Címmagyarázat: ”Az angolszász jogrendszerekben a bűncselekménynek két fő fogalmi eleme van: a mens rea – bűnös tudat, illetve az actus reus – bűnös tett. Mindkét fogalmi elemnek meg kell valósulnia ahhoz, hogy a bűncselekmény megvalósuljon. Ha hiányzik a bűnös tudat, a tett – akár erőszakos cselekmény – nem feltétlenül lesz büntetendő (például: jogos védelem, beszámíthatatlanság).” [forrás: wikipédia]

A nap jól indult.
Bár olyan is maradt volna.

A nap úgy kezdődött, hogy Tom visszatért munkába az ünnepek után. Odakint havazott, és halkan dúdolgatott magának, majd az épületbe belépve, lerázta a hópelyheket a fejéről és a válláról.

- Reggelt, Tom! – üdvözölte Georg, amint meglátta. Az irodában ült, a lábát pedig az asztalnak támasztva hintázott a székében.
- Reggelt! – felelte Tom miközben kibújt a dzsekijéből, majd felakasztotta azt a fogasra. Amikor körülnézett, látta, hogy a díszek nagy része még fent volt, és elmosolyodott. – Milyen volt a karácsony?
- Nagyon jó! – vigyorgott Georg, egyértelműen jó hangulatban. – És a tiéd?
- Öm, ja, jó volt. – felelte Tom, de már majd kiugrott a bőréből. Fel akart menni Billhez, de nem tudta jó ötlet lenne-e egyenesen Georg szeme előtt eltűnni. Mégis, türelmetlen pillantásokat vetett a lépcsők felé, amit Georg is észrevett.
- Oh, jézusom. – sóhajtott. – Menj fel, Tom, már nem is érdekel.
Tom nagyot pislogott, és megfagyott, tágra nyílt szemekkel bámult rá. Ezt komolyan mondta?
Georg sóhajtott, a lábát a földre rakta, és felegyenesedett a székben.
- Te bírod őt, ő bír téged, értem. Még mindig rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, és még mindig azt gondolom, hogy idióta vagy, amiért nem olvasod el az aktáját, mert ami benne van, rendkívül fontos – nézett Tomra szigorú tekintettel -, de hagyom, hogy a saját hibádból tanulj, mert előbb-utóbb úgy is meg fogod tudni, amikor már csak magadat hibáztathatod.
Tom száját tátva bámult pár másodpercen át, mielőtt bizonytalanul, de megkérdezte…
- Tényleg olyan rossz?
Georg csak bólintott, Tom pedig a homlokát dörzsölte. Nem jutott eszébe semmi rossz, amit elkövethetett volna, mert már el sem tudta képzelni, hogy Bill valóban olyan szörnyűséget tett, mint ahogy Georg és Andreas beállította. Ugyanakkor, annyira azért nem volt naív, volt egy sejtése, de nem akart hinni neki.
- Biztos nem akarod, hogy elmondjam? Van valami más is, ami még fontosabb is, mint maga a bűntény--
- Én… - Tom lenézett, végiggondolva. – Nem, ne mond el. – mondta pár pillanattal később, majd felnézett a kollégájára. – Majd elolvasom én.
Georg szemgolyói majdnem kiestek a helyükről, és előre hajolt.
- Tényleg? Mármint… tényleg?

Tom bólintott. Eldöntötte. El fogja olvasni, hogy lássa mi áll benne, és akkor annyit fog tudni, amennyit Anne is. Talán könnyebb lenne Billel is beszélnie, ha ismerné a múltját. Egyedül azért aggódott, hogy Bill talán úgy látná ezt, mintha valahogy elárulná, és ezt semmiképp sem szerette volna. Bill mondta, hogy nem szeretné, ha tudná, de eljött az a pont, amikor már muszáj volt.

- Most? – kérdezte Georg, és már készült felállni, nyilván hogy elővegye az aktát, de Tom gyorsan megrázta a fejét.
- Oh, nem, még nem. Még nem vagyok rá képes.
Lélekben fel kellett készülnie rá, és még meg kellett próbálnia meggyőzni magát, hogy ha megtudja hogy került Bill ide, az mindkettejüknek jó lesz.

Georg rosszallóan nézett rá, de nem szólt semmit, Tom pedig sarkon fordult, és elindult a lépcsőn, ha már Georgot nem zavarta.

