Tom hátralépett az ajtótól, a fejét csóválva. Nem, nem, ezt képtelen megtenni. Ez túl sok, nem bírja elviselni. Nem akarta látni.

Ott hagyta a folyosót, szédülten, kavargó gyomorral, mintha az ájulás vagy a hányás vagy mindkettő szélén állna.

Szó szerint futott a cellától, újra menekült a problémáktól, de ezúttal, belerohant valakibe félúton a lépcsőkön. Káromkodott, hátrébb lépett, és nagyot pislogott.
- Oh, basszus. – mondta, nem bírta időben megállítani magát. – Oh, én… én… - kereste a szavakat, amik felmentenék, de semmit sem talált. Nem volt több hazugsága, de még ha lett volna sem tudott volna most hazudni, és ezt Anne is tudta.

Egyáltalán nem tűnt elégedettnek.

- Mit csinálsz? – állta el az útját a lépcsőn, karba tett kézzel, gyilkos tekintettel.
- Én… én nem tudom… - próbálta. – Én… mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Mit tudnék csinálni? Ő-
- Elveszett. – fejezte be helyette Anne. – Elveszett. Te megpróbálhatod visszahozni.
- De… hogyan? Nem tudom hogyan, én csak… - Tom soha nem tudta hogyan viselkedjen ilyen lelki beteg emberek körül. A ténynek, hogy most Billről volt szó, könnyítenie kellett volna a helyzeten, de épp ellenkezőleg; csak rosszabb volt tőle. Nem akarta ilyennek látni, szörnyű volt, nem volt jó.
- Néha magához tér. – mondta Anne. – Egy-két órára, néha többre. Amikor nincs katatóniában, vagy a saját álomvilágában, akkor rendesen lehet is vele beszélgetni. Szerintem, ha lát vagy hall téged, akkor ki fog jönni a kagylóhéjából. Meg tudnád próbálni? Ha nem érte, akkor értem.

Tom úgy érezte kettészakad. Szeretett volna segíteni, nagyon is, de… képes volt rá? Lehunyta a szemét, és Bill arca jelent meg előtte. A sötét szemei, az egyenes orra, hosszú haja, és óvatos mosolya. Hirtelen beugrott neki az álma, amit pár hónapja álmodott. Beugrott az a Bill, aki a falnál ült a földön, sírt és remegett, segítségért könyörgött. Most ez a Bill volt ott, gondolta, és segítségre volt szüksége.

- Megteszem. – mondta Tom, és visszanézett, ezúttal sokkal elszántabban, és még mielőtt Anne válaszolhatott volna, megfordult és visszarohant a lépcsőkön.
 

A kezei őrült módjára remegtek, a szíve pedig dübörgött, de még így is ki tudta nyitni az ajtót. Úgy érezte, mintha már évek óta nem járt volna ott, mintha legalább 5 év telt volna el, amióta utoljára betette oda a lábát.
- Szia Bill. – suttogta, miután bezárta az ajtót.

Nem számított válaszra, mégis fájt, amikor tudatosult benne, hogy tényleg nem fog jönni. Tom közelállt ahhoz, hogy a könnyek összeszökjenek a szemében, de nem akart sírni. Közelebb ment a rabhoz, aki pontosan ugyanabban a pozícióban ült, ahogy percekkel korábban, de most már nem tátogott. Csak bámult egyenesen előre a semmibe, a haja zsíros csomókban hullott előre az üres arcába. A szemei halottnak tűntek.

Tom óvatosan leült mellé, sehogy nem ért hozzá.
- Bill? – suttogta, a szemeire, de nem a szemeibe nézve. Megköszörülte a torkát. Félt megérinteni, félt bármit is csinálni. – Hé, hallasz?
Nagyot nyelt, és a kezét meglegyezte az arca előtt, aztán csettintett a füle mellett.

Nem volt semmi reakció, egyetlen izma sem rándult meg, még csak nem is pislogott. Billnek valószínűleg nem volt ott semmit. Tom szíve összeszorult.
- Istenem. – suttogta; a valóság nagyon lesokkolta, amikor tudatosult benne mi is történt. – Mit csináltam veled?

