Egy hónap sem ment még olyan lassan, mint január – gondolta Tom, ahogy az új munkahelyén ült, a falon lévő naptárat bámulva, teljesen kimerülten.

Annyi minden történt itt; mintha a nap minden percében kiraboltak vagy megvertek volna valakit. A berlini fiatalok irányíthatatlannak tűntek, legalábbis Tom számára. Soha nem látott még ilyet; szinte megállás nélkül telefonáltak be.

Ez nem őrs és börtön volt egyben, ez csak egy rendőrőrs volt; maga a börtön legalább egy kilóméterrel arrébb volt. Az ember azt gondolná, ettől csak kevesebb lenne a tennivaló, de ez nem így volt.

Ám annak ellenére, hogy mennyi munkája volt, amivel lekötötte a figyelmét; ez a hónap még így is nevetségesen lassan telt el, és úgy érezte, nem is önmaga, és csak valahol a teste felett lebegve nézi, ahogy szinte autuomatikusan teszi a dolgát. Üresnak érezte magát legbelül, de legalább a munka kezdetével az ivást abbahagyta; nem akart olyan emberré válni.

- Tom.
Tom felnézett, és az apját – a főnökét – látta az asztala előtt állni.
- Megcsináltad a vandalizmus ügyet? – kérdezte, Tom pedig bólintott.
- Robbal. Csak pár kölyök volt, alig 15 évesek, beszéltünk a szülőkkel.
Gordon bólintot.
- Rendben. Nagyszerű. Jó munka, fiam. – mosolygott rá, majd elsétált, Tom pedig picit meglepetten nézett utána. Mindig meglepte, amikor az apja ilyen hangulatban volt, az utóbbi időben pedig ez elég sokszor fordult elé.

Amióta visszaköltözött és dolgozni kezdett, az apja sokkal kedvesebb volt, mint előtte. Persze, a házban összezárva még mindig voltak nézeteltérések, de ami azt illeti, egész jó volt vele dolgozni. Ehh, sose hitte volna, hogy egyszer még ezt mondja. Bár valószínűleg, az apja csak örült, hogy végül „helyes döntést hozott”, és ideköltözött. Tomot egy kicsit zavarta a gondolat, de inkább nem is tette szóvá, mert tudta, hogy csak vita kerekedne belőle, amitől újra megromlana a kapcsolatuk.

Még egyszer ki kellett mennie egy kissé erőszakos párhoz, még mielőtt szétverték volna egymást palasintasütőkkel, de ezt követően, Tom szabad volt, mehetett haza. A nap hosszú és lassú volt, de végre, mehetett.

Kinyitotta a kocsiját, abban a pillanatban pedig megcsörrent a telefonja. Elővette, megnézte a kijelzőt, és felvonta a szemöldökét.

Georg hív

Már legalább egy hete nem érkezett hívás az előző munkahelyéről, és már azt hitte Anne feladta, de most Georgot vette rá, hogy felhívja? Arra nem gondolt, hogy Georg száma is megvan? Tom összeszorította az ajkát, és vitatkozott magában, hogy fogadja-e vagy sem, de végül az utóbbi mellett döntött, kinyomta, és visszarakta a zsebébe a telefont.

Most kezdte csak jobban érezni magát; nem akart megint összetörni. Az utóbbi napokban kibírta, hogy többnyire ne gondoljon vissza a kis városra; éjszaka volt csak szörnyű, amikor csend volt, és egyedül volt. A gondolatok visszatértek olyankor, és néha még azon is tűnődött, hogy jól cselekedett-e, de hát csak természetes, hogy azt tette.

Február első hetének vége volt, és végül Tom kollégái megtudták, hogy hol dolgozott.

