Billnek leesett az álla, bár számított rá, hogy Anne ezt fogja mondani.

- Oh. – suttogta, és lassan bólintott. – Ez… - lehunyta a szemét. – Érthető. – fejezte be suttogta. A benne lévő kés olyan erővel forgott, hogy alig kapott levegőt.

- Nagyon sajnálom. – mondta Anne. Egyszerre hangzott szomorúnak és dühösnek. – Nem tudtam semmit csinálni, megpróbáltam megállítani.

Bill nem akarta hallani. Arccal a falnak fordult, a kezeit pedig erősen ökölbe szorított.
- El tudnál menni? – motyogta, de küzdenie kellett, hogy a hangja határozott legyen. – Egyedül akarok lenni.
Érezte, hogy Anne hezitál.
- Nem vagyok benne biztos, hogy most jó ötlet lenne, ha-
- Menj – sziszegte. – Hagyj békén, a picsába.
Hallotta, hogy Anne nagyot sóhajt, de ismerte ezt a hangot, mindig ezt csinálta, mielőtt megadta magát.
- Rendben. – mondta lassan, mintha még mindig nem lenne biztos a dolgában. – Visszajövök később, oké?
Odanyúlt, hogy megérintse az arcát, de Bill elfordította a fejét.

- Ne érj hozzám! – figyelmeztette, Anne pedig ismét sóhajtott, bólintott, és visszahúzta a kezét.

Bill egy ideje már engedte neki, hogy megérintse, ezért Anne-nek különösen nem tetszett, hogy most elhúzódott, de nem tehetett mást, csak várni tudott, hogy lássa hogy fogja Bill kezelni az egészet.
- Próbálj nyugodt maradni, oké? Lélegezz. – mondta, és habozva, de végül benyúlt a zsebébe, és elővett egy kis doboz gyógyszert. – Ezekből adok egyet, vedd be, rendben? Egy nagyon enyhe nyugtató, nem fog elaltatni meg semmi ilyesmi, csak lenyugtat.

Az apró, fehér pirulát az éjjeliszekrényét hagyta, és végül otthagyta a cellát. Egyáltalán nem volt megnyugodva, hogy Bill ilyen hír után egyedül marad, de nem is erőltethette rá a jelenlétét; ez sosem volt jó, mert Bill sosem beszélt, ha kényszerítették.

Amint bezárta maga mögött az ajtót a pszichiáter, Bill kiengedte az addig visszatartott levegőt. Remegő, reszkető lélegzet volt. Tudta, hogy lebénult, mert egyáltalán nem érezte a testét.

Nem akarta elhinni, hogy Tom elment, hogy már nem dolgozott itt, de érezte, hogy igaz. Az épületben lévő üresség mind ránehezedett. A csönd kibírhatatlan volt; olyan hangos, hogy a dobhártyája mögül csak magas sípolást hallott.

- Nem, - hallotta magát nyöszörögni, és még erősebben szorította a kezeit. – Nem, nem, nem!

Megragadott egy párnát a háta mögül és áthajította a szobán. Nem adott kielégítő hangot, de a közelben nem volt semmi, amit eldobhatott volna. A szemei az éjjeliszekrényen lévő gyógyszerre vándoroltak, de már csak a látványától is dühbe gurult. Nem akarta, hogy a gyógyszerek tovább irányítsák.

Olyan erősen szorította a kezét, hogy érezte, hogy az ujjai közül vér buggyan ki, de nem érzett fájdalmat, érzéketlen volt.

Felkelt, a szekrényéhez rohant, és egyenként kitépett minden egyes fiókot, majd áthajította őket a szobán. Elvakította valami, amiről nem tudta, hogy valójában fájdalom, és előkereste a pólót, amit Tomnak vett felt, azt a régi feketét. Térdre rogyott mellette, felkapta, és a varrásnál szétszakította. Elégedett volt a hanggal, mintha sikítás lett volna. Elképzelte, hogy Tom bőrét tépi szét ugyanígy, és szinte felnevetett a képen.

