- Bill?

Bill felnézett a számítógépéből, amikor az anyja bejött a szobájába. A vékony ujjait összekulcsolta maga előtt, és a kötényének az anyagát szorongatta. Mint ahogy sokszor máskor, most is idegesnek tűnt.

- Beszélhetnénk egy pillanatra?
Bill felsóhajtott és visszafordult a monitorhoz, kilépett a játékából, és odaült az anyja mellé, aki már helyet foglalt az ágyán.
- Mi az, anya?
Simone felsóhajtott, és a fáradt, megviselt szemein át ránézett. Amikor a fiára nézett, még mindig megvolt benne a csillogás; ilyenkor nem nézett ki olyan idősnek. Még csak nem is volt idős; csak 33 éves volt.
- Nagyon szép vagy. – mondta egy kis mosollyal, és a száraz kezével végigsimította az arcát. – Az én gyönyörű fiam.
Bill rá akart szólni, hogy ne hívja így, de nem tette meg. Helyette halkan motyogott egy köszönömöt, lehajtott fejjel. Már zsinórban két napja ki volt sminkelve, és még ha az iskolában ez némi gondot is jelentett, neki tetszett. Jól nézett ki így, amiben a legjobb barátja is egyetértett, és még segített is neki.
- De biztos vagy benne, hogy így akarsz járkálni? – kérdezte Simone, aggódó ráncokkal a homlokán. – Ha hazajön az apád-
- Fent marad. – mondta Bill határozottan. – Magasról sza-
- Vigyázz a szádra, Bill.
Bill felsóhajtott, a padlóra irányította a tekintetét, és halkan csak egy ’bocsit’ motyogott.
- Csak 13 vagy. – folytatta Simone, Bill pedig felnézett rá a frufruja alól. – Néha aggódom miattad.
- Én is. – morogta Bill, és visszanézett a földre.
- Ez mi volt?
- Semmi.
Simone összevonta a szemöldökét, de folytatta.
- A legtöbb gyerek a te korodban nem tudja hogyan kezelje azokat, akik… mások. Lehet, hogy nem értik meg. Csak nem akarom, hogy kiközösítsenek, Billie.
Bill vállat vont. Nem érdekelte, hogy kiközösítik-e vagy sem. Nem érdekelte, mert általánosságban nem szerette az embereket. Emellett pedig, igazából szerette is, amikor megbámulták a folyosón. Büszkébbnek érezte magát tőle, magasabbnak, jobbnak. Sokkal kisebb folt a többi fiúnál, magasságban, szélességben, és minden másban is; és attól, hogy így tudott kinézni, úgy érezte magasan felettük áll.
- Nem érdekel. – mondta őszintén, az anyja pedig újra felsóhajtott. Az utóbbi időben túl sokat sóhajtozott.
- Legalább akkor mosd le, amikor az apád itthon van. – mondta, de Bill megrázta a fejét.
- Nem.
- Bill… Tudod, hogy nem fog neki tetszeni, tudod mi a véleménye a-
- Miről? – nézett fel Bill. – Miről? A melegekről? Azt hiszed meleg vagyok, nem, anya?
- Nekem nem számít. – mondta lágyan, és ismét megpróbálta megérinteni az arcát, de Bill ezúttal elhúzódott.
- Nem vagyok meleg! – kiáltott rá Bill, de azonnal meg is bánta, amikor észrevette ahogy az anyja összerezzent.
Simone csak bólintott, és ahogy ránézett, az Billnek nem igazán tetszett.
- Oké, oké. – mondta nyugodtan. – Hiszek neked, sajnálom, hogy bármit is feltételeztem.
Bill bólintott és lenyugodott miután mély levegőt vett.
- Sajnálom anya. – mondta végül, Simone pedig összekócolta a haját egy kis mosollyal, amiből Bill  tudta, hogy meg van bocsátva.

Bill ma vidámnak tűnt, ez volt az első dolog, amit Anne észrevett, amint belépett a cellájába.

Nem úgy tűnt vidámnak, hogy mosolygott volna; de mégis volt benne valami, ami azt sugározta, hogy jól érzi magát. Anne már annyira hozzá volt szokva a sötétséghez a tekintetében, hogy már könnyen kiszúrta, ha jobban érezte magát. A szemei ilyenkor mindig kicsit tisztábbnak tűntek.

