A szobát füst tölti be, haszontalanul próbál a csukott ablak felé kanyarogni, ahonnan tompa fény szűrődik be a függönyön át.

Ő kinyújtott karokkal fekszik mellettem, én pedig gyengéden végigsimítom a tetovált bőrét a fehér alkarján, majd az ujjaimmal körbefogom a vékony csuklóját. Utoljára belélegzem a füstöt, az végigégeti a torkom, és elmosolyodok.

A hamutartó fölé emelem a cigarettát, az ujjammal ráütök a végére, majd együttérzően rápillantok, mielőtt a csikket a gyönyörű, hófehér bőrébe nyomom.

Nyöszörög álmában, a keze megrándul a fájdalomtól, a nehéz pillái kinyílnak. A panasza gyorsan lágy nyögéssé alakul az élvezettől, ahogy az álmos tekintete találkozik az enyémmel. Csak bámulok rá. Amikor eléri a felismerés, lágyan elmosolyodik, és fullasztó csókba húz.

A kiégett csikket a hamutartóba dobom, és a durva ujjammal végigsimítom az új égésnyomot. Felszisszen a csókba, megharapom a nyelvét. A hosszú körmeit a nyakamba vájja, kibuggyan a vér. Tudom, hogy nyoma lesz, de most nem érdekel. Most nem foglalkozok vele, se a hosszú, vörös, szúró sebekről a hátamon.

- Megint? – kérdezi halkan, ahogy szétválunk. Visszadőlök az ágytámlának, és előveszek egy újabb cigarettát. Meggyújtom, és ránézek, az ő hatalmas, barna, gyönyörű szemei pedig visszanéznek rám.

Kifújom az első adag füstöt, egyenesen az arcába.
- Mindig.

Megpróbálja ellegyezni a füstöt és bólint. Nem zavarja. Igazából, akarja. Bár tudom, hogy sosem vallaná be, tudom, hogy szereti, ahogy megjelölöm, mindig amikor találkozunk.

Az első sebek, amiket neki okoztam, dühből és zavarodottságból eredtek, de az évek alatt szokássá váltak. Nem akarom bántani, mégis mindig megteszem. Szeretem a sebeit, ezért mindig újakat adok. Minden egyes darab egy kijelentés. Elmondják neki, hogy hozzám tartozik.

November vége felé találkoztunk, az esőtől duzzadó, hatalmas felhők beárnyékoltak mindent, ahogy sétáltam. Sosem hittem a sorsban addig a napok, azóta pedig sosem mertem megkérdőjelezni.

Az utcákat sártól és esőtől fedett levelek lepték el. Iskolából mentem hazafelé. Alig voltam 17; új az élethez, és minden rejtélyéhez.

Akkor persze azt hittem mindent tudok. Bölcsnek tartottam magam, és ha valaki mást merészelt gondolni, annak megmutattam hol a helye. A saját királyságom királya voltam. Vasököllel uraltam az iskolát. Voltak követőim és ellenségeim, de egyikük sem tudta ki is vagyok valójában, hogy mi rejtőzik a maszk mögött. Nem mintha valaha is meg akartam volna mutatni nekik, egyikük sem érte meg az időt és az energiát. Micsoda bolond is voltam, hogy azt hittem, soha semmi nem közelíthet meg.

Akkor láttam meg őt, azt a gyönyörű, magányos fiút. Az utca szélén görnyedt, alig volt rajta ruha, és remegve lélegezte be a fagyos levegőt. A tél hamar megérkezett, a jéghideg víz és a szél átvágva a bőrét, egyenesen a csontjaiig hatolt.

Először úgy döntöttem nem figyelek a szegény teremtésre. Nem az én bajom él-e vagy hal, és ha az utóbbit választja, én ráhagyom.

Ahogy elmentem mellette, észrevettem, hogy vér folyik az ajkaiból, és sötét csíkokban könnyek folynak végig az álláig, alig láthatóan a hosszú, sötét tincsei mögött. Láttam, ahogy a körmeit a combjába mélyítette, és ahogy előre-hátra hintázott a szélben. Tudtam, hogy nem a szél okozza, de úgy tettem, mintha úgy lenne. Csak egy sima levél volt, amit hamarosan elfúj a szél, és kiterül a kemény betonon.

A ruhái szakadtak voltak, a táskája nyitva feküdt mellette, a könyvei szétterültek a földön. Olyan szánalmasnak, olyan megtörtnek, hogy szinte úgy éreztem, az én szívem is összetörik miatta. De hát, nekem nem volt szívem; amint felfedeztem mennyire fáj, ha hagyom, hogy az emberek megérintsék, messze elzártam. Éveket töltöttem azzal, hogy elsajátítsam a módszerét, hogy szívtelen seggfej legyek, és nem voltam hajlandó engedni, hogy valami szerencsétlen, szétvert kölyök törjön át a védelmemen.

Begyorsítottam, tudván, hogy minél hamarabb megyek el, minél hamarabb hagyom ott a fiút, annál jobb lesz. Semmi közöm nem volt hozzá, az ő problémái pedig nem az enyémek voltak.

Hogy a vékony hangja hogy jutott át a süvítő szélen, nem tudom megmondani, mégis megtette. Háttal voltam neki, már rég elmentem mellette, amikor egyetlen dadogott szótól megfagyott a vér az ereimben.

- Tom? – kérdezte, mintha segítséget kérne. Megtorpantam, de nem voltam hajlandó megfordulni és szembenézni vele. Szóval tudta a nevem, kit érdekel? Nagyot nyeltem, és el akartam indulni. Hagyd ott, mondtam magamnak, és mantraként ismételgettem.

