Volt valami olyan alapvető dolog Tomban, amit nem lehetett megváltoztatni, és egyben mindent meg is magyarázott; Tom egyszerűen Tom volt.

Tomot éveken át kínozta az érzés, hogy más, mint a többiek. Már 5 éves korában is tudta, hogy nem normális, hogy ő inkább takarítani akart, nem a többiekkel játszani. Persze, ez nem zavart senkit; csak hagyták, hogy csinálja amit akar. Érdekes volt.

Mindenesetre, ezek hatására következett be az, amit Tom szeret exodusnak nevezni, aminek amúgy semmi köze a bibliához, biztosíthatlak.

A korabeli gyerekek nem igazán beszéltek vele, szóval egyértelműen, Tom többnyire egyedül volt. Kellett egy kis idő, hogy hozzászokjon a középiskola alatt az újonnan felvett gengszter imidzséhez, és általában ő volt az utolsó, aki kiment a teremből. Ő tényleg szeretett házit írni.

Abban az időszakban, mindig azt mondta, hogy „ez nem fog sikerülni” a dolgozatok előtt, és legalább egy órán át hisztizett miatta. Mindenki hozzá volt szokva, bár Tom messze lekörözte az osztályt minden tantárgyban.

Tom nem tudott a lányokkal beszélni, Tom mindig naplót vezetett mindenről, és Tom ugyanúgy élt éveken át.

Még azt sem tudta, hogy az érzéseit hogyan fogalmazza meg. Amikor Tom érzett valamit, akkor az csak úgy volt és kész. Mint amikor éhes vagy és szimplán eszel. Az érzések csak érzések.

Tom csak Tom volt, és Billnek ez bőven elég volt.

Andreas Gustavra nézett, és Gustav Andreasra nézett. Tom a kanapén ült, és a Broadway CD gyűjteményét rendezte betűrendbe, immár harmadszorra. Egyik kezében az Annie get your gun CD, a másikban egy Hair CD volt.

- Szóval mióta viselkedik így? – kérdezte Andreas, egyenesen Gustavra nézve, egyfajta szánalommal a tekintetében.

Természetesen, akik nem ismerték Tom lelkének működését, azok nem tudhatják, hogy ezt a fajta viselkedést csak akkor lehet látni, amikor Tom valamiért nagyon depressziós volt.

Hát, talán a depressziós nem a legjobb kifejezés.

- Ki vette el a Turandot CD-m? Ki? – ezen a ponton Tom már nem ült a kanapén, inkább a levegőbe rugdalózott. Andreas közelebb ment, olyan óvatosan, ahogy csak tudott (jó esély volt arra, hogy Tom talán megüti, szándékosan vagy véletlenül), és vállon veregette.

- Tom, a Turandot egy opera, nem musical.

Tom lehajtotta a fejét, összevonta a szemöldökét. Aztán ránézett a CD-re, ami a kezében volt, és rájött, hogy Pavarottinak semmi köze a musicalekhez. Ez sokkal rosszabb, mint gondolta volna.

Bill elment, miután a nagyon összezavarodott Tomot Gustav hálószobájában hagyta; Gustav pedig volt annyira udvarias, hogy felkeltse, hogy használhassa a szobáját. Bár Tom meztelen volt, Gustavnak nem igazán volt kedve magyarázkodást hallgatni.

Pedig ha tudta volna!

De jobb is volt így, talán mindannyiuknak. Igazából, Bill a karjaiban cipelte át Tomot Gustav szobájáig, miután Tom (az éjszaka közepén felébredős szokásához híven most ironikus ám de nem meglepő módon) bealudt, amikor épp azt csinálták volna.

Bill még csak le se vetkőzött, amikor érezte, hogy Tom elszunnyad, és tudta, hogy le kell állnia. Milyen lankasztó.

Tom nagyon ragaszkodott ahhoz az elmélethez, hogy Bill nem akarta felébreszteni, ezért csak fogta a cuccait és elment. Hát, jó neki. Ugye?

Legalábbis, Tom szerette volna ezt gondolni, de a szomorú igazság az volt, hogy szerette volna, ha Bill találkozik Gustavval és még Georggal is; és szerette volna, hogy Bill ott legyen, segítsen neki a CD-kkel, vagy csak nézze őt dolgozni, a lábával az asztalon.