A lényeg, hogy az előző napi pánikrohama ellenére is, jobban érezte magát, és ez jó jel volt. Anne még mindig nem bírta kiverni a fejéből a képet, ahogy Tom a karjaiban tartotta. Amikör dühöngött, Bill sosem engedett senkit közel magához, sőt, bárkinek a szemét képes lett volna kikaparni ha csak egy ujjal is hozzáérnek. De Tomnak hagyta, hogy átkarolja, aztán perceken belül le is nyugodott. Anne szíve majd’ elolvadt ettől.

- Jó reggelt. – mondta, becsukta az ajtót, Bill pedig bólintott.
- Nem akarok a tegnapiról beszélni. – mondta gyorsan, mielőtt Anne bármit is mondhatott volna, cserébe pedig Anne rámosolygott.
- Tudod, hogy muszáj.
Bill összeszorította az ajkait, összefonta a karjait, és a szemeit összeszűkítette, mintha azt akarná mondani, hogy „jól van akkor!”. Anne visszafogta magát, és nem nevetett. Leült az asztalhoz, és várta, hogy Bill is csatlakozzon hozzá. A maga kis tempójában foglalt csak helyet, de Anne nem tett rá megjegyzést.
- Mi váltotta ki tegnap? – kérdezte végül, Bill pedig felsóhajtott.
- A tükörképem. – motyogta. – Úgy néztem ki, min… akkor.
Anne bólintott.
- És az emlékek?
Bill lefelé nézett, és hosszú ideig csöndben volt. Anne azon tűnődött, hogy vajon most elfogja-e mondani. Bill sosem mondta el milyen emlékek voltak, de volt egy sejtése.
Végül Bill megrázta a fejét.
- Elmondtad Tomnak?
Bill felhorkant, és ismét megrázta a fejét.
- Miért nem? Ha nekem nem akarod elmondani, oké. De valakinek el kéne mondanod. Nekem, Tomnak, vagy csak magadnak. Fogj egy tükröt, és mondd el magadnak a történetet. Beszélned kell róla, mert felemészt. – mondta Anne, és látta, hogy Bill csak az orrát ráncolja a javaslat hallatán, ezért folytatta. – Mit gondolsz, Tom mit csinálna, ha elmondanád? Elmenne?
Bill állkapcsa megfeszült.
- Ki nem.
Ez nem kérdés volt.

- Én még mindig itt vagyok. – emlékeztette Anne, és próbálta elkapni a tekintetét. Bill ismét felhorkant, a szája sarka pedig felfelé kanyarodott.
- Neked itt kell lenned.
- Nem kell. – felelte Anne őszintén. – És te is tudod. Azért jöttem vissza, mert veled akarok dolgozni.
Bill csak vállat vont erre.
- Tök mindegy. – mondta. – Nem számít mit mondasz, akkor se mondok el neki semmit.
- Bill… - sóhajtott Anne, a fiú pedig felnézett rá. – Bill, - mondta újra. – Még azt sem fogod elmondani, hogy-
- Rá fog jönni. – vágta gyorsan félbe Bill, kissé rémült nézéssel. Anne arcára fájdalmas kifejezés ült ki.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit extrém?
- Nem. – felelte Bill, az arca pedig megkeményedett. – És te sem fogsz neki semmit mondani. Értetted? – megállt, várva a választ, de amikor nem kapta meg, hozzátette, - Azt mondtam, értetted?
Anne csak bólintani tudott, de az arckifejezésén egyértelműen látszott, hogy mit gondol erről.
- Nem gondolod, hogy szeretné tudni? – kérdezte óvatosan.
- Nem kell a sajnálata. – sziszegte.
- Ez nem a sajnálatról szól, Bill. – magyarázta. Bill nem válaszolt. – Nagyon is törődsz vele. És ő is törődik veled.
Csend uralkodott el felettük, amíg Bill végiggondolta.
- Rá fog jönni. – ismételte meg pár pillanattal később, Anne pedig csak sóhajtott. – Amilyen gyorsan terjednek itt a hírek, csoda, hogy még mindig nem tudja.

- Mi a szar az ott az arcodon?
Bill büszkén felemelte a fejét, és nézte, ahogy az apja összeszűkíti a szemeit.
- Simone? – szólt az anyjához, a szemeit még mindig Bill arcán tartva. – Miért hagytad, hogy-
- Nem ő hagyta. – mondta Bill, és szinte látta, ahogy elpattan egy ér az apja homlokán. – Én csináltam. Ő nem tudta.

- Menj, mosd le. – kiáltott rá, és elrohant mellette, valamit arról morogva, hogy fia van és nem lánya. Bill csak dühösen nézett utána, a kezeit pedig összeszorította maga mellett. Nem fogja lemosni. Neki tetszett, ezért fent marad.

