Bill 2 évvel korábban látta Tomot először, azon unalmas napok egyikén, amikor még tényleg dolgozott. Előtte több helyről is kirúgták már, elmondása szerint a kreatív gondolkodásmódja miatt.

Másképp fogalmazva, Bill szeretett extravagáns lenni. Soha nem volt rá képes, hogy normális öltönyt vegyen fel, és normális dolgozó legyen, nem. Bill színes öltönyöket akart, és inkább radírokkal meg gemkapcsokkal játszott ahelyett, hogy a kliensekkel vagy akármi mással foglalkozzon.

Billnek nem volt muszáj dolgoznia, de szívesen csinálta. Még ha volt is elég pénze, hogy gondtalanul éljen, Bill unatkozott a semmittevésben. Bill utált unatkozni.

A boltba, ahol utoljára dolgozott, 2 évvel korábban, egy nap belépett Tom. Az ingjén jókora kávé, vagy valami hasonló folyadék foltja ékeskedett, és a sírás szélén állva veszekedett az eladóval; és Bill ekkor vette észre.

Tomban volt valami.

Persze, Tomnak vennie kellett valamit, hogy tényleg használhassa is a mosdót, és persze, a nap végére, Bill az alapokat már tudta is.

Először is, ami a legfontosabb, hogy tudta Tom címét és teljes nevét (hála a tudakozónak), de Bill akkor már tudta, hogy a létezése már nem volt értelmetlen. Talált valamit, amivel foglalkozni akart, valamit, ami érdekelte.

Tom. És kiderült, hogy Tom csodálatos. Hogy Tom vicces (még ha Bill nem is vele, hanem inkább rajta nevetett), és Tom nem ismerte őt.

Senki másnak nem jutott volna eszébe olyan képtelenség, hogy a puszta nárcisztikus vágyai miatt egy ismeretlen után kezdjen kémkedni. De Billnek igen.

Tom úgy döntött, rendkívüli találkozót szervez, ami alapvetően abból állt, hogy Georg és Andreas is egyszerre találkozik vele, még akkor is, ha ki nem állhatták egymást.

Elég dühítő volt, de igaz. Amikor Tomot először szállták meg a testvériség meg a barátság szent eszméi (nagyon forradalmi), és úgy döntött, hogy mindkét legjobb barátját egyszerre hívja meg, Georgot és Andreast is, Tom a kórházban végezte.

Ami azt illeti, a világon bárkivel bármi rossz történt, a végén Tom mindig a kórházban kötött ki.

Tom nem hitt a sorsban, de kicsit babonás volt. Azon a bizonyos alkalmon ugyanis az történt, hogy Andreas elugrott egy könyv elől, amit egyenesen felé dobtak, és mivel félrehajolt, nem is gondolt arra, hogy Tom mögötte állt, Tom pedig ahelyett, hogy egyszerűen elhajolt volna, beleesett egy kaktuszba, amit Gustavtól kapott karácsonyra.

Hülye kaktusz. Egyáltalán ki a fene ad kaktuszt egy barátjának karácsonyra?
Hát, Gustav.

Na de elég a kaktuszból, vissza a rendkívüli találkozóhoz. Tom úgy döntött, hogy ezúttal jobb lesz nyilvános helyen tartani, például egy kávézóban, ahol Georg és Andreas nem fog meggondolatlan és teljesen idióta dolgokat tenni.

A téma pedig, hát, egészen konkrétan, Bill volt.

Szóval ott voltak, mindhárman, abban a bárban, ami Tom és Georg munkahelye előtt volt. Andreas panaszkodott kicsit, mert a házában szerette volna tartani, de, ahogy nektek már mondtam is, Tom semmiképp nem akart Andreas házába menni.

Most viszont Tomnak ennél nagyobb problémával kellett szembe néznie. Ez történelmi esemény volt. Még ha ezúttal Tom nem is esett bele a kaktuszba.

Georg és Andreas úgy döntöttek, hogy a személyes konfliktusukat félreteszik átmenetileg egy sokkal fontosabb cél érdekében. Egyesültek, Tom ellen. Kábé mint a tengelyhatalmak.

- Szóval azt gondoljátok, hogy nem kellett volna megkérnem, hogy költözzön be…
Oké, Tom tudta, hogy puszta kétségbeesésében tette. Csak a túlélés érdekében. Akkor még csak nem is kedvelte!

Most már, Tom nem tudta biztosan, hogy kedveli-e Billt vagy sem. Az utóbbi pár napban, amióta megegyeztek, hogy csak Tom csinálhat mindennemű házimunkát, Bill már nem tűnt olyan idegesítőnek, már nem annyira.

Vagy legalábbis, Tomot már nem zavarta, hogy olyan idegesítő. Talán Tom kezdett kicsit elnéző lenni, de ez sem volt olyan rossz dolog.

De még egy dolog.

A birkás-álom visszajött. És Tom most már nem csak birkákat látott, akik felsorakozva mondták, hogy „bee, bee, bee”.

Most Bill volt az álomban, báránybőrben. Ez kicsit zavarta, de még mindig félt a többi báránytól. Egyértelmű volt, hogy Bill nem bárány, de az álomban Tom nem tudta megkülönböztetni. (Valahogy, hülyébb volt?)

Aztán amikor Tom felébredt, teljesen le volt döbbenve, hogy nem bírta Billt megkülönböztetni egy birkától, és felmerült benne egy teljesen idióta kérdés, amit képtelen volt elhessegetni…

Mit mondana erről Freud?

