Tom soha nem kér bocsánatot. Senkitől. Egyszerűen nem.

Soha nem mondja, hogy ’köszönöm’. Igazából senkinek semmit sem köszönne meg. Mindig is így volt, már kiskora óta. Tom családja már megszokta, Georgot meg szimplán nem érdekelte, mert ettől nagylelkűbbnek érezte magát. El tudjátok ezt képzelni?

Aztán ott volt Andreas, akinek ez igenis nagy dolog volt. Próbálta rávenni Tomot, hogy megköszönje azt a szívességet, amit évekkel korábban tett érte, amikor átvállalta a műszakját, de Tom nem tette meg. Tényleg nem tudta kimondani.

Nem is az, hogy Tom túl büszke lett volna, mert Tom milliószor szívesebben lezárta volna az egészet egy köszönettel, ahelyett, hogy Andreas éveken át ezzel nyaggassa. Tom ennyire azért nem volt hülye.

De mindez ellenére, sosem tudta kimondani. Volt egy alkalom, amikor majdnem megköszönte, de helyette inkább befogta a száját. És Andreas akkor úgy döntött, hogy inkább úgy hagyja, ahogy.

Tom persze próbált kompenzálni, és bár sosem mondta ki, ha valami szívességet tettél neki, nagy valószínűséggel másnap kaptál is valami nagyszerű ajándékot postán, vagy esetleg virágot az irodádba.

De nem számított, ha Tom a kocsiját egy hónapra kölcsönadta, mert akármivel is próbálta pótolni a szavak hiányát, az emberek mindig ragaszkodtak hozzá, hogy Tom mondjon köszönetet.

És Tom sosem tette.

Éjszaka 3 óra, és Tom ébren volt.

Megint a birkákkal álmodott. Őszintén, ezek az álmok egyre többet csesztették az utóbbi időben. Ezúttal, Bill már nem viselt báránybőrt, de még mindig ott volt a közelükben. Néha, az álombéli Bill megszólalt, és olyanokat mondott, hogy „jó lenne felvenni egy báránybőrt, hogy melegen tartson”.

És aztán, az álombéli Tom elkezdett baromságokat beszélni a globális felmelegedésről, és hogy ma ő minden rossz gyökere, nem sokkal később pedig mindketten a jegesmedvékről kezdtek társalogni.

Ezt követően, Tom felébredt, és azon töprengett, miért is állna ki valaha a birkákért, amikor ilyen rohadtul fél tőlük.

A naplójának 40. oldala; Tom nem tud visszaaludni, ha egyszer már felébredt. Még ha az éjszaka közepén ébred fel, akkor sem tud visszaaludni.

Természetesen, a fel-alá mászkálással felébresztette volna Billt, ha Bill nem lett volna már eleve ébren. Furcsa módon, hozzá volt szokva, hogy hajnali 3-kor egyen. Tomot egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen szokatlan étkezési szokás ez, de most örült neki, hogy Bill is ébren van, így nem kell egyedül lennie.

Igazából, Bill társasága annyira nem is volt idegesítő. Tom hamar rájött, hogy Bill egyike azon kevés embereknek, akiknek bármilyen őrült ötlettel előállhatsz az UFO-król és a professzionális teniszről, és mégsem röhögnek a pofádba.

És akkor ott volt még Tomnak az a kényelmetlen érzése is, amikor egyedül volt. Mármint, teljesen egyedül, éjszaka, amikor ez az őrült pasi, aki kémkedik utána, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy… a megfelelő pillanatra, hogy…

Hát, akármit is akar csinálni, ha Tom egyedül van, akkor teljesen egyedül kell megbirkóznia vele, és ember, azt nem tudná megtenni.

Általában nem sokat beszélgettek, Tom csak tanulmányozta, ahogy az új lakótársa kieszi a hűtő felét (és ámuldozott a hihetetlen anyagcseréjén), a következő reggelen pedig újra bevásárolt. Ugyanez a rendszer volt egészen addig a bizonyos éjszakáig, amikor Bill egyszer beszélni kezdett.

- Tom? Gustav mikor jön vissza? – kérdezte Bill, miközben a kávét egyenesen a tejes dobozból itta. Tom grimaszolt…ugh. Holnap vesz tejet.
- Nem jön vissza jövő hétig, miért kérdezed? - nézett rá Tom. Bill ekkor abbahagyta a hűtő kirámolását, és a pizsama felsőjének ujjával megtörölte a száját.
Ugh… az én pizsamám ujja…
- Mert teljesen elfejtettem, hogy a nagymamámmal meg kell beszélnem pár dolgot meg papírokat kell intéznem, mert el akarja adni a házát, mert elköltözik…

Tom egy pillanatig kikapcsolt, és nem hallgatta tovább. Hát, valószínűleg több, mint egy pillanatig. Még ha Bill beszélt is, Tom akkor sem igazán hallotta. Már nem figyelt. Tom csak arra tudott gondolni, hogy Bill távol lesz pár órán át. Pár nagyon stresszes órán át.

Olyan órákon át, amikor majd teljesen be fog pánikolni, és a sírás szélén fog állni. Olyan órákon át, amikor fel kell hívnia Georgot vagy Andreast, akik ezután újragondolnák, hogy a barátai akarnak-e lenni.

Talán még Gustavot is fel kéne hívnia, aki éppen a nem megérdemelt brazil vakációján szórakozott. Ez nem fair!

Bassza meg, gondolta, és aztán lélekben felpofozta magát. Ezt nem gondolhattam komolyan, ezt nem gondolhattam komolyan!

- Akkor el fogsz menni pár órára?