*

Jörg hagyta, hogy Bill sminkelje magát, de csak azért, mert Bill azt hazudta, hogy Karina a barátnője. Ha van barátnője, akkor nem lehet meleg, ezért Jörg nem foglalkozott vele. Még mindig nem tetszett neki, de többnyire nem szólt már semmit róla.

Karinát nem zavarta, hogy el kell játszania, hogy a barátnője, amikor ott van, és eleinte csak poén volt és játék… de végül, Bill azon kapta magát, hogy azt kívánja, bár ne csak az lenne.

A keze a sajátjában, az ölelései, a nevetése, az egész megtévesztő volt. A legrosszabb pedig az volt, hogy csak a színjáték miatt csinálta, mert annyira jó barát volt, hogy nem akarta, hogy Bill bajba kerüljön.

Ez éveken át így ment; álkapcsolatban voltak a szülei előtt 3 éven át, mielőtt először megcsókolta volna. Az első alkalom, amikor megcsókolta, egyben az első alkalom is volt, hogy lefeküdtem. És az első alkalom, hogy megütötte. Megütötte, és Karina egy hétig nem beszélt utána vele.

- Karina nem volt már itt egy ideje. – egyszerre kérdés és kijelentés is volt, Bill pedig csak vállat vont. – Összevesztetek?
Bill ismét vállat vont.
- Ilyenek a nők. – mondta Jörg, mintha Bill tényleg mondott volna bármit is, majd hátradőlt a székében. – Mindenen képesek összeveszni és sikítanak meg ordítanak, és mindenért téged hibáztatnak. – nevetett, de Bill még csak el sem mosolyodott. – Még ha nem csináltál semmi rosszatt, akkor is csak szeretnek ordítani. – teljes testével Bill felé fordult, aki üresen bámult rá, és nem volt hajlandó meghátrálni. – Csak arra van szüksége, - mondta Jörg komolyan. – Csak arra van szüksége fiam, hogy jól megbaszd¸és utána-
Bill felugrott a székéből, félbe szakítva Jörg mondatát.
- Ne beszélj róla így te faszfej! – üvöltötte, és Jörg is azonnal talpra ugrott.
- Minek hívtál, kölyök?
- Faszfej! – ismételte meg Bill, miközben a szemeit két vékony vonallá szűkítette.

Számított rá, mégis meglepte, amikor Jörg ökle egyenesen állon találta, és kicsit hátrébb is dőlt. Hamar összeszedte és kihőzta magát, majd hosszú, fájdalmas másodpercekenát, apa és fia csak bámulta egymást. Egyenesen egymás szemébe néztek, és mindkettejükből csak úgy sugárzott a méreg. Bill állkapcsa fájd, és egy kis vért is érzett a szájában, de nem akarta kiköpni, nem akarta kimutatni a gyengeségét, nem akarta hagyni, hogy ez a vadállat megnyerje.

- Most már meg is ütsz? – kérdezte olyan mélyen, olyan veszélyes hangon, amennyire csak tudta. – Megütöd a fiad? Mit gondolsz, anya mit szólna ehhez?

Jörg egy ideig csak bámult rá, majd hirtelen felhorkant, és gyorsan ott is hagyta a szobában. Bill a kezét az állkapcsához emelte, lassan kinyitotta a száját, és felszisszent a tompa fájdalom miatt.

Aznap este, Bill 50 eurót talált az ágyában, kétségtelenül Jörgtől, „bocsánatkén”, Bill pedig sóhajtott, és zsebre rakta.

Az egész irodát piros és arany karácsonyi díszek terítették be. A sarokban egy kis műfenyő is állt, éegőkkel és egy hatalmas csillaggal a tetején; Tom pedig nevetve nézett körül. Egész jól nézett ki, így nem tűnt olyan szürkének és unalmasnak, mint általában szokott.

A rádióból valami nyálas karácsonyi dal szólt, Gustav és Georg pedig kávét szürcsöltek, passziánszoztak, és arról beszéltek, hogy mit adnak az anyjuknak karácsonyra, és hol fogják ünnepelni.

- Hé, Tom!
Tom felnézett a papírmunkájából.
- Te mit csinálsz az ünnepek alatt? – kérdezte Georg, majd beleharapott az egyik süteménybe, amit Sophie hozott be aznap.
- Hazamegyek a szüleimhez Berlinbe. – felelte. – Te?
- Ugyanaz, a szüleimhez megyek. – rágcsálta vidáman a sütit. – Istenem, alig várom. Imádom a karácsonyt.