- Kérlek, Tom! – mondta újra, a lábam pedig ellenem mozgott, és nem hagyott elindulni. Amikor már biztos volt benne, hogy nem megyek el, újra megszólalt, ezúttal halkabban, rekedtes hangon. – Valamit el kell mondanom.

Mindig volt bennem egy egészséges kíváncsiság, az segített oda, ahol voltam a társadalomban. Ismerni mások titkait, garantálja, hogy bármilyen szituációban te legyél a főnök, és már egészen fiatalon megtanultam ezt az előnyömre kihasználni. Tegyél fel kérdéseket, és csak figyeld, ahogy akaratuk ellenére is felfedik magukat. Emiatt fordultam akkor is a vérző fiú felé. Valamit mondani akart, és én mindig meg is hallgattam. Meghallgattam, aztán ellenük fordítottam, fogva tartva őket a saját szavaikkal.

Még mindig a földön volt, összegörnyedve, a térdére hajolva. Láttam, hogy fájdalmat érez, túl egyértelmű volt a hatalmas barna szemeiben. Egyenesen rám bámult, a tekintete megdöbbentett. Olyan gyenge és összetört, olyan törékeny és vérző, és mégis mekkora erő és elszántság volt a szemeiben! Valami mélyen azt mondta, hogy lépjek hátra, akár szaladjak is, de képtelen voltam. Magához vonzott az égető tekintetével, és csak követni tudtam.

- Mi van? – kérdeztem, meglepően erőtlen és gyenge hangon. Megijesztett, és nem értettem miért. Volt valami a szemeiben, valami sötét és reménytelen, és nem értettem miért. Mégis, tudnom kellett. Hallanom kellett mit akar mondani, tudnom kellett honnan tudta a nevem, egyszerűen tudnom kellett honnan jött az ereje.

Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy gonosz szikrától lángolva, találkozott a tekintetünk. Kirázott a hideg, és megfeszült a testem, hogy ne ugorjak hátra rémületemben.
- El kell mondanom, - kezdett bele, halk, de határozott hangon, - hogy szeretlek.

Teljesen ledöbbenve, tágra nyílt szemekkel bámultam, ahogy ő a reakcióm nézte. Várt, láttam rajta, de mire?

Gondolkozás nélkül rávetettem magam. Düh és félelem, pánik és méreg, halálos kombinációt adott. Az öklöm találkozott az arcával, fülsüketítő hanggal, amit a harsány nevetése csak erősített. Újra és újra, az öklöm hozzáért a törékeny testéhez, ahol csak tudott, törött csontokat hagyva maga után.

A vérem forrt az ereimben, a pulzusom hangosan lüktetett a fejemben, kizárva az utca és a szél hangjait, kizárva a külvilágot, bezárva a gyűlölet és a zavarodottság hálójával.

A nevetését minden egyes ütés elcsendesítette, és minden alkalommal egyre halkabb volt. Hamarosan megszűnt, az a szörnyű hang, az ütéseimmel együtt, és lepillantottam a véres arcára.

Vércsíkok színezték be a sápadt arcát, ahogy a teste összetörten hevert a járdán. Szörnyű látvány volt, és ijedten ugrottam hátra. Mit tettem? Ő senki nem volt számomra, még a nevét sem tudtam, és a saját kezeimmel öltem meg. Miért?

Ahogy a valóság hangjai visszatértek, tovább bámultam. Még mindig gyönyörű volt, összeverve és véresen. Ez hogy volt egyáltalán lehetséges? Szirénák hangja lepte be a ködös elmémet, és zavartan néztem körbe. Emberek álltak körben, fájdalmas arckifejezéssel. Néhányan sírtak, néhányan csak döbbenten bámultak minket. Egy pillanatra visszanéztem a fiúra, és akkor láttam meg – egy kis mosoly volt az ajkain.

Mosolyogva halt meg, állapítottam meg, és a harsány nevetése visszajátszódott a fejemben. Nem mosolyogva halt meg, módosítottam, nevetve halt meg. Ahogy erős kezek megragadtak, földre nyomtak, és hideg acél zárta körbe a csuklómat, a tekintetem végig a fiú arcán maradt. Pontosan tudta mit csinált, amikor megszólított. Meg akart halni.

A neve Bill Trümper volt, és három hónapot töltött kórházban, hogy felépüljön az első találkozásunk után. A következő évek alatt többször volt bent miattam, mint amennyibe belemertem gondolni. Minden alkalommal, amikor kijött, a kapuban vártam, ő pedig csak mosolygott, mindig ugyanazzal a szomorú mosollyal. Mindig rejtély volt számomra, hogy mit jelentett, és soha nem beszélt róla, de akkor is gyönyörűnek láttam, mert azt jelentette, hogy visszajön hozzám.

Az agyatlanságom eredménye pár óra közmunka és egy szentbeszéd volt, aztán még egyszer rácsaptak a kezemre. A hírnevem pedig csak nőtt, és sosem féltek még tőlem ennyire. Majdnem megöltem egy embert, ezek után az emberek egy kérdést sem mertek feltenni, minden utasításom követték.

Sosem fordult bírósághoz, és aznap, amikor Bill Trümper visszajött az iskolába, felkeresett.

Először alig ismertem fel, rendes és tiszta ruhákban, begyógyult, vér nélküli arccal. Ha előtte rendesen megnéztem volna, láthattam volna, hogy fogyott, megváltozott a haja, és hogy előtte nem viselt sminket. De nem néztem meg, ezért csak annyit láttam, hogy sötétre festett szemek bámulnak át rajtam, a tűz pedig még mindig ég bennük.

Amikor azt mondta, vegyem a szárnyaim alá, nem mertem ellenkezni. Megmentett a börtöntől azzal, hogy nem emelt vádat, én pedig örömmel megtettem volna bármit, hogy ez így is maradjon, még ha ez azt is jelentette, hogy a hivatalos védelmezője legyek.

