Bill a szobájában állt, és az ágyára kiterített egyenruhát bámulta. Világoskék volt, fehér gallérral, elöl gombokkal. De ami még fontosabb: egyberészes ruha volt. Bill az ajkába harapott, és a boxerének egyik alját meghúzta, magában méregetve. Istenre remélte, hogy a szoknya elfogja takarni az alsóneműjét. Az egyszer biztos, hogy nem fog női bugyit felvenni a ruhához. Nem számít, hogy mennyire nőiesnek tűnt a külvilág számára, ez volt Bill első próbálkozása, hogy nőnek nézzen ki, és eddig egy cseppet sem élvezte.

De belátta, hogy nem tud mást tenni, ezért lassan elkezdte végiggombolni a ruhát a vékony alakja körül.

Megfogta a fésűjét, és kritikusan nézte a tükörképét. Otthon minden nap sminkelte magát, de amíg úton volt, nem foglalkozott ezzel. Ma előhalászta a táskája aljából, és megpróbálta olyanra csinálni, ahogy a lányok is szokták. A normális stílusa kicsit jobban el volt túlozva, harsányabb volt, de ma halványabban fesette ki a szemeit, és még egy kis pirosítót is feltett, amit még az anyjától lopott el, mielőtt rájött volna, hogy felesleges használnia.

Bill felvonta a szemöldökét. A megjelenésében a változás ellenére, még mindig nem egy lányt látott visszanézni. Csak önmagát látta: egy magas, vékony, feketehajú srácot, aki úgy néz ki, mintha Halloweenra öltözött volna ki.

De működnie kell. Bill félve nyitotta ki a hálószobája ajtaját. A gyomra kavargott a gondolattól, hogy az emberek ilyennek lássák.

- Hello kedvesem! – köszönt neki Erma a folyosóról, amitől Bill majdnem felugrott. – Hogy milyen kis csinos vagy!
- Oh, öm… - mosolyodott el Bill idegesen, és kicsit lejjebb húzta a szoknyáját.
- Jobb, ha indulsz. – javasolta a nő kedvesen. – Ne akarj elkésni az első napodon!
Bill bólintott, és lehajtott fejjel az ajtó felé sietett.

Egy kávézóban dolgozni könnyű lett volna, gondolta Bill, ha nem lettek volna vendégek. Soha nem volt társaságkedvelő személyiség, és az új szituációban tízszer olyan félénk volt. Alig bírta rávenni magát, hogy a vendég szemébe nézzen a rendelések alatt, nem hogy még beszéljen is velük. De a kávézóban úgy tűnt, mindenkit az új lány érdekelt. Főleg a férfiakat. Bill aznap legalább századszorra pirult el, és a hajtincsei mögé rejtette az arcát, ahogy az egyik férfi „édesemnek” szólította, és megérintette a karját.

- Norman, hagyd békén szegény lányt! – szólt oda Shirley vidáman a pult mögül. – Nem látod milyen félénk?
Norman szórakozott mosollyal nézett fel rá.
- Hogy lehet egy ilyen csinos lány félénk?

Bill megfordult, és visszasietett a pult mögé. Egész nap ez ment. Úgy tűnt, a városból minden férfi bepróbálkozott az új pincérnőnél, és Billnek fogalma sem volt mit kezdjen ezzel.

- Ne is foglalkozz velük! – mondta Shirley kedvesen, amíg Bill újabb adag kávét készített. – A többségük nem gondolja komolyan. A fenébe is, Norman már 20 éve házas. Csak szeretnek néha flörtölni.

Bill bólintott, de nem nézett Shirley szemébe.

Talán a többi lánynak ez oké volt. Elvégre is, ők tényleg lányok voltak… de ez a helyzet annál sokkal bonyolultabb volt.

És ez még csak a reggeli pangás volt. Bill már előre félt a déltől, amikor tudta, hogy a telepről minden férfi be fog özönleni ebédelni, hogy valami elterelje a figyelmüket a munkáról. És Bill sejtette, hogy mi, vagyis inkább ki lesz az a figyelemelterelés.

- Billie, drágám? – szólt oda Norman, felemelve az üres kávés csészéjét. Bill felsóhajtott, és megragadta a kancsót. Hosszú nap lesz.

- Hello, édesem!
Bill megfordult, hogy lássa ki ragadta meg a könyökét.

A kávézó tele volt. A férfiak minden asztalt elfoglaltak, a pult előtt sorakoztak, vagy a terem közepén álltak, elállva Bill útját. Nem bírta megállni, az orrát ráncolta a mocskos kezek láttán, amik úgy tűnt, az étterem minden négyzetcentijét végigtapogatták, miközben durva beszéd és harsány nevetés visszhangzott.