Tom bólintott, ő is alig várta, hogy otthon legyen; szeretett otthon lenni karácsonykor. Az anyja imádott díszíteni és sütögetni, amitől a karácsonyi szellem mindent beterített náluk. Ő és az apja is általában normálisak voltak egymással, ami mindig nagy pluszt jelentett.

Az utóbbi 2 hét mintha egy pillanat alatt eltelt volna. Majdnem karácsony volt, havazott, és ott volt neki Bill. Ezekben a napokban olyan könnyed volt Billel; mintha teljesen el is felejtették volna a szörnyű környezetüket, ahol voltak. Mintha nem is látták volna a rácsokat, vagy a hatalmas fémajtót, vagy a sötét, lehangoló színeket maguk körül. Csak arra volt szüksége, hogy mosolyogni lássa, a szoba pedig úgy ragyogott fel számára, mint egy villanykörte. Az ég világon semmi rossz nem történhetett, amikor Bill mosolygott valamin, annál pedig pláne nem volt jobb, amikor lehajtotta a fejét és nevetett, mégha hangtalanul is.

Tom már szinte meg is győzte magát, hogy a Billel való kapcsolatában nincs semmi rossz, amíg meg nem jelent Anne az ajtóban, és nem intett neki.

Tom nagyot nyelt.

Két teljes hét telt el, amióta lenyugtatta Billt a pánikrohama alatt. Most fogja vajon hallani, hogy átlépte a határt?

Úgy ment oda hozzá, mintha csak a bitófa felé ballagna, de amikor odaért, látta, hogy Anne mosolyod. Tom zavartan ráncolta a szemöldökét.

- Ne legyél már ennyire megijedve, gyere be! – nevetett fel, és kinyitotta neki az irodája ajtaját. – Nem foglak leszidni. – mondta, majd leült, Tom pedig követte a példáját. – Még ha hanyag is vagy a munkádban. – vonta fel a szemöldökét. – Ha elkapnak, ki fognak rúgni, Tom. Ezúttal nem fognak megkegyelmezni, még ha most más is az ügy, mint legutóbb.
- Akkor miről-
- Azért nem beszéltem erről hamarabb, mert Billel akartam erről még beszélni. De a nővér miatt ne aggódj, elintéztem neked.
Tom megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már majdnem el is felejtette, hogy a nővér is látta az esetet.
- Csak figyelmeztetni akarlak, - mondta, az arcán pedig egyfajta szomorúság jelent meg. – Légy óvatos. Amikor így benne vagy az életében, akkor benne vagy. Ha függeni kezd tőled, akkor nem hagyhatod abba, érted? Nem mehetsz el hirtelen. Nem hagyhatod, hogy bárki más rájöjjön, és kirúgjanak vagy áthelyezzenek.
Tom csak pislogott.
- Óvatossabb leszek. – mondta, és talán meg kellett volna ijednie, mert akkor sem léphet ki Bill életéből, ha akarna; mégsem érzett így, mert tudta, hogy nem is akar elmenni. – Megígérem, én… én tényleg törődöm vele.

De nehéz volt óvatosnak lenni. Egyre többször látogatott fel a negyedik emeletre, és tudta, hogy már gyanús is lehet, de nem gondolta, hogy túl sokan észrevették volna. Leszámítva Georgot, Andreast, és talán Gustavot és Sophiát. Így végig gondolva, ez a 4 ember már tényleg sok volt, és ha csak az egyikük is úgy dönt, hogy szól a főnöknek…

Anne lágyan elmosolyodott, és Tom elhessegette a sötét gondolatait.
- Tudom. – mondta Anne. – Csak szeretnélek figyelmeztetni, hogy legyél elővigyázatos.

Tom bólintott, de kerülte a tekintetét. Anne úgy nézett rá, mintha egyenesen a lelkébe bámult volna, mintha olvasott volna a fejében, mintha tudta volna, hogy lefeküdt Billel. Zavartan lesütötte a szemét.

- Mondott… - kezdett bele Anne bizonytalanul. – Mondott vagy csinált valamit, ami arra utalna, hogy talán úgy döntött, elmondja az igazat?
- Az igazat?
Anne bólintott.
- Ha elmondaná, kezdeményezhetnénk egy újabb tárgyalás, hátha meggondolják magukat a bírók. Tudom, hogy rosszul ítélték el, tudom. – a szomorúság újra visszatért az arcára. Nagyon is egyértelmű volt, hogy Bill neki is nagyon fontos volt.
- Nem, nem hiszem… nem mintha tudnám.
Anne nagyot sóhajtott, de végül szomorúan elmosolyodott.
- Nem, várj! – gondolkozott Tom egy pillanatra, majd lehajtotta a fejét. – Basszus. Basszus. Hagynom kellett volna neki, nem?
- Mit?
- Hogy elmondja. Szerintem egyszer el akart valamit mondani, de azt mondtam, hogy nem kell.