Ezektől a gondolatoktól furán érezte magát. Hogy is hívják ezt az érzés? Oh, igen, mintha pillangók lennének a hasában.

Még csak egy cetlit sem hagyott valami magyarázattal! És Tom megtalálta volna, mert Tom órákon át keresett valami kicseszett papírt, amit Bill ott hagyhatott.

Két nap telt el azóta, hogy nem tudta hol van Bill, és Tom már azt sem tudta megkülönböztetni, hogy egy CD az opera vagy a Broadway gyűjteményébe tartozik, és ez egyszerűen rossz volt.

Ez rossz, nagyon rossz.

- Oh! – mondta Gustav, miközben úgy dörzsölte a hasát, ahogy a nagyon éhes vagy nagyon aggódó emberek szokták. Mivel Gustav rendszeresen evett 2 óránként, feltételezzük, hogy az utóbbiról volt szó.
- Mi a baj?
Gustav a fejét csóválta.
- Tegnap kidobtam egy papírt és most így belegondolva szerintem Tomnak volt. Csak eszembe jutott, hogy talán fontos volt. – motyogta Gustav, hirtelen bűntudata volt miatta.
Tom is a fejét csóválta; biztos csak Bill napirendje volt, vagy a legutóbbi bevásárló listája, amit úgy is fejből tudott.
- Gyerünk már, Tom, nem éri meg, mondtam, hogy fel fogom hívni Billt, oké? – ígérte neki Andreas, bár nem kellett volna, mert cserébe Tom csak megütötte egy párnával, és kiviharzott a szobából.
- Mit követtem el? – dörzsölte Andreas a homlokát.

Gustav nevetett. Két másodperc múlva, Tom visszajött, és befejezte a CD-k rendszerezését, hogy aztán másodszor is elrohanjon, de akkor már tényleg. A CD-it akkor sem hagyhatta rendszerezetlenül.

Nem, arra nem lenne képes.

Tom órákkal később jött csak vissza az egyetlen helyről, ahol biztonságban érezte magát és nem érezte fenyegetve magát az emberektől. Igen, Tom a drogériába ment, még ha most nem is vett egyetlen doboz Benadrylt sem.

De egyébként meg mi az istennek vette még mindig azokat a Benadrylokat? Már legalább ezer doboza volt otthon, és alig használta őket. Amúgy is ő szokott főzni magának.

Gustav feladta a főzést, miután az első almás pitéje katasztrofálisan siekredett. Annyira ehetetlenek voltak, hogy bele sem lehetett harapni. Maximum papírnehezéknek lehetett volna használni őket. Váltás.

Szóval, vissza Tomhoz.

Tom olyan sokáig volt a drogériában, hogy a dolgozók már tényleg elkezdtek furán nézni rá. Talán a drogéria az egyetlen olyan bolt a világon, ahol nem mondhatod azt, hogy „oh, csak nézelődök”.

Szimplán bizarr volt.

Az emberek akkor mennek a drogériába, ha például betegek, hiszen nincs is az égvilágon senki, aki szeret gyógyszereket venni. Kivéve Tomot.

Tom az órájára nézett és, oh, szent szar, eszébe jutott, hogy még mindig Billnél volt a lakáskulcsának másolata. Talán megtartotta. Tom melegséget érzett a mellkasában.

Tudta, hogy semmi értelme, mégis vett pár aszpirint, és aztán szaladt vissza a lakásába. Az előszobából hangokat hallott.

Tom a szemeit forgatta.

Gustav visszajött, gondolta, mielőtt belépett volna. Nem, egyáltalán nem volt kedve látni Samet vagy akármelyik szőke csajt.

Amikor viszont Tom belépett a lakásba, felismerte, hogy a Hair zenéje megy, és arra gondolt, hogy talán, de csak talán, Gustav az ő CD-jét hallgatta. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt.

A naplójának 80. oldala; Gustav kizárólag heavy metalt hallgatott, és inkább megölte volna magát, vagy ami rosszabb, hozzáért volna egy macskához (nem csak Tomnak voltak fóbiái), minthogy Tom CD-it hallgassa.