Amikor a pólót már a lehető legapróbb darabokra szakította, Bill teljesen kimerültnek érezte magát. Megállt, és levegőért kapkodott. A látása szétfolyt, ahogy egyenesen nézett előre, és próbált fókuszálni. A szoba forogni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, Bill pedig összeszorította a szemeit, oldalra dőlt, és minden elsötétült.

Amikor felkelt, a látása még mindig homályos volt, és nagyokat pislogott. Az ágyon volt, ezt gyorsan észrevette, és meglepődött, hogy amikor meg akarta mozdítani a karjait, hogy szabad volt. Oda is nézett, csak hogy biztosan lássa, hogy tényleg nincs odaszíjazva.

Azt sem érezte, hogy be lett volna drogozva, de valahogy nehéz volt megállapítani.

- Csak aludtál.

A hang irányába kapta a fejét, és Anne-t pillantotta meg, aki olyan lágy tekintettel nézett rá, hogy Bill teljesen szánalmasnak érezte magát. Most akkor elájult?

- De csak egy pár órát. – tette hozzá Anne.
Bill csak bólintott, és újra lehunyta a szemét. Miért nem tudta egyszerűen békén hagyni?
- Jól vagy? Nem vetted be tegnap este a gyógyszert. Ha bevetted volna, nem ájultál volna el.
- Friss és üde vagyok.
- Ne legyél ilyen.
- Milyen?

Anne felsóhajtott, Bill pedig csukva tartotta a szemeit. Most nem akarta látni az arcát; nem akart látni semmit. Csak aludni akart, mert akkor tudott a legkevesebbet gondolkodni.

Úgy tett, mintha elaludt volna. Anne valószínűleg nem vette be, de nem mondott semmit. Csak nézte, Bill pedig érezte magán a tekintetét.

Végül hallotta, hogy a nő feláll. Ruha anyagának a susogását hallotta, aztán távolról egy telefon hangját, ahogy Anne otthagyta a cellát.

1 nem fogadott hívás.

3 nem fogadott hívás.

10 nem fogadott hívás.

16 nem fogadott hívás, 5 üzenet.

Tom kinyomta a telefonját, ahogy egy órán belül az ötödik üzenet is megérkezett, és a kanapéra vágta, amiért cserébe az anyja furcsán nézett rá. A telefonja már napok óta, szinte non-stop csörgött.

- El fogod mondani, hogy mi történt ott? – kérdezte, közelebbről szemlélve.
Tom csak megrázta a fejét, az anyja pedig sóhajtott. Csalódottnak tűnt, és ez volt a legrosszabb. Még azt sem tudta miről volt szó; nem volt joga csalódottnak lenni.
- Hát, nem mintha az apád nem örülne a döntésednek. – mondta. – De aggódunk. Ez a hirtelen változás… ez nem rád jellemző.
Tom nem felelt, csak a nadrágjának a varrásához nyúlt.
- Csak kellett egy kis változás, azt hiszem. – mondta végül. – Kellett valamit csinálnom.
Még mindig nem sikerült meggyőzni az anyját, de elfogadta a választ, mert tudta, hogy ennél többet úgy sem tud kiszedni a fiából.

Tom még nem kezdett el dolgozni, de már alig várta, hogy az áthelyezésének a papírjait elintézzék, és elkezdhesse. Otthon már kezdett begolyózni, plusz az is elég fárasztó volt, hogy a szülei folyton arról faggatták, hogy miért akart váltani.

- A telefonod folyton csörög amióta itt vagy, és egyszer sem vetted fel. – mondta ekkor az anyja. – Biztos nem vagy semmilyen bajban?
- Mégis milyen bajban? – Tomot tényleg kezdte idegesíteni az anyja kíváncsisága, és felállt a kanapéról. – Elmegyek. – döntötte el hirtelen. – Ne várjatok meg.
- Tom, várj-

De mielőtt befejezhette volna, akár mit is akart mondani, Tom már kint volt. Megragadott egy pulcsit és a kocsi kulcsát, a házat pedig otthagyta. Beszippantotta a hűvös levegőt, ahogy az autóhoz indult, megkönnyebbülten, hogy a lüktetés enyhült egy kicsit a fejében.