A földre süllyedt, és a térdére állva ült pont Bill előtt, hogy láthassa az arcát. Bill szemébe nézett, de Bill nem nézett vissza.

- Gyerünk, nézz rám! – könyörgött, és most a szemei tényleg felforrósodtak, a látása pedig kezdett homályossá válni, - Nézz rám, gyerünk!
Remegve felnyúlt, hogy eltűrje a haját, majd az egyik kezével megragadta az arcát, a másikkal pedig hátra fogta a haját.
- Hol vagy? – suttogta, a szemében fényt, valamit, bármit keresve. Bill lélegzett, de ez volt az összes mozdulata. – Ez nem te vagy. – folytatta Tom. – Ennél sokkal erősebb vagy, tudom hogy így van.

Megállt egy pillanatra, az arcát még mindig a kezében tartva.
- Igaz… igaz, amit Anne mond? Összetörtem a szíved, Bill? – kérdezte, a hangja pedig kicsit elgyengült. – Én tettem ezt veled?

Kipislogott pár könnyet, de dühös volt magára, amiért sírt, amikor pont hogy ő okozta ezt az egészet. Nem tudta elhinni, hogy Bill megölt bárki is, még ha tudta is, hogy igaz. Az aktája alapján pedig, elég brutális is lehetett. Bár csak átlapozta, emlékezett, hogy az állt benne, hogy Karina házából sürgősségi hívás érkezett, a telefont pedig utána a fal mellett találták meg, összetörve.

Nagyot nyelt, és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon erre, inkább visszanézett Bill arcára, és próbálta az élettelen szemeit a sajátja felé irányítani. A szemei vörösek voltak, mintha már hónapok óta nem aludt volna, és mély, sötét karikák vették körbe.

- Sajnálom. – mondta végül Tom. – Ha hallasz, sajnálom. Rendbe hozom, rendbe fogom hozni. Oké?
Természetesen nem volt válasz.
- Gyere vissza! – könyörgött Tom. – Annyi mindent akarok mondani. Kérlek, gyere vissza! – mély levegőt vett, mielőtt ki merte mondani. – Gyere vissza hozzám.

A tenyerével végigsimította Bill arcát, és hirtelen Bill sötét szemei elkerekedtek. Tom egy pillanatra azt hitte visszatért a jelenbe, de aztán a feje az ablak felé fordult, és Tom rájött, hogy még mindig valahol a fantáziavilágában volt. Nem Tomot, hanem valami teljesen mást látott, és Tomnak összeszorult a gyomra.

- Mi az? – kérdezte Tom halkan. – Mit látsz? Mi van ott?

Bill nem válaszolt, csak bámult tovább az ablak felé. A szája mozgott, de nem jött ki hang.

Tom újra csettintett a szemei előtt.
- Bill!
Semmi sem történt, ezért vállonragadta, kétségbeesetten keresve a kapcsolatot, és megrázta.
- Nézz rám, ott nincs semmi. Csak nézz rám, Bill!

Tom összerezzent, amikor Bill keze hirtelen megragadta a bicepszét. A vékony ujjai erősen mélyedtek a bőrébe. A tekintete végre találkozott Toméval, de csak félelem volt benne, színtiszta félelem.

- Oh, ne, ne félj! – könyörgött Tom, a sós könnyek újra megteltek a szemében. – Ne félj tőlem. – megállt. – Nem ismersz fel, ugye? – jelentette ki, a szíve pedig majd megszakadt.

Rájött, hogy Bill beragadhatott egyfajta börtönbe, egy valóság és álom közötti világ között. Látta Tomot, de nem tudta elhelyezni. Fájt.

El sem tudta hinni, hogy a főnök nem akarta elengedni, egyértelmű volt, hogy ez a hely már nem megfelelő neki. Düh kezdett előtörni belőle ismét, és legszívesebben lerohant volna, hogy ráüvöltsön amiért hagyja, hogy ez folytatódjon.