Izgult, amikor végigment a folyosón. Már több, mint egy hete nem látta Billt, és már alig várta, hogy újra lássa. Sosem hitte volna, hogy tényleg hiányozni fog neki, de így alakult, és szinte már örült is, hogy véget ért a karácsony és visszamehetett dolgozni.

Halkan próbálta kinyitni az ajtót, és próbált észrevétlen maradni, mert meg akarta lepni Billt, de most sem sikerült túljárni a rab eszén. Épp hogy kinyitotta az ajtót, Bill már rá is ugrott, és hátra is estek volna, ha nem sikerült megkapaszkodnia az ajtókeretben.
- Woah! – nevetett, a szabad kezével átkarolva Bill derekát. – Neked is hello!

Bill nem köszönt vissza; helyette az ajkait támadta meg fájdalmas erejű csók formájával, amit Tom is hamar átvett, és ugyanolyan lelkesedéssel viszonzott is. Bill maga mögé nyúlt, bevágta az ajtót, és megragadta Tom nyakkendőjét, hogy elhúzza onnan, és hirtelen azt érezte csak, hogy előre esik. Amikor kinyitotta a szemeit, az ágyon volt, Bill felett, aki sejtelmesen vigyorgott alatta.

- Üdv itt! – mondta kicsit lihegve, a lábaival pedig körbefogta Tom csípőjét.
- Valaki unatkozott? – kérdezte Tom, fel-le simítva a kezeit Bill vékony oldalán, és újabb csókot nyomott az ajkaira. – Mit csináltál?
- Oh, tudod… - fújta ki Bill a haját a szeméből, a kezével pedig végigsimította Tom bicepszét, vállát, végül pedig körbefonta a nyaka körül. – Ezt-azt.
Tom nevetett, és a könyökére támaszkodva fölé emelkedett, amíg a másik kezével végig simította Bill oldalát, és az ujja hegyét alá csúsztatta, végigsimítva a nadrágjának felső vonalát. Bill remegve sóhajtott.
- Én Berlinben karácsonyoztam a szüleimmel. – mondta Tom halkan, és ahogy már megszokta, Bill elkapta a tekintetét a szülők hallatán. – Ne csináld ezt! – szólt rá, kicsit megszorongatva a csípőjét. – Ne csináld ezt!
Kellett egy kis idő, de végül Bill óvatosan visszanézett rá.
- Soha nem mondtál semmit az anyukádról. – mondta Tom, még mindig kicsit halkan. – Ő is olyan rossz, mint az apád?
Bill küzdött, hogy tartsa a szemkontaktust, amíg megrázta a fejét.
- Szereted őt? – kérdezte, és Bill bólintott. – Hogy-hogy sosem látogat meg? – kérdezte, Bill pedig nagyot nyelt, az ajkába harapott, és ismét elfordult.
- Ő… - kezdett bele, de abbahagyta, és becsukta a szemét. – Ő már… nincsen.
Tom arca egyből megváltozott.
- Oh. – nézte Bill arcát. – Sajnálom.

Eltűnődött, hogy Bill anyja mikor halhatott meg; hogy vajon jól emlékszik-e rá, vagy csak egy árny volt a fejében. Egyedül nőtt fel az apjával? Mi történt az anyjával? Nem akarta megkérdezni, mert nem akarta felszakítani a sebeket, de annyira tudni akarta…

- Beszéljünk valami másról! – motyogta Bill, nagyot nyelt, és megragadta Tom vállait, hogy lehúzza egy csókra, Tom pedig kicsit mosolyogva hagyta is. Bill megszorította a lábait a csípője körül, Tom mellkasában pedig kavarogtak az érzelmek, ahogy mindent beleadva csókolta a rabot, és cserébe apró nyögéseket kapott. A hasa is kavargott, tényleg nagyon belezúgott. Eltűnődött, hogy Bill szíve is olyan gyorsan ver-e, mint az övé.

Billel lenni teljesen más volt már az elejéhez képest. Kevésbé volt feszült, kevésbé fárasztó, és Bill is könnyedebb volt. Nem akarta próbára tenni, nem ravaszkodott, helyette ez a nyugodt légkör uralkodott köztük, és Tom azt kívánta, bár sose múlna el.