Csak szüksége volt rá, hogy egy pár órára elszabaduljon a szüleitől. Kellett pár óra, amikor elfelejtheti, hogy elment, hogy gyakorlatilag gyáva nyúlként elszaladt, de hát mit tehetett volna? Képtelen volt kezelni a helyzetet. Az a hely túl kicsi volt, úgy érezte fuldoklik, klausztrofóbiás volt, és muszáj volt elmennie; újra kezdeni valahol, ahol senki sem ismerte. Lehet, hogy az apja lesz a főnöke, de inkább ez, mint a másik alternatíva.

Miközben beindította a kocsit, próbált nem gondolni arra a személyre, akit hátrahagyott, de szinte lehetetlen volt. A gyomra felfordult a gondolatán, és a fogait csikorgatva indult a főútra.

- Nem csináltam semmi rosszat. – morogta magának, amikor rájött, hogy az egyik érzés, ami a gyomra mélyén kavarog, a bűntudat volt. – Volt jogom elmenni; meg van a jogom, hogy eldöntsem mit bírok és mit nem bírok elviselni.

És amit nem bírt elviselni, az a tény volt, hogy Bill egy hidegvérű gyilkos, aki azoknak az embereknek az életét vette el, akiket szeretett. Ha tehette volna, gondolta Tom, ha lett rá volna lehetősége, semmi nem garantálta volna, hogy Bill nem végzett volna vele is hirtelen. Basszus, egyszer meg is próbálta. Visszagondolt arra, amikor Bill egy pisztolyt fogott a nyakához, és a düh felgyülemlett benne. Ezt tette Karinával is?

A telefonja rezegni kezdett a zsebében, kirántva a sötét gondolataiból. Elővette, és a képernyőre nézett. A szám ismerős volt, mert ez a szám hívogatta, amióta csak eljött. Csak sejteni tudta, hogy ki lehet az.

Idegesen felvette.
- Mi van? – kiáltott bele, a telefont a füle és a válla között tartva vezetés közben. Tudta, hogy nem kéne egyszerre vezetnie és telefonálnia, de most már elege volt. Elege volt a hívogatásokból.
- Tom, én vagyok az,-
- Anne. – fejezte be Tom helyette. Jól sejtette.
- Nem válaszoltál a hívásaimra.
- Nem értem rá.
- Nézd. Megértem, hogy csalódott vagy, de-
- Még valami? – kérdezte Tom hidegen, félbeszakítva őt, és hallotta, hogy Anne sóhajt a vonal másik végén.
- Én csak-
- Kiléptem. – mondta Tom. – Már semmi közöm ehhez, ne zaklass. – nyomta ki végül, és hangos nyögéssel hátravetette a mobilt a hátsó ülésre, és a kezeit a kormány köré szorította. Erősen összeszorította a fogait is.

Anne hívhatta, ahányszor csak akarta, de ő már lezárta ezt; újrakezdte. El fogja felejteni, el fogja felejteni, hogy valaha is ott élt és dolgozott abban a kis városban. El fogja felejteni Georgot és Andreast és a többi embert, de ami a legfontosabb, el fogja felejteni Billt.

Éles fájdalom hasított végig rajta, és erősebben szorította a kezeit. Nem is tudott volna gyorsabban lehúzódni, ahogy észrevette, hogy egy kis bár mellett halad el. Erre volt szüksége, gondolta, egy-két ital, hogy az éles bűntudat érzését feloldja, amit nem akart érezni. Nem volt semmi, ami miatt bűntudata kellett volna, hogy legyen.

Leállította a kocsit, és elszántan a bár felé indult.

Nem ez volt a legnagyobb bár, amit valaha látott. Kicsit kívül is esett a belvárostól, de még így is tele volt. Volt egy kisebb táncparkett is, ahol az emberek egymással táncoltak az alacsony plafon alatt.

Egyenesen a pulthoz ment, és kérte a legerősebb italukat, bármi is legyen az, közben lehuppant az egyik székre.

Egy feles poharat raktak elé, majd valamit öntöttek bele. Tom azonnal lehajtotta, és mondta a csaposnak, hogy jöhet a következő. A nagyjából 30-as éveiben lévő férfi felvonta a szemöldökét.
- Szakítás? – kérdezte, miközben újratöltötte a poharat. Tom morcosan nézett rá.
- Kuss. – morogta, és újra lehajtotta a poharat.

