Bill jó pár centivel magasabb volt Karinánál, de csak ezen az estén tűnt miatta rémisztőnek, félelemkeltőnek. A tekintete vad volt, sötét; az írisze közel volt a koromfeketéhez, amikor belemarkolt a lány hajába. Karina felkiáltott, és egyből próbálta ellökni a karját, de nem tudta, Bill túl erős volt.

- Kérlek! – szipogta, amikor Bill átrángatta a szobán, és a nappali padlójára lökte. Csak egy centire volt attól, hogy a fejét bevágja a dohányzó asztal sarkába. Hatalmas, könnyes szemekkel nézett fel rá. – Ne bánts… Bill, én-
- Ne beszélj! – förmedt rá. Karina szemei odatapadtak a pisztolyhoz, amit a fiú most egyik kezéből a másikba dobált. Nyugtalannak és egy kicsit bizonytalannak tűnt. Veszélyes volt így játszani a fegyverrel; véletlenül bármelyiküket lelőhette volna.
- Azt hol szerezted? – kérdezte végül a lány, remegő hangon. Beszéld le róla, mondogatta magának. Tereld el a figyelmét; beszéld le róla, bármit is akar.
- Az apámé. – felelte Bill, a szemei még jobban összeszűkültek.
- Miért van az a-
- Kuss! – kiáltotta Bill újra idegesen. – Ne beszélj többet.

A lány összehúzta magát, túl rémült volt, hogy mozogjon. Az ösztönei azt súgták, hogy álljon fel és meneküljön, de tudta, hogy ha megpróbál elfutni, Bill talán… Bele se akart gondolni.

De, gondolta végül, meg kell próbálnia; nem lehet csak egyszerűen feküdni és várni, hogy…

Bill elkezdett fel-le mászkálni, a kezével a hajában, és alkalmanként odapillantott felé. Karina rájött, hogy Bill nem tudja mit csináljon. Teljesen el volt veszve.

Karina csak össze akart omlani és sírni, gyászolni a barátját, de most nem tehette meg. Lehet, hogy nem volt szerelmes Marcusba, hivatalosan alig egy hete jártak, de most már halott volt, Karina pedig kegyetlenül félt. A félelem az egész testében lüktetett, miközben nézte a gyerekkori barátját fel-le sétálgatni Talán épp azt fontolgatta, hogy megölje-e vagy sem.

”Szerelmes belém”, gondolta aztán. „Szeret engem. Akkor nem fog bántani, ugye?”

Remélve, hogy igaza van, lassan talpra állt. A térdei annyira remegtek, hogy biztos volt benne, hogy össze fog esni, de kemény arcot vágott, próbált nem túl rémültnek tűnni. A seb a fején még mindig vérzett, és bár nem érezte, hogy túl komoly lenne, tudta, hogy kötés az kéne rá.

- Bill! – próbálta lágyan, a fiú pedig egyből megfordult, hogy szembe legyen vele.
- Mi van? – vakkantott.
A lány összerezzent.
- Elengedsz? – kérdezte halkan, és kipislogta a vért a jobbszeméből.
- Nem. – mondta Bill azonnal, mintha hülyeséget kért volna. – Nem, azt hiszed idióta vagyok? Szerinted nem tudom mi fog történni velem, ha most csak úgy hagylak elsétálni?
- Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte, Bill pedig ismét bizonytalannak tűnt, mint akit sarokba szorítottak, miközben lassan felemelte a pisztolyt.
- Nem akarom, hogy lecsukjanak. – suttogta. A keze remegett, ahogy a lány felé irányította a pisztolyt. Bocsánatkérésnek hangzott, és Karina látta is az arcán. Bill nem akarta ezt csinálni, nem így tervezte, akármilyen fenyegetőnek is akart látszani. Karina tudta, hogy nem képes megtenni. Ezért tett egy lépést felé.

Lassan elindult felé, és kinyújtotta a karját.
- Add ide a pisztolyt. – utasította nyugodtan, és a szemeibe nézett. Ahogy közelebb ért, észrevett a ruháján valami gyanúsan vérfoltra emlékeztetőd, de erőtt vett magát, és nem ragadt le ennél. Biztos volt rá magyarázat.
- Lépj hátrébb! – szólt rá Bill, a fegyvert legyezve az irányába. – Most!

