Bill karjai Tom pólójába kapaszkodtak, a válla felett, ahogy a nyakába zokogott. Annyira szorította, hogy Tom alig kapott levegőt, de nem próbálta meg lazítani Bill szorítását, hanem még erősebben ölelte magához. Egyik karjával Bill vállát, a másikkal a derekánál tartotta, miközben a fiú hatalmas kínok között sírt ráborulva.

Az összes bizarr dolog közül, ami köztük történt, Tom szerint, ez volt a legbizarrabb. Soha az életben nem gondolta volna, hogy ez tényleg meg fog történni, hogy Bill így össze fog törni előtte Fogalma sem volt mit mondjon, de úgy érezte nincs is rá szükség, hogy megszólaljon. Ezért nem is tette. Nem próbálta csitítani vagy nyugtatni, mert Billnek nem az kellett, hogy abbahagyja. Billnek ez kellett.

Hogy mindketten kényelmesebben legyenek, Tom lassan az ágyhoz manőverezett, és leült. Bill úgy tapadt hozzá, mint egy pióca, levegőért kapkodva, miközben a szívét is kisírta az elveszett emberekért. Tom keze, amelyik addig a vállán volt, most Bill fejénél volt, hogy elsöpörje az arcához tapadt hajszálakat.

Tom úgy érezte szétszakad a rengeteg érzelem, érzés és gondolat között. Bill története megrémítette, sajnálta, pokoli bűntudata volt, de ugyanakkor annyira örült, hogy újra láthatja, újra hozzáérhet, hogy legszívesebben nevetett volna – de ez nem illett volna ide. Majd belehalt, hogy megcsókolja, de az is illetlen lett volna.

Lehunyta a szemét és az állát Bill fejének támasztotta. Fájt neki, hogy sírni látja, és az ösztönei azt súgták, hogy állítsa le, nyugtassa meg és mondja azt, hogy minden rendben lesz; de nem tette ezt. Csak hagyta, hogy magától abba hagyja, sírjon ameddig csak kell, és Tom végig ott maradt mellette.

Próbálta elhessegetni a képeket, amik Bill története alatt jöttek elő, de nehéz volt távoltartani őket. Szörnyű volt már hallgatni is, de amikor Bill befejezte, még annál is rohadtabbul érezte magát. A tény, hogy Bill talán már a bűntett előtt is beteg volt, fel sem merült benne. Azt hitte csak utána jött, a sokk miatt. Nem is gondolt arra, hogy talán maga az ok is ez lehetett. Ahogy ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, még erősebben szorította Bill remegő testét, védelmezően, automatikusan. Ez nem volt jó, semmi sem volt jó. Billnek el kell mondania az igazságot a bíróságon is, hogy a teher csökkenjen a vállán, és a kemény ítéletét is enyhítsék. Tom el sem bírta képzelni milyen lehetett ezt a terhet cipelnie, ilyen mélyen hibáztatnia önmagát, ilyen mélyen gyűlölnie önmagát, hogy még azt sem látta, hogy nem teljesen ő a hibás.

Az anyja egy hiba volt. Egy kibaszott hiba.

Tomnak egyre nehezebb volt visszatartani a saját könnyeit, amikor végigsimította Bill hátát, és nagy erőfeszítés kellett, hogy tartsa magát, amikor megérezte mi van ott. A gerincének minden csigolyáját érezte, szinte fájdalmasan dudorodtak a bőre alatt. Mindig sovány volt, de most szabályosan csontos volt. Mintha Tom bűntudata nem lett volna eddig is elég nagy; most azzal is szembesülnie kellett, hogy Bill fizikailag is leépült.

Itt vagyok veled, itt vagyok veled, gondolta Tom miközben ölelte, és hagyta, hogy a könnyei átáztassák a pólóját, sötét foltot hagyva maga után.

Mozgást hallott az ajtó felől, és amikor Tom felnézett, Anne tekintetével találkozott a kis rácsozott ablakon át. Anne őket nézte, az ujjaival a száját takarta, és a szemei furcsán fényesek voltak. Tom csak bólintott neki, Anne elmosolyodott a keze mögött, visszabólintott, és az ablak elé húzta a sötétítőt, hogy nagyobb magányt adjon nekik, mint valaha.

Fél órával később kezdett Bill zokogása ritkább csuklássá és alkalmankénti szipogássá válni, bár a könnyek még mindig patakokban hulltak. Lesüllyedt, hogy Tom ölében feküdjön, összegömbölyödve, a fejét a combjának támasztva.

Tom nadrágját szorította az öklében, amitől Tom szíve lehetetlenül apró darabkákra hullott. A teste többi része gyenge volt és béna, de úgy kapaszkodott Tomba, mintha az élete függött volna tőle, mintha félt volna, hogy hirtelen elúszik és elmegy. Tom nem tudta, hogy ez tudatos-e vagy sem, de nem számított mi az oka, ő is sírni akart tőle, mert nem szabadott volna idáig fajulnia a dolgoknak.

Végül Tom nem bírta tovább. Bill ökléhez nyúlt, és bár meglepően nehéz volt, kinyitotta az ujjait, és a kezét csúsztatta közé. Bill ugyanolyan erősen szorította a kezét, mint ahogy a nadrágját szorította, és Tom felsóhajtott.

