Tom imádta a könyveket.

Az összes lehetséges emberi találmány közül, Tom a könyveket imádta a legjobban. A könyvek voltak a legdrágább kincsei, és Tom tényleg úgy gondolta, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha is megalkotott az emeberiség.

Amióta csak megtanult olvasni, Tom mindig olvasott valamit. 4 éves korában már tökéletesen írt és olvasott. Nem a szüleinek vagy a testvéreinek köszönhetően, nem. Ők csak a kajáját ették meg (nem ehetett tejtermékeket) és kitakaríttatták vele a szobájukat.

Nagy családba születni két dolgot tanított meg Tomnak. Az első, hogy soha eszébe sem jusson a gyerekvállalás, a másik pedig, hogy soha ne dobja ki a dolgait, mert később talán szüksége lesz rájuk.

Arra a rohadt történelem könyvre egyik általános iskolás napján, és a hülye unokatestvére eldugta, és nem találta meg. Pedig Tom órákon át kereste.

Hát persze, hogy azt a kicseszett könyvet soha, senki nem látta többet.

Mindenesetre, Tom ragaszkodott még az olyan cuccaihoz, mint a sebtapaszok, vagy nem is tudom… maradjunk annyiban, hogy Tom egyszerűen ragaszkodott a cuccaihoz, oké?

Szóval, Tom össze gyerekkori képregénye. Hol is voltak? Bedobozolva a szekrényében.

És a kártyák, amiket gyűjtött? Bedobozolva a szekrényében. És azok a könyvek a macikról? Jól sejted, bedobozolva a szekrényben.

Mind Tom cucca, mint Tom értéke. A-tól Z-ig, Tom lénye.

Egy, kettő, három, négy, öt, hat szösz a cipőm mellett, számolta Tom, miközben Bill lehelete a fülét csikizte. Meg akarta mérni a pulzusát, csak hogy lássa rendben van-e még, de istenem, hát persze! Nem tudta, mert Bill éppen a falhoz szorította.

Szó szerint, természetesen.

Egy, kettő, három csésze kávé, próbálta újra, bár a csészéket sehol nem látta. Nem működött.

Az egyetlen módszere az lett volna, hogy artikulálva beszéljen, de voltak bizonyos szituációk, amikor Tom az istenért sem mert volna megszólalni. Ez is olyan szituáció volt.

A számolás sem könnyített az ügyön. Se Bill lehelete. Tom orra semmit sem szeretett jobban a menta illatánál.

Basszus.

Oké, most legalább tudta, hogy a második elmélete volt a helyes. Bill szerelmes volt belé, oké, oké. Hogy szerethetsz bele valakibe alig 2 hét alatt? Tom nem értette.

- Tom, nagyon kedvellek. – mondta Bill, és tett egy lépést hátra. Igazából, Tom még mindig be volt szarva.

Csak kétszer volt eddig lányokkal, és higgyetek nekem, egyik alkalommal sem mondott se okosakat, se szépeket. Helyette inkább olyasmikat, amik inkább egy idióta bolygón vagy egy gyerekreklámban hangozhattak volna el. Nem lett annyira jó vége.

Tom soha nem foglalkozott azzal, hogy a személyiségének ezen oldalán is dolgozzon. Egyszerűen úgy gondolta, hogy úgy se lesz soha alkalom, amikor hasznosíthatná. Nem volt romantikus alkat. Elvégre is, nem sok lány van, akivel a szájhigiéniáról lehet beszélgetni.

De természetesen, a szájhigiénia most egyáltalán nem volt fontos.

- Hülye vagy. – kuncogott Tom szinte hisztérikusan. Szinte 5 percen át. Igen, Tom nevetett, hisztérikusan, mint az az öreg banya a hófehérkéből, majdnem 5 percen, a leghosszabb 5 percen át.

A naplójának 100. oldala; Tomra néha rájöttek ezek a kis rohamok, amiket nem tudott irányítani. Általában a szemöldökét vakarta ilyenkor, akármilyen hülyén is hangzik, és perceken át, megállás nélkül nevetett.

El tudjátok ezt képzelni? Kérlek…

Bill megint veszélyesen közel volt. Az első elterelő hadművelet megbukott. Oké, rendben, talán még van remény, megtudod csinálni, gondolja, aztán Bill megint közelebb hajol és bebizonyosodik az ellenkezője.

- Oh, igen? Az vagyok?

Tom érezte, hogy kétségbeesés uralkodik el rajta, ahogy Bill a kezét a pólója alá csúsztatja. Oh, ne, ez a kedvenc pólója.

- Szeretnél bemenni a szobámba? – erre Tom olyan hevesen rázta a fejét, hogy úgy érezte mindjárt lerepül. Tom tudta, hogy nincs az az alkoholmennyiség, amivel elfelejthette volna, hogy Gustav számára a szobája a szentélye volt.