Hirtelen rájött, hogy önző dolgot művelt, még ha akkor épp az ellenkezőjét gondolta. Billnek valószínűleg szüksége volt arra, hogy elmondja a történetét, Tom pedig megállította, és most Bill elhatározta, hogy nem mond semmit. Elszalasztotta az esélyüket?

- Ha megint megtörténik, szerintem hagynod kéne. – mondta Anne, és Tom örült, hogy nem tűnt dühösnek, amiért nem engedte, hogy Bill valami olyasmit tegyen, ami miatt javult volna az állapota. – Szerintem jó esély van rá, hogy meg fog nyílni. Sosem láttam még ilyennek; fogalmad sincs milyen drasztikusan megváltozott.

Tom elmosolyodott egy kicsit, aztán valami szomorú jutott eszébe, a mosolya pedig hamar el is tűnt.
- Karácsony. – mondta. – Egyedül lesz karácsonykor, ugye?
Anne szomorúan felsóhajtott.
- Egész jó karácsonyi vacsoránk van itt. – mondta. – És a rabok, akiknek van családjuk és barátaik odakint, meglátogathatják őket, hozhatnak ajándékot, és a szokásosnál tovább telefonálhatnak. De…
- Billnek nincs senkije, aki jönne vagy hívná. – fejezte be Tom helyette, és valami, mélyen benne fájni kezdett. – Tényleg nincs senkije?
Anne kicsit furcsán nézett, de aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Te vagy neki.

- Boldog kibaszott karácsonyt. – morogta Bill magának, miközben felnyomta a hangerőt a tévén, hogy ne hallja a szomszédszobában veszekedő szüleit; hogy ne hallja a kiabálást, az üvöltést, és aztán a sírást. Nem bírta, nem bírta hallgatni.

A takaróját szorosabban magához húzta, és nézte, ahogy a lehelete füstté válik előtte. Jéghideg volt a házban, és csak azért, mert a kibaszott Jörgöt lefokozták a munkahelyén, egy hónappal Bill 16. születésnapja után, most pedig szinte semmi pénzük nem volt, és a számlákon kellett spórolniuk. Billnek nem szabadott volna tévét nézni, de képtelen volt a másik szobából jövő hangokat végighallgatni, ezért muszáj volt mennie a tévének. Bill csak arra várt, hogy kirúgják Jörgöt, és minden pokollá forduljon. Az anyja mindent megtett, amit tudott, de nem kényszeríthette az embereket, hogy megvásárolják a festményeit; Billt pedig senki nem vette volna fel, mert olyan volt, amilyen; ezért Jörg rosszul fizető szaros állásától függtek, ahonnan ha kirúgták volna…

A tévén át is hallotta, hogy az ő nevét emlegetik, ezért még jobban felhangosította, hogy kizárja. Megint miatta veszekedtek.

Aztán a telefonja felvillant, és rezegni kezdett az éjjeliszekrénye tetején. Bill kíváncsian nézett felé. Ki hívhatta? Megfagyott kézzel nyúlt érte, és anélkül, hogy elolvasta volna a nevet a képernyőn, megnyomta a gombot.

- Mi van? – kiáltotta szinte, és abban a pillanatban hangos törést hallott a másik szobából. A takarót a fejére húzta; mintha az segített volna.
- Bill, szia, én vagyok.
Billnek meg kellett erőltetnie magát, hogy ne mosolyogjon, ne kezdjen bocsánatért esedezni, ne mondja el mennyire hiányzott neki. Helyette hideg hangon csak annyit mondott:
- Mit akarsz?
- Bill…
- Mi van? – csattant fel újra, Karina pedig sóhajtott.
- Boldog karácsonyt. – mondta, halkan és egy kicsit szomorúan, és Bill remélte, hogy a lány nem tudja milyen szánalmas karácsonya is volt. Mindig próbálta elrejteni a szar otthoni életét előle, de volt egy olyan sejtése, hogy Karina nagyon is jól tudta milyen.
- Ja. – dörzsölte a szemeit, és a hideg falnak dőlt. – Gondolom.
- Bill, én… Bill, én szeretném, ha ide jönnél. Gyere a házunkhoz vacsorára. Ajándékom is van neked!
Bill szeretett volna. Annyira szeretett volna, mégis megrázta a fejét.
- Nem. – mondta. Túl büszke volt, hogy beismerje a vereségét. – Nem, jól vagyok itt.
Karina újra felsóhajtott a vonal másik végén.
- Csak gyere, kérlek? Hiányzol.
Te is nekem…
- Nem, nem megyek. – mondta Bill. – Az anyád amúgy is utál engem.
- Nem utál, csak-
- Tök mindegy, Karina, nem megyek.
- Csak gyere át vacso-
Bill kinyomta, mielőtt a lány végigmondhatta volna a mondatát, és mielőtt beleegyezett volna. Kikapcsolta a telefonját, és félrerakta.
- Boldog kibaszott karácsonyt.

