Bizalom.

Tom nem bízott az emberekben. Számára egyszerűen nem volt természetes, hogy megbízzon az emberekben. Sőt mi több, Tom még önmagában sem bízott. Pontosan ezért is követett szigorú napirendet, hogy biztosan ne szúrjon el semmit.

De Tom mégis követett el hibákat, apró hibákat. Például, néha elfelejtette a szokásos 5 órai teáját, és helyette 5 óra 5 perckor fogyasztotta el, ami már nem volt ugyanaz, mert 5 perccel később volt, Tomnak pedig ez így teljesen más érzés volt.

Tekintve, hogy Tom még magában sem bízott, nem is volt hát csoda, hogy más emberi lényekben sem. Évekbe telt neki, mire tényleg meg tudott bízni Georgban, és még mindig nem sikerült megfogalmaznia, hogy Andreas miért is volt a barátja.

A Gustavba vetett bizalma, inkább Gustav Tom képességeitől való függőségétől alapult, hogy gondoskodik a lakásról, meg ilyenek.

Még ha nagy teher is volt, Tom sokkal inkább csinálta maga az összes házimunkát vagy papírmunkát, minthogy szimplán ráhagyja valaki másra. Ez Gustavnak (aki semmi házimunkát nem végzett) működött, és így Tomnak is.

Ugyanakkor, most Gustav nem volt ott, Billnek pedig fogalma sem volt. Semmit sem tudott.
 

Kedd. Reggel 10 óra.

Tom végül le tudott zuhanyozni, miután megvárta Billt, hogy 20 teljes perc után kijöjjön a fürdőből. Amikor kijött, Tomnak le kellett tisztítania a kádat és a csempét.

Aztán Tom lezuhanyozott kevesebb, mint 5 perc alatt, ugyanis csak ennyi ideje maradt a reggeli zuhanyzások idejéből a napirendje szerint. Tom semmi áron sem merte volna megszegni a napirendjét.

A napirendje tökéletes volt.

Miután kijött a fürdőszobából, addigra Bill már főzött reggelit, ami valahogy egy kicsit idegesítő volt, mert Tom tényleg szeretett főzni. Miután megreggeliztek, Tom észrevett valamit, ami még idegesítőbb volt.

Az egész konyha úszott a lisztben és a ragadós alapanyagokban, itt-ott pedig tányérkupacok tornyosultak, üvöltve, hogy valaki mossa el őket. Természetesen, Tomnak ki kellett takarítania a konyhát.

Mindez legalább egy órájába telt. Ezalatt pedig lemaradt a medúzákról szóló dokumentumfilmjéről a Discovery Channel-ön. Most, Tom már nem csak pusztán ideges volt.

Először is, dühös volt magára, mert tudta, hogy nem a napirendjét követi. És dühös volt Billre is, amiért mindent csak félig csinált meg.

A napirendje még mindig hibátlan volt; a napirendjét nem szabadott hibáztatni.

Amikor Tom rajtakapta, hogy Bill a bakelitlemezei között kutakodik, majdnem felképelte. Tom évek óta gyűjtötte az eredeti rocklemezeit. Nem sűrűn hallgatta őket, de akkor is értékesek voltak számára.

Aztán Bill megtalálta a régi filmgyűjteményét, és elkezdte nézni az „Ének az esőben”-t, egy klasszikust, amiben Gene Kelly szerepelt. Tom úgy döntött csatlakozik Billhez, és leült ugyanarra a kanapéra.

Most is úgy döntött, hogy a legjobb, ha tart egy bizonyos távolságot tőle. Egy nagyon óvatos távolságot. Ott volt, a kanapén, és a tökéletes napirendjére gondolt; a tökéletes, tökéletes napirendjére, amit megsértett, meggyalázott az a személy, aki pont ott ült mellette.

Természetesen, sem Bill, sem Tom nem beszéltek egymással, leszámítva az udvarias „jó reggeltet” és a „mit csináltál a konyhámmal?” felkiáltást. (Tom üvöltése a reggeli után, aznap reggel.)

- Tom? – fordította Bill a fejét Tom felé, mintha ellenőrizni akarná, hogy ott van-e, bár pontosan tudta, hogy ott ül, mellette, és egy párnával takarja az arcát, hogy valószínűleg elnyomja a mérgét.

Tom végül lerakta a párnát.

- Sajnálom, ami ma történt, csak segíteni akartam és… hát, csak nem akarok teher lenni.
Tom nem kételkedett Bill őszinteségében, még akkor sem, ha a lába megint az asztalon volt.

- Ahol én állok, ott a nap mindent beragyog! – mondta Tom egyszerre Gene Kellyvel a filmből.
- Kívülről tudod a párbeszédeket?

Tom oldalról Billre pillantott. Bill popcornt hozott, és kólát ivott. Tom próbált a filmre koncentrálni, nagyon is próbált. De nem sikerült, mert még ha a szemei ott is voltak a képernyőn, csak arra tudott gondolni, hogy Bill a kanapén eszik, Bill a kanapémon iszik.