Nem kellett sok, hogy rájöjjek Bill akkor miért viselkedett úgy. Amikor a folyosón elment, mindig közel hozzám, az emberek úgy bámultak rá, hogy már ennyitől kirázott a hideg. A gyűlölet, a féltékenység, és a vágy, ami Billt követte, akármerre ment, rémisztő volt. Mindenki őt akarta holtan, vagy a fájdalomtól, vagy maguk alatt az élvezettől sikítva.

Másfél éven át, Bill soha nem ment el mellőlem. Ő lett a társam, vagy valami hasonló, mindig ott volt. Nem mert elmenni mellőlem, és én nem mertem elengedni. Ha ismét valami hasonló történt volna vele, tudtam, hogy engem hibáztatnának, és én nem voltam hajlandó más balhéját elvinni.

Ha az embereket elég ideig tartod közel magadhoz egy idő után kiismered őket, legalábbis ezt gondolnád. Én megtanultam, hogy soha sem tudhatod igazán, és hogy az emberek sosem azok, aminek látszanak. Bill egy rejtély volt. Mindig gyenge, mégis mindig olyan erős. Nyílt volt és gondtalan, mindig a figyelem középpontja, mégis annyira elszigetelt volt, zárkózott, és remegve bújt meg az árnyékomban.

A kapcsolatunk félelemből és kölcsönös megértésből nőtt ki, de nem hívtam volna barátságnak. Társak voltunk, egymás bizalmasai, mégsem bíztunk egymásban soha. Bill félt tőlem és tudta mire vagyok képes, és én jobban féltem a szemeiben lévő tűztől, mint magától a haláltól. Akkora szenvedély volt benne, hogy egy teljesen egészséges embert is könnyedén megőrjíthetett volna.

Magányos típus volt, akitől mindenki tartott és akit mindenki kizárt. Én is ugyanezt a sorsot szenvedtem, mert féltek vagy tiszteltek, soha nem volt fontos melyik.

Visszanézve, sokat nevettünk a sorsunkról. Az életünk olyan átlagos és egyszerű volt, aztán hirtelen, gyakorlatilag egyik napról a másikra megváltozott, és mindketten letértünk az utunkról. Normális gyerekkor, többé-kevésbé; szerető család, valamilyen szinten; innen semmi nem okozhatott volna ekkora változást. Én hideg és nemtörődöm lettem az évek során, amiért az emberek, akiket szerettem, folyton elhagytak. Bill egyszerűen csak követte, amit a szíve súgott, de rá kellett jönnie, hogy azok nem fogadták el ezt, akiket a legjobban szeretett.

Ha azt mondanám, hogy az évek alatt mindketten kicsit megőrültünk, nem járnék messze az igazságtól. De hát mi is az őrület? Együtt, egy kis reményt találtunk, hogy talán valahogy elfogadhatnak minket azért, akik vagyunk, ha betartjuk a szabályokat.

A szabályokat már a társulásunk elején lefektettük. „Soha ne kérdezz, soha ne mondd el, soha ne törődj. Állj el a másik útjából, és fogd be a kibaszott pofád.” Könnyű szabályok voltak, és ha betartottuk volna, azt hiszem soha nem alakultak volna így a dolgok. Talán normálisan tudtunk volna élni.

Az első szabályt, egy kérdéssel szegte meg.
- Tom, mit gondolsz rólam?

Bill hanyatt feküdt, a plafonra bámult, tágra nyílt, merengő szemekkel. Oldalra döntöttem a fejem, és megtaláltam a pontot, amit bámult. Nem volt ott semmi, és visszanéztem az ágyamon fekvő fiúra. Forogni kezdtem a székemben; átkoztam őt, amiért megszegi a szabályt; és minden egyes forgásnál ránéztem. Ő nem nézett rám.

- Nem tudom miről beszélsz. – jelentettem ki, remélve, hogy ettől befogja majd. Soha nem beszéltünk egymásról, rólunk. Nem is volt olyan, hogy „mi”. A ritka beszélgetéseink is általában másokról, vagy olyan jelentéktelen dolgokról szóltak, mint egy új film, dal, vagy hogy ki kit dugott meg az Éden Hotel legutóbbi részében. Bill minden részét megnézte, és bár én soha egy percet sem láttam abból a szarból, a végére már én is úgy éreztem, mintha személyesen ismerném mindegyik szereplőjét. Nem, soha nem beszéltünk személyes dolgokról, és nem is tetszett, hogy Bill felhozta.

- De tudod. – nézett rám egyenesen, én pedig elkaptam a tekintetem, nem akartam a szemébe nézni.

- Nem, fogalmam sincs. Most pedig fogd be, olvasni próbálok. – fordultam meg újra a széken, és úgy tettem, mintha olvasnám az asztalomon lévő könyvet. Tudtam, hogy nem veszi be, de nem érdekelt, amíg ez elhallgatatja.

- Hazudsz. – suttogta a fülembe. A forró leheletét éreztem a bőrömön, amitől felugrottam a székemben. Ez a fiú félig ember, félig macska volt, jöttem rá, és csúnyán néztem rá.

- Menj a picsába.

Bill nevetve visszament az ágyhoz, és elégedett sóhajjal lehuppant. Szeretett játszadozni, és az utóbbi időben az volt a kedvenc szórakozása, hogy kiakasszon. A szoba természetfelettien csendes volt, még mindig egymás szemébe néztünk, és Bill arcán mosoly jelent meg. Utáltam, amikor ez történt.

- Akarod látni a sebhelyeimet?