Újabb 15 perc telt el, mire Tom úgy érezte, most már megszólalhat.
- Miért nem eszel? – kérdezte halkan, szinte suttogva.
Kellett egy kis idő, mire Bill megtalálta a hangját.
- Én… én nem tudom. – suttogta, rekedtes hangon, és Tom érezte, hogy az egész teste remeg. – Semmi nem tudok… - mondta, majd pár másodperccel megkérdezte. – Há-hányadika van?
- Nyolcadika.
- Január?
- Nem. – suttogta Tom, és egy rövid pillanatra lehunyta a szemét. – Február.
Bill halkan nyöszörgött.
- Semmi gond. – mondta Tom, és újra simogatni kezdte, hogy megnyugtassa. Eltűnődött Bill mióta lehetett ennyire magán kívül, pontosan mennyi időről is maradt le. – Hoznom kell neked valami kaját. – mondta akkor, újra végigsimítva Bill hátát.- Éhes vagy?
Bill bólintott a combján fekve.
- Oké. – Tom vissza akarta húzni a kezét, de Bill nem engedte. – Hé, - szólalt meg lágyan, és a nedves arcához nyúlt. – El kell engedned, hogy hozhassak valamit.
Bill újra szipogni kezdett, és őrülten rázni kezdte a fejét, még erősebben szorítva Tom kezét.
- Öt perc és visszajövök. – mondta. Megint közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. – Mindjárt visszajövök, megígérem.

Bill csöndben maradt, miután Tom kimondta, és ez mindent elárult arról, hogy Bill mire gondolt.

Nem hiszek neked.

Csak ennyit mondott a csend, és még erősebben szorította a kezét.

Nem bízok benned.

Tom mély levegőt vett, remegve, és megfogta Bill vállát.
- Nézz rám! – mondta, és gyengéden segített neki, hogy felülhessen. – Nézz rám? – kérdezte, de Bill megrázta a fejét, a haja az arcába hullott. – Mindjárt visszajövök. – mondta lassan. – Öt perc, oké?

Kihámozta a kezét Bill ujjai közül, de Bill erre összegömbölyödött, és a karjait Tom térde köré fonta. Tom az álla alá nyúlt, és fejét megemelte.

- Ne! – suttogta Bill szánalmasan, és már csak a látványtól is fájdalom futott végig Tomon. Mit csinált vele? Ez nem Bill volt.

Rájött, hogy ez volt az utolsó. Az álma, ami egyszer régen volt, ahol 4 különböző Bill volt. Ez az az oldala volt, amit még nem látott, de végig ott volt. Sokkal gyengébb volt mint a többi oldala, és sokkal inkább elnyomta.

- Oké, nem fogok. – mondta, és Bill tekintetéből egyből kétely jelent meg; nem hitt neki. – Nem fogok. – ismételte. – De valakinek hoznia kell neked valamit enni. – az aggódó szemeit még mindig Billen tartva, küldött egy gyors sms-t Annenek, hogy hozzon fel egy kis vizet és valami ehetőt. – Oké, - mondta, és visszatette a telefonját a zsebébe. – Nem megyek sehova.
Bill bólintott, és a térdének támasztotta a homlokát.
- Minden olyan rossz. – suttogta megtörten, és hangosan kifújta a levegőt. – Annyira rossz.
- Mi a rossz?
Bill felpillantott, és újra lenézett.
- A fejem… - mondta halkan. – Annyira… kusza. – motyogta. – Egy gondolatot se tudok befejezni… én… - nyöszörgött, és a háta megugrott az elfojtott zokogástól. Tom ösztönösen magához húzta.
- Ne félj. – mondta halkan a hajába. – Túl leszünk rajta.
Bill csendben volt egy darabig mielőtt megkérdezte:

- Leszünk?
Tom bólintott.
- Persze csak ha akarod. Nem hibáztatlak ha nem.
Újabb viszonylag hosszú csend volt.
- Kérdezd meg újra, miután bevettem a gyógyszerem. – mondta végül, és Tom bólintott; majd akkor. Közelebb húzta a mellkasához, és érezte, hogy egy olyan érzés kezd felgyülemleni benne, amit félt megnevezni, attól pedig egyenesen rettegett, hogy ki is mondja; de valószínűleg már hosszú, hosszú ideje ott volt.

Alig pár perccel később halk kopogást lehetett hallani az ajtón, és Tom engedélyt kapott, hogy elmenjen az ágyból, és kinyissa az ajtót. Végig érezte magán Bill aggódó tekintetét, bizalmatlanságát, és őszintén fájt neki.

Kinyitotta az ajtót, épp annyira, hogy lássa Anne-t. Egy tálca volt nála két szendviccsel és egy üveg vízzel.
- Hogy van? – tátogta, miközben Tom elvette a tálcát.
Vállat vont.
- Össze van zavarodva, azt hiszem…
Anne bólintott, komolynak tűnt.
- Rendben. – sóhajtotta, mintha nem is számított volna drasztikus változásra. – Vedd rá, hogy egyen. – biccentett a tálca felé. – És próbált meg beszedetni vele azokat. – mutatott egy kis tálkára, amiben három gyógyszer volt. – Az utóbbi időben semmit sem szedett be.
Tom bólintott.
- Lehetséges… - megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