De nem Gustav volt az.

” This is the dawning of the age of Aquarius…”

Tom Billre nézett. Bill őrülten vigyorgott rá. Perceken át csendben voltak, kínos csendben.

- Tom…
- Miért mentél el? – kérdezte Tom, és ismerettségük óta másodszor, úgy tűnt, a sírás szélén áll. Mindjárt jön Georg, és elkezd poénkodni vele, vagy beszól, hogy egy kibaszott kislányként viselkedik.

Ugh… undrító…, gondolta.

Bill a kulcsaival babrált, aztán lerakta az asztalra őket, a lábát a földön tartva. Tom rosszul érezte magát; fogalma sem volt hogy magyarázza meg, mert csak Billre tudott gondolni.

- Csak azért jöttem, hogy visszaadjam a kulcsod. – suttogta Bill, aztán felállt, Tom pedig megragadta a karját. Bele sem gondolt abba, hogy mit csinál.

Az összes hülyesége, a birka-fóbiája, a takarítási mániája, a repüléstől való félelme közül, ez volt a legrosszabb. El sem tudta képzelni, hogy mennyire retteg attól, hogy elveszíti Billt. Nem is tudta, hogy ennyire ragaszkodott hozzá!

Mégis ragaszkodott Billhez, és ettől idiótának érezte magát.

Még azt sem tudta mit csináljon, vagy hogy egyáltalán mit gondoljon. Még a ping-pong asztalt is megtartotta, mert nem bírta kidobni. Annyira össze volt zavarodva.

Annyira kibaszottul össze volt zavarodva.

- Ne mondd, hogy nem láttad a papírt, amit múltkor az éjjeliszekrényen hagytam. – suttogta Bill, felvont szemöldökkel, mosolyogva. Tom hirtelen megakarta ölni Gustavot.
- Nem láttam.
- De jó! – sóhajtotta, és hirtelen Tom már nem is érezte magát olyan feszültnek.

Tom nem tudhatta, hogy Bill arra célzott, hogy be akarta vallani, hogy ő volt aki kémkedett utána, de most már nem is számított. Tom csettintett a nyelvével.

Egy, kettő, három, négy…

- Akkor nem számít…
Tom újra megérezte Bill ajkait. És a nyelvét, oh, azt a nyelvet!

- Agh! – kiáltott fel Gustav és Georg egyszerre, amikor rájuk nyitottak. Tom ellökte Billt, még mindig fogalma sem volt. Fogalma sem volt.

- Georg, Gustav, ez itt Bill.

Az új barátom.

Három hónap Billből.

Három hónap; 12 hét, 4 nap és pontosan 7 óra, és még csak nem is mondom, hogy „de hát ki számolja?”, mert mind tudjuk ki.

Három hónap telt el a bizarr és fura kapcsolatából Billel. Három hónapon át, lábak az asztalon, lábak az asztal alatt; csókok és nevetések – Tom pedig még mindig nem értette hogyan működhetett ez a kapcsolat. Bár Bill tudta, nagyon is tudta.

Egyszerűen tökéletes volt Tomnak. És ez Tomot egyáltalán nem is zavarta, még akkor sem, ha Bill volt a legrendetlenebb ember a földön.

Néha úgy tűnt, Bill valami nagy dolgot akar mondani, valami nagyon nagyot, de aztán témát váltott. Tom nem gondolta komolyan, de mind tudjuk, hogy Bill soha nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy bevallja, hogy ő volt a kukkolója.

Ha mást nem is, Tom legalább azt tudta, hogy Bill volt most a barátja (és istenem, milyen jó érzés volt kimondani!), és most már nem érezte azt, hogy valaki kémkedik utána. Arra gondolt, hogy ez Bill miatt volt.

Milyen naiv!

Tom szerette azt gondolni, hogy a kapcsolata Billel örökre fog tartani, de a jövőt senki nem tudja kiszámítani. A legfontosabb dolog az volt, hogy most végtelen nyárban élt, és minden olyan volt, mint egy álom, vagy egy 50-es évekbeli film, vagy egy szerelmes regény, vagy egy tökéletes reklám.