(Naplójának 22. oldala; csak a konyhában ehetsz, vagy az asztalnál, de csak ennyi, és kész.)

- Csak túl sokszor láttam. – felelte Tom vállat vonva, és újra Billre pillantott a szeme sarkából.
- Hányszor? – nézett rá Bill várakozva.
Tom legalább egy percig csak bámult rá. Úgy érezte, hogy Bill ezt csak azért kérdezte, hogy próbára tegye. Nevetségesen hangzott, de Tom csak így tudott erre gondolni.
- Gyerünk! Hányszor?
Bill vigyora csak rosszabbá tette. Tom elkapta a tekintetét.
Egyszer, kétszer, háromszor…
- Hétszer, azt hiszem. – válaszolta, a hangját pedig majdnem elnyelte a film.

Zavarba ejtő volt, de Tom mindig ugyanazt a mintát követte. Tom vett egy filmet; Tom megnézte a filmet, újra és újra. Addig nézte, amíg kívülről nem tudta a történetet; addig nézte, amíg kívülről nem tudta a párbeszédeket. Amikor megunta, vett egy másik filmet.

És Tom sosem felejti el, amiket már megnézett.

”Az oroszlánkirályt” például 6 évesen nézte, és ha megkérdeznéd miről szól, még ma is el tudná mesélni. Még arra is emlékezett, hogy sírt, amikor Mufasa meghalt. Váltás.

- Ettől még egyáltalán nem vagy ***OCD-s. – bökte meg Bill a könyökével barátságosan. Ugh… gondolta Tom, mert, kéretlen fizikai kontaktusról volt szó.
- Mintha nem tudnád.
Persze, hogy tudom, gondolta Bill.
- Persze, hogy tudom. – felelte Bill.

Tom úgy döntött, inkább csak nézi a filmet. Egy kicsit utálta, hogy képtelen volt irányítani magát. Utálta, hogy nem bírta megállítani a gondolatait, amik csak akörül forogtak, hogy Bill a kanapén eszik; és utálta, hogy folyton tökéletes akart lenni, mert nem volt az.

Bill már nem figyelt a filmre, és elmosolyodott.

- Nem nagy szám. Mármint, még ha nem is említem a b-betűs szót, akkor is biztos van egy csomó dolog, ami zavar téged, és…
- Túl sokat beszélsz. – jegyezte meg Tom, a szemeit forgatva.
- Nem vagyok túl hasznos házimunkában sem, - tette hozzá Bill, a kanapén helyezkedve, lábával az asztalon.
- Katasztrófa vagy. – bólintott Tom.
- És természetesen…
Bill megállt a beszédben. Levegőt próbált venni, helyette tüsszentett. Tomra tüsszentett, Tom mellett tüsszentett. Abba a levegőbe, amit Tom lélegzett.

Tom már most érezte a bacilusokat, amik elárasztották a helyet. Bill a szájához kapta a kezét. Az egész szituáció úgy nézett ki, mintha valami szörnyűséget mondott volna, pedig csak tüsszentett.

- Tüsszentettél. – mondta Tom. Úgy érezte, Bill bacilusai valahogy meg fogják ölni, ha csak ott fog ülni mellette. Felugrott a kanapéról.
- Nem. – próbálta Bill tagadni. Felesleges volt.

Tom kiviharzott a szobából, és pár másodperccel később a vészhelyzetekben használatos takarító felszerelésével jött vissza. És igen, hívjuk így.

- De igen. – válaszolt, és elkezdte takarítani a nappalit. Ez volt a második alkalom aznap.
 

Bill bement Tom szobájába, és leült az ágyra. Tom ágya mindig tiszta volt, és lehetett rajta érezni a mentolos illatot, és a parfümöt, amit Tom szeretett használni. Olyan jó illata volt!

Felesleges is mondani, hogy amikor Tom elment vásárolni, Bill csak teher lett volna neki, ezért inkább otthon maradt.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Bill várt.

- Szia, Tom vagyok, ha ezt hallod, nem vagyok itthon, tudod mit csinálj a sípszó után…
- Tom? Itt Andreas. Emlékszel, hogy felhívtál pár napja? Tudod, amikor megkérdezted miért hazudtam azt, hogy Bill nem rég költözött ide? Annyira sajnálom. Bill felhívott, és nyaggatni kezdett, hogy mutassalak be, mert meséltem neki rólad, és mivel nincs sok barátod, én…

Bill magában vacillált, hogy törölje-e ki az üzenetet, vagy hagyja-e meg Tomnak, hogy meghallgassa. Úgy döntött, nem fogja kitörölni, és tovább szagolta Tom cuccait. Tom ágyát, Tom ruháit…

Mindennek olyan kibaszott jó illata volt!
 

***OCD – ezt a kényszercselekvéses betegséget nevezik így, ami nyilvánvalóan Tomnak van. Próbáltam valami mást kitalálni, de magyarul is így hívják, a párbeszéd meg csak így volt értelmes és nem akartam nagyon átírni. Tessék wikipédián rákeresni, nem akarok magamtól definíciót gyártani. :D