December 22.-e volt, és Tom utolsó műszakja. Már csak egy apró feladata volt hátra mielőtt hazament volna, mégpedig a negyedik emeleten. Kicsit izgult, nem igazán tudta mit mondjon, és remélte, hogy nem fogja elbaszni. Nem nagyon tudta, hogy Bill hogy fog reagálni, és csak imádkozni tudott, hogy rendben lesz.

Végigment a folyosón a 32-es celláig. El tudta képzelni, hogy Bill a karácsonyt még a szülinapjánál is jobban utálja valamiért, de akkor is mosolyogni akarta látni ezen a napon.

Amikor kinyitotta az ajtót, Bill nem volt sehol, de hamarosan kinyílt a fürdő ajtaja, és kilépett, víztől csöpögő hajjal. Tom tátott szájjal bámulta, de Bill hamar felébresztette.
- Tom, mi a fasz?
Tom csak vigyorgott, Bill pedig nagyokat pislogott, amíg a vízcseppek a vállára csöpögtek, besötétítve a narancs anyagot.
- Ha most elkezdesz énekelni, istenre esküszöm…
- Ne Grinch-eskedj már! – mondta Tom, bár számított erre a reakcióra; és leült az ágyra. Nem úgy tűnt, hogy Bill közelebb akarna menni. Mintha Tom valami fertőző beteg lenne, ott maradt a szoba másik végében, és összeszűkített szemekkel bámult rájuk.
- Egyáltalán miért van az rajtad? – érdeklődött Bill, szúrós pillantásokat küldve a piros-fehér sapka után, ami Tom fején csücsült.
- Ünnepi szellem? – mondta Tom nevetve, és Bill kezéért nyúlt. – Gyerünk, ülj a Télapó ölébe. Gyerünk!
Bill felhorkant, összefonta a karját, és nem mozdult.
- Gyökér. – mondta, de a szája széle már veszélyesen felfelé kunkorodott. – Először vedd le.
- Nem.
- Idiótán nézel ki, vedd le.

Tom is összekulcsolta a karját, és kihívóan nézett rá. Amikor Bill végül elindult, Tom biztos volt benne, hogy megnyerte, de aztán Bill előreugrott, lekapta a sapkát Tom fejéről, és a kezét diadalittasan a magasba emelte, vigyorral az arcán.
- Hé! – nevetett Tom, és felpattant. A sapkáért nyúlt, de Bill nem elugrott az útjából.
- Le fogom húzni a vécén! – jelentette be, és a fürdő felé szaladt, de Tom megragadta a ruhája hátát, a mellkasához húzta, aztán megragadta a vállát, megfordította, és olyan erővel lökte a falhoz, hogy az minden bizonnyal fájhatott is neki. Tom már épp bocsánatot akart kérni, de Bill még mindig ördögien vigyorgott, ezért nem tette. Tovább szorította hát a falhoz, a vállánál fogva, a sapka pedig még mindig Bill jobb öklében volt.

Egymás arcába lélegeztek, és egymás szemébe néztek; a köztük lévő tűz forrón lobogott. Tomot teljesen beszippantották Bill szemei. Azok a szemek, amik egyszerre megijesztették és izgalomba hozták, egyszerre boldoggá és szomorúvá tették. Bill szemei olyan sokat árultak el, és mégis olyan keveset; annyi mindent tartott vissza. Sokan mondják, hogy az ember szeme az ablak a lélekhez, és Billnél ez igaz is volt. Igaz volt, leszámítva, hogy az ő esetében a sötétítő teljesen be volt húzva; Tom alig bírta kivenni az árnyak mozgásait mögöttük.

Az egész túl sok volt, és hirtelen Bill alsó ajka a sajátjai között volt, ahogy lágyan megcsókolta. A sapka kicsúszott Bill kezéből, és valahol a földön landolt, a lábaik mellett, de Tomot már nem érdekelte annyira, hogy felvegye.