Újra megfogta Bill vállát, ezúttal sokkal lágyabban.
- Itt vagyok. – nézett a tágra nyílt, riadt szemeibe. – Itt vagyok, én vagyok az, Tom.
Zavartság jelent meg Bill arcán majd újra lenézett. Elengedte Tom bicepszét, a karja pedig lassan visszacsúszott az ölébe.
- Nem valódi. – suttogta. Szinte alig lehetett hallani, az ajkai is alig mozogtak, de ettől mégis felvillant a remény Tomban.
- Valódi vagyok! – mondta gyorsan. – Valódi vagyok, itt vagyok.
Bill csak megrázta a fejét, és átkarolta magát.
- Nem. – suttogta, előre-hátra hintázva. – Menj el. Menjelmenjelmenjel.
Tom felsóhajtott, és elvette a kezét.
- Kiviszlek innen. – ígérte meg. – Csak tarts ki, oké? Ki foglak vinni innen, még ha ez is lesz az utolsó dolog, amit csinálok.
Még egyszer megérintette Bill arcát, hátradöntötte a fejét, és rövid csókot nyomott a szájára, kicsit tovább tartva, kiélvezve, mert tudta, hogy talán most utoljára van rá lehetősége.

Lassan elengedte, és kisétált onnan, egyszerre szomorúan és dühösen. Mindenképp ki akarta innen juttatni Billt, hogy olyan helyre kerülhessen, ahol kaphat segítséget, hogy újra önmaga lehessen.

A cellában Bill csodálkozva érintette meg az ajkait, és mintha lassított felvételben lett volna, a fémajtó felé fordította a fejét. Ezt érezte. Ezt hogyan érezhette? És még mindig érezte. Nehéz volt a ködön át gondolkodni, de tudta, hogy itt valami nem stimmelt.

Ne, várj, üvöltötte Bill elméje. A hangja ahhoz is gyenge volt, hogy egyáltalán megszólaljon, nem hogy kiabáljon. Várj!
 

Többször is megköszörülte a torkát, miközben Tom, már ha ő volt az, bezárta a cellát.
- Várj! – próbálta mondani, de a hanga elcsuklott és eltűnt. Nem hallotta.

Léptek hallatszódtak a folyosóról. Elmegy.

Hetek óta először, a lábait kihúzta maga alól, és talpra állt. Annyira remegett, annyira gyenge volt, hogy kapaszkodnia kellett az ajtó vasrácsaiba, hogy egyenesen tudjon állni. Vízen keresztül mozgott, minden lassú volt, minden lehúzta, minden mozgott. Bill nem figyelt erre, és mondogatta magának, hogy a víz nem lehet valódi, mert a falak nem mozogtak.
- Tom! – próbálta. – Tom, várj.

Tom lehajtotta a fejét, ahogy ment. A bűntudat könnyei égették a szemét. Ám megtorpant, amikor gyenge, alig hallható hangot hallott:
- Szerette őt.

A szemei elkerekedtek a döbbenettől. Még érezte is magán Bill tekintetét; hetek óta nem érezte ezt. De nem volt értelme annak, amit mondott, és ettől majd megszakadta szíve. El kéne mennie; nem szabadna itt maradnia és még jobban összezavarnia. Muszáj volt ezt rendbe hozni, ezért tovább ment.

- Ne menj! – mondta Bill, és a hangtól egyből megállt. Az a két szó, olyan szánalmasan kevés volt, de ilyen mély elveszettséget még soha nem hallott. – Maradj. – folytatta. – Hallgass meg.

Ezért Tom megállt, még mindig háttal a cellának, és bólintott. Nagyot nyelt idegesen, hogy mi fog most történni.

- Köszönöm. – suttogta Bill. – Szerette őt. – mondta újra, és újabb levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Az anyám. Szerette őt. Jörgöt.

Az ezt követő csönd tömény volt és erős. Tom lassan kezdte megérteni mi fog következni. Visszatartotta a lélegzetét, mozdulni is alig mert.