- Igen? – kérdezte. A fiú fiatal volt, alig lehetett idősebb magánál Billnél. A mosolya erősen emlékeztette Billt azokra a srácokra, akik otthon terrorizálták, és Bill legszívesebben már szaladt is volna el az ökle elől; de emlékeztette magát, hogy ő most egy ’lány’, és egy műmosolyt erőltetett az arcára.
- Még nem láttalak itt.
A srác pár másik vele egykorú pasival ült, akik mind érdeklődve nézték Billt.
- Új vagyok. – mondta Bill röviden. Aztán, eszébe jutott, hogy udvariasnak kell lennie a vendégekkel, ezért hozzátette, - Hozhatok még valamit?
- A telefonszámod. – felelte a fiú azonnal, és elmosolyodott, amikor a barátai kuncogni kezdtek.
Bill édesen visszamosolygott.
- Bocs, nincs telefonom.
Gyorsan el is viharzott, közben hallotta, hogy a fiú barátai hangosan nevetnek.

- Georg rád szállt? – kérdezte Shirley együttérzően, amikor Bill elért a pulthoz.
Bill vállat vont, próbálta nem kimutatni mennyire ideges.
- Tudom kezelni.

Remélte, hogy ez igaz is. Otthon, az a srác, nem hogy ráhajtott volna, hanem épp hogy péppé akarta volna verni. Bill utált nelegondolni, hogy így mennyivel rosszabb lenne, ha ezeknek a férfiaknak bármelyike is rájönne mi is van az egyenruhája alatt.

A fiatal srácok tovább nézték őt, miközben elindultak vissza a telepre folytatni a munkát. Az, amelyiket Shirley Georgnak hívott, úgy tűnt, legkevésbé sem hátrált meg Bill magatartása után, sőt, addig ment, hogy még rá is kacsintott, amikor elment mellette. Bill lehajtotta a fejét, és azt kívánta, bár gondolkozott volna, mielőtt belement ebbe az őrültségbe.

Miután véget ért a műszakja, Bill egyenesen Erma házába ment vissza. Elhatározta, hogy véget vet ennek a színjátéknak, még mielőtt bajba kerül.

’Mi a fenét képzeltem?’, nyögött fel magának, miközben azt a kevés kipakolt cuccát gyömöszölte vissza a táskájába. Ha siet, talán még sötétedés előtt visszaér a főútra.

- Már el is mész? – kérdezte egy halk hang mögüle. Bill megfordult, tágra nyílt szemekkel, és Erma másik bérlőjét pillantotta meg, ahogy félénken áll az ajtóban. Még nem találkozott a lánnyal, mert pont az esti műszakban dolgozott a kávézóban.
- Öm… - mondta haszontalanul. Fogalma sem volt hogy magyarázza ki magát.
- Tudom, hogy nem nagy szám ez a város, de nem olyan rossz itt. – vont vállat a lány, és beljebb lépett a szobába. – Én sem idevalósi vagyok, alig egy éve jöttem ide. De az itteni emberek… kedvesebbek, mint más helyeken. Lehet, hogy egy nap után ez még nem így tűnik, de higgy nekem, voltam már sokkal rosszabb helyeken is.
A félénk viselkedéséből, és a szomorú tekintetéből, Bill tudta, hogy igazat mond. Látszott rajta, hogy ezzel a lánnyal nem sok jó dolog történt életében.
- Nathalie vagyok, amúgy.
- Billie. – felelte Bill tehetetlenül.
- Szóval, hova mész innen?
- Én… én nem nagyon tudom. – vallotta be Bill.
- Történt valami a kávézóban? – kérdezte Nathalie lágyan, és együttérzően Bill szemeibe nézett.
- Nem, nem igazán.
- Tudom, hogy a férfiak kicsit agresszívek tudnak lenni, de ők már csak ilyenek, bármerre is mész. És a többségük nagyon kedves, ha már itt vagy egy ideje.
- Nem arról van szó. Én csak… - nem folytatta a mondatot, és a padlóra nézett. Mit is mondhatna?
- Semmi gond. – mondta Nathalie gyorsan. – Nem kell megmagyaráznod, ha nem akarod. Nem akartam tolakodni. – fordult meg, hogy elmenjen, de megállt az ajtóban, és bizonytalanul az ajkába harapott. – Csak az, hogy… kicsit magamra emlékeztetsz, vagy valami. Szóval, gondoltam elmondom, hogy szerintem itt végre rendbe jöhetnél.

A fejét lehajtotta, nem nézett Bill szemébe, és amint kimondta ezeket a szavakat, már ott is hagyta a szobát. Bill ott maradt, és csak bámult utána, a félig telepakolt táskájával maga mellett.

Lenézett a kezében lévő ruhákra, és aztán körbe a kis szobában. Visszagondolt a városra, amit maga mögött hagyott, és aztán a kedves mosolyokra, amikkel Shirley és Erma fogadta őt. Talán itt tényleg rendbe jöhetne.