- Tom! – kapott levegőért Bill, ahogy Tom végigcsókolta a nyakát, a csípőjét pedig lágyan előrelökte. Tom megállt, amikor valami hideget érzett az ajkain, és zavartan nyitotta ki a szemeit. Nem tett rá megjegyzést, de szélesen elvigyorodott, amikor meglátta a fémláncot Bill nyaka körül, aminek a medálja a pólója alatt volt elrejtve. A vigyorgó száját újra Bill bőréhez tapasztotta, képtelen volt abbahagyni a mosolygást, és Bill finoman meghúzta a hajfonatait. Nyilván meg is feledkezett a nyakláncról, másképp valószínűleg már zavarba jött volna, vagy valami szarkasztikus kifogást vetett volna elé, hogy miért van rajta.

Tom ismét végigcsókolta a nyakát, és ott is tartotta a száját, amíg kibogozta a madzagot Bill nadrágjában.

Bill megemelte a csípőjét, hogy siettesse, Tom pedig még mindig őrülten vigyorgott a nyakában. ’Nekem is hiányoztál’, gondolta, és lecsúsztatta a vékony anyagot.

Tom fél órával később ment vissza az irodába, Georg pedig egyszerre vidáman, és egyszerre dühösen nézett rá.
- Úgy nézel ki, mint aki épp most szexelt. – mondta közönyösen, miután szemügyre vette Tomot.
- Nem. – hazudott Tom, elvörösödve, és visszaült az asztalához, ahol elfordult a székkel, Georg tekintete elől.
- Ja, aha, oké. – kuncogott Georg, még mindig őt nézve. – Amit csak akarsz.
Csönd uralkodott el, amíg Tom próbált nem figyelni arra, hogy Georg gyakorlatilag lyukat égetett már a nyakába a nézésével. Bekapcsolta a gépét, és amíg várta, hogy életre keljen, Georg újra megszólalt.
- Nem tudom elhinni, hogy tényleg 815-tel csinálod, hogyan? Hogyan tudtad ilyen… - kereste a megfelelő szavakat. – Mármint, én még a karjához sem nyúlhattam hozzá.
Tom gyorsan megfordult, egyből reagálva a hallottakra.
- Mikor próbáltál hozzányúlni-
Georg nevetett, és kicsit meglepettnek tűnt.
- Amikor levittem a hívásodhoz, nyugodj már meg. Féltékeny vagy?
Tom összeszűkített szemekkel, elpirulva fordult vissza a számítógépéhez.
- Nem szereti a férfiakat, ezért. – morogta az orra alatt. Nem akarta beismerni, hogy ilyen birtoklási vágyat érzett felette, és valóban feldühítette a gondolat, hogy valaki más érjen hozzá Billhez.

Enyém.

- Nem szereti, amikor az emberek úgy érnek hozzá, hogy nem számít rá. – folytatta, és visszafordult Georghoz, aki egyenesen a mellkasára meredt. – Mi van? – kérdezte kicsit idegesen. Georg vigyorodva nézett fel.
- Csak próbáltam ellenőrizni, hogy melleket rejtegetsz-e ott, mert eddig úgy tudtam férfi vagy, nem nő. Szóval hogy-hogy-
- Bonyolult, oké?
- Hát persze, hogy az. – forgatta Georg a szemeit. – De komolyan, megszelídítetted a bestiát, vagy mi?

Tom nem volt benne biztos, hogy ez a helyes kifejezés, de elmosolyodott ezt hallván, mert igen, talán ezt csinálta.

Bill persze sose hagyta volna magát teljesen megszelídíteni, ezt Tom is tudta. Bill egyszerűen nem az a típus volt, aki lehajtott fejjel hagyta volna, hogy megkötözzék. Vad volt és szabad, még a börtönben is, és Tom szerette is volna, ha ez így maradna. Az egyetlen dolog, ami visszatartotta, hogy teljesen szabad legyen, az a fal volt az elméjében, amit csak úgy lehetett volna ledönteni, ha valakinek beszélt volna a múltjáról, és elmondaná miért lett ilyen.

Tom nem tudta, hogy ebben tud-e segíteni, de mindenképp meg akarta próbálni.

A bűnözői akta ott volt az asztalán, minden bizonnyal Georg rakta oda, amíg odafönt volt. Lassan csúsztatta maga felé. Mintha égette volna az ujjait, ahogy hozzáért. Forró volt, szinte figyelmeztetően, a szíve pedig őrülten dübörögni kezdett a mellkasában.

