Másnap sem jött Tom, bár Bill pontosan tudta, hogy dolgozik, és az épületben van. Tudta, mert Tom elmondta neki, hogy a karácsony utáni héten minden nap nappali műszakban fog dolgozni.

Bill először próbálta bemesélni magának, hogy biztos csak elfoglalt, de Tom szinte mindig talált időt, hogy Billel legyen, akármi is volt a munkájával; ezért Bill hamar rájött, hogy még mindig dühös rá és undorodik tőle.

Billben már annyi se volt, hogy elhitesse magával, hogy nem érdekli.

Érdekelte; nagyon is érdekelte.

A harmadik napon sem bukkant fel, se a negyediken, és az ötödiken Bill már minden reményét elvesztette, hogy Tomot egy kicsit is érdekelte még, hogy mi van vele. Nem mintha Bill hibáztathatta volna emiatt, de akkor is elhitette Billel, hogy nem érdekli a múltja, és nem akarja tudni, mert bármi is történt, úgy se számít neki. Miért kellett ezt mondania, ha nem gondolta komolyan? Szabálya volt Billnek, hogy nem bízott az emberekben, de Tom mégis beférkőzött a vastag bőre alá. Tom manipulálta a manipulálót, legalábbis Bill ezt érezte abban a pillanatban.

Összezárt lábakkal ült az ágyon, kicsit lehajtotta a fejét, és remegő kézzel a nyakához nyúlt. Végighúzta az ujjait a fémláncon, amíg el nem érte a kerek medált. Az öklével körbeszorította, és egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán előrerántotta a kezét, a lánc pedig halk pattanással elszakadt.

Szorosan fogta a remegő tenyerében, és bámulta, ahogy a két szakadt vége a levegőben hintázik. Tom akkora egy kibaszott hazug volt, gondolta, ahogy a nyaklánc kőként nehezedett a kezébe. A belegravírozott szavak túl szépek voltak, hogy igazak legyenek. Tom akkora egy… akkora egy férfi volt, és semmiben sem különbözött a többitől a hazugságaival és hamis ígéreteivel. Bill figyelmeztette őt, nem? Elmondta neki, hogy nem jó ember, és hogy rosszat tett. Elmondta Tomnak, hogy azt akarja, hogy a saját akaratából csinálja, nem? Nem?

Düh söpört rajta végig, és a következő pillanatban már talpon is volt, a fürdőszobába viharzott, a vécéülőkét felcsapta, és előretartotta a kezét. A nyaklánc veszélyesen himbálózott előre-hátra a vécécsésze felett.
- Gyűlöllek! – üvöltötte, és ki akarta nyitni a kezét, hogy azt az átkozott dolgot eldobhassa és lehúzhassa.

A keze nagyon remegett, az egész karja remegett, és akkor jött rá, hogy képtelen megtenni. Nem tudta elengedni, nem tudta kinyitni az ujjait.

- Bassza meg. – morogta, az elfehéredő ujjait bámulva. – Bassza meg!

Térdre ereszkedett; a nyakláncot tartó keze az ölében landolt; a szíve hevesen dübörgött. Most, hogy már nem volt veszélyben, hogy a vécébe ejtse, végül ki tudta nyitni az ujjait. El volt szakadva.

A két elszakadt véget az arcához emelte, és megpróbálta összerakni, szinte kétségbeesetten. De a kezei annyira remegtek, hogy képtelen volt egy másodpercre is megállítani, hogy az aprócska hurkokat egymásba illessze. Megadva magát felkiáltott, és elhajította az elszakadt ékszert. Valahol a sarokban, a zuhanyzó mellett landolt, félig becsúszva alá.

Fogalma sem volt mennyi ideig ült ott a fürdőszoba padlóján, de úgy sejtette, hogy jó darabig, mert a végtagjai fájni kezdtek, panaszkodni a pozíció miatt.

Aztán hirtelen megfagyott. Egy kezet érzett a vállán, ujjakat körülötte. A már amúgy is hevesen verő szíve most még gyorsabb lett. Nem mert megfordulni, nem mert szembe nézni vele, csak ott ült, teljesen mozdulatlanul, szinte levegőt sem vett.

- Bill, kérlek kelj fel a földről.