- Tom! – szaladt felé az egyik új barátja, Rob. A vállig érő, sötét haja hátra volt fogva a szokásos lófarokba. – Tom, miért nem mondtad, hogy Bäckernél dolgoztál?
Tom egyből megfagyott.
- Miért, mi van vele? – fordult el tőle, hogy a dzsekijét felakassza. Nem akarta ezt a beszélgetést.
- Mi van vele? – dülledtek ki Rob szemei a fejéből, miközben követte Tomot a folyosón az irodák felé. – Egész Németország legrettegettebb bűnözője van náluk! Gyakorlatilag a leghíresebb személy a szakmában; ne mondd, hogy nem tudtad!
Tom felhorkant, és leült az asztalához, Rob pedig a sajátjához, ami közvetlenül Tom mellett volt. Még mindig várakozva nézett rá.
- De, hallottam. – mondta végül.
- És? – vonta fel a szemöldökét Rob. – Nem akarsz mesélni róla? Érdekel, hogy milyen! Igaz az, hogy-
- Bármit is hallottál, semmi sem igaz belőle. – felelte Tom unottan. Egyáltalán nem akarta ezt a beszélgetést.
- Semmi? Még az se, hogy-
- Semmi.
- De… - nézett Rob zavartan. – Mit követett el?
Tom olyan erősen gépelt, miközben a jelszavát beírta a gépbe, hogy a billentyűk majdnem kitörtek belőle.
- Emberölés. – mondta, a gyomra pedig már csak a szó kimondásától is összeugrott. Rob reakciója viszont egyáltalán nem olyan volt, mint amire számított.
- Igen, egyértelmű, de mi volt mögötte?
Tom nagyot pislogott, és végül felnézett.
- Mi?
- Egyértelmű, hogy emberölés. – mondta türelmetlenül. – Mi volt még?
- Az… mi…? – dadogott Tom, aztán hosszú csend volt köztük. Hogy mondhatta ezt Rob? Hogyan tudott ilyen lazán tekinteni rá? De valahol mélyen, Tomban megváltozott valami, és keményen találta el.
- Igazad van. – suttogta végül, és visszanézett az asztalára. Az agya már méter/szekundumos sebességgel működött. – Annyira igazad van. – mondta, ledöbbenve attól, amire rájött.

Robnak igaza volt. Hát persze, hogy emberölés, mi más is lehetett volna? És Tom tudta, már a legeleje óta tudta, és az elején még elfogadta, de ahogy az idő haladt, és a kapcsolatuk elmélyült, már nem akarta ezt látni.

- Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy a szüleit és a legjobb barátját ölte meg? – kérdezte Tom halkan.
- Nem igazán. – felelte Rob őszintén. – Ezt csinálta? Tom?

Tom bólintott, a lüktető homlokát dörzsölve, és rájött, hogy ezt neki is tudnia kellett volna. A reakciója túl durva volt, túl erős és tudatlan.
- Most már túl késő. – morogta inkább magának, mint Robnak. Tudta, hogy túl későn vette észre, hogy hibázott. Még ha vissza is menne meglátogatni Billt, nem lenne jó vége. Valószínűleg ki van rá akadva, valószínűleg gyűlöli és soha nem akarja újra látni.

Tom nem tudta, hogy képes lenne-e újra Bill szemébe nézni ezek után. Nem tudná mit mondjon, hogy viselkedjen, mire számítson. Most már nem merne visszamászni, egy hónappal később. Valószínűleg az is lenne a legjobb, ha többet nem látnák egymást, Tom soha nem lenne képes nem a gyilkost látni Billben. A gyomra kényelmetlenül szorított a gondolat miatt, hogy talán soha nem látja újra, még ha egy hónapja meg is ígérte magának, hogy nem fogja hiányolni. De hiányzott neki; már nem volt értelme hazudni magának és az ellenkezőjét bizonygatni.

De az a Bill hiányzott neki, akit ő ismert meg. Az a Bill, akit ő csinált, akit ő előhozott. Ismerte egyáltalán a valódi Billt? Volt egyáltalán ereje, hogy megismerje azt az embert is? Volt ereje, hogy megismerjen egy gyilkost?

Rob úgy tűnt megérezte, hogy valami nincs rendben, mert elengedte a témát, és magára hagyta Tomot a gondolataiba mélyedbe. Észre sem vette, hogy egy órán át neki sem állt a munkájának, amíg hirtelen meg nem szólalt a telefonja.