- Még akkor is szerette, amikor verte. – vett Bill mély levegőt. Próbált nem figyelni a lüktető nyomásra a fejében, a hangokra, amiket már nem tudott kizárni. Annyira nehéz volt elkülöníteni mi volt valódi és mi volt a saját zavart elméjének a szüleménye; de Tom valódi volt. Most valódi volt. Kérlek, legyél valódi. – Nem bírtam tovább. – folytatta. – Szörnyen bánt vele, és nem is érdekelte. Tönkre tette őt, és én nem tudtam… - elcsuklott a hangja. – Nem tudtam tovább hallgatni, hogy minden este szinte megöli őt, aztán minden reggel azt hazudja, hogy csak beütötte a fejét a szekrény sarkába.

Tom most már teljesen csak Billre figyelt, még ha néha nehéz is volt. Bill hangja olyan volt, mint egy rossz rádió: néha lehetett hallani, néha épp hogy csak suttogott. Tom tudta, hogy nehéz mindezt kimondania, biztosan hatalmas büszkeséget kellett lenyelnie; ezért úgy döntött, hogy csak vár, és hallgatja. Meg se mert szólalni, félve, hogy megijesztené a vallomástól.

- Engem soha nem ütött meg. – folytatta Bill. – Illetve, egyszer igen, és utána pénzt adott bocsánatkérésként, pedig olyan szegények voltunk, hogy fűteni sem tudtunk. Pénzt adott, amikor tudta, hogy csak elverném. Az anyámnak még annyit se vetett oda, hogy ’bocs’…

A hangja még mindig hullámzott, mégis kicsit erősebbé vált, és Tom megfordult. Még mindig a földre nézett, de egy pillanatra fel mert pillantani, és látta, hogy Bill erősen kapaszkodik a rácsokba, az ajtóhoz simulva.

- Tudtam hol tartotta a pisztolyát. – suttogta. – A mosogató alatt volt a konyhában. Azt hitte nem tudom, hogy ott van, de minden este ellenőriztem ott van-e még. Kész lettem volna bármikor anya és közé ugrani.

Megállt, és csak a remegő lélegzetét lehetett hallani. Tomnak volt egy olyan érzése, hogy a többi rab is hallgatózott, mert síri csönd volt az egész folyosón.

- Ezért egy nap elvettem onnan.

Remegő kézzel nyúlt a pisztoly felé, és óvatosan megemelte; sokkal nehezebb volt, mint tűnt. Remegett, de meg akarta tenni, muszáj volt. Ha megteszi, ő és az anyja összepakolnak és elmennek, el a fenébe innen, az egész rohadt országból. Végre boldogak és szabadok lehetnének, ami már jó ideje nem adatott meg egyiküknek sem. Bill már azt sem tudta milyen érzés volt boldognak lenni.

Lábujjhegyen ment a folyosón a szülei szobájához. Hallotta, hogy Jörg már elkezdte az esti kis „szórakozását”. Hallott minden üvöltést, minden kiáltást; Bill vére pedig forrni kezdett az ereiben, és lüktetett a fülében. A mérge mindent betöltött, tetőtől talpig remegett tőle.

Megszorította a pasztolyt, és apró borzongás futott rajta végig. Félnie kellett volna, hogy ennyire várta ezt; hogy ennyire várta, hogy az apját lássa holtan összeesni, a vért folyni; hogy ennyire várta, hogy gyilkoljon – de nem félt. Egyáltalán nem félt. Izgalomba hozta, mert végül van bátorsága megtenni amiről már évek óta álmodott.

Mire elért az ajtóhoz, a düh már teljesen elborította az elméjét. Az egészet kitervelte már; 3 golyó Jörgnek, hogy biztosan a poklok kínját élje át halála előtt, aztán megragadják a bőröndöt, bedobnak pár ruhát, megragadja az anyja kezét, és itt hagyják az országot. Elmennek Amerikába; szerez majd munkát, és gondoskodik az anyjáról. Soha senki nem fog újra kezet emelni rá.

Dörömbölt az ajtón. Azt akarta, hogy Jörg odajöjjön, mert nem akarta, hogy az ágyban legyen az anyjával amikor lelövi. Nem akart kockáztatni, hogy őt találja el, és azt sem akarta, hogy vér kerüljön rá. Ő annyira tiszta volt; Billt ezzel már így is elkönyvelték, hogy erőszakos a többi gyerekkel, egy kis extra vér mit számított már a ruháin?