A csalódottságtól, ami végigfutott rajta, összeszorult a torka. Anne volt az. Csak Anne. Előre ejtette a fejét, az álla találkozott a mellkasával, és átkozta magát, amiért egyáltalán megfordult a fejében, hogy talán Tom lehet az.

- Sajnálom, hogy nem az vagyok, akire számítottál. – mondta Anne lágyan, és olyan megértően, hogy Bill úgy érezte, megfagy belül. – Gyerünk, állj fel!
 
Bill hagyta magát talpra állítani, és hogy Anne kivezesse a fürdőből, majd egy székre ültesse. Egyáltalán nem volt kedve beszélgetni, de ahhoz sem volt energiája, hogy ellenkezzen; akarata sem volt. Tudta, hogy egy beszélgetés elkerülhetetlen, ezért inkább túl akart lenni rajta minél hamarabb. Anne csinálhat amit akar, mondhat amit akar. Billnek ennyi volt. Egyszerűen csak ennyi volt.

- Fáradtnak tűnsz. – mondta Anne, ahogy helyet foglalt a másik oldalon, Bill pedig vállat vont. – Aludtál?
- Csak azt csináltam. – felelte, az asztalt bámulta. Próbált közönyösnek hangzani és tűnni, de most könnyebb volt, mint eddig, és ez frusztrálta.

Anne bólintott, és csend volt pár percen át. Bill azon tűnődött, hogy Anne azért jött-e, hogy megnézze hogyan viseli. Hát, nézhetett ameddig csak akart, pont jól viselte. Egyáltalán miért nem jött korábban? Napok teltek el azóta. Bill arra tippelt, hogy egyszerűen már nem ő volt az elsődleges számára.

- Bill, mondj valamit. – hajolt előre Anne, a könyökére támaszkodva, Bill pedig gyakorlottan kerülte a kíváncsi tekintetét. – Mi történt közted és Tom között?
Bill nagyot nyelt a neve hallatán. Valami odabent folyamatosan szurkálta, mintha egy forró kés vájt volna át mindenén; felszelte, és csak rosszabb volt a neve hallatán.
- Nem tudod őt kérdezni? – kérdezte összeszorított fogak között, és Anne szomorúan megrázta a fejét.
- Nem akar róla beszélni.
Bill felhorkant, és összefonta a karját.
- Várható volt. – mondta végül, még mindig lefelé nézve. – Ezért nem akartam, hogy tudja… Ő most…?
- Bent van. – mondta Anne, és Bill bólintott. – Bill, visszafog jönni. – folytatta, és Bill érezte, hogy megpróbálja elkapni a tekintetét. – Csak le kell higgadnia, vissza fog jönni. Egyszerűen csak sokkolta.
- Ne, - suttogta. – Figyelmeztettem hónapokkal ezelőtt, én… Mi a fenére számított?! – szólalt meg, hirtelen újra mérgesen. Nem akarta, hogy Anne kifogásokat keressen neki. – Egy sokk? – csattant fel, és végül Anne-re nézett. – Hogyan? Hogyan volt sokk? Nem hibáztathat engem semmiért, ő volt az, aki úgy döntött ezt akarja, annak ellenére, hogy valamit elkövettem! Rá bíztam! Tudta, hogy valamit csinálta. Tudta, és mégis…
Nem fejezte be a mondatot, elfordult Anne-től, ahogy az az ismerős érzés megjelent a mellkasában, és a torkáig mászott. Lenyelte, remegő állal. Ez nem a bent lévő kés volt, ez valami más.
- Egyetértek. – mondta ekkor Anne, halkan, Bill pedig meglepődött. Nem számított arra, hogy Anne egyet fog vele érteni, még akkor sem, ha tudta, hogy igaza van. – Megértem, hogy dühös vagy. Amit veled tett, nem volt helyes, de vissza fog jönni.
- Én nem vagyok benne biztos. – morogta.
- Miért mondod ezt?
- Mert te nem láttad őt. – mondta, mert nem volt annyira könnyű. Ha Anne látta volna az arcát, nem lett volna annyira biztos benne.
- Adj neki még pár napot. – próbálkozott. – Csak próbálja összerakni a fejében. Sajnálom, Bill, talán többet kellett volna neki mondanom erről, megpróbálhattam volna fokozatosan belevinni, talán akkor joban fogadta volna.
Bill csak vállat vont.
- Nincs értelme. – mondta, és gyorsan felnézett rá, majd hozzátette. – Csak az idődet pocsékolod velem.
- Nem pocsékolok semmit. Segíteni akarok.
- De tudod, hogy nincs értelme. – felelte, kicsit megrázva a fejét. – Csak hagyd, hogy… elfelejtsem.