Kicsit zavarban volt a hangos hip-hop számtól, ami a mobiljából üvöltött, ezért gyorsan fel is vette, mielőtt elolvasta volna ki hívja, és már úton is volt kifelé az irodából, amikor a vonal másik végéről megszólalt a hang.

- Hello, Tom, itt Andreas.

Tom félúton megfagyott.
- Andreas? – mondta óvatosan, mintha rosszul hallotta volna, de tudta, hogy nem így történt. – Miért hívsz? – kérdezte zavarodottan.
Hallotta, hogy Andreas felsóhajt.
- Tudod miért. – mondta halkan, mintha olyan helyen lett volna, ahol nem szabadott volna hangosan beszélnie, pl. egy templomban vagy egy könyvtárban.
- Nem tu… - Tom abbahagyta, amikor valami éles érzés belenyilallt és végigfutott rajta, ami ijedtségnek tűnt. – Andreas, mi…? – szaladt ki az épületből, útközben megragadva a dzsekijét, nehogy valaki meghalljon bármit is. – Mi történt?
Andreas újra sóhajtott.
- Nagyon rossz most, ember. – mondta, még mindig halkan. – Nagyon rossz.
Az éles fájdalom és félelem újra megjelent, és Tom úgy kapaszkodott a telefonjába, mintha az élete múlt volna rajta.
- Mi történt? – kérdezte újra, félve a választól.
- Nem igazán tudom. – mondta Andreas. – De lehet, hogy te vagy az egyetlen, aki helyre tudná hozni.
- Mit kell helyrehozni? – kérdezte Tom kétségbeesetten. – Hagyd abba ezt a rejtélyeskedést csak egy percre, és mond már ki nyíltan, hogy mi az a rohadt probléma!
Egy pillanat csend volt, ami alatt Tom biztos volt benne, hogy üvölteni fog, ha Andreas nem szólal meg.
- Billről van szó, Tom. – mondta végül, Tom pedig bólintott, és remegve felsóhajtott. Sejtette, hogy valami vele kapcsolatos, de ettől még nem volt könnyebb hallani. – Nem is tudom mit mondjak, nem tudom elmagyarázni… egyszerűen csak… ijesztő, nagyon bizarr.
Tom szinte már nevetett frusztráltságában, de nem tette meg.
- Mindig ijesztő volt neked.
Andreas meglepte a következő mondatával.
- Ez nem vicces. – vágta rá. – Már egy hónapja nem vicces. Mi a faszért nem vetted fel senki hívását? Fel sem merült benned, hogy talán valami fontosról van szó, ha már Georg is hívott?
Tom nem tudta mit mondjon. Georg tényleg szabad akaratából hívta? Pontosan mi is történt Billel?
- Miért akarsz neki segíteni? – kérdezte Tom, próbálta megérteni. – Azt hittem, hogy te-
- Azért lettem rendőr, mert életeket akartam menteni, Tom. – emelte meg a hangját Andreas újra. – És ez, ami itt van, nem életmentés. Ez pont az ellenkezője. Oké? Lehet, hogy gyűlölöm, de ezt nem nézhetem tovább, nem helyes. Senki más sem akar vele foglalkozni, a főnök nem is hajlandó. Anne is lassan begolyózik tőle, ember. Őrület.
- Mi történik?
- Bill! – kiáltott rá Andreas dühében. – Bill! Nem hallod mit mondok? Elvesztette, teljesen elszállt. A főnök nem hajlandó engedélyezni, hogy valahol máshol segítsenek neki, és Anne nem tud semmit csinálni, lehetetlen.
Tom lenézett, égő szemekkel.
- Akkor mit akarsz, én mit csináljak? – suttogta. – Mármint… én nem…
Andreas frusztráltan felkiáltott, megijesztve Tomot.
- Nem érted? Miattad ilyen! Nem tudom mi a fasz történt köztetek, és őszintén szólva egyáltalán nem is érdekel, de csináltál vele valamit. Oké? Bevallom. És most, hogy elmentél, egyszerűen… Anne szerint segíthetsz neki! – tette hozzá az utóbbit hangnemet váltva. – Biztos benne, hogy te segíthetsz. Szerinte ha Bill lát téged, talán, nem is tudom, nem vagyok pszichiáter, ne akard, hogy én magyarázzam meg.
Tom próbálta visszafogni a könnyeit, és összeszorította a fogait.
- Mikor kellek neki? – suttogta, és nagyot nyelt a torkában lévő gombóc ellen. Remegett, alig bírta megtartani a telefonját.
- Múlt hónapban.