A csapos valószínűleg hozzá volt szokva az ilyen megjegyzésekhez, ezért csak nevetve töltötte újra a poharat, majd a pult másik végébe ment, hogy letörölje a sima felszínét egy koszos ruhával.

Tomot nem érdekelte milyen szánalmasnak nézett ki; valamibe bele kellett fojtania az érzéseit. A bűntudatot, a dühöt, a fájdalmat. Nem akart érezni semmit; inkább lett volna béna az alkoholtól.

- Mit érzel? – kérdezte Anne egy órával később.

Egy órát adott neki pihenni, egy órát aludni, ha azt akart. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy aznap meglátogatta, de nem merte túl sokáig magára hagyni ilyen állapotban. Bill képes volt túlságosan leragadni ugyanazokban a dolgokban, amíg teljesen össze nem zavarodott, és el nem veszett bennük.

Bill az ágya sarkában ült, felhúzott térdekkel, előre hajtott fejjel. Tudta, hogy Anne nem lesz elégedett a válaszával, de nem tudott mást mondani.
- Semmit. – mondta, mert igaz is volt. Nem érzett semmit; mintha minden eltűnt volna.
- Bármi mást? Meg tudod próbálni, hogy nevet adj neki?
- Nem.

Amúgy se tudta hogyan magyarázza meg a kést, egyszerűen csak ott volt. Most már állandó volt, mindig ott volt. Előtte csak egyszer volt állandó, nagyon, nagyon régen, és elmegyógyintézetben is végezte miatta, mert furcsa dolgokat művelt a fejével. Ez volt az a kés is, amitől ki szokott borulni, de most még csak dühöngeni sem akart, ezért nem tudta mit kezdjen vele.

- De, igen.
Bill megrázta a fejét. Biztos volt benne, hogy nem tudja. A kés túl mélyen volt benne, hogy tisztán tudjon gondolkozni. Annyira mélyen volt benne, hogy még az energiáját is elszívta, hogy rátámadjon.
- Én csak… egyedül vagyok. – mondta mielőtt megállíthatta volna magát.
- Az nem semmi. – mondta Anne szinte rögtön. – Az jó.
Bill halkan felhorkant.
- Jó?
- Jó, hogy megpróbálod megnevezni. – magyarázta. – Akkor megpróbálhatunk kezdeni vele valamit.
- Több gyógyszert. – felelte Bill szárazan. – Úgy érzem egyedül az tart most össze. Nagyon rossz.
- A gyógyszer nem segít a magányon. – mondta Anne lágyan. – Attól félsz, hogy mi lesz, ha Tom nincs itt?

Bill nem mondott semmit hosszú másodperceken át, de végül, ha csak egy kicsit is, de bólintott.

Igen, nagyon is.

Tom kellemes bizsergést érzett, de még mindig messze volt attól az érzéketlenségtől, amit érezni akart, ezért további köröket kért.

- Egyedül vagy?

Tom nehézkesen megfordította a fejét, és egy nőre nézett, aki éppen leült mellé. Kedvesen mosolygott, Tom pedig azon kapta magát, hogy tátott szájjal, hülyén bámul rá.

- Te… olyan... mint…
Alig bírta kinyögni a szavakat. Hunyorogva nézte, nehezére esett rendesen koncentrálni. A nő fekete, egyértelműen festett haja a sötéten sminkelt szemeibe hullott, nagyon ismerős módon, Tom gyomra pedig összeszorult. Elfordult, és gyorsan lehajtotta a következő kört is. Egy pillanatra a nő arca Billé vált, és most Tom úgy érezte, hogy mellette ült. Mintha egy szellem lenne mellette, aki kísérti, hibáztatja.

Elhagytál.

- Lynne vagyok. – folytatta a nő. Látszólag nem vette el a bátorságát Tom lelkesedésének hiánya. Tom még a nevét sem jegyezte meg; tényleg nem érdekelte. – Egyedül vagy? – ismételte a lány.

Megígérted.