- Csak mondani akartam, hogy boldog karácsonyt. – mondta, ahogy elhúzódott. – Ma elutazok Berlinbe az ünnepekre. Új év előtt egy nappal jövök vissza.
- Nem karácsonyozok. – felelte Bill, és Tom szomorúan elmosolyodott.
- Rájöttem. – nyomott egy újabb rövid csókot az ajkaira. – Hoztam neked valamit.

Fogalma sem volt, hogy Bill hogyan fog erre reagálni. Igazából, csak a pillanat hevében született; akkor jutott eszébe, amikor végiggondolta amit Anne mondott, és aztán hirtelen vett valamit. Elengedte Bill vállait, és egyik kezével a zsebébe nyúlt, és pár másodpercig ott is tartotta, amíg meg nem találta amit keresett.

- Te hoztál…? – kezdett bele Bill zavarodottan, de akkor Tom előkapta az ajándékát, és egyből elcsendesült, a szemei pedig teljesen rátapadtak.
- Azt gondolod, hogy nincs senkid, de… - fogta meg Tom Bill kezét, a nyakláncot pedig a tenyerébe tette, és körbezárta Bill ujjait körülötte. – Nézd meg miután elmentem. – mondta, és ezzel ott is hagyta, remélve, hogy Bill meg fogja érteni, hogy mit akar mondani, és azt is remélve, hogy nem fogja azt gondolni, hogy kibaszott béna, és nem fog semmilyen rossz emléket felidézni ezzel.

A cellában, Bill ott maradt, ledöbbenve, megfagyva. A kicsit hideg ezüst a kezében mintha több tonnányi lett volna, és remegve nyitotta ki a kezét. Egy egyszerű, ezüst nyaklánc volt, egy nagyjából egy centis átmérőjű golyóval rajta. Nem is emlékezett rá, hogy mikor kapott utoljára bármit is karácsonyra a pénzen kívül, amit cigire és isten tudja mire költött el. És persze Karinát leszámítva. Ő mindig… Bill elhessegette a gondolatokat róla, és visszanézett a nyakláncra. Volt rajta valami? Egy minta?

A szíve hevesen vert a mellkasában, mint ahogy a rohamai előtt is szokott, és gyorsan közelebb emelte a szeméhez a kis golyót. Nem, nem minta. Valami bele volt gravírozva; szavak.

Hunyorított, és három rövid szót látott rajta.

a tiéd vagyok

Hosszú másodperceken át nézett rá, újra a tenyerébe zárta, a fejét pedig a falnak döntötte. Nem tudta hogy mit érezzen, nem tudta hogyan reagáljon. Minden annyira… megfagyott.

De valahol mélyen – annyira mélyen, hogy még ő maga sem tudta volna megtalálni –, egy része sírt.

Amint hazaért, Tomnak alig volt ideje Billre gondolni. Az anyja egyből hatalmas ölelésekkel ömlesztette el, és ahogy mindig, a házban most is étel, süti, és otthon illat terjengett. Persze azért eszébe jutott, hogy vajon Bill mit gondolt az ajándékáról, hogy eldobta-e, vagy talán felvette-e. Az utóbbiban reménykedett, de Billnél sosem tudni. Nagy a valószínűsége, hogy nem vette fel; talán csak elrakta.

- Annyira örülök, hogy megszabadultál a hajadtól, Tom. – mondta az anyja, amikor már az asztalnál ültek szenteste. – Ez sokkal jobban néz ki, még akkor is, ha szerintem-
Tom nevetése félbeszakította.
- Sosem lesz normális hajam anya, felejtsd el.

Csúnya nézést kapott cserébe, de inkább játékosságból, nem rosszallóan, ezért Tom csak a szemeit forgatta, és tovább nyújtotta a krumplit. Az anyja boldog volt; kivételesen rá tudta beszélni Tomot, hogy csinos nadrágot és még nyakkendőt is felvegyen. Munkába is inget kellett hordania, de volt egy szabálya, hogy azon kívül sehol, és igen, az anyja el volt olvadva, hogy milyen „jóképű és felnőtt” fia van.

Az apja is rendes és kulturált volt, és megegyeztek, hogy semmi munkával kapcsolatos témát nem hoznak fel; így Tom teljes mértékig el tudott merülni a karácsony szellemében, ahogy ott ültek az asztal körül, viccelődtek, és nevetgéltek. Ilyenkor nagyon szerette a családját. Aztán, eszébe jutott, hogy amíg ő ott ül a családjával, addig Bill a sötét cellájában van karácsony este, a szíve pedig egyből összeszorult.