Hát, annyira nem lehet komoly. Tom már egy 20 éves, felnőtt férfi, aki az elsősegély dobozát az ágya alatt vagy mellett tartotta. Semmi rossz nem történhet vele.

Bill kényelmetlenül ficánkolt a hűtő előtt.
Becsukja a hűtőt. Ez komoly! Oh ne, oh ne, kérlek ne mondj semmit!
 
- Tom, a nagymamám egy farmon él, Skóciában!

Tom szemei elkerekedtek. Ez hogy lehetséges? Ez egyszerűen hihetetlen. Tom, aki nem volt agorafóbiás, de mégis félt a világtól, semmi pénzért nem ment volna olyan messze otthontól.

Tom nagyot nyelt, mert hát elvégre, a farmokon birkák is voltak. De ugyanakkor, ott volt az a gondolat is, hogy valaki kémkedhet utána, amíg Bill nincs itt. Szóval Tom meghozta a döntést.

Ha tényleg paranoiás, ahogy Georg és Andreas mondta, akkor minden csak a fejében van, és nem kéne annyit aggódnia.

De ha igaza van, és a kukkoló tényleg létezik, akkor minden bizonnyal Bill jelenléte ijesztette el. Tom sose félt volna Billtől, de ha az idióta, aki kémkedett utána, nem Bill volt és félt Billtől, akkor Tomnak így pont jó volt.

Tom fejében (szegényke), Bill biztos azzal a szörnyű szokásával ijesztette el a kukkolót, hogy mindenhol rendetlenséget hagyott maga után és mindent összekoszolt, amit csak megérintett.

Mintha ettől bárki is félhetne!

Tom már azon tűnődött, hogy talán a logikája olyan pontra jutott, amikor már nem bízhatott benne.

- Veled megyek! – mondta Tom gyorsan. Bill elmosolyodott, felvillantva mindegyik fogát, és a zsebéből két repülőjegyet vett elő.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani.

Rohadt birkák, gondolta Tom.
 

Tom utálta a repülőket. Persze nem jobban, mint a birkákat, de mivel Tom egy farm felé tartott… Tomnak tényleg el kéne kezdenie végiggondolni, hogy mi a fontossági sorrend az életében.

- Our house, in the middle of our street… - énekelte Bill mellette, aki az iPodját hallgatta.

Tom nagyon tartott tőle, hogy egész úton énekelni fog, tekintve, hogy most tényleg nem tudott hova menni. Már fél órája csinálta, és már nem bírta tovább elviselni.

Nem bírta.

Bill fél órája énekelt 80-as évekbeli slágereket, és előre-hátra hintázott, Tom pedig kezdett kételkedni, hogy tényleg túléli a következő fél órát.

És belegondolva, hogy mindezte azért csinálta, hogy a kukkolójától távol legyen…

Komolyan, ezek a mai fiatalok…
 

Ott volt, idegesen nézett ki az ablakon át, amikor meglátta a birkát. Nyilván tartozott valakihez, mert egy elzárt mezőn volt, de akkor is…

Tom lehunyta a szemét, a fejét pedig elrejtette a lábai között. Nagyon utálta.

Nem az elképzelést utálta, hogy vidéken éljen. Már gondolkozott is rajta párszor, hogy a várostól távol lakjon; csak azt az elképzelést utálta, hogy amikor kinéz az ablakon, állatokat láthat, például birkákat. A birka igazi sorscsapás volt számára.

Bill a visszapillantó tükörben nézte, és felnevetett.

- Mi van? – kérdezte Tom, amikor hirtelen rájött, hogy Bill rajta nevet. Bill csak vállat vont.
- Csak az, hogy sosem hittem volna, hogy valaki félne a…

Tom csúnyán nézett rá, a tekintetével azt sugallva, hogy ne is próbálja kimondani, Bill pedig meg is értette. Már amúgy is tudta. Mi értelme volt még inkább zavarba hozni?

- … birkáktól.
 
Három szavam van erre, mert olyan jó.

- Oh, fogd be! Nem azért vagyok itt, hogy egész úton az éneklésed hallgassam aztán meg ahogy viccet csinálsz a fóbiáimból, oké? – fonta össze Tom a karját. Bill még mindig mosolygott.
- Akkor miért vagy itt? – kérdezte Bill, bár mindketten tudták. Tom összevonta a szemöldökét. Az arcán furcsa kifejezés jelent meg.
- Mert… - Tom hirtelen befogta. Odakint egy nagy birkanyájat látott… akik felsorakozva mondták, hogy „bee, bee, bee”.

Tom megpróbálta eltakarni az arcát; nem akarta, hogy Bill a legrosszabb pillanatában lássa. Nem akart előtte sírni. Amikor sírt, ronda volt az arca. Tom utált sírni.

Bill felsóhajtott, a kesztyűtartóból pedig elővett egy napszemüveget.

- Jobb ha felveszed, ha nem akarod, hogy sírni lássalak. Be is csukhatod a szemed, ha attól jobban érzed magad.

Tom, aki már be is csukta a szemét, figyelt Billre. És félénken el is mosolyodott.

- Azért jöttem el, mert azt hiszem kezdünk barátokká válni, és mert te magad ajánlottad fel, hogy nem hagysz egyedül a kukkolómmal.
És mert meg akartam köszönni.
Bill felnevetett, és Tom valahogy hülyén érezte magát.

A naplójának 2. oldala; nagyon ritka alkalmakkor mondta ki az érzéseit Tom. Általában soha. Így volt ez éveken át. Soha nem volt szerelmes, és ezt egész büszkén vallotta be. Igazából, már csak a gondolata is megijesztette, hogy valakit szeressen. Váltás.

Bill már nem nevetett.

- De én nem csak a barátod akarod lenni.