Ami még viccesebb, hogy Tom még az egyik könyvbe is belelapozott, amit Georgtól kapott az álomfejtésről, remélve, hogy talál valamit. Természetesen nem talált semmit, ezért végül eldöntötte, hogy találkozik Georggal és Andreasszal. Ez volt ugye a rendkívüli találkozó.

- Persze, hogy nem kellett volna megkérned. Mondtam, hogy évek óta nem találkoztunk! – felelte Andreas, amíg a kávéját szürcsölte.

(Egy csinos pincérnő közelítette meg az asztalt; Andreas nem bírta levenni a szemeit róla. Georg és Tom egymásra nézett. Andreas nős volt, igen, igen.)

- Te mondtad, hogy több barátra lenne szükségem! – nyafogott Tom a székéből. Georg a nézésével (nem túl) finoman próbálta jelezni Andreasnak a felsőbbrendűségét, de Andreas csak egy rúgással díjazta. Már várható volt.
- Hát, igen, de azt nem mondtam, hogy költözzön is hozzád!
Andreas kinyújtotta a nyelvét Georg felé, és ismét Tomhoz fordult.

Tom úgy döntött, most az lesz a legjobb, ha befogja. Andreas kiváló érvet hozott fel.

- Nem teherként gondolok Billre. Már majdnem egy hete van a lakásomban, és azóta nem érzem, hogy kémkedne utánam bárki is. Ez már valami. – mondta végül Tom pár másodperc csend után.
- Nem azt mondjuk, hogy Bill nem jó srác, Tom. – biztosította Georg, amíg a könyökével meglökte Andreast.
- Csak arról van szó, - kortyolt Andreas a kávéjába, - hogy szerintünk nem jó ötlet vele élni, amíg Gustav nincs itthon.
- Azt gondoljátok, hogy ő a kukkolóm, és az álmom, amiben Bill báránybőrt visel azt jelenti, hogy Bill el akarja titkolni, hogy valóban ő a kukkoló, és hogy nekem soha-
- Ezt senki nem mondta! – kiáltott fel Georg. – Már megint paranoiás vagy.

Tik-tak. Tik-tak.

Tom Billre nézett, szemben ülve vele. Bill Tomra nézett. Elég feszült volt a légkör köztük.

Természetesen, Tom elképzelte, hogy talán Bill a kukkoló. Tom hitt benne, hogy valahol van egy kukkoló, aki bármikor előjöhet. És most, hogy ez az őrült ötlet felötlött benne, a birkák miatt; folyton csak erre tudott gondolni.

- Oké, ez hivatalosan is a valaha volt legbénább vacsorám! – adta fel Bill végül, több percnyi csendben evés után.

Tom próbálta visszafogni a nevetését.
Ne mosolyogj, ne mosolyogj, gyerünk Tom, meg tudod csinálni, csak ne…
- Nagyon vicces. – nyafogott Tom, mégis elmosolyodott.
Basszus!

- Mi a baj? – kérdezte Bill, miközben tágra nyílt szemekkel tanulmányozta őt, az ujjaival pedig idegesen dobolt az asztalon.
- Georg és Andreas szerint nem kellett volna beengednem téged a lakásomba, nem ilyen hamar, mármint hogy, alig ismerlek.
Tom kellemetlenül érezte magát, ez olyan lányosan hangzott!
- De nem ez a probléma. – folytatta Bill, a vacsorát befejezettnek tekintve. Még több bort öntött magának. - Azt hiszed én vagyok a kukkoló, akiről egyik nap meséltél.

Tom elkapta a tekintetét. Ez a beszélgetés egyre nevetségesebb! Ami pedig a legrosszabb, hogy tényleg azt gondolta. Még ha Bill nem is adott rá semmi okot. Talán ha Bill tökéletesen viselkedett volna, akkor talán lett volna oka kételkedni. De ugyanakkor pedig, ha tudta volna, hogy Tom mennyire utálja a tésztát, most nem spagettiztek volna.

Te, idióta, gondolta.

- Figyelj, Tom, ha én lennék a kukkoló, ami pedig nem vagyok, akkor sok mindenről tudtam volna, hogy idegesít, de amikor idejöttem, egy csomó dologról még csak nem is sejtettem volna, hogy bajod van vele, ugye?
Elvégre is, így logikus.
- Abszolút nem.
Bill előrehajolt a székéből, és beletúrt a hajába. Bill mindig beletúrt a hajába.
- Emellett pedig, szerintem nincs ember, aki képes megjegyezni az összes kis hülyeséged. Mármint, honnan kellett volna tudnom, hogy OCD-s vagy? Ha én lennék a kukkoló, képtelen lennék megjegyezni őket. – magyarázta, közben veszélyesen közeledve Tomhoz. – De ha én lennék a kukkoló, soha nem is próbálnék tökéletes lenni! – dőlt hátra a székében, ismét eltávolodva Tomtól.

- Feltételesen beszélve, miért nem? – kérdezte Tom, majd elindult a konyha felé.
- Senki nem mondta még? Az emberek általában nem a nekik tökéletes emberbe szeretnek bele.
Tom grimaszolt, és bement a konyhába, szorosan mögötte pedig Bill is követte, természetesen.

Természetesen, gondolta Tom. Minden olyan zavaros volt neki, hogy már nem is akart a gyakorlati dolgokon kívül semmire gondolni.

Tea, vacsora után Tom teázott. Az őseitől örökölte ezt a szokást, és ez volt az egyetlen, aminek nem volt köze semmiféle értelmetlen takarításhoz. A tea azt jelentette a mentális épségének, amit a levegő a tüdejének.

Tea munkanapok után, tea hosszú napok után. A tea segítette át a nagyon összezavaró, érzelmi pillanatokon is. Váltás.