Tom nem foglalkozott azzal, hogy szóljon az apjának, csak fogta a kocsiját és elment. A sebességhatárt is túllépte, de egyáltalán nem érdekelte. Egyetlen mondat járt a fejében újra és újra.

Nem szabadott volna eljönnöm.

Soha nem szabadott volna eljönnie. Át kellett volna gondolnia, várnia kellett volna; beszélnie róla valakivel. De ami megtörtént, megtörtént, nem változtathatod meg a múltat.

Nem. változtathatod meg. a múltat.

- Bassza meg! – kiáltott fel, és a kormányra vágott, a duda pedig hangosan megszólalt. – Bassza meg!

Félt visszamenni, félt, hogy mit fog látni; illetve a ’kibaszottul be volt szarva’ kifejezés talán jobban leírja mit érzett. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz rá, de tudta, hogy muszáj. Ha Andreas át tudott felette tekinteni, akkor neki is képesnek kell lennie rá. Biztos volt benne, hogy soha nem fog tudni szemet hunyni Bill bűne felett, de ha igaz, amit Andreas mondott; akkor muszáj valamit tennie. Nem akarta, hogy miatta történjen, akármi is legyen az.

A telefonja újra csörgött, és félelem tört elő belőle. Most mi lesz? Oh, jézus. Megragadta a mobilt, és elfogadta a hívást.
- Igen? – suttogta a vonalba.
- Hol vagy? – Anne volt.
Tom gyorsan körülnézett.
- 20 percre. Anne, sajnálom, én-
- Ne foglalkozz ezzel. – mondta. – Nem nekem kell hallanom, Billnek.
Tom bólintott. Érezte, hogy a szeme megint felforrósodik.
- Igazad van. – motyogta. – Mi történik vele? – kérdezte óvatosan, és Anne sóhaja olyan reménytelen volt, hogy Tom ereiben megfagyott a vér.
- Nem eszik. – sóhajtott még egyszer. – Nem is… egy hete egy szót sem tudtam belőle kiszedni.
Tom gyomra görcsberándult.
- Elolvastad az aktáját, ugye? – kérdezte, és Tom hümmögött, jelezve, hogy igen. – Hát, akkor tudhatnád, hogy nem szabadott volna így itt hagynod.  – mondta. Most még dühösebbnek hangzott, Tom pedig annyira szégyellte magát, hogy a fejét is lehajtotta, de nem annyira, hogy az utat ne lássa. – Ő… - folytatta Anne. – Tudod te egyáltalán, hogy mi az, amit nem tud kezelni?
- Mire gondolsz? – kérdezte Tom halkan, és megállt a piros lámpánál.
- Hogy mi váltja ki a pszichotikus epizódokat? Melyik érzés.
Tom megrázta a fejét.
- Nem tudom. – mondta. – Gyűlölet, fájdalom…?
Újra elkezdett vezetni, és végre látta a jeleket, amik mutatták, hogy mindjárt ott van.
- Pontosan! – mondta Anne, mielőtt újat sorolhatott volna. – Fájdalom. Vak dühbe fojtja, mert nem tudja hogy másképp kezelhetné, nem tudja úgy kifejezni, mint te vagy én. De amikor túl sok lesz, a düh egy idő után nem fogja megoldani. Inkább nem érez semmit, érted? – megállt pár pillanatra, majd azt mondta, - Amit pedig tényleg nem tud kezelni, az a szívfájdalom.