Halk beszédet hallott bentről, aztán hogy Jörg elüvölti magát, „Takarodj innen!”, Bill pedig összeszorította az ajkait. A keze, amelyikben a fegyvert tartotta, remegett, amikor újra dörömbölt, és annyira erősen szorította a fegyvert, hogy izzadság folyt az ujjaiból.

Gyerünk, te állat, nyisd ki az ajtót.

- Szivem, csináld, amit az apád-
Az anyja lágy hangját egy hangos pofon szakította félbe, és egy üvöltés.
- Fogd be!

Bill összeszorította a fogait, és újra kopogott, szélesebb terpeszbe állva, hogy készen álljon.

Suttogásokat hallott, aztán az ágy nyikorgását, és tudta, hogy az apja hamarosan ki fogja tépni az ajtót.

Jörg soha nem ütötte meg szándékosan Billt, és ettől csak dühösebb lett. Miért az anyját? Miért nem őt helyette? Bill volt a különc kölyök, aki sminkelte magát, fura ruhái voltak; mit tett az anyja? ’Oh, tudom’, gondolta sötéten. Megszülte, ezt tette az anyja. Egy ilyen fiút adott Jörgnek, aki nem szeretett focizni vagy kocsikkal foglalkozni.

Bill inkább kívánta volna, hogy az apja őt verje az anyja helyett. Az iskolában már így is verték őt, bár természetesen vissza is ütött, de miért nem tudta Jörg is ezt csinálni? Már így is tele volt kék-zöld foltokkal, eggyel több vagy kevesebb, mit számítana?

Így élni, minden nap, folyamatosan az anyja miatt aggódni – megőrjítette. Már nem bírta tovább elviselni, és biztos volt benne, hogy az anyja se, még akkor is, ha folyton arról győzködte Billt, hogy ne foglalkozzon vele, az apja jó ember, csak nehéz időszakon megy át.

Igen, hat kibaszott éven át, nehéz időszakon. Billnek fogalma sem volt hányszor hallotta az apjától, hogy abbahagyja a piálást. Ja, abbahagyja; csak ma rossz napja volt a munkahelyén, csak egy pohárral.

Bill mély levegőt vett. Az ajtótól kb. egy méterre állt. A karját felemelte, egyenesen maga elé, párhuzamosan a padlóval. Most még idegesebb volt, mint eddig; a mutató ujja remegett a ravaszon.

A következő jelenet olyan gyors volt, hogy alig tartott két másodpercig. Az ajtó kinyílt, és három gyors lövés hangja visszhangzott az egész házban. Mindegyik alkalommal, ahogy meghúzta a ravaszt, Bill egész teste megrándult a hullámoktól, amik a karján keresztül futottak végig rajta. A szemeit összeszorította, a dobhártyája fájdalmasan sípolt, de az ajkai mosolyra húzódtak. Ez jó érzés volt.

- Mi a fasz?!

Bill megfagyott. Ez nem az anyja hangja volt…?

Lassan kinyitotta a szemeit, és Jörgöt látta meg felé szaladni, dühtől elvörösödött arccal. Billnek a torkában akadt a levegő, felemelte a pisztolyt, és újra meghúzta a ravaszt, kétszer eltalálva Jörg hasát. A földre zuhant, a sebeihez kapva, oldalra borult, és onnantól nem mozdult.

Bill feje üres volt, ahogy a halott testeket nézte a padlón. Mi történt? Miért volt az anyja…? Nem tudott gondolkozni, alig kapott levegőt, és nem értette mit lát, nem tudta összerakni.

Hátrálni kezdett, a két testet nézve. A pisztoly bénán himbálózott mellette, a laza szorításában. Le volt bénulva, a testek pedig nem mozogtak.

Lelőtte őt? Megölte az… anyját?

