Tom soha nem volt sportos srác, egyáltalán nem.

És ez a kijelentés többé-kevésbé mindent meg is magyaráz. Tom egyszerűen nem az a típus volt, aki jól teljesít sportokban. A középiskolában például „a teknős” néven híresült el, mert az apja miatt elkezdte azt a rohadt atlétikát.

Ami azt illeti, ez így nem volt teljesen igaz. Igazából, soha senki nem mutatott rá, hogy most menjen el erre és erre a szakkörre, egyszerűen csak Tom gondolta úgy, hogy ettől az apja majd büszke lesz rá. Nem mintha nem adott volna már így is elég okot! Elég volt a jegyeire nézni, és láthattad, hogy jó tanuló.

Miután szörnyű csalódást okozott az egész családjának, Tom feladta, és úgy döntött, soha semmilyen sporttevékenységbe nem fog belekezdeni.

Még kártyázni vagy sakkozni sem tudott, azokban sem volt jó. Órákon át gondolkozhatott rajtuk, de soha nem értette meg a lényegüket. Nem tudta jól csinálni, nyerni meg pláne nem.

Nem értette, hogy miért pont rá osztotta a sors a vesztes szerepét. Mármint, annak érezte magát. Bármit is csinált, mindig ő volt a család fekete báránya, és kész. Feladta.

Végülis, úgy sem lesz belőle rock sztár, vagy valami hasonló. Tom valóban csak realista volt.

Valami teljesen bizarr okból kifolyólag Tom még mindig csak gondolkozott, gondolkozott, és gondolkozott. Az egész életében gondolkozott, és a dolgokat számolta, és hát, mondjuk, hogy Tom az életét valós dolgokra építette, amiket láthatsz és megérinthetsz. És számokra, Tom szerette a számokat.

Akárhányszor kiment a konyhába, a nappaliba, amikor evett, mindig számolta a dolgokat. Egy, kettő, három darab. Egy, két, három negyed.

Tom az új könyveket is szerette megszagolni. Szerette az illatukat.

Bill teljesen más volt, Bill totális anarchia volt, és ezt Tom fenyegetőnek érezte, de egyben kíváncsivá is tette. Tom úgy döntött, ezt a kíváncsiságot egyelőre „kísérleti” kíváncsiságnak nevezi.

Természetesen, nem tudott örülni, amikor azt látta, hogy Bill egyszerre eszik és beszél hozzá, de még így is viccesnek találta, ahogy Bill próbálta megszegni a szabályait, és hogy bármikor képes volt beszólni. Még akkor is, ha Billnek soha nem volt igaza.

Ez néha elég idegesítő volt, például amikor Tom megpróbálta elmagyarázni, hogy Bill nem használhatja a fogkeféjét amikor csak akarja, de Bill továbbra is az övét használta. Természetesen, Tomnak újat kellett vennie, amit eldugott. De Bill újra megtalálta, és Tom úgy döntött, vesz neki egyet ajándékba.

Bill úgy nézett az új fogkeféjére, mintha Tom valami ékszert vagy eljegyzési gyűrűt adott volna neki. Azt mondta, hogy nem fogja használni, mert az tiszteletlenség lenne a barátságukra nézve. Baromság.

Végül, Bill tovább használta Tom fogkeféjét.

Tom pedig feladta, hogy megpróbálja megértetni vele, és úgy döntött, vesz új fogkeféket, még ha Bill úgy is megtalálja őket.

Néhány ember vásárolni megy, amikor túl stresszesek. Helyette, Tom a drogériába ment. Amióta csak Bill kimondta azt a rohadt mondatot Skóciában, semmi másra nem tudott gondolni.

Emiatt pedig, Tom mindig éppen a drogériába tartott, vagy épp a drogériából jött. És vett egy csomó Benadrylt (hátha), vitaminokat, és nagyon, nagyon sok zsebkendőt. Mert Tom nem tudott nélkülük élni.

Ezért nem Billt hibáztatta. Legalábbis nem akarta. De mivel ez tényleg nem Bill miatt volt, ettől csak még frusztráltabb és frusztráltabb lett.

Azon a napon (pontosabban a G nap előtti napon), el kellett mennie vásárolni, mert Bill, a hűtőből az összes kaját eltüntette. Hajrá, találjátok ki.

Tom nem értette. Hogy csinálta? Fogalma sem volt. Bill elég sovány srác volt, és Tomnak, még ha alig evett naponta kétszer, és soha sem húst; Tomnak soha nem olyan teste volt, amilyet szeretett volna.

És ha kondizni járt volna? Nincs az a pénz!

A naplójának 43. oldala; a kondi maga a gonosz. A kondikban olyan emberek vannak, akik sokkal kigyúrtabbak és sportosabbak, mint Tom. Edzettek, és olyan dolgokat csináltak, amiket Tom soha nem tudott a szörnyű egyensúlyérzéke miatt. Fogalmazzunk úgy, hogy Tom szinte mindenben elesett.