A szám tátva maradt, a levegő a torkomban, és annyira erősen ragadtam meg a szék karfáját, hogy az ujjaim is elfehérdetek. Nem beszéltünk személyes dolgokról, Bill hegeiről pedig pláne nem. Tudtam, hogy a többségét én okoztam, és semmi vágyam nem volt, hogy lássam őket. Próbáltam egy ’nemet’ dadogni, de a hangom nem engedelmeskedett.

Bill vigyorogva felállt.
- Ezt igennek veszem.

Még mindig próbáltam visszanyerni az irányítást a légzésem felett és a beszédkészségem, miközben végignéztem, hogy Bill elkezd vetkőzni. Minden ruhadarabot olyan könnyedén, kecsesen vett le, semmi bizonytalanságot nem láttam a mozdulataiban. Összeszorítottam a szemeim, és vártam, remélve, hogy ez csak egy álom, és hogy fel fogok ébredni az ágyamban, egyedül.

Halk kuncogás hozott vissza, kinyitottam a szemeim. A látvány, ami fogadott, legalább olyan gyönyörű volt, mint amennyire ijesztő. A sápadt, tejfehér bőr, olyan simának és vonzónak tűnt, és a felsőtestén lévő, szörnyű hegek úgy mutattak, mintha festékfoltok lettek volna egy tiszta vásznon.

Nagyot nyeltem, és pislogtam párszor, befogadva a látványt. Bill a szobám közepén állt, mindössze egy fekete boxer volt rajta, és sejtelmes csillogás volt a szemeiben. Ha előre tudtam volna, már ott megmondom neki, hogy öltözzön fel és takarodjon. Helyette, mozdulatlan maradtam, és minden egyes porcikáját végigmértem.

Bill lassan megfordult, és hagyta, hogy a vékony testének minden részét lássam, minden fehér bőrfelületét, minden rózsaszín hegét. Nagyokat pislogtam, hogy megszabaduljak a kialakuló könnyeimtől, és a tekintetem a lábára szögeztem. Hosszú, vékony lábai voltak, tökéletesen manikűrözött körmökkel.

- Nem mind miattam van. – mondtam lassan, gyenge hangon. Lehet, hogy majdnem megöltem őt, de lehetetlen, hogy az összeset én okoztam.

- Igaz. – felelte komolyan, majd felém lépett. Nagyot pislogtam, a mozgó lábait nézve, és reméltem, hogy meg fog állni. Még egy lépést tett felém, én pedig összeszorítottam a szemeim, nem akartam többet látni. Szívtelen seggfej ide vagy oda, egyáltalán nem vágytam arra, hogy lássam a saját munkám eredményét.

A lehelete az arcomon volt, és a parfümjének a halvány illata is elérte az orrom. Bill körülöttem volt, mindenhol, és azt kívántam bár kilométerekkel arrébb lett volna. Túl közel volt, túl sok volt.
- Bár mind miattad lenne. – suttogta, és kirázott a hideg. A fiú biztosan őrült volt.

A hideg kezét az enyémre rakta, a szemeim pedig kipattantak. Alig választott el tőle pár centiméter, az orrunk majdnem összeért, és átkoztam őt, amiért belépett az életembe.

Azelőtt a szörnyű, novemberi nap előtt, annyira biztos voltam benne ki vagyok, miben hiszek, és mit akarok. Hamar megtanultam, hogy ha egyszer Bill Trümper belép az életedbe, onnantól semmi sem lesz ugyanolyan.

Előtte soha nem láttam, és most mindenhol ott volt. Senki nem volt számomra, de valahogy mindenkivé vált. Ezért annyira gyűlöltem, hogy szavakkal le sem lehet írni, de ettől csak még jobban szerettem. Mérgező volt, addiktív, egy megállíthatatlan erő, ami fogva tartott azokkal a lángoló szemekkel.

Szédülten a csupasz mellkasához emeltem egy kezemet, végigsimítva a begyógyult sebeket. A képeket láttam a rendőrségen arról, hogy hogyan nézett ki, amikor bevitték a kórházba. Ott bújkáltak, a szempilláim mögött, és kísértettek álmomban, de így, hogy most ott voltak előttem, teljesen begyógyulva, elhalványulva, nosztalgikusan éreztem magam. Akármilyen szörnyen is hangzik, akkor is gyönyörű volt.

Hangosan kifújta a levegőt, és lecsukódtak Bill szemei. Lágy nyögés tört elő a torkából, ahogy újra végigsimítottam minden heget. A tekintetemmel követtem az ujjaim útját, mert túlságosan féltem, talán túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy Bill tekintetével találkozzak. Mindig alig mertem a szemébe nézni.

Ő egy tiltott terület volt, akire kezet emeltem. Akármilyen egyszerűnek és ártatlannak tűnhetett, akkor is kezet emeltem rá, tisztátalan gondolatokkal a fejemben, és ez megszegte a szabályokat. Minden szabályt.

Bill közelebb hajolt az érintésembe, a homlokunk pedig összeért. Nem mertem felemelni a fejem, mert tudtam, hogy semmi jó nem származna belőle. Az ujjaim folytatják az útjukat, keresve minden kis kitüremkedést a sima bőrének felszínén. Hideg tűzként égették az ujjaimat, és vissza kellett fojtanom a hangom, hogy ne adjak ki nyöszörgő hangokat. A sebhelyek egyszerre okoztak fájdalmat és hoztak izgalomba, és szégyelltem bevallani magamnak.

Bill közelebb jött, az ölembe ült. A légzésemre koncentrálva a hátához emeltem a kezeim, hogy megtaláljam a hegeket, körberajzoljam őket, minden érintéssel memorizáljam őket. A másik kezemet Bill az ajkához emelte, lágyan megcsókolta, és az arcához tette.