- Mi a gond, Tom? – kérdezte az anyja aggódva, de Tom csak vállat vont.
- Oh, semmi. – mondta, próbálta lerázni. – Csak munka.
- Ne gondolj most a munkádra, karácsony van! – mondta Gordon, a boros poharát pedig Tom poharához koccintotta mosolyogva, Tom pedig visszamosolygott.
- Valamit meg kell csinálnom. – állt fel, azonnal tudván, hogy mit tegyen. – Mindjárt jövök, esküszöm.

Ott hagyta a vacsorát gyorsan, és a szobájába szaladt. Még mindig majdnem ugyanúgy nézett ki, mint mielőtt elköltözött, leszámítva, hogy az anyja azóta már bepakolt pár dobozt, a poszterek helyett pedig festményeket tett a falra. Tom véleménye szerint elég rondák voltak, de az anyjának ilyen ízlése volt. Volt egy kép, ami különösen ronda volt, egy kék és zöld síró nőről. Nagyon absztrakt volt és elég zavaros is, de Tom nem sokat tűnődött ezen, előkapta a telefonját.

Bill nem hitte el amit hallott, és az első reakciója az volt, hogy dühös lett.
- Mim van? – kérdezte, szinte üvöltve, mert hát ki is merészelt bejönni és ilyesmit mondani?
- Hívásod. – felelte Georg, és másodszorra is ugyanolyan hihetetlennek tűnt. Bill azt is észrevette, hogy a rendőr hangja kicsit remegett is. – Most akkor fogadod, vagy nem?
Bill kapásból arra gondolt, hogy nem; de a kíváncsisága legyőzte, ezért felemelkedett az ágyáról.
- Csak utánad, főnök! – mondta, és sejtelmes mosolyt küldött Georg felé, élvezve a látványt, ahogy a férfi lesápadt. Oh, most már azt kívánta bár ne vállalta el, hogy feljöjjön érte, nem?

Georg előretartott egy bilincset, Bill pedig drámaian sóhajtott, kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy a srác összezárja a csuklója körül, és végigvezesse a folyosón.

- Ne érj hozzám. – sziszegte Bill, amiért Georg valamiért azt hitte, hogy vezetheti a felkarjánál fogva, és félrelökte a kezét.

Georg nem is ért hozzá újra.

A telefonszobába vezette, ahol több zárt fülke is volt. Néhányban más rabok ültek és csendben beszéltek, néhányan úgy sírtak, mint egy csecsemő. Eddig sosem volt még itt, soha senki nem hívta, és kíváncsian nézett körbe, ahogy Georg levette róla a bilincset, és a hatos számú fülkére mutatott.

Bill óvatosan foglalt helyet. Nem volt benne biztos, hogy fel akarta-e venni. Ki hívhatja? Nem tudott senkiről, aki fel akarhatná hívni.

Végül azonban, a telefonért nyúlt, és kicsit bizonytalan kézzel, leemelte a tartóról, és a füléhez emelte.
- Hello? – kérdezte, óvatosan, mélyen ráncolva a szemöldökét.
- Bill, én vagyok.
Megfagyott.
- Csak boldog karácsonyt akartam kívánni. – folytatta Tom, mintha tényleg kapott volna választ. – Elvégre szenteste van, és eszembe jutottál.
- A telefonokat lehallgatják.
Valami mást akart mondani, de képtelen volt. Annyira le volt döbbenve, annyira le volt sokkolva.
­- Tudom. – felelte Tom, majd tartott egy kis szünetet. – Hogy vagy?
Most már jobban.
- Jól.
- Tudod, tényleg azt kívánom, bár itt lennél inkább. – mondta Tom, és túlságosan is úgy beszélt, ahogy Karina beszélt. Túlságosan is olyan volt, mint amit Bill egyszer már hallott. Becsukta a szemét.
- Én nem. Nem karácsonyozok.
- Tudom, tudom. Csak fel akartalak vidítani. Az, öm, tetszett az… öm… - nyökögött ügyetlenül; nem említhette az ajándékot a vonalban, amit figyeltek.
- Ennél nyálasabb dolgot még nem láttam. – mondta, és Tom felnevetett a vonal másik végén.

Bill egy karcolást nézett az asztalon, amíg Tom beszámolóját hallgatta arról, hogy milyen szörnyű az idő Berlinben; és közben a nyakában lévő lánccal játszott.