Anne nagyokat pislogott, és meglágyult tekintettel nézett a rabra. Annyira össze volt törve, hogy inkább a tudatlanságba akart merülni, mintsem hogy ezt érezze. Anne tudta, hogy mire céloz; Bill beszélt arról az állapotról, amiben évekkel korábban az elmegyógyintézetben volt. Egy kis idővel a javító intézet után világossá vált, hogy ne oda tartozott, és átszállították az elmegyógyintézetbe, hogy ott kezeljék.

Sokszor volt katatóniában; csak bámult a levegőbe, egyáltalán nem reagált a külvilágra. Nem hallott semmit, amit neki mondtak, és teljesen magába zuhant. Az intézet kisegítette belőle, amíg eléggé magánál nem volt ahhoz, hogy tudja mi történt. Amikor megtörtént, vallomást tett a bíróságon, meggyőzött mindenkit, hogy teljesen magánál volt, amikor elkövette, semmi megbánást nem mutatott, és visszadobták a javítóba, amíg 18 nem volt, aztán egy újabb kör tárgyalás kezdődött, hogy meghatározzák a konkrét ítéletét. Még mindig nem mutatott megbánást, amivel az ügyvédjének az idegeire ment, a bíróknak pedig nem adott más lehetőséget.

Anne egy ideje már gyanakodott rá, hogy hazudott a bíróságon, és valójában nem volt teljesen magánál azon a szörnyű napon, de soha nem tudott belőle semmit kihúzni, ezért sosem lehetett enne biztos. Még az is felmerült benne, hogy talán nem is mind Bill követte el. Hogy ki más lehetett, arról fogalma sem volt, de egyelőre ez csak találgatás volt. Talán örökké, ha Bill sosem beszél.

Ha most újra magába zuhanna, és nem tudná visszajuttatni az intézetbe, nagyon nehéz lenne kezelni őt. Nem volt hozzáférésük azokhoz a gyógyszerekhez, amikre Billnek szüksége lenne, mert a rendőrségnek nem volt meg hozzá a pénze. Anne tudta, hogy muszáj megakadályoznia, hogy Bill feladja.

- Nem adhatod fel. – mondta végül. Most először úgy érezte, nem tudja mit mondhatna neki, azon kívül, hogy Tom vissza fog jönni.
Bill egy másodpercig csendben ült mielőtt megszólalt volna.
- Mi értelme reménykedni, ha nincs miben reménykedni?
- Ne csináld ezt! – szinte könyörgött Anne. – Ne most, mindez után, amikor eddig jutottunk. Biztos vagyok benne, hogy kérhetünk újabb tárgyalást-
- Nem akarok többet. – vallotta be Bill. – Elég volt, oké? Mindenből. Csak… csak hagyj békén.
- Nem, tudod, hogy ezt sosem tenném. Nem addig, amíg még-
Bill megrázta a fejét, és a karjait körbefonta maga körül.

Komoly töréspont előtt állt, és Anne tudta, hogy muszáj valamit csinálnia, mielőtt Bill kicsúszik a kezeiből. Ha egyszer elkapja Tomot, addig fogja rázni, amíg az agya darabokra nem törik a fejében. Annyira mérges volt rá, hogy közel volt ahhoz, hogy füstöt fújjon ki az orrán. Tom megígérte, hogy sosem fogja ezt tenni, nem számít mi történik. Megígérte, hogy nem fogja hirtelen magára hagyni Billt. Billnek nem erre volt szüksége; nem tudta hogyan kezelje ezeket a szituációkat.

Tom vissza fog jönni, erről saját kezűleg fog gondoskodni.
 