Az arcán lévő sebhelyeket túl jól ismertem, közel 18 hónapon át, minden egyes nap láttam őket, és minden egyes éjszaka róluk álmodtam. Bill arcát úgy ismertem, mint a tenyeremet, a felismerés pedig valahol mélyen fájt. Nem szabadott volna ennyire figyelnem.

- Szereted a sebhelyeim – suttogta Bill rekedtesen, és válaszként csak bólintani tudtam. – Miért? – kérdezte. Hirtelen megragadta az állam, és erőteljesen megemelte az arcomat. A fejét kicsit oldalra döntötte, és kérdőn nézett rám. Majdnem felnevettem a tudatlanságán, azt gondoltam egyértelmű.

Talán mégsem az, mondtam magamnak, ahogy Bill tovább kereste a választ a tekintetemben. Lenyeltem a félelmeim, és elgondolkoztam, hogy mi lesz a reakciója.
- Olyan, mintha jelölések lennének. – mondtam lassan, várva mit lép. Bill mozdulatlan maradt, várt. – Jelölések, amik mutatják, hogy hozzám tartozol.
Túl nyers voltam, talán hülyén is hangzottm de túl jól ismertem Billt.

Csak felvonta a szemöldökét, és meglepő módon elmosolyodott.
- És most így van?
Komolyan bólintottam, és néztem, ahogy nevetni kezd. Tiszta és erőteljes nevetésbe, egyáltalán nem olyan üres visszhangba, mint az álmaimban. Számítottam rá, hogy nevetséges lesz kimondani, ezért megvártam, amíg újra megszólal.

Bill előrehajolt, és elmosolyodott. Csábító mosoly volt, amitől végigfutott rajtam a hideg.
- Akkor bizonyítsd be.

A puha ajkainak érzése még mindig bennem van, néha esküdni mernék, hogy érzem, ahogy erősen az enyémhez tapad; és a bőrének a tapintásától, ahogy a csípőjét olyan erősen ragadtam meg, hogy meg is sérült, még mindig bizsereg az ujjam – fantomérzések, amik minden egyes pillanatban kísértenek.

Azon az éjszakán szexeltünk először. Még mindig emlékszem a sikolyára, ahogy beléhatoltam újra és újra, és a fekete csíkokra, amik egészen az álláig folytak ahogy a fájdalomtól felkiáltott. Nem akarta, hogy gyengéd legyek, és én tettem, amit parancsolt. Utána, ő kiütötte magát, én pedig ott ültem a sötétben egyedül, és a cigimet szívtam. Nem emlékszem min gondolkoztam, csak a Bill mellettem fekvő testéből áradó hőre, és a csupasz bőrének érzésére az enyém mellett.

Hirtelen meggondolásból, az utolsó csikket a vállán nyomtam el, ő pedig álmából felriadt az égető fájdalomra. Zavartan pislogott rám, én pedig vállat vontam. Szerettem a sebeit, azt bizonyították, hogy ő az enyém. Csak megerősítettem.

Három évvel később, egy sarkon találkoztunk. Akkor szegte meg a második szabályt; soha ne mondd el. Egy lány volt vele, átkarolták egymást, ahogy átjöttek az üres utcán. Bill már számított rám, és ahogy közeledtem, rájöttem ki a lány.

Azt akarta, hogy megdugjam a lányt, és nézni akarta. Soha nem kérdeztem miért, csak tettem amit mondott. A lány gyönyörű volt, gondosan ki volt választva. Bill egyedül ezért hívta őt, látni akarta, ahogy vele vagyok. Soha nem mondta el miért.

A lány a nevemet sikította, Bill pedig a sarokból vigyorgott. Ahogy visszatért a csúcsról, nyálasan megcsókolt, és azt kívántam, bár Bill lenne. Kérlelve néztem rá, könyörögtem, hogy csatlakozzon, és végül beleegyezett. A lány nem kérdezett semmit, ahogy Bill átvette a helyem, és nem szólt semmit, amikor én inkább Billt ragadtam meg.

A lány hangosan nyögött, Bill pedig megfordította a fejét, hogy megcsókoljon, ám nem tette meg, helyette addig harapta az ajkam, amíg nem vérzett, aztán lehúzta a fejem, hogy a fülembe súgjon.
- Azt akarom, hogy vedd feleségül. – mondta, és éreztem, ahogy a levegő a torkomban ragad. Meg akartam kérdezni miért, de nem volt időm beszélni. Bill hátravetette a fejét, a vállamhoz vágta ahogy elérte az orgazmusát. Hamarosan a lány sikolya követte, és egyedül én maradtam kielégületlen.

Ez volt az első alkalom, hogy elvesztettem a merevedésem, és Billt átkoztam emiatt. Ahelyett, hogy szavakat használtam volna, tettekkel büntettem meg. Amikor a lány elaludt, meggyújtottam egy cigarettát. Bill nézett, ahogy szívtam, összeszűkített, lángoló szemekkel. Számított rá, de nem tett semmit, hogy megállítson.

A seb, amit a belsőcombján hagyott, hetekig kínozta. Mégsem panaszkodott, és amikor maszturbál, szeretettel simogatja a heget. Tudom, mert megmutatta.

Az esküvőmet júliusban tartottuk, a lány neve nem fontos. Az egyetlen dolog, ami tisztán megmaradt a fejemben arról a napról. Lehunyta a szemét, velem mondta ki az igent, aztán fájdalom és undor váltotta fel.

A feleségem furán nézett a papra, amikor megkérdezte, hogy szeretne-e velem lenni, és soha nem mondta ki az igen. Helyette benyögte:
- Maga szerint itt lennék most, ha nem?
A szegény férfi a szavakat sem találta, én pedig hangosan nevetni kezdtem. Ő volt az első nő, aki valaha megnevetetett. Ezért is mentem bele, hogy összeházasodjunk, bár Bill kérését sosem felejtettem el.