Georg nézte őt, Tom érezte, miközben a krémszínű mappára bámult, összeszorított fogakkal. Gyorsan fogja csinálni, mint amikor letépsz egy sebtapaszt. Csak kinyitja, gyorsan elolvassa, és aztán vége lesz, és tudni fog mindent, amit már a legeleje óta tudni akar. Minden válasz ott volt a kezében. Gyerünk, Tom.

Valószínűleg nem is olyan rossz. Biztos fel volt fújva az egész, mint ahogy ezen a helyen minden, és Bill is túl kemény volt önmagával szemben.

- Csak csináld. – morogta magának, és mielőtt meggondolhatta volna magát, kinyitotta a mappát.

Amit először megpillantott, az egy kép volt Billről, profilból és szemből. A letartóztatása után készítették, amikor 16 éves volt. Szörnyen nézett ki, ez volt az első gondolata vele kapcsolatban. A haja rövidebb volt, mint most, és zsíros tincsekben hullott az arcába. Az arcán nem volt semmi smink, mégis olyan ijesztőnek és fenyegetőnek tűnt. A szemeit kicsit összeszűkítette, az állkapcsa megfeszült. Tomnak már csak a kép láttán is libabőrös lett mindene, ezért gyorsan elkapta a tekintetét. Kihagyta az alap információkat, mint a teljes név, magasság, súly, ítélet, stb, mert ezeket vagy tudta már, vagy csak szimplán nem érdekelte.

Elérkezett a fájl bűntett részéhez, a tekintete lelassult, és akkor úgy érezte, hogy a szíve körül vasököl feszül meg, ami erősen szorítja. Nem is vett levegőt, hosszú ideig csak bámulta, hogy teljesen felfogja mit is lát. Hatszor is elolvasta.

Gyilkosság. Feltehetőleg mészárlás.

Az egyetlen dolog, amit hallott, miközben a többi oldalt végiglapozta, valami fehér zaj volt a fülében, keveredve a saját, őrülten dübörgő szívverésének hangjával. Nem tudott gondolkozni, az egész feje ködös volt, a látása elhomályosult, és úgy érezte nem kap levegőt.

Voltak képek egy pisztolyról, vértócsákról, vérfoltos szőnyegekről és párnákról. Közeli képek golyó okozta sebekről, amitől Tomnak felfordult a gyomra. Sötétvörös vérrel áztatott ruhák, egy széttépett ing, ami alatt seb volt a hasi tájékon. A sötét folyadék szét volt kenve, látható ujjlenyomatokkal körülötte, mintha belenyúltak volna a sebbe.

Még egyet lapozott, és a szíve ekkor állt meg igazán másodperceken át. Képek a holttestek arcairól, nyitott és üres szemekkel, halállal borítva. Az egyiküket felismerte, bár a lány szemei a többivel ellentétben le voltak csukva. Két csíkban vér volt végigkenve a lány szemein át, végig az álláig. Volt egy seb a homlokán is, ami beszínezte az arcának baloldalát, és az odatapadt szőke hajat.

Az áldozatok nevei oda voltak írva a képek alá, és Tomnak el kellett szakítani a tekintetét a halott lány képétől, hogy elolvassa őket.

Marcus Elliott (16)
Jörg Kaulitz (39)
Karina Stark (15)
Simone Kaulitz (36)

Amíg próbálta visszatartani, nehogy elhányja magát, Tom ledobta a papírokat. A kezei már túlságosan remegtek, hogy tartani tudja. Alig hallotta, hogy Georg megkérdezi jól van-e, olyan hangos volt a zúgás a fülében.

Nem tudta felfogni az egészet, de ugyanakkor, mégis volt értelme. Nagyon is volt értelme.

Mielőtt felfoghatta volna, hogy mit csinál, már talpon is volt. Georg megragadta a könyökét, hogy visszatartsa.
- Hé, minden rendben, hova mész?
- Tökéletesen vagyok. – felelte Tom jegesen, lerázva a kollégája kezét magáról. – Felmegyek 815-höz.
Alig hallotta Georg válaszát, ahogy elindult az irodából.
- Ne csinálj semmi hülyeséget! – szólt utána Georg. – Tom, ne csinálj semmi hü-!

De Tom ekkor már fél úton volt a lépcsőkön, kettesével szedve őket. Kellett csinálnia… valamit, de nem tudta mit. Az erei lüktettek, a dühe szinte forrt, és a bőre felszínén úgy érezte, mintha elárulták volna. Úgy érezte kijátszották, átverték.