- Mi a faszt bámulsz?
- Megbántad, hogy nem hallgattál rám? Én megmondtam, hogy kibaszott őrült, és sosem kellett volna belemenned.
- Most nincs hozzá hangulatom, ne beszélj hozzám. – förmedt rá Tom Andreasra, de úgy tűnt, Andreast egyáltalán nem zavarja a rossz hangulata, mert csak előre hajolt.
- Tudod, te szerencsés vagy. – sziszegte Andreas. – Szerencséd van, hogy nem hagytad befejezni, mert egy pillanat alatt kirúgatott volna. Örülj, hogy végre kikerültél belőle, és hogy egy darabban vagy.
Tom egyáltalán nem érezte, hogy egy darabban lenne.
- Most biztos megnyugodtál.
- Pontosan. – bólintott Andreas, hátradőlt a székében, és összefonta a karját a mellkasa felett. – Megnyugodtam, hogy végre észhez tértél, és rájöttél, hogy milyen is ő.

Tom felhorkant. Egész héten másra sem tudott gondolni, csak arra, amit megtudott. Még mindig hihetetlenül dühös volt, és ijedt, és azt kérdezgette magától, hogy ’tényleg az én hibám?’.

Az ember, aki iránt érzéseket táplált, valaki, akit mélyen megszeretett, látszólag minden különösebb ok nélkül megölte a hozzá közelálló embereket. Ennek már csak a gondolatától is, különösen a fejében lévő képekkel illusztrálva, betegnek érezte magát. Elhitette magával, hogy a rab, nem lenne képes semmi ilyesmire, és most Tomnak a saját önámításának következményeit kellett elszenvednie.

Tom nem bírt ezzel megbirkózni, nem tudott vele megbirkózni. Eleve el se kellett volna kezdenie vele, gondolta. Ha nem tette volna, ez az egész meg sem történt volna. Bill csak egy sima rab maradt volna Tom számára, Tom pedig egy sima rendőr Bill számára.

De az emberek még jól bele is rúgtak ezért, Georg és Andreas is, és csak még jobban felhúzták. Ezzel az „én megmondtam”-mal nem tudott megbirkózni. Az „én megmondtam”-mal, ami olyan mélyre vágott, hagy szinte levegőt sem kapott.

- Tom!

Tom megfordult, tágra nyílt szemekkel, és látta, hogy Anne sietett felé a lépcsőhöz vezető ajtók felől. Nem is volt kérdés, hogy honnan jöhetett. Az arca szigorú volt, az ajkai pedig merevek, ahogy mondta:
- Beszélnünk kell. Most.

A nézésétől Tom a fogait csikorgatta, és miközben feltápászkodott, úgy érezte, mintha az egész testére nehéz súlyokat aggattak volna, hogy lent tartsák. A szeme sarkából látta, hogy Andreas a fejét rázza, de bármit is jelentett, nem volt kedve kitalálni. Helyette követte Anne-t az irodájába.

Amint beléptek, Anne szembefordult vele, és minden előzőleges figyelmeztetés nélkül, hatalmas pofont kevert le neki. Nem akkorát, amitől oldalra fordult volna a feje, de elég nagyot ahhoz, hogy fájjon. Ledöbbenve bámult rá.

- Mi a fenét képzelsz, mit csinálsz? – kérdezte, és Tom rájött, hogy eddig még soha nem hallotta vagy látta ilyen dühösnek Anne-t. Össze akarta húzni magát; lehet, hogy sokkal magasabb volt a nőnél, de Anne sokkal erősebbnek tűnt dühösen, és furcsán ijesztő volt. – El tudod képzelni, hogy mit tettél? El tudod képzelni mekkora kárt okoztál? Megígérted, Tom, megígérted nekem, hogy nem fogod ezt csinálni, és nem lépsz ki egyik pillanatról a másikra!
- Nem tudom, Anne! – felelte Tom, a homlokát dörzsölve. Kezdett fájni a feje. – Sajnálom, egyszerűen csak, nem tudom.
- Oh, dehogynem, és fogod is. Szüksége van rád.
Tomnak összeszűkültek a szemei.
- Egy faszt! – robbant ki. – Soha nem is volt. Soha nem törődött velem, soha nem törődött semmivel! Nincsenek érzései.