Kiborult. Karina gyanította, hogy végül be fog következni, de nem erre számított. Azt hitte térdre fog rogyni és sírni kezd, vagy valami, de azt nem hitte volna, hogy tényleg… megőrül? Tényleg ilyen volt? Vagy inkább csak zaklatott? Ez a szó inkább leírja; Karina nem szerette az őrület kifejezést egy mondatban használni Billel. A fiú tekintetében mégis volt valami, ami egyáltalán nem volt normális. Össze-vissza ugrált, zavart volt, mégis éles. Az egész teste remegett, nehezen vette a levegőt, és most megint dühös volt.

- Figyelmeztetlek, lépj hátrébb!

De ahelyett, hogy tette volna, amit mond, Karina tett még ez lépést előre, kicsit felemelve a kezeit.
- Kérlek, tudod, hogy-

Először a lövés jött, aztán a fájdalom, és mielőtt felfoghatta volna mi történik, már a padlón volt, az oldalán lévő, vérző lőtt sebet fogva. A lélegzete is elállt, és sokkoltan nézett fel rá.
- Lelőttél. – suttogta, képtelen volt elhinni.

Bill most még sápadtabb volt, és tágra nyílt szemekkel bámult rá. Az ő tekintete is ugyanolyan rémült volt, mint a lánynak, mintha nem is akarta volna eltalálni, csak figyelmeztetésnek szánta. A pisztolyt még mindig felé szegezte. Apró, alig látható füst szivárgott a végéből, és durván rmegett Bill kezében.

- Én… - levegőért kapott a lány, ahogy próbált beszélni. A vér ömlött belőle a fehér szőnyegre. Próbálta a kezét odanyomni, de a vér még az ujjain is átfolyt. – Bill, terhes vagyok. – nyögte ki kétségbeesetten, remélve, hogy hallja.
A pisztoly kicsúszott Bill kezéből, és a földre hullt nagy koppanással.
- Mi? – suttogta, mintha lassított felvétel lenne.
- Kérlek…
Olvashatatlan arckifejezéssel bámult Karinára.
- A tied. – suttogta a lány, és a könnyei visszatértek, amikor felnézett rá. – Bill…

Bill újra elkezdett mászkálni, előre-hátra, a mellkasa pedig sebesen mozgott fel-le. Élesen, frusztráltan felkiáltott, megragadott egy széket, és a falnak vágta, ezzel leverve több képet is. Karina csak bámulta, a hasából kilövellő fájdalom teljesen lebénította. Mégis próbált mozogni, megpróbált hátrébb kúszni, megtalálni a telefont. Az asztalon volt egy, látta, de el tudta érni?

- Nem. – mondta Bill hirtelen, amikor észrevette mit tervez. – Ne mozdulj. Ne mozdulj, baszd meg! – gyorsan lehajolt, hogy felkapja a pisztolyt, és újra a lány felé irányította. Most még elveszettebbnek tűnt. A keze remegett, a homlokáról cseppekben folyt az izzadtság.

- Nem akarsz megölni! – mondta a lány, remélve, hogy ez tényleg így van. – Tudom, hogy nem. Kérlek, csak… hadd hívjam a mentőket. Elmehetsz, mielőtt ideérnek, nem fogok semmit mondani. Kérlek, Bill. Én… én terhes vagyok.

Egészen eddig afelé hajlott, hogy elmegy a kórházba és abortusza lesz; elvégre még 16 sem volt, a szülei pedig valószínűleg kitagadnák, de most, hogy itt feküdt és talán haldoklott, kétségbeesetten meg akarta menteni a meg nem született gyermekét.

Bill idegesnek tűnt, de valami lassan megváltozott a tekintetében. Térdre rogyott mellette, a pisztolyt lerakta a combja mellé, és a sebét bámulta. Előre nyúlt, megérintette, Karina pedig felkiáltott a fájdalomtól.

- Én… - a felismerés lassan elérte, hogy mit is tett, és visszahúzta a kezét. – Oh, istenem. – ugyanaz a remegő kéz most a lány arca felé indult, ő azonban ijedten elhúzódott. – Én nem… nem akartam…
- Bill, telefon! – könyörgött. A szemeiből hatalmas könnycseppek folytak, a vér pedig ömlött az oldalából.

Túl késő volt bocsánatot kérni, most, amikor már megtette, amikor már tényleg lelőtte, és annyi vért vesztett. Ijesztően sok vért.

- Igen… - suttogta, és pár másodpercig csak bámult rá, amíg felfogta, és a telefonért nyúlt. Az ügyetlen ujjai többször is eltévesztették a számokat, és sokadik próbálkozásra sikerült csak végül jól beírnia. A füléhez emelte a telefont, és Karina haját simogatta, remélve, hogy ez egy kicsit talán megnyugtatja. A nadrágját már átáztatta a vég, de nem érdekelte, nem érezte. Csőlátása volt, és a vére lüktetett a fejében.

