Tom utálta a virágokat, mert allergiás volt rájuk. Tom utálta a macskákkal együtt utálta őket, mert rájuk is allergiás volt.

Általánosságban, Tom sok mindenre mondta, hogy utálja, sokszor azért, mert allergiás volt rájuk, és amikor beköszöntött a tavasz, Tom szenvedése is elkezdődött. Nem volt egy olyan nap sem, főleg májusban, amikor Tom nem otthon akart volna lenni. Helyette viszont dolgoznia kellett.

Annyira nem volt szokatlan Tomot betegnek látni. Ennek ellenére, Tom soha az életben nem hiányzott volna munkából. Nem meglepő, ha belegondolsz, hogy már azon is ki volt akadva, hogy a főnöke két hétig szabadságra küldte.

Mindig készen állt a munkára; Tom sosem késett a munkából. Tom fejében a pontosság volt a legfontosabb dolog.

A pontos emberek boldog emberek.

És Tom nagyon pontos volt, de nem volt igazán boldog. Tom pontos volt, mint Phileas Fogg, de nem volt mellette se Aouda, se egy Passepartout.

Igazából, Tom tisztán emlékezett rá, hogy amikor gyerek volt, kalandozó emberekről olvasott, és elképzelte magát felfedezőként is, bár nagyon jól tudta, hogy a pragmatikus személyiségével, extrém elkötelezettségével, kötelességérzetével, és a mániájával, hogy mindenhova zsebkendőt és esernyőt hurcibáljon, valószínűleg nem lenne túl sikeres.

Tom akkor adta fel, amikor rájött, hogy egy allergiás hős nem túl vonzó. Tom úgy döntött realista lesz.

”De én nem csak a barátod akarok lenni.”

Ez a rohadt mondat visszhangzott Tom fejében újra és újra. Nem volt túl kellemes. Tényleg, egyáltalán nem volt kellemes.

Tomnak akárhányszor eszébe jutott valami, akármilyen őrültség is volt, addig gondolkozott rajta, amíg valami konklúzióhoz nem ért. Csak egy ötlet elég volt ahhoz, hogy az agyát így meghurcolja. Választ kellett kapnia, mégpedig nem is akármilyet: egy meggyőző választ.

Páldául, ha Tomban hirtelen felmerülne a furcsa gondolat, hogy egy denevér a maffiának dolgozik; még akkor is, ha az említett ötlet kora reggel jött volna elő, miután egész éjszakán át hallgatta Gustavot, aki mindig úgy horkolt, mintha a világ végét akarná bejelenteni; Tom még akkor is gondolkozna az ötleten egy darabig.

És ha valami nagy dologról volt szó, a helyzet csak súlyosbodott.

Mert Tom számára, csak két lehetséges jelentése lehetett annak az istenverte mondatnak. Volt egy olyan elmélete, hogy Bill csak azért mondta, mert talán már elege volt belőle.

Ez veszélyes elmélet volt, mert ha igaz lenne, akkor Tomnak több, mint valószínű, hogy a lakásában kell maradnia teljesen egyedül, amíg Gustav vissza nem jön, azzal a tudattal, hogy valaki kémkedik utána. Szörnyű!

A második elmélete, amivel előállt, még ennél is veszélyesebb volt, és teljesen kiborult akárhányszor eszébe jutott, mert arra gondolt, hogy talán közel járhat az igazsághoz. Bill vallomást tett, anélkül, hogy valóban vallomást tett volna.

Valahogy úgy, mint amikor azokban a hülye romantikus regényekben (amiket Tom nem olvasott, nem merte olvasni őket) a lány (Jane, Jude, Maria, Anne) a fiúnak (Michael, Richard, Don, John) valami olyasmit mondott, hogy „a vacsora tálalva”.

Természetesen, az olvasók tudják, hogy Jane, Jude, Maria vagy Anne igazából arra gondolt, hogy Michael, Richard, Don vagy John nagyon szexi.

Ugyanezt a vonalat követve, Bill mondata elég fura hangon jött elő, és Tom nem tudta mit tegyen, ezért úgy döntött, a legjobb, ha csöndben marad.

Hát, nem teljesen. Igazából, Tom összeszedte az erejét, hogy nyökögjön egy „huh…oh…”, vagy valami hasonlót, ha értitek mire gondolok.

De ez ugyanaz volt, többé-kevésbé. Tom csendben maradt, és folytatták az útjukat Bill nagymamája felé, elhaladva egy, kettő, három birkanyáj mellett.

(A nyájak mellett Tom próbált nem sikítani, mint egy lány, és hülyét csinálni magából. Nem akarta.)

Utána, kiderült, hogy a nagymama megbánta, amiért azt mondta el akar költözni, ezért felesleges volt Billnek odamennie. Amikor ezt meghallotta, Tomot eléggé lesokkolta.

A legnagyobb félelmeivel nézett szembe, a birkákkal, a repülőkkel, és az új félelmével, hogy Bill 80-as évekbeli slágereket énekeljen, és most úgy tűnt, az egésznek semmi értelme nem volt. Haza kellett menniük.

Csak egy szóval lehet leírni, felháborító.
 
- Kérsz rágót? – kérdezte Bill. Bölcsen úgy döntött, hoz rágót (mentolos rágót) az útra.
Minek? Kérdezte Tom önmagát, amikor észrevette, hogy szinte minden ülés alatt volt rágó.
- Nem, köszönöm.

Ugh… rágó, gondolta Tom életében talán először, majd kirázta a hideg, és próbált kisebbé összehúzódni, hogy kevesebb piszkos felülethez érjen hozzá. El kellett volna hoznia a vészkesztyűit az útra. Hol voltak most a vészkesztyűi?