Tom úgy érezte meg se lehet számolni mennyi érzés fut végig rajta, ahogy Anne kimondta az utolsó mondatot, és még 15 perccel később, a beszélgetés után is még mindig ez visszhangzott a fejében. Ez tényleg az lehet? Vajon…?

Megrázta a fejét és leparkolta a kocsiját. Megérkezett. Most vagy soha.

Amikor kiszállt az autóból, mintha lassított felvételben lett volna, és felnézett a magas épületre. Kísértetiesnek tűnt, ez volt az első gondolata vele kapcsolatban. Az ablakokon lévő rácsok ijesztőek voltak lentről, és gyorsan kiszámolta hol van Bill szobájáé. Pontosan ugyanolyan volt, mint a többi, a rácsokkal és az öreg, kopott függönyökkel. Próbálta nézni, hogy van-e bent valami mozgás, de túl magasan volt, hogy belásson.

Összeszedve minden maradék bátorságát, megigazította a fekete fejkendőjét, és az ajtóhoz vezető kőlépcsőkhöz indult. A léptei hangosak voltak az új hóban, úgy nyikorogtak, mint a kréta a táblán, és bele is remegett a hangba.

Meglepődve látta, hogy az őrs belülről pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor elment, leszámítva persze, hogy a karácsonyi dekoráció már eltűnt. Az arcok mind felé fordultak; Gustav, Sophia, Georg, és Andreas; mind síri arckifejezéssel bámultak rá, és Tom nagyot nyelt. Nem tudta mit mondjon nekik; úgy érezte, nem tartozik oda, és szégyellte is magát.

- Szia. – mondta végül Georg. Tom is visszaköszönt, de hallhatatlan volt.
- Én csak… majd… - mutogatott ügyetlenül a lépcsők felé. Alig várta, hogy elmenjen onnan, túl kínos volt az egész.
- Várj! – kelt fel Georg, és odament hozzá. – Már nem dolgozol itt, ez talán kell majd! – vett elő egy kulcscsomót a zsebéből, és Tom majdnem homlokon vágta magát. Hát persze. A kulcsok. Már nem dolgozik itt, hát persze, hogy kellenek a kulcsok.

Hálásan elfogadta, és el is indult a lépcsők felé, de mielőtt elért volna odáig, megtorpant, és inkább a főnök irodája és a személyzeti mosdóhoz felé vezető folyosóhoz nézett. Hangokat hallott Bäcker irodájából. Az ajtó félig nyitva volt, és kíváncsian indult el a folyosó felé, lábujjhegyen lépdelve, hogy a cipőit ne lehessen hallani. Nem nézett be, nem akarta kockáztatni, hogy lebukjon a hallgatózásban, ezért megállt még az ajtó mellett, és amilyen halkan csak lehetett, figyelt.

Az első dolog, amit meghallott, Anne hangja volt. Anne nagyon dühös hangja.
- Ez embertelen. – mondta. – Nem tarthatja itt.
- Szerintem meg igen. – felelte hidegen a főnök, vagy a Sárkány, ahogy a többiek hívni szerették.
- Már majdnem sikerült áttörést elérni. – Anne hangja olyan volt, mint aki mindjárt sírva fakad. – Fejlődésben volt, és biztos vagyok benne, hogy az igazságot is elmondta volna. Muszáj elmennie a klinikára, hogy megkapja a segítséget, amit-
- Tudjuk az igazságot. – vágta félbe a Sárkány. – És az igazság, hogy Bill Kaulitz egy hidegvérű tömeggyilkos, és ennél több nem is kell. Bevallotta, nem is egyszer. Az az igazság, amit maga keres, nincs itt.
- Nem beszél. – folytatta Anne, összeszorított fogakkal, és ennél mérgesebbnek Tom még sosem hallotta. – Nem eszik, nem alszik, nem csinál semmit, nem tarthatod itt tovább, valószínűleg nem is legális!
- Ne akarja megmondani mit csinálhatok és mit nem a saját börtönömben! – szisszent fel a Sárkány, és Tom visszatartotta a lélegzetét, ahogy hallotta a két nőt az ajtó felé indulni. – Ezt nem maga dönti-
- A pszichiátere vagyok! – kiáltott fel Anne, és valószínűleg az asztalra csaphatott, mert nagy csattanást lehetett hallani az irodából. – Nem tarthat itt egy ilyen beteg embert, ez szörnyű, és nem fogom hagyni!
- Túlságosan is a szívén viseli ezt a fiút. Pár hónap múlva_