Pár másodperccel később elérte a 32-es cellát, és olyan gyorsan benyitott, hogy Billnek nem is volt ideje odaszaladni. Tom már bent is volt, és bevágta maga mögött az ajtót.
- Mi hozott vissza ilyen hamar? – kérdezte Bill mosolyogva, és elindult felé.
Most ránézve, Tom képtelen volt elhinni amit olvasott, de a szíve mélyén tudta, hogy igaz volt.
- Nem. – mondta Tom, megrázta a fejét, feltartotta a kezeit. Tett pár lépést hátra, mert tudta, hogy nem bírná most kezelni, ha Bill megérintené. – Ne gyere közelebb.
Bill azonnal megállt, nagyokat pislogott, és összevonta a szemöldökét.
- Mi? – kérdezte zavarodottan, a fejét pedig kicsit oldalra döntötte.
- Nem jöhetek hozzád többet. – mondta Tom. A hangja még a saját fejében is gépiesen hangzott. – Én rendőr vagyok, te meg egy rab.
Bill még mélyebben ráncolta a homlokát.
- Miért mondod ezt most hirtelen?
Tom hallotta a fájdalmat a hangjában.

Oh, szóval most már érzései voltak. Most? Öt évvel elkésett.

Tom fizikailag betegnek érezte magát, mintha tényleg bármelyik pillanatban elhányhatná magát. Nem fog bedőlni Bill játékának, most nem, most már nem. Tovább nézett rá, szigorú tekintettel, ami alatt Billt elérte a felismerés. Az arcára zavarodottság helyett rémület ült ki, drámaian lesápadt.

- Megtudtad, ugye. – mondta halkan. Az ajkai alig mozogtak. Nem kérdés volt.

Tom csak bólintott, Bill arcát pedig szavakkal le sem lehet írni. A rab megfordult, a kezeit pedig a homlokához emelte. A háta gyorsan kezdett emelkedni és lesüllyedni, de Tom őszintén le se szarta, ha most pánikolni kezdett, le se szarta.

- Miért? – mondta Tom mély, dühtől remegő hangon. – Tudni akarom miért.
Bill megrázta a fejét.
- Nem. Nem, azt mondtad nem-
- Ez az egy esélyed van, hogy elmondd. Egy esély, különben elmegyek, és soha nem jövök vissza. – mondta, összeszorított fogakkal. – Mi lesz?

Tom várta a választ, amiről tudta, hogy nem fog jönni, és Bill megfordult, megvadult arckifejezéssel. Élesen kapkodott levegőért a száján át. Megrázta a fejét, és Tom biztos volt benne, hogy csak képzelődött, amikor Bill állát remegni látta.

- A szüleid voltak. – folytatta, és a szavaiból, a hangjából, az arcából áradt, hogy fel sem tudta fogni. – Te… Te meggyilkoltad őket. És hidegvérrel?
Bill kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, teljesen lemerevedve.
- És Karina? Őt is meggyilkoltad, nem? Azt hittem szeretted őt!

Bill arcán még mindig nem volt semmi, de volt egyfajta könyörgés a tekintetében. Könyörgés, hogy Tom hagyja abba. De nem volt megbánás. Semmi. Most először, Tom fel akarta emelni a karját, és beverni a képét, csak hogy érezze a fájdalmat, amit a szülei, Karina, és a Marcus nevű srác érezhetett, amikor lelőtte őket.

Végül, amikor nem érkezett válasz, Tom csalódottan megrázta a fejét.
- Azt hiszed ez vicces, ugye? Végig csak játszottál velem, nem? Mindenkinek igaza volt.
Bill szemei elkerekedtek.
- Nem! – suttogta, és úgy tűnt, hogy előre akar lépni, de megállította magát; nem merte megtenni. A kifejezéstelen arca most ijedté vált.
- Nem, Tom, én-
Tom megrázta a fejét.
- Istenem, én nem is… - elfordította a fejét, már rá se bírt nézni. – Tudod, minden, amit mondtál… igaz volt, igazad volt. Megérdemled, hogy itt legyél.

Ezek voltak az utolsó szavai. Kiment a cellából, de fel sem nézett. Ha megtette volna, láthatta volna, ahogy Bill arcán egyértelmű pánik uralkodott el azonnal.