Gondolhattam volna.

Lélekben elképzelte Billt egy malacnak, kunkori farokkal meg minden; még egy ólba is berakta! Hát, sejthetitek; sajnos nem igazán tudom képileg megmutatni, nem de?

- Talán ki kellett volna tisztíttatnom a kocsit. – gondolta Bill hangosan, és a visszapillantó tükörben Tomra nézett. Egyértelmű volt, hogy beszélgetni próbál. Milyen figyelmes!
- Ha te mondod… – felelte Tom, még egy pillantást vetve az ülések alatt lévő rágókra. Az orrát ráncolta, egyértelműen jelezve a nemtetszését.

Bill nagyot sóhajtott, és Tom azt kívánta, bár ne lett volna olyan bunkó, mert Bill elővett egy CD-t a kesztyűtartóból, amiről kiderült, hogy olyan CD volt, amit maga Bill vett fel. Tom megbánta, hogy azt mondta, nagyon is megbánta.

Tom úgy gondolta, hogy minden bolondot, aki a Beatlest próbálta elénekelni, börtönbe kellett volna zárni, vagy valami, mert a zene megszégyenítőjének tartotta őket. Most, hogy Billt hallgatta, ahogy 80-as évekbeli dalokat énekel, a fejét pedig úgy mozgatta, mintha izomrángásai lettek volna; Tom úgy érezte, magát a zenét kéne újradefiniálni.

A karaoke megszégyenítője.

- „You’re dirty, sweet and you are my girl…”

Tom eltakarta a fejét egy párnával, amit pár pillanattal korábban kért, amikor rájött, hogy Bill tényleg komolyan gondolta, hogy az egész hazafelé utat brit pop dalok éneklésével vagy pedig igék ragozásával akarja tölteni.

Őszintén szólva, az igeragozós dolog kicsit Tomosan hangzott, de akkor is…

Nem sokkal később, Tom elaludt. Azt persze nem tudta, hogy igazából amellett alszik, aki kémkedett utána, de hát, hogy is tudhatta volna?

A naplójának 3. oldala; Tom általában beszél álmában. És ha nem hallod beszélni, akkor nem alszik. Tudta ezt a testvéreitől, unokatestvéreitől és Gustavtól. Elég zavarba ejtő volt.

Igazából, ezt Bill is tudta, ezért kikapcsolta az iPodját, és fülelni kezdett, bár tudta, hogy legtöbbször Tom szavainak semmi értelme nem volt ilyenkor.

Gustav egyszer bement a szobájába, épp amikor beszélt álmában, és úgy döntött, vicces lenne valamit az arcára rajzolni. Miután Tom felébredt és „móresre tanította”, Gustav megtanulta, hogy Tom sosem aludt mélyen. Váltás.

Ebben a konkrét pillanatban azonban, Tom valami értelmeset is motyogott.

- Bill…

És Bill elmosolyodott.

Amikor Tom felébredt, Bill nagyon közel volt hozzá. Csak mert olyan bizarr volt, Tom sikított, és csak mert megijesztette, Bill is sikított. Csak mert valahogy idegesítőek voltak, a mögöttük ülők nyafogni és morogni kezdtek.

A repülő leszállt, és Tom úgy érezte, máris otthon van.

Hát, nem volt igazából otthon, Tom a reptéren volt, de akkor is, Tom hamarosan otthon lesz.

Otthon nem olyan volt, mint a hotelek, ahol Tomra furán néztek amiért mindenképp maga akarta a szobáját kitakarítani, és, igen uram, Tom maga is ki tudja takarítani, és nem uram, Tomnak nem kell segítség.

(26. oldal; Tom egyáltalán nem bízott a takarítókban, sem a buszvezetőkben, a metróban pedig pláne nem.)

Később, Bill ragaszkodott hozzá, hogy segítsen Tomnak vinni a csomagját, de a végén úgy alakult, hogy Tom vitte mindkettejük táskáit.

Úgy döntöttek taxival mennek haza. Egy taxi nem ugyanolyan, mint egy kölcsönzött kocsi, Bill skót nagybácsijának kocsijához pedig még csak hozzá sem lehet hasonlítani. Amikor megérkeztek Tom lakásába, Tom úgy érezte, képes lenne megcsókolni a szobája falát.

- Ah, olyan jó újra itthon lenni! – mondta Bill, Tom kanapéján ülve, sültkrumplival az ölében, a lábával az asztalon.

Tom összevonta a szemöldökét, és a konyhába ment a takarító felszereléséért.

Otthon, édes otthon, gondolta.

Hat nap telt el, és Tom és Bill még mindig nem beszélt arról, amit Bill akkor mondott, amikor Skóciában voltak. Gustav holnap fog megérkezni Brazíliából, Tom és Bill pedig még mindig csak kerülgette egymást.

Tom próbált beszélni a témáról, de akárhányszor eljutott odáig, hogy most tényleg mond valamit, Bill nem volt ott, vagy Georg felhívta, vagy Andreas meglátogatta.

Ami azt illeti, Andreas és Bill még veszekedtek is valami teljesen idióta és irreveláns dologról. Bill mindenképp azt akarta megtárgyalni, hogy az oposszumok emlősök-e, de Andreas a politikáról akart beszélgetni (uncsi!).

Végeredményképpen, Tom megint a kaktuszba esett.

Mert akárhányszor valami hasonló történt, Tom a végén a kaktuszba esett. És ettől Tom kórházba került, megint.

Rohadt kaktusz.

Szóval most, a Gustav nap (vagy G nap, válaszd ki melyik tetszik), mindjárt itt volt, Bill és Tom pedig még mindig kerülgették a témát.