A fogadás alatt, ő lefeküdt az unokatestvére férjével. Én Billel voltam a hitvesi ágyunkban, és szörnyű állapotban hagytuk ott. A hamutálban maradt csikkek nem az enyéim voltak. Az volt az egyetlen alkalom, amikor hagytam, hogy Bill jelöljön meg engem.

A lány megszállottan ragaszkodott az álca fenntartásához, és én megszállottan ragaszkodtam a karrieremhez. Hihetetlen sebességgel másztam fel a társadalmi ranglétrán, mi voltunk a tökéletes pár. A csukott ajtók és függönyök mügütt azonban, ketrecbezárt állatok voltunk. Ő mániákus szexfüggő, a szeretői pedig csordultig megtöltik. Nekem két szokásom van; többnyire Bill és az alkohol. Általában, inkább Bill.

Olyan, mint egy szellem, jön és megy, ahogy kedve tartja. Amikor együtt vagyunk, minden szexről, vérről, izzadtságról szól. Dühöngve imádom, neki pedig drogként van rám szüksége. Bill függője a fájdalomnak, amit neki okozok, én vagyok az ő privát öncsonkító eszköze. Ezt tudván, még mindig teljesítem minden kívánságát. Amíg rólam van szó, tudom, hogy nem fogja megölni.

Egyszer megpróbáltam, és azóta is mellettem van. Nem fog sehova menni.

A harmadik szabályt, hogy soha ne törődj, évekkel korábban megszegtek. Amikor megkért, hogy üssem meg, mindig nemet mondtam, legalább egyszer, mielőtt megtettem volna. Megszokta már, és tudja, hogy csak még egy kérés kell, hogy megadjam magam.

Egyszer megkért, hogy törjem el a kezét. Nem voltam hajlandó, és végül én magam kerültem kórházba. Bill ott várt a kapuban, amikor kiengedtek. Másnap már ő volt odabent, a jobb karjában mindkét csont el volt törve.

Amikor kijött, kint vártam rá. Havazott, és alig volt felöltözve. Az a szomorú mosoly volt az arcán, amit sosem értettem, és lágyan megcsókoltam a homlokát, amikor odajött megölelni. Csendben azt suttogta, hogy „köszönöm”, és megcsókolta a nyakam. Azon a napon kezdtem gyűlölni magam.

A negyedik és utolsó szabályunkat Bill már a legelején, akkor megszegte, amikor a kórházból 3 hónap után visszajött a középiskolánkba. Évekbe telt, hogy erre rájöjjek.

Állj el a másik útjából, és fogd be a kibaszott pofád.

Betáncolt az életembe, és elállta az utam. Bill több helyet foglal el, mint bárki gondolná, és azóta semmit nem láttam, csak ót.

Abban sem volt kifejezetten jó, hogy befogja a pofáját, és nem kellett sok, hogy szétszakíthatatlan párosnak tartsanak minket. Ijesztő volt nézni, ahogy bárkit a kisujja köré tekert. Könnyedén rávett mindenkit, hogy olyan dolgokat tegyenek, amikről álmodni sem mertek.

Emlékszem, hogy csendben néztem, próbáltam feltérképezni a taktikáját és a mozdulatait. Sosem tanultam, helyette én magam váltam áldozatává. Cserébe hagyja, hogy kínozzam, talán így akar kárpótolni.

Nem, igazából, ezt nem hiszem. Szerintem még mindig kihasznál, ahogy a legelső találkozásunkkor is tette.

Bill a leggyávább ember, akit valaha ismertem, és ezért van rám szüksége. Nem bírja önmagát bántani, ezért manipulál másokat, hogy megtegyék helyette. Éveken át néztem, és amikor az élete keményebb lesz, zsákutcába fut, akkor növekszik a fájdalom utáni vágya. Amikor már nem bír az életével, hozzám menekül, és én megadom amit kér. Én hozom neki a fájdalmat, én vagyok a személyes hóhérja, bár pont akkor hagytam cserben, amikor a leginkább szüksége lett volna rá.

Néha azt kívánom, bár sikerült volna olyan sok éve. Kíváncsi vagyok, hogy szokott-e ő is erre gondolni, de nem bírok túl sokáig tűnődni ezen.

A fájdalma és az élvezet, amit belőle nyer, függőséget okoz; felizgat, hogy megadjam neki, amit akar. Csak erre tudok gondolni, amikor azt a lángoló tekintetét felém fordítja. Látni akarom azt a tüzet, úgy von magához, mint egy lepkét a lángok. Éget, mégis repülök tovább, és kíváncsian várom, hogy mi lesz, ha odaérek. Egy nap, biztos vagyok benne, hogy meg fog ölni. Egy nap, biztos vagyok benne, hogy őt fogja megölni.

Az élet sosem úgy alakul, ahogy számítasz rá. Hogy hogyan lettem olyan, amilyen, teljesen logikátlan. Sosem hagytak el, sosem bántalmaztak. Az a pár pofon, amit otthon kaptam, mind azért volt, mert megérdemeltem. Olyan nincs, hogy csak úgy majdnem megölsz valakit, és szimplán tovább mész.

Bill többnyire miattam vált olyanná, amilyen ma. Vállalom, hogy az én hibám, bár mindig azt mondja, hogy nekem semmi közöm hozzá. Azt mondja, hogy egyszerűen így született, és néha azt kívánom, bár hinnék neki.

Valahol mélyen tudom, hogy betek, basszus, valószínűleg mindketten azok vagyunk. Az embereket, akikkel körülvettem magam az évek során, mind be kéne zárni valamiért. Egy olyan nő a feleségem, akit nem szeretek, és ő az egyetlen, Billt leszámítva, akinek ilyen sok problémája van.