Ha lett is volna Billben bármi érzésekhez vagy lelkiismerethez hasonló, akkor másképp reagált volna arra, hogy Tom rájött mit követett el. Megpróbálta volna megmagyarázni, egyfajta megbánást mutatott volna, bűntudatot, valamit. Ha törődött volna Tommal, megpróbálta volna megmagyarázni, többet tett volna, hogy maradjon, de mivel nem tette, ez egyértelmű jele volt annak, hogy ok nélkül ölte meg azokat az embereket, talán csak szórakozásból. Tom ezt nem bírta kezelni. Az álmában még mindig kísértette a férfi, akit ő maga ölt meg. Egy olyan férfi, aki megölte a saját családját, és talán, ahogy mások fogalmaztak, meg is érdemelte ami vele történt. Tom ettől is szenvedett, szóval ha Bill nem mutatott semmi érzelmet, amiért kinyírta a családját, akkor milyen ember volt?

Tom rájött, hogy egyáltalán nem ismerte.

- Jelenleg Bill többet érez, mint te. – felelte Anne, karbatett kézzel, és olyan arckifejezéssel, hogy Tom nem bírt a szemébe nézve. Miért tűnt Anne ilyen csalódottnak? Tom semmi rosszat nem tett itt! Joga van eldötneni milyen emberekkel akar barátkozni! – Rengeteg mindent érez, és fogalma sincs hogyan fejezze ki őket. Még azt se tudja hogyan sírjon, Tom. Csak a dühöt ismeri, és ez már nem elég.
- Pontosan. – felelte Tom sötéten. – Egy érzés, ennyi van benne. Anne, én ezt nem tudom tovább csinálni, sajnálom, de nem tudom. Lehetetlen.
Anne összeszorította az ajkait.
- Tom-
- Nem tudom! – kiáltott fel, és hátrébb lépett. – Mikor lett ez akkora felelősség?!
- Amióta rávetted, hogy megbízzon benned.

Anne nem emelte meg a hangját, de könnyű volt észrevenni, hogy ő is ugyanolyan dühös volt abban a pillanatban.

Tom kinyitotta és becsukta a száját párszor. Próbált jó visszaszólással előállni, és amikor nem tudott, kiviharzott az irodából. Felkapta a dzsekijét úton a kijárat felé. Szüksége volt levegőre; szüksége volt arra, hogy elmenjen.

Messze.
 

Tizedik nap, és egyre nehezebbé vált rávenni magát, hogy kiszálljon az ágyból. Semmi sem működött, semmi, és Bill csak a szürke plafont bámulta. Csak a légzésére koncentrált, és próbált semmi másra nem gondolni a következő lélegzetvételen kívül. Egy darabig sikerült is neki, egyfajta nyugodt transzba esett, de aztán hirtelen kopogást hallott az ajtón, ami olyan erőszakosan rántotta ki ebből az állapotából, hogy a szíve kihagyott egy ütemet.

A tekintete az ajtóhoz vándorolt, pont amikor Anne bezárta maga mögött. Felnyögött, és felült, amibe a feje kicsit bele is szédült.

Anne minden nap jött hozzá, amilyen paranoiás volt, de titokban Bill örült neki. Nem akart magába esni, nem akart, de néha könnyebbnek tűnt ennél a bizonytalanságnál, ennél az állandó várakozásnál és lassú szenvedésnél. Inkább lett volna teljes tudatlanságban.

Anne arckifejezéséből látta, hogy valami nem stimmel, és figyelmesen nézte, ahogy a nő átmegy a szobán, és egy széket az ágy mellé húz.
- Bill, - kezdett bele, amikor már ült, és egyenesen a szemébe nézett, amitől Bill úgy érezte nem tud elfordulni. Most mi lesz? – Attól tartok rossz híreim vannak.
Bill bólintott, és próbálta felkészíteni magát, bármit is fog hallani, de képtelen volt kitalálni mi lehetett az. Nem akarta végiggondolni a lehetőségeket; túl sok rossz hír jöhetett most.
- Szeretném, ha tudnád, hogy meg tudunk ezzel birkózni. – mondta, előrehajolt, és az egyik kezét Bill térdére rakta. – Oké?
Bill egyenletes lüktetést kezdett érezni a mellkasában, az izmai pedig remegni kezdtek a bőre alatt.
- Hol van Tom? – suttogta, a félelem pedig kezdett eluralkodni rajta. Anne sóhajtott, a tekintete meglágyult.
- Áthelyeztette magát az apja kapitányságára Berlinbe ma reggel. Tom már nem dolgozik itt.