Tom felsóhajtott, majd a kilincsért nyúlt és belépett a lakásába, a kaotikus lakásába. Egy ideje a drogériában lógott, és tudom, hogy ez hülyén hangzik.

Gustav holnap hazajön, gondolta és furcsa módon, a gyomra görcsben volt.

- Üdv itthon! – lepte meg Bill hangja. Az ajtó mellett várta őt, és egyértelmű volt, hogy eg akarta ijeszteni vagy valami.

És sikerült is; Tom gyönyörű asztala, amit a nagymamájától örökölt, eltűnt, és helyette egy pingpong asztal volt ott.

Gustav holnap hazajön, Gustav holnap hazajön…

- Mi történt az asztalommal? – kérdezte Tom, és próbálta nem túl-artikulálni. Bill úgy nézett rá, mint aki a röhögőgörcs szélén áll.
- Miért így beszélsz?
- Hol van az asztalom? – kérdezte Tom újra, ezúttal teljesen túlgesztikulálva heves kézmozdulatokkal. Bill nevetett, bár Tom nem volt abban a hangulatban. Szerinte nem volt vicces. Egyáltalán nem.

Abban a pillanatban viszont, nem tudott a saját arcára nézni.

Ha Tom valamikor nagyon le akart nyugodni, próbált artikulálni, talán még lassabban is beszélt, mint általában. Andreas néha viccet csinál ebből, de nem számít. Tom nem veszthette el az egyetlen módszerét. Legalább működött. Még ha Andreas bizarrnak is tartotta. Váltás.

- Hm? Oh! Az asztal, persze, persze… - mondta Bill, áthajolva a pingpong asztalon. Tom úgy érezte agyvérzést kap.
- Csak tegnap hallottam, hogy akarsz valami újat ide. Azt mondtad valami radikálisabbat akarsz.

Tom lélekben felpofozta magát. Tom számára a radikális azt jelentette, hogy egy hétig nem vesz fel inget, egy nap nem a kedvenc bögréjét használja, ilyesmi jelentéktelen dolgok.

- Akarsz játszani?
- Nem, nem igazán. – morogta Tom, mégis a kezébe vette az egyik ütőt.

Holnap úgyis visszamegy a boltba, mondta magának.

- Szerintem jól csinálod. – mondta Bill, és Tom idiótán mosolygott. A pontok alapján vesztésre állt.

Ez olyan hülyeség, mondta magának. Billel játszani annyira más volt, mintha órákon át tudta volna csinálni.

- Így kell ezt! – gratulált Bill, miután szándékosan elszúrta. Eleinte Bill hevesen játszott, és Tom szinte semmi mást nem csinált, csak próbált elbújni a labda elől, nehogy eltalálja.

De most, hogy Bill tisztán látta, hogy ő fog nyerni, visszafogta magát, és hagyta, hogy Tom is szerezzen egy-két pontot, ne érezze azt, hogy Bill lealázza.

Tom félrerakta az ütőjét. Ezt nem fogja tovább elviselni.

- Ha nem fogsz normálisan játszani, akkor ne játszunk.
Bill összevonta a szemöldökét, Tom pedig a földre nézett. Szégyellte magát.
- Rendben. Nem akarsz többet játszani, értem. Akkor beszélgessünk, jó? Amúgy sem beszéltünk sokat, amióta, hát… amióta visszajöttünk Skóciából, és van is ötletem miről kéne. – most Bill dühös volt.

Tom elfehéredett. Holnap lesz kéthete, hogy Bill itt van. Holnap lesz két hete Billből, és Tom egy dolgot megtanult: Murphy törvénye még igazabb, amikor Billről van szó.

Bármelyik pillanatban kirobbanhatott egy katasztrófa, amiért a lakásában élt, és talán érzései is voltak iránta. Talán. Tom beleőrült, hogy még mindig nem tudta.

Oh, minden szent nevében, kérlek ne…

- Mondd. – mondta Tom. Rohadt kíváncsiság.
- Miért nem beszélünk arról az apróságról, amit akkor mondtam?

Tom kettőt pislogott. Egyáltalán nem számított rá, hogy Bill ezt így ki fogja mondani. Igazából, arra számított, hogy banánokról és almákról kezd majd el beszélni.

Mint miután visszajöttek Skóciából, és mielőtt kórházba került volna; egyszer úgy tűnt, Bill mondani akar valamit, de aztán a szappanokról beszélt. Aztán Tom mondott valamit a tusfürdőkről, és ennyi volt. Váltás. Történet vége.

Szóval Tom úgy tett, mintha nem tudná miről beszél.

- Miről beszélsz?

Így kell ezt.

Bill a szemeit forgatta. Mielőtt Tom észrevehette volna, már oda volt nyomva a falhoz. Az ajkai hozzáértek az arcához, és érezte Bill leheletét.

Menta, ma mentolos illata van.