A légzése felgyorsult, amikor a háta és a fal találkozott. Még mindig a szüleit bámulta.
- Nem. – nyöszörögte, és becsukta a szemét. Nem, ez nem történik meg. Ez nem történik meg. Csak álmodik; ez is csak egy másik valódinak tűnő rémálom. De nem ébredt fel, amikor kinyitotta a szemeit, még mindig ott volt, a pisztoly még mindig forró volt a kezében, és még mindig puskapor és vér szagát érezte.

Ki kell innen jutnia, mondta neki a ködös elméje. Képtelen volt tovább itt maradni, az emberek mellett, akik miatta voltak halottak. Felkapta a dzsekijét, és elment. Olyan gyorsan futott az esőben, amennyire csak a lábai hagyták, amíg el nem ért az ő házukig. Hallania kellett, hogy Karina azt mondja minden rendben lesz. Hallania kellett, hogy nem ő lőtte le az anyját. Hallania kellett, hogy csak egy rossz álom volt. Most jobban szüksége volt rá, mint valaha; nem számít, hogy már egy ideje alig beszéltek, most semmi nem számított.

Remegő kezekkel, csengetés nélkül nyitotta ki az ajtót, és besétált, fájdalmasan sápadt arccal. Épp hogy megpillantotta magát a tükörben, egyből el is fordult. Megtorpant, amikor meglátta Karinát kijönni a hálószobájából.

- Bill, - szólalt meg, elkerekedett szemekkel. Becsukta a szobája ajtaját a lábával. – Te mit csinálsz itt?

- Én… - indult meg felé. A haja a homlokához tapadt az eső miatt, vízcseppek folytak végig a bőrén.

Hideg fémet érzett a derekánál

- Szükségem van rád. – suttogta, és az arca meglágyult. – Én…azt hiszem valami szörnyűt tettem és… Karina, segítened kell..

- Igen, igen, oké. – bólintott, és megragadta a karját. – Gyere, beszéljünk valahol máshol… szörnyen nézel ki.

A nappaliba vezette őt, de akkor nyikorgott az ajtó mögöttük, Bill felkapta a fejét. Az arca azonnal elsötétült, és az árulás érzése égette végig a testét.

- Basszus. – torpant meg a fiú, aki épp Karina szobájából jött ki. Bill úgy bámulta a félmeztelen testét, mintha azt várná, hogy a tekintetétől fel fog robbanni. – Ömm.
- Bill! – ragadta meg a könyökét Karina, és megfordította, hogy szembe nézzen vele, és elterelje a figyelmét. – Mi a baj? Miért vagy itt?
Bill nem hallotta őt.
- Ki ez? – kérdezte, az erőltetett türelemtől elfojtott hangon.
- Ő itt Marcus. – mondta selymes hangon. – Ő az én… Bill, ő az én barátom, de most el fog menni, hogy egyedül beszélhessünk, oké?
- A mid? – suttogta Bill szédülten. Hátrébb lépett a szorításából, kavargott a feje. Nem volt értelme. Neki nem volt barátja. Nem lehetett barátja. Nem. – De te az anyém vagy. – mondta, és próbált értelmet keríteni ehhez.
Karina tekintete meglágyult, szinte szánakozóan.
- Nem így akartam, hogy megtudd, tényleg. De én-
Marcus akkor újra előjött a szobából, ekkor már nadrágban. Ám alig tett két lépést, már fel is kiáltott.
- Karina, pisztoly van nála! – és a Bill farmerjából kilógó fegyver felé mutatott.
Karinának tátva maradt a szája, és hitetlenül nézett Billre.
- Mi? – sikította. – Bill, honnan szereztél-

Billnek ekkor jutott eszébe, hogy a pisztoly még mindig nála van, és megragadta, az ajtóban álló seggfejre célozva. Nem tudta mit csinál. Mi történik most? Mit fog csinálni? Miért vette elő a pisztolyt? Sarokba szorította saját magát. Megmagyarázhatta volna, kitalálhatott volna valami hazugságot, de most már erre esélye sem volt. Csapdába került.