Anne frusztráltan felkiáltott, Tom pedig visszatartotta a lélegzetét és behúzta a hasát, ahogy kivágódott az ajtó és Anne kiviharzott. Tomot majdnem elérte a kinyitott ajtó, ám alig pár másodperccel később belülről bevágták, ő pedig ott maradt a sarokban, tágra nyílt szemekkel.

Nézte, ahogy Anne eltűnik, és végül kiengedte azt a lélegzetet, amit olyan sokáig visszatartott. Le volt sokkolva. Tényleg ilyen rossz volt? Hallotta Andreastól és Annetől is a telefonban, de így, élőben egészen másképp hangzott.

Ez nagyon rossz volt. És mind miatta?

Most már komolyan félve, Tom otthagyta a folyosót, és visszament a lépcsőhöz. Végigmenni rajta olyan volt, mintha egyenesen a halálba ment volna; fogalma sem volt mire számítson.

Megköszörülte a torkát, ahogy elért a megfelelő emeletre. Furcsa érzés volt, normális ruhákban és nem egyenruhában állni ott, nagyon furcsa érzés. Tudta, hogy mit csinált volna Bill, ha pár hónapja jelent volna meg így. Kinevette volna, beszólogatott volna, és valószínűleg napokon át cukkolta volna még utána, de Tomnak volt egy olyan érzése, hogy Bill most nem ezt fogja csinálni. Volt egy olyan érzése, hogy Bill egyáltalán nem ezt fogja csinálni.

Mielőtt elérte volna a 32-es cellát, megállt. Úgy érezte rosszul van, és nem tudta miért. El akart futni, de tudta, hogy nem lehet. Itt volt és szembe kellett vele nézni. Most itt volt az idő, hogy szembesüljön a tettei következményeivel.

Mély levegőt vett, lehunyta a szemét pár másodpercre, és benézett a szobába.

Első ránézésre, Bill normálisnak tűnt, és Tom majdnem elmosolyodott, mert jó volt újra látni őt, de hamar észrevette, hogy valami nem stimmel.

Összezárt lábakkal ült az ágy közepén, ami nem a megszokott pozíció volt Billnek. A padlóra bámult, távoli pillantásokkal a szemében. Finoman előre-hátra dőlt, az ajkai pedig mozogtak. Tom hegyezte a fülét, hogy hallja mit mond, és amikor felismerte a dalt, annyira kirázta a hideg, hogy minden apró szőrszál felállt a testén.

- …venni fog egy rigót, - suttogta Bill énekelgetve. – és ha az a rigó nem fog énekelni, Billy venni fog egy gyémántgyűrűt.

Tom szíve összeszorult fájdalmában a látványon. Tudta, hogy ez az ő hibája; Bill miatta tört össze, mert elment, és ahogy Bill újra és újra dúdolni kezdte a dalt, könnyek szöktek össze a szemében.

- Csitt, kicsi baba, egy szót se szólj…

Tom ellépett az ajtótól, a kezei bénán lógtak a teste mellett, és lenyelte a gombócot a torkából.

Nem szabadott volna bemennie a cellába azon az első alkalmon. Ha tudta volna, hogy ez fog történni, soha nem tette volna meg. Bill soha nem volt teljesen jól, de ennyire soha nem volt beteg. Tomnak annyira bűntudata volt, hogy alig bírta elviselni.

Mit kéne tennie? 

Megjegyzés:

A dal, amit itt Bill énekel, a Hush Little Baby egy angol altatódal, aminek most rögtönöztem egy tükörfordítást. Az eredetit itt elolvashatjátok. Magyar fordítása is készült, de szerintem botrányosan szar, ezért azt a fordítást nem is használtam, azt itt el lehet olvasni.