Ismét felnézett rá, a nő arca pedig újra Billé változott. Tom a következő pillanatban már talpon is volt.
- Sajnálom. – mondta, bár nem gondolta komolyan, és gyorsan el is sétált. Nem számít mennyire erősen próbálta elfelejteni, úgy tűnt, mindig csak Bill volt a fejében. Utálta őt, annyira utálta, hogy minden éjjel róla álmodott, és minden éjjel úgy aludt el, hogy könnyek égették a szemeit.

Bill nem tudott aludni.

Az agya túl éber, túl aktív volt. Homályos, befejezetlen gondolatok kavarogtak benne, amiket nem hogy megfogni, még csak megérinteni sem tudott. Attól is félt, hogy elalszik, és álmodni fog. Olyan álmai lennének, amitől üvöltve ébred fel, és ezt egyáltalán nem akarta, most, hogy végre eltűntek.

Tudta, hogy Anne aggódott; annyira, hogy még a tükröt is leszedette a falról, mert félt, hogy kárt okoz magában. Bill szerint nevetségesen viselkedett, de nem érdekelte annyira, hogy panaszkodjon.

Már nem tudta hány nap telt el. Hét, talán tíz. Már nem követte az időt, de tudta, hogy már január van. Új év volt, és majdnem június. 6 hónap, és június lesz. Nyár lesz, és…

A kés olyan erősen fordult, hogy végül, az elméje kiürült.

Tom elméje is üres volt, ahogy valami névtelen szőkét húzott a kocsijához. Belécsimpaszkodott, ahogy megbotlott a sarkában. Minden megvolt a lányban, ami benne nem, ezért választotta őt. Szőke, viszonylag alacsony, kékszemű, mosolygós és vidám. Tökéletes volt; minden megvolt benne, hogy felejtsen.

- Oh, szép kocsi. – mondta részeg nevetéssel, ahogy Tom kinyitotta az ajtót a hátsóüléshez, és ügyetlenül bemásztak. Mindketten túl részegek voltak, hogy irányítsák a végtagjaikat.

Tom megcsókolta. Cigaretta, cseresznyés szájfény és pia íze volt, és Tom próbált nem undorodni tőle. Hamar a hátán volt a lány, és ahogy a keze végigsiklott a combjai között, próbált nem rá gondolta, hogy milyen érzés volt őt látni ugyanebben a pozícióban, hogy milyen érzés volt alatta lenni, ellazulni, és átadni magát neki. Arra gondolt, hogy az ő halk és elfojtott nyögései mennyivel többet árultak el, mint a lány hangos sikolyai.

Utána, amikor a lány elment, és ő egyedül maradt, a fejét a karjába temette, és a könnyek, amiket napokon át próbált visszatartani, végül eleredtek.

Mindene fájt, és azon tűnődött, mikor fog végül elmúlni.

Nem akarta többet látni Billt, akkor miért érezte ezt?

A telefonja rezgett a zsebében, és a szíve mélyén tudta, hogy fontos lehet, ha valaki hajnali 3-kor hívja, de nem vette fel. Amúgy is túl részeg volt egy normális beszélgetéshez.

Nem sokkal később, kiütötte magát a kocsi hátuljában, miközben a telefonja tovább csörgött.

Tom nagyokat pislogott, és kinyitotta a szemeit. Szét volt esve, a feje gyilkos módon fájt és először nem is értette mire ébredhetett fel, mert úgy érezte, még legalább egy évet képes lett volna aludni, de aztán hangos kopogást hallott az ablakon, és egy hangot, ahogy azt üvöltötte, „hé, hé, ébresztő odabent!”

Tom nyögve felült. Az egész teste fájt, amiért ilyen szűk helyen kellett aludnia. Kinyitotta az ajtót, és a bárpultost látta előző estéről. Nem tűnt túl boldognak.

- Nem aludhatsz itt. – mondta. – Menj haza.

Tom biztos volt benne, hogy egy kicsit még mindig részeg, még ha látszólag másnap is volt, de bólintott a férfinak, csak hogy lerázza, és amikor sikerült, Tom visszadőlt az ülésre.

Szarul volt, az ivás pedig egyáltalán nem segített annyit, mint szerette volna.