Karina sikított, a fiú pedig elkerekedett szemekkel felemelte a kezét.
- Hé, nyugalom, haver. Nyugalom.
- Kuss! – förmedt rá Bill. A szíve olyan hangosan pumpálta az adrenalint, hogy úgy hallotta a fejében, mintha egy elefántcsorda rohant volna el mellettük.

A fiút bámulta, a szőkíett haját és a kidolgozott hasát, és sértődöttség futott végig rajta áramütésszerűen. Karina megcsalta. Mióta csalhatta? Ez a pasi mióta ért hozzá? Karina az övé volt. Az övé! Egyedül ő érhetett hozzá. Hát nem ő volt az, aki mindig megvédte? Hát nem ő volt az, aki mindig ott volt neki? És ez a hála?

Enyém.

- Bill-
- Kuss! – kiáltott Karinára. – Megcsaltál, te kurva, fogd be a pofád.
Karinát lesokkolta, és Bill azonnal megbánta, hogy így hívta, de nem kért bocsánatot.
- Én nem… - dadogta a lány. – Mi soha nem voltunk… Bill, kérlek, ne-

Lövés hangja csengett az egész házban, mielőtt Bill észre vehette volna, hogy egyáltalán megszorította a ravaszt. A béna test huppanása legalább olyan hangos volt, de a leghangosabb Karina sikolya volt.

Bill szembe fordult fele, dühösebben mint addig, Karina pedig hátrálni kezdett. A könnyei patakokban folytak az arcán.

- Bill, annyira sajnálom. – könyörgött. Addig hátrált, amíg neki nem ütközött a falnak, folyamatosan Marcus véres testére pillantva. – Én annyira… nem akartam, te is tudod. Kérlek.
- Megdugott? – förmedt rá Bill. Odasietett hozzá, és a hasához nyomta a pisztolyt.

Egyedül azt látta, hogy az a srác lefeküdt vele, és olyan érzés futott végig benne, amit még sosem érzett. Üvölteni akart, de azt még jobban, hogy Karina is érezze azt, amit ő érez.

Könnyek folytak végig a lány arcán, magukkal mosva a sminkjén. Általában, ha sírni látta, Billnek a gyengédebb oldala jött elő, de nem most. Most még jobban felbaszta.

- Bill…
- Így volt? – követelte, a fegyvert még erősebben szorítva a hasába. Frusztrált volt, ijedt, dühös… mindezt egyszerre. Fogalma sem volt mit csinált; csak azt tudta, hogy valami, mélyen fájt, és hogy a lány is az oka volt.

- Ne! – könyörgött rémülten.
- Megdugott? – mondta Bill újra, hangosabban. – Így volt?
- Igen! – sírt, zokogott, elfordítva a tekintetét. – Igen. Sajnálom, sajnálom.
- Te kurva! – kiáltott rá Bill, és a pisztolyt felemelte, és Karina halántékához ütötte. A lány feje oldalra fordult, felkiáltott, és a fejéhez kapott. Vér folyt végig az ujjain és az arcán.
- Ez nem te vagy! – suttogta Karina, és felnézett rá. – Tudom, hogy nem. Kérlek, Bill… ne csinálj semmit, amit megbánnál.
Bill nem tudta elhinni honnan volt bátorsága.
- Megérdemelted, te ribanc.
- Sajnálom! – kiáltott kétségbeesetten, és próbált tovább hátrálni, de a fal nem engedte. – Annyira sajnálom, hi-hinned kell nekem. Bármit megteszek. Bármit.

Bill szemei összeszűkültek, Karinának a torkában akadt a lélegzete. A lány annyira félt, hogy képtelen volt felismerni a legjobb barátját. Tudta, hogy a dühével voltak problémái, tudta, hogy már meg is vert pár srácot az iskolában, egyet kórházba is juttatott, de Karina mindig látta a jó oldalát, vele mindig jól bánt. Majdnem mindig, legalábbis; egyszer megütötte, de azt már megbocsátotta.

Most, valahogy, Bill abban a hitben volt, hogy ők tényleg igazi pár voltak. Eljátszották, valóban, de Karina azt hitte ezt Bill is tudja. Tudta, nem?

Most először, Karina félt Billtől.