- Mire számítottál? – kiáltott utána Bill, ahogy elindult a folyosón. – Tom! Mi a faszra számítottál? – a hangja kétségbeesettnek hangzott, és egyszerre dühösnek. Magasnak, fülsüketítőnek. – Mit hittél, mi lesz az? Huh? Kocsmai verekedés?! Bolti lopás?! – megállt egy pillanatra, mielőtt folytatta volna. – Nem vagy ennyire naív! Tudtad, hogy mi az! Tudom, hogy tudtad! Gondold végig, tudtad!

Tom megfordult, visszarohant, és az öklével belevágott a rácsokba, amitől Bill tágra nyílt szemekkel hátraugrott.
- Tudod mit? – sziszegte. – Számítottam arra, hogy gyilkosság, igen. Nem akartam elhinni, de számítottam rá. De akkor sem arra, hogy négy embert gyilkoltál meg! Karinát és a saját kibaszott anyádat, és szerintem inkább tudni se akarom ki volt az a fiú! Az unokatestvéred? Testvéred? Nem érdekel, hogy az apád nem a legkedvesebb férfi volt, akkor sem ölünk embert! Tudtam, hogy hideg vagy, de azt nem, hogy ennyire hideg. – mély levegőt vett, az egész teste remegett. – Undorító vagy. – sziszegte, összeszorított fogak között. – Rád se bírok nézni.

Bill csak bámult rá egy másodpercen át, hulla fehér arccal.
- Akkor ne nézz rám! – üvöltötte akkor. – Menj! Menj el! Takarodj a picsába, csak menj! Soha nem kértem ezt az egészet, amúgy sincs rád szükségem!
Bill szeme koromfekete volt, ahogy egyenesen Tom arcába kiabált. Tudta, hogy az egyetlen dolog, ami elválasztja őket, hogy egymásnak menjenek, az az ajtó volt.
- Ki a fasznak képzeled magad? – folytatta. – Te nem foglalkoztál azzal, hogy börtönben vagyok, te! Én kibaszottul figyelmeztettelek! Te mondtad, hogy nem akarod tudni, mert azt mondtad nem számít! Szóval ne merészeld megpróbálni leerőltetni az erkölcseid a torkomon, te kibaszott hazug!

Tom összeszorította az ajkait, és sarkon fordult. Gyorsan végigviharzott a folyosón, mielőtt valami olyasmit tehetett volna, amit megbánna.

Hamarosan, Bill ismét a nevét kiáltotta. Hallotta az ellentétes érzelmeket a hangjában, olyan tisztán, mintha tényleg ki is mondta őket.

Ne, ne menj!

Bill tovább kiabálta a nevét. A hangja egyre kétségbeesettebb volt, és Tom lehunyta a szemét pár másodpercre, ahogy a szíve könyörgött neki, hogy álljon meg; hogy álljon meg, és gondolja végig egy pillanatra, de nem volt erre képes. Túl dühös volt, túl csalódott, és túl letört, hogy normálisan gondolkozzon. Az egész kapcsolat rossz volt, végig rossz volt.

És Bill egy gyilkos volt.

- Tom kérlek!

Elért a folyosó végére, és hátrapillantott. Látta, hogy a többi rab kíváncsian néz ki a rácsokon át, a jelenetet szemlélve, a folyosó legutolsó ajtajánál pedig látta, hogy Bill az ajtó rácsaiba kapaszkodik.

- Tom! – kiabált Bill tovább, fülsüketítően. – Tom!

Tom gyorsan újra megfordult, és mielőtt bevágta volna maga mögött a folyosó ajtaját, hallotta, hogy egy széket, vagy talán egy asztalt a falhoz vágnak.

Bill üvöltött, ahogy az asztalt a falnak dobta, és addig rúgta, amíg annak az egyik lába ki nem tört. Addigra már minden energiája elfogyott, és ahogy a térdei megadták magukat alatta, a földre rogyott. Hallotta magát, hogy ismét Tomot próbálja hívni, de ő már elment; hallotta az ajtót becsukódni. Összeszorította a kezeit a padló felett, a körmeit belemélyesztette a bőrébe, amíg levegőért kapkodott. A mellkasa összeszűkült, a torka elzáródott, és szédültnek, szétesettnek érezte magát.

