„ … Home, home and dry…”

Tom a konyhában volt, az edényeket mosta. Már majdnem végzett tizenkettővel, és csak három volt vissza. Természetesen, nem most mosta el őket először, és elméletileg már tiszták voltak, de hát soha nem tudni. Ezért Tom mosogatott.

Bill a szobájában volt, valószínűleg aludt. Mármint Tom szobájában. Már majdnem egy éve Bill úgy döntött joga van eldönteni, hogy otthon tölti az éjszakát, vagy Tomnál, nem épp Gustav örömére, akinek a véleménye abszolút nem érdekelt senkit.

Tom még mindig teljesen kiakasztónak tartotta a tényt, hogy Gustavnak ekkora traumát okozott ez, és egész reggeli alatt képes volt dünnyögni miatta. Tom szerint, miután éveken át elviselte az „Oh Gustav” felkiáltásokat Schafer szobájából, egy szava sem lehetett a magánéletével kapcsolatban.

Mindemellett pedig, Bill reggelente nagyon gyengéd volt, talán egy kicsit jobban is, mint kellett volna. Akárhányszor megcsókolta Tom nyakát reggeli közben, nem csak Gustav, hanem még Tom is félrenyelte a müzlijét.

Tom a fejében számolta a poharakat, aztán addig fényesítette az evőeszközöket, amíg nem látta bennük az arcát.

”Free as a bird…”

Gustav úgy döntött meglátogatja a barátait, akik Berlinben éltek, és érettségi óta nem látta őket; Bill pedig aludt. Tom valahogy mégis aggódott kicsit. Próbálta elkerülni ezt a napot, de egyáltalán nem sikerült.

Pár perc, és gyerekek fognak itt rohangálni, és összekoszolják a lakást.

És Bill velük lenne.

Elég nehéz volt bemutatni Billt a szüleinek. És úgy alakult, hogy Bill és a szülei nagyon is jól kijöttek egymással, mert mindegyikükben megvolt az a kényszer, hogy folyamatosan beszéljenek és beszéljenek, ha értitek mire gondolok.

És természetesen, senki nem értette, hogy Bill azért tartotta meg a szalvétáit, mert nem volt hajlandó papírszalvétákat használni. Amúgy meg, a sajátjai szebbek és jobbak is voltak. Na erre mit léptek?

Ami azt illeti, Tom nem hitte volna, hogy a szülei tényleg használni merik majd őket. Ember, ez rossz!

Annak a napnak a nyomai még mindig látszottak a szegény szalvétákon, és bár nem szívesen, de megígérte Billnek, hogy nem fogja eldobni őket. Viszont, titokban, mégis vett újakat. Amiről nem tud, az nem fáj.

”… like a homing bird I fly.”

Valaki átölelte Tomot. Tom összerezzent, a tányér, ami épp a kezében volt, pedig kiesett a kezéből. Szerencsére, Bill elkapta a levegőben. Tom összevonta a szemöldökét.

- Bill! Komolyan mondom, hogy ezt nem csinálhatod akármikor csak kedved van hozzá! – morogta, bár nagyon is örült, hogy maga mellett érezheti Billt.
- Énekeltél?
Tom elpirult. Persze, hogy énekelt. Nem tehetett róla, szeretett dudorászni, amikor takarított. Nagyon, nagyon ciki volt, hogy valahogy Bill mindig rajtakapta.
- Nem. – hazudott Tom. Bill csak nevetett,
- Persze… - suttogta Bill, és elvett egy konyharuhát. Most Tom mosta az edényeket, és Bill próbálta szárítani őket.

Bill egy ideje már próbálta tudatosítani Tomban a mosogatógép létezését, de cserébe csak éles beszólást és egy hét szexmegvonást kapott.

Bill nagyon szerette volna tudni miért van mosogatógép a lakásban, ha nem is használják, de ezek után inkább nem szólt semmit.

Tom egyszerűen kicsit zavarban volt a gyengédség meg hasonló dolgok miatt, és most a szexre gondolok (még ha Tom nem is szerette ezt a szót használni), és Bill nem akarta, hogy az edények miatt még egy hétig ne szexelhessen.

Teljesen szándékosan csinálta. És nem mintha Tom nem tudta volna, hogy szándékosan csinálja.

- Tom…

Tom most Billre nézett.

- Mit szólnál, ha azt mondanám hazudtam, amikor azt mondtam nem én vagyok a kukkoló?
Tom először össze-, aztán felvonta a szemöldökét. Bill kicsit sértődöttnek érezte magát; mindig utálta, ha nem veszik komolyan.
- Hát, most csak viccelsz.
Amikor Bill megrázta a fejét, Tom a szemeit akarta forgatni. Úgy is tett.
- Még a fürdőbe se tudsz úgy elmenni, hogy ne jelentsd be! És mindenen átesel.

Ez igaz volt. Egyik nap, csak hogy a kedves olvasó is értse, Bill a konyhába ment egy pohár vízért, az út közepén nekiment egy széknek, és elesett. Ki a fene nem vesz észre egy széket?!

Annyira azért nem nehéz, emberek.

- Oké, oké. Akkor is, mi van, ha én lennék? Elméleti síkon, akkor is szeretnél még?
Ez kezdett eldurvulni. Tom az ajkába harapott.
- Bill…
- Szeretnél még?
Most Tom úgy érezte, mint akit sarokba szorítottak. Minden visszajött a fejébe, a birkáktól és a Billtől való függőségének félelme.
- Igen…
Ez volt az igazság.

A naplójának 200. oldala; Tom nem bízott túl sok emberben, de ha valakiben megbízott, akkor kitette volna a teljes bélyeggyűjteményét vagy lelkét értük. Tomnak a kettő majdnem ugyanaz volt. Szimbolikus értelemben.

- Mennyire?
Tom a homlokát ráncolta. Ezt Bill most tuti azért csinálja, hogy kényelmetlenül érezze magát. Sikerült is.
- Annyira, hogy azt mondom, ha itt helyben akarnád csinálni, a konyhában, még ha egyáltalán nem higiénikus, valószínűleg akkor is hagynám. – felelte Tom, lehajtott fejjel.

Basszus!

- Szóval mikor jönnek az unokaöcséid? – kérdezte Bill, Tom pedig felsikított, amikor a gumikesztyűjéért nyúlt, hogy levegye őket. - Oké, maradhat rajtad, ha akarod…
- Bill! Nem te vagy a kukkoló, oké? – nyávogott Tom, remélve, hogy a kesztyűje nem sérült meg. – Egy elméleti válasz volt egy elméleti kérdésre, emlékszel?

Valaki megnyomta a csengőt. Tom egyszerűen utálta a csengőt, amit Gustav évekkel korábban vett, de akkor is ki kellett nyitnia az ajtót az unokaöccseinek. Azok a kis bunkók, gondolta. El se tudta hinni, hogy a nővére még mindig 15 évesnek hitte.

Utált bébiszittelni.

Addig is, Billnek szinte bűntudata volt, amiért kételkedett benne. Felesleges volt bevallani Tomnak, ha úgy sem hitt volna neki. A választ, amit akart, már úgyis megkapta. A kesztyűvel kapcsolatos dologra pedig majd később visszatérnek.