- Hello, itt a St. James kórház, miben segíthetek?
Bill egy szót sem tudott kinyögni. Kinyitotta és becsukta a száját, próbálta kimondani a problémát, de a szavak nem jöttek ki. Mit is mondhatna? Hogy lelőtt valakit?
- Hello? – szólt bele a nő. – Hello, minden rendben? Tud beszélni?
Karina a gyenge kezével a telefonért nyúl, és Bill a lány füléhez nyomta a telefont.
- Buckville utca 5. – nyögte ki. – Gyorsan.
Bill megszakította a hívást, Karina feje pedig visszaesett a földre a fáradságtól, a szemei lecsukódtak.
- Ne! – kiáltotta Bill. Az arcát maga felé fordította, a telefont a falhoz vágta. Hallotta, hogy valami összetört, de nem érdekelte. – Ne, ne, ne, kelj fel!

A lány szemei kinyíltak, de szinte alig. Valami olyasmit látott a tekintetében, amiről Bill tudta, hogy sosem fogja elfelejteni. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de akkor a feje oldalra dőlt, a tekintete a semmibe meredt, és akkor… elment.


Bill abbahagyta a beszédet, a hangja a semmibe veszett.

Tom felnézett, és mindketten egymás szemébe néztek, szinte ugyanazzal a nézéssel.

- Nem tudok rá gondolni. – suttogta Bill. – Mert amikor azt teszem, meg akarok halni. És nem érdemlem meg azt a luxust, ezért nem gondolok rá.
- Bill…
- Nem, hagyj beszélni. – mondta, mielőtt Tom befejezhette volna amit mondani akart. – Tudom, hogy  undorodsz tőlem, hogy szörnyű ezt hallgatni, és el akarsz menni, de kérlek… hagyd, hogy befejezzem.

Tom bólintott. A szemei fájdalmasan égtek, de nem hagyta, hogy a könnyei eleredjenek.

Bill mély levegőt vett.
- Inkább hasonlítottam.. hasonlítok, - javította magát remegő lélegzettel. – az apámra, mint amennyire be akartam vallani.


Karina tekintete üres volt, annyira üres, ahogy a semmibe meredtek, és Bill több másodpercre meg se bírt moccanni. Nem tudott gondolkozni; mintha egy vasfüggöny húzódott volna az agya köré. Lebénult, nem érzett semmit. Nem gondolt semmire.

Nézte, ahogy a kezei széttépik az ingjét, a gombok leszakadnak, hogy rendesen megnézhesse a sérülését. Kíváncsian belemártotta az ujját a lyukba, amit a golyó hagyott maga után. A vért végigkente a bőrén, vonalat húzott a mellei közé.

Az ujját körbehúzta a lyuk körül, majd megérintette az arcát. Meglepődött, amikor a bőr vörös lett az ujjaitól. Lágyan a szemhéjához emelte az ujjait, és lecsukta őket, végig simítva az arcát, a nyakát és a kulcscsontját, vörös csíkot hagyva maga után. Lenyűgözte a kontraszt, amit a sötétvörös és a lány tejfehér bőre hozott létre.

A haját kisimította az arcából, a vér hozzátapadt a szőke tincseihez. A saját arcához nyúlt, hogy félrelökje a haját, és aztán eszébe jutott.

Terhes, azt mondta.

Megérintette a hasát, tesztelve, hogy érez-e ott valamit. Az ujját ismét a sebbe mártotta, mintha próbálná elérni a magzatot.

- Csitt, kicsi baba, egy szót se szólj… - kezdte Bill énekelni, mert amikor kicsi volt, az anyja mindig ezt énekelte neki. Az ujját tovább húzogatta a lány hasán. Aranyos képeket rajzolgatott, mint ahogy az anyja festette neki azokat a képeket, amik a gyerekszobájában voltak. – Apu venni fog egy rigót, - folytatta, és elmosolyogott egy kicsit, mert tudta, hogy Karina szereti, ha énekel. Mindig bátorította, azt mondta jól csinálja. – És ha az a rigó nem fog énekelni, apu venni fog egy gyémántgyűrűt. – megállt egy pillanatra a dalban, amíg próbált visszaemlékezni a szövegére. – És ha az a gyémántgyűrű már nem csillog… - a véres kezével a hajába túrt, miközben a gyerekének énekelt. – Apu vesz neked ez távcsövet. – elvigyorodott, büszkén, hogy emlékszik, és tovább simogatta őt, szeretetteljesen. A tény, hogy más halott volt, nem érte el az összetört elméjét.