Tom megtudta mi is ő, megtudta milyen szörny él benne, és elment. Bill nem akarta, hogy megtudja, nem akarta, hogy elmenjen, de most pontosan azt tette, amitől Bill annyira félt. Amikor a többiekkel csinálta, az tudatos volt, de Tomnak nem kellett volna megtudnia, mert Tomnak maradnia kellett volna.

Bill már majdnem meg is tudta győzni magát, hogy Tom már tudta, és hogy megértette, és hogy talán túl is tette volna rajta magát, mint minden máson. Remélte, hogy Tom másképp fog viselkedni, amikor eljön ez a pont. Remélte, hogy megbocsátja, de persze hogy nem fogja, ezt tudhatta volna. Tudnia kellett volna, hogy nem érdemli meg. Tudnia kellett volna, hogy nem érdemli meg Tomot.

Tom jó ember volt, és Bill… Bill egyszerűen nem.

Yin és Yang, újra, azzal a különbséggel, hogy ezúttal mindkét darab megölte egymást.

Nem is tudta, hogy más emberek is vannak a szobában, amíg nem érezte, hogy egy erős kar álló pozícióba emeli. Próbált küzdeni, és tudta, hogy üvölt is; érezte, de nem hallotta. A kezek mintha láncok lettek volna rajta, és megpróbálta letépni őket magáról, de maradtak, és addig vájtak a bőrébe, amíg sebeket nem hagytak.

A feje úszott; az emberekhez tartozó hangok összefolytan visszhangzottak a lassan működő fejében, a teste pedig önálló életre kelt. Alid fogta fel, hogy az emberek ide-oda mennek, alig fogta fel, hogy egy fehér köpenyes nő lassan felé indul.

Kívülről kapálózott, mindent szétvert, a torka pedig csak üvöltött és üvöltött. Legbelül azonban, Bill megnyugodott, amikor észrevette, hogy vízszintesen fekszik, és a következő pillanatban, már nem tudta a végtagjait mozgatni. Tovább üvöltött, tovább küzdött, és végül érezte, hogy a teste elgyengül, a feje lenyugszik, a hangok megszűnnek, a szíve pedig lelassul, ahogy átúszik a mély eszméletlenségbe.

Amikor Bill felébredt, még mindig le volt kötözve, és egyedül volt. Sötét volt odakint; átaludta az egész napot. Felnyögött, megérezvén a fájdalmat a torkában, a tenyerében, a térdeiben, a csuklójában. Belegondolva, mindene fájt.

Nem igazán tudott visszaidézni, hogy mi történt. Csak arra emlékezett, hogy veszekedett Tommal, és arra is emlékezett, hogy elment, de hogy mi történt utána, az egész összefolyt.

Össze akart gömbölyödni és elaludni, de a kezei és a lábai le voltak kötözve, ebben a pozícióban pedig kényelmetlen volt aludni. A látása még mindig szétfolyt, a gyógyszerek hatása miatt, de a szemeit az ajtó felé erőltette.

Csak azt nézte, amíg várt. Minden egyes alkalommal, amikor valami kis mozgást hallott odakintről, a szíve reménytelien felgyorsult. Annyira remélte, hogy Tom visszajön, és kiderül, hogy az egész csak egy rossz álom volt az egyik rohama alatt. Tom bejön, és mosolyog, és megint aggódni kezd, amiért Billt le kellett kötözni, és ott lesz az az elveszett kiskutya nézés az arcán. Aztán kiengedi a szíjakat, és segít neki felülni. Tom megcsókolja, megkérdezi minden rendben van-e, és Bill azt mondja majd, hogy fogja be, és tovább csókolja.

Órákon át várt, csak az ajtót bámulva, szinte lyukat égetve bele a szemeivel.

Bill csak várt, egész nap várt, de ő nem jött. Egy rendőr, akit nem ismert, feljött, és elengedte a szíjakból, hozott neki ételt, és a gyógyszereit. Bill gondosan be is vette őket, csak mert tiszta akart lenni, mire Tom visszaér.

Tomnak valószínűleg csak kellett egy kis idő, hogy lenyugodjon, biztos vissza fog jönni, hogy megbeszéljék. Nem gondolta komolyan, hogy soha nem jön vissza, ugye? Nem, Tom nem ilyen volt, Bill ennél jobban ismerte.

Végül aztán, több óra fájdalmasan csendes óra után, Bill mély álomba merült, akár akarta, akár nem, az altatói miatt.

Rájött, hogy Tom nem fog jönni.