ötlete.