Bill elméje körül sebesen épült egy fal. Egy fal önmaga és a szörnyű történtek között, és csodálatosan érzéketlen volt. Mintha testen kívüli élménye lett volna, mintha maga mellett állt volna.

Ekkor érkeztek meg a szirénák, és kék fények világították be a szobát kívülről. Hirtelen siető lépteket hallottak, és az emberek utasították, hogy álljon hátrébb. Megfagyott, és feléjük fordult, dühösen. Ki a fenének képzelik ezek magukat, hogy így megzavarják?

Még egyszer rászóltak, hogy álljon arrébb, és fegyvert fogtak rá. Hátrafordult, és szinte fújt rájuk; bántani akarták Karinát, neki pedig meg kellett védenie.


- Nem igazán emlékszem mi történt azután. – mondta Bill halkan. – Az első kihallgatásomra is alig emlékszem, csak hogy ott volt Anne… - a homlokát ráncolta, és próbált emlékezni. – Egy… egy barátja hívta a rendőrséget. – mondta, amikor feladta az emlékezést. – Ott állt az ablak előtt, vagy valami, nem tudom…
Tom küzdött, hogy megtalálja a szavakat.
- De azt mondtad mindenre emlékszel…
Bill bólintott, és nagyot nyelt.
- Nem érted? – kérdezte. – Nem akartam, hogy elmebajra hivatkozva felmentsenek, én… én azt mondtam emlékszem, hogy nem sajnálom, hogy tudom mit tettem, én… - abbahagyta és lehajtotta a fejét, még mindig a rácsokba kapaszkodva.

Nem bírt tovább ott állni, Tom előre lépett, óvatosan elővette a kulcsokat a zsebéből. Becsúsztatta az első zárba és elfordította, amikor pedig hallotta a kattanást, a másikkal is ugyanezt tette. Közben végig Bill szemébe nézett, és amikor kinyitotta az ajtót, Bill hátrébb lépett, hátrébb ment, a karjai pedig bénán lógtak a teste mellett. Olyan megtörtnek és szomorúnak tűnt, hogy Tom csak annyit akart, hogy megölelhesse, de tudta, hogy nem lehet, amíg nem tudja Bill hogyan reagálna rá.

Tom becsukta maga mögött az ajtót.
- De nem tudod. – fejezte be Bill mondatát.
- Nem. – suttogta Bill, a fejét rázva. – Nem, nem tudom. Csak homályosan emlékszem rá… mintha valaki más szemein át néztem volna, én-

- Bill… - Tom óvatosan tett felé pár lépést, amíg alig egy karnyi távolságra volt csak tőle. – Sajnálom. – mondta, és annyit tett ebbe az egyetlen szóba, amennyit csak tudott. Sajnálom, hogy nem hallgattalak meg. Sajnálom, hogy nem tartottam be az ígéretemet. Sajnálom, hogy elmentem. Annyira sajnálom, hogy ez történt veled. Mindent sajnálok.

Látta, hogy érkezik, de nem csinált semmit, hogy megállítsa, amikor Bill hirtelen hátrahúzta az öklét, majd egyenesen Tom állkapcsába ütötte.

- Ezt megérdemeltem. – mondta, bólintott, és az állkapcsát mozgatva egy kis vért érzett a szájában belül. Ekkor még egy ütést kapott, ugyanott, és reflexszerűen tett pár lépést hátra.

Bill egy pillanat alatt rajta volt, és minden porcikáját ütötte, amit csak elért.
- Gyűlöllek! – üvöltötte. – Gyűlöllek! – a hangja remegett, és folytatta az ütéseket.

Végül, Tom megragadta az öklét, és pár másodpercig küzdött vele, amíg Bill le nem nyugodott, levegőért kapkodva. A szemébe nézett.

Tom leeresztette Bill még mindig ökölbe szorított kezét, és erősen szorította, nehogy újra ütni próbáljon.
- Tényleg csak ennyit akarsz csinálni? – kérdezte lágyan, és Bill szemei elkerekedtek. – Gyerünk. – mondta Tom halkan, a hüvelykujjával végigsimítva Bill összeszorított öklét. – Gyerünk…
Érezz valamit.

Próbálta felgyorsítani a folyamatot, ahogy nézte Bill falát széthullni, tégláról téglára. Tom a balkezét felcsúsztatta Bill karján át, amíg el nem érte a vállát. Átkarolta a hátát, és magához húzta, épp amikor Bill arca megtört, a kezét felemelte, hogy megragadja Tom pólóját, és végül, sírva fakadt.