Senki sem léphet be Gustav szobájába, főleg nem egy nappal a G nap előtt, semmiképp. Élve felfalta volna őket! Tom elképzelte Gustavot, ahogy medvejelmezben morogva üldözi őket. Ez elég felkavaró gondolat volt. Váltás.

- Bill, az nem a te szobád. – védekezett Tom, és próbálta elrejteni a tényt, hogy teljesen elvörösödött.

Egy lány bezzeg bármikor elpirulhat, mondta magának, és lélekben fel is pofozta utána magát. Az utóbbi időben túl sokszor pofozgatta magát lélekben.

Bill a szemeit forgatta.

- Tudod mit? Gyáva nyuszi vagy. – gyújtott meg Bill egy cigit. Más esetben, Tom már rohant volna a hamutartóért. Most viszont túlságosan el volt havazva.
- Nem is! – nyafogott Tom, és próbálta nem kimutatni, hogy fogalma sem volt mit csináljon.
- Te, - mutatott rá Bill. – félsz attól, hogy fájna.
Tom nagyot pislogott.
- Nem félek tőled, én csak azt mondom, hogy…
De természetesen, amire Bill célzott, végül leesett Tomnak is, és a mondat közepén megállt. Egy „oh”-t mondott, és elkapta a tekintetét.

Milyen szókimondó, gondolta.

Tom nem volt szűz, de az is igaz, hogy amikor legutóbb volt lánnyal, 14 volt; az első és az utolsó alkalom. A lány a végén pofán vágta és ennyi volt.

A fiúkkal való tapasztalata pedig, ha nevezhető egyáltalán annak, egy tízes skálán mínusz egy volt. (Ha kell, képzeljétek ide Andreas megjegyzéseit.)

- Tényleg azt hitted, hogy egyedül te fogsz majd dugni? – kérdezte Bill, az ajkai pedig újra hozzáértek Tom nyakához.

És a pokolra Drakulával, Nosferatuval és az összes ilyennel.

Tom válaszolni akart, hogy erre egyáltalán nem is gondolt, és hogy nem is értette hogy került a falhoz préselve és hogy életében először miért nem tud semmit irányítani, ami vele történik.

Válaszolni akart, de helyette, Tom lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és nem mondott semmit.

Gustav elővette a kulcsait a zsebéből. Sokáig tartott, mire eszébe jutott hol hagyta őket, mert Gustav annyira azért nem volt rendszerezett. De most végül ott állt, kulccsal a kezében, a lakása ajtaja előtt.

Rájött, hogy Tom valószínűleg kitakarított, ja, mintha őt érdekelte volna! Amikor belépett, a lakás annyira tiszta volt, hogy mások vadi újnak tippelhették volna.

Ja, valahogy sejtettem.

Mindegy, Gustavnak sokkal jobb volt, amúgy se ő csinálta a takarítást, ez Tom felelőssége volt. Gustav feladata az volt, hogy… meg kellett csinálnia a… semmit nem kellett csinálnia.

- Hello? – kérdezte, és aztán arra gondolt, hogy Tom nem lehet már megint a drogériában (egyik nap épp odament, miután Gustavval telefonált), mert a kabátja a fogason volt.

Tom soha nem ment sehova a kabátja nélkül. Tényleg képtelen volt rá. Ezt mindenki tudta.

Most, Gustav kezdett egy kicsit megijedni. Nem úgy, mint amikor megnézte a Fűrész II.-t, hanem annál sokkal valódiabban, mint amikor nem akarod, hogy rossz dolgok történjenek a családoddal, meg ilyenek.

- Tom? – szólongatta Gustav, és a szobájába szaladt. Kinyitotta az ajtót.

Tom az ágyában aludt, a takarókba gabalyodva. Gustav a homlokát ráncolta, és azt fontolgatta, hogy felébressze-e, csak hogy megkérdezze egyáltalán mi a faszért nem a saját ágyában alszik.

- Ne menj… - ez Tom volt, álmában beszélt.

Gustav a szemeit forgatta.

Az éjjeli szekrényen volt egy papír. Két szöveg volt rajta.
Az első az volt, hogy „Tudom, hogy ott vagy, mutasd meg magad.”
A második nem Tom töltőtollával volt írva, amit a nagymamájától örökölt.
”Itt vagyok.”

Gustav, aki annyira azért nem volt eszes, nem olvasta el, csak kidobta. Aztán észrevette, hogy Tom meztelen. Gustav felhúzta az orrát.

Ugh… gondolta, miközben ott is hagyta a szobát.

Bármi is történt abban a szobában, nem akarta tudni. Túl sok információ lenne neki, hogy feldolgozza. Túl sok információ.