Néha gyűlölöm Billt, amiért behozta őt az életemben. Olyankor csak nevet, és levetkőzik, hogy megmutassa a vágás a derekán. Így akarja megmutatni, hogy egyszer már mondtam.

Egyszer egy elmegyógyintézet előtt álltam, és azt fontolgattam, hogy bemegyek, és megkérem őket, hogy vigyenek el. Biztos meg is tettem volna, ha Bill nem éppen akkor hív. Emlékeztetett, hogy nem nekem voltak a legnagyobb problémáim, és úgy döntöttem, hogy inkább Billt záratom be.

Azon az éjszakán hajnalig basztunk, és egy pengével piros képeket rajzoltam a hófehér bőrére. Harsányan nevetett, és a hátamat karmolta, én pedig megbántam, hogy eddig nem vallottam be magamnak: Bill biztonságban lenne, ha engem zárnának be. Hát, legalábbis, nagyobb biztonságban.

- Miért jössz mindig vissza hozzám?

A hirtelen kérdéstől Bill olvashatatlan arckifejezéssel néz rám. Azon tűnődik honnan jöhetett, és én sóhajtok vákaszként. Soha nem fogja bevallani, hogy bántjuk egymást azzal, hogy együtt vagyunk?

- Miért vetted el feleségül? – kérdezi helyette, én pedig köhögök, ahogy a füst a tüdőmben ragad. Teljesen a semmiből jött, és egy pillanatra eszembe jut, hogy el akarja terelni a figyelmem. Óvatosan nézem őt, a jeleket keresve. Kiváló színész, tudom, de az arca néha mégis elárul dolgokat, én pedig mindig tudom mit keressek. Most viszont, nem tudom.

- Megnevettet. – felelem, ő pedig összeszűkítette a szemeit. – És ne merészeld elfelejteni, hogy te kértél rá.
Felvonja az egyik szemöldökét, és hosszú pillanaton át bámul rám, mielőtt visszaejti a fejét a párnára.

Csendben szívom a cigarettámat, és eszembe jut, hogy megint Bill használjam hamutartónak, csak amiért feltette azt a hülye kérdést. Megállítom magam, visszafogom a késztetést, és makacsul az éjjeliszekrényen lévő hamutálba nyomom a csikket.

Bill dühös hangot ad ki, az oldalára fordul, és felemeli a kezét, hogy a legutóbbi égésnyomot tanulmányozta.
- Meg kellett volna tenned, tudom, hogy akartad.
Nagyon utálom, hogy ennyire tudja mire gondolok.

- Nem érte meg. – mondom neki halkan, és kiszállok az ágyból. Kell egy kis friss levegő, hogy kitisztítsam a fejem. A füstös szoba hirtelen túl zsúfoltnak tűnik. Kitépem az ajtót, kilépek az erkélyre, és azonnal meg is bánom, ahogy a korai ősz hideg levegője körbeöleli a meztelen testem. Mégis ott maradok, azt gondolva, hogy talán megis érdemlem ezt a kis lehűlést.

- Nem jövök többet, ha ezt akarod. – szólal meg Bill hangja mögülem, túl közelről, túl törékenyen, és azon tűnődöm, vajon komolyan mondja-e.

- Miért akarnám?
Egyszerű kérdés volt, rengeteg válasszal. Mindketten kívülről tudtuk őket, a tudat pedig fájt. Nem akarom, hogy ne jöjjön többet. Azt akarom, hogy maradjon.

- Utálsz bántani. – mondja, és az éles körmét végighúzza a gerincemen. – Mégis megteszed. Miért?

Felnevetek, és visszadobom a kérdést.
- Miért akarod, hogy bántsalak?

- Minél jobban bántasz, annál erősebb lesz a kapocs. Ez tart minket össze.
Most először, a hangja elcsuklik. Küzd, nem tudom mivel, de valamivel küzd.

- Mi már nem lennénk, ha nem bántanálok?
Ezt kérdezgettem magamtól újra és újra, éveken át. Nem Bill volt az egyetlen gyáva, soha nem mertem feltenni a kérdést egészen máig.

- Talán. – suttogja, alig hallható hangon.

Nagyot nyelek, és a korlátnak támaszkodok. Hosszú az út lefelé, és eltöprengek hány gondoltra van időd, amíg leérsz a földre. Valószínűleg többre, mint szeretnéd.

- Sosem hittem volna, hogy tényleg feleségül veszed. – mondja végül, én pedig felnevetek. Persze, hogy nem. – Csak egy játék volt. Azért erőltettem, hogy lássam meddig mész, amíg meg nem törsz.
Bólintottam. Furcsa módon, értettem a logikáját. Tesztelni akart.

- Ő tudta?
Vajon az egész házasságunk egy hazugság volt? Majdnem nevetek, amikor eszembe jut a gondolat. Milyen házasság?

- Nem, szimplán ilyen elbaszott. – feleli Bill, és most sem bírom visszafogni a nevetésem. Igen, egyértelműen el van baszva, de hát, mi is.

A nap már felkelt, de a hideg még mindig nem szűnt meg. Libabőrös a testem, és amikor hirtelen fagyos szélfuvallat csap meg, két meleg kart érzek a derekam körül.

Lepillantok, és tündöklő vörös égésnyomot látok, fájdalmas kontrasztban a tejfehér bőrrel. Bűntudat kap el, és nagyot nyelek. Nem, egyáltalán nem szeretem bántani, valahol mélyen sosem szerettem. Senkit nem hibáztathatok, csak magamat. Én hoztam ezt mindkettőnkre.

Bill ujjai köré fonom a sajátjaim, és meglátom, hogy az én alkaromon is ott van három nyom. Felsóhajtok. Hát, talán bűntársak vagyunk, Bill sem annyira ártatlan.

- Mitől olyan fontos neked a fájdalom, Bill?
Nem hittem volna, hogy a szavak valaha elhagyják az ajkam, mégis megteszik, és az azonnali megkönnyebbülés, ahogy végigsöpör rajtam, fantasztikus. Évekkel korábban meg kellett volna kérdeznem, talán már akkor, amikor először megmutatta a sebhelyeit.

Megcsókolja a vállam, majd a gerincembe temeti az orrát.
- Nem a fájdalom. – kezd bele, én pedig a homlokom ráncolom, egyáltalán nem értem. – Valami más. – Mosolyogva jövök rá, hogy nem csak a fájdalom. – A lényeg, hogy ki okozza.
A szavai bombaként érnek. Fel voltam rá készülve, de sosem vallottam be, hogy jönnek.

- Nem akarlak bántani. – mondom neki, és a szavaimat sosem éreztem ilyen igaznak. Őszintén nem.

- Tudom. – suttogja, és a másik vállam is megcsókolja.

- Akkor abbahagyhatom? – könyörgés volt, amiről reméltem, hogy meghallja.

De hát, ahogy mondta is, nem tudja, hogy ez kettőnk végét jelentené-e, tehát nem tud se igent, se nemet mondani.
- Mondd meg te. – mondja helyette. A leheletét érzem a gerincemen, a hideg egészen a lábujjaimig fut. Nagyszerű, nem mintha nem fáztam volna enélkül is eléggé.

- Szeretném. – mondom, és rájövök, hogy már nem bírok tovább háttal állni neki. A karjai között szembe fordulok vele. Könnyes a szeme, a tűz kialudt. Én tettem ezt? Soha nem akartam kioltani a tűzet a szemeiből, azt szerettem a legjobban.

- Akkor csináld. – szipogja, a fejét pedig a mellkasomba temeti. A könnyei benedvesítik a bőrömet, végigfutnak a mellkasomon és a hasamon, majd tehetetlenül a földre hullanak. Az ajkamba harapok, és azt mondom, hogy minden rendben lesz, de tudom, hogy talán hazudok. Honnan a pokolból kéne tudnom?

Az első naptól fogva, hogy találkoztunk, minden erről szólt. Fájdalom, élvezet, magabiztosság és bűntudat, mind egybevéve. Megtanultam szeretni Bill sebeit, ő megtanulta szeretni az én bántalmazásom. Így működünk együtt, és nem tudhatjuk, hogy másképp menne-e.

Tudtam volna valaha szeretni Billt, ha nem kérte volna, hogy bántsam? Bill tudott volna valaha szeretni, ha nem adtam volna neki fájdalmat?

Elhagynám valaha a feleségem Billért? Gondolkozás nélkül. Vajon a nő hagyná? Nem valószínű. Bill akarna még, ha a házasságom véget érne? Nem tudom.

Még mindig akarnám őt, ha lehetőségem lenne tényleg vele lenni?

Végig azt akartuk, amiről azt hittük sosem kaphatjuk meg, de ahogy látjuk, hogy itt a lehetőség egy karnyújtásnyira, tényleg megvan a bátorságunk, hogy megragadjuk?

Olyan abszurd szituáció, és mi hoztuk magunkra.

- Szeretlek. – mondom őszintén, és Bill még hangosabban szipog. Ő fél, én pedig félek tőle. De most az egyszer, el akarom neki mondani, hogy érzek igazán, még most, mielőtt vármi változna, és az egyetlen dolog, amit most iránta érzek, az a szerelem.

Bill Trümper, a szétvert kissrác, aki minden gombomat összevissza nyomogatta, végül megtalálta a jót. Felnevetek a gondolaton, ő pedig megemeli a fejét, hogy rám nézzen.

- Mi olyan vicces? – kérdezi, és én válaszként megrázom a fejem. Egyáltalán megértené?

- Csak arra gondoltam, hogy akkor is sírtál, amikor először találkoztunk. – ez csak félig hazugság, és ahogy kimondom, a jelenet többi része is újrajátszódik a fejemben. Mosolyogva nézek a zavart szemeibe. – Emlékszel mit mondtál nekem?

A szeme egy pillanatra lecsukódik, ahogy keresi az emlékeket, amire utatok. Ahogy megtalálja, elvigyorodik. Lassan bólint, és felemeli a kezét, hogy letörölje a könnyeit.
- Azt mondtam szeretlek.

- Komolyan mondtad? – kérdezem. Nem igazán számítok arra, hogy igent mond. Elvégre is, csak egy vicc volt, amit okosan kitalált, hogy megtegyem azt, amire ő nem képes.

Megrázza a fejét, és mosolyog. Ugyanaz a szomorú mosoly, amit már annyiszor láttam, csak most még annyira sem értem.
- Nem. Legalábbis akkor még nem. – mondja, majd a szemembe néz. A tűz ismét ott van. Gyenge, de tudom, hogy ott van. – De most úgy gondolom.

Sosem mondja ki, csak a számhoz tapasztja az ajkait. Utána visszavezet az ágyhoz, az ajtó bezárásával nem foglalkozik, az most nem fontos. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy szeretkezünk, mielőtt minden megváltozna. Utána, bármi megtörténhet.

Ketten elszívunk egy cigarettát, a füstöt pedig a szemébe fújom. Megpróbálja ellegyezni a füstöt, és én nevetek. Amikor teljesen elszívtuk, a haldokló lángját nézem, és a saját kezembe nyomom. Bill felsóhajt, és halványan elmosolyodik, majd lágyan megfújja az égésnyomot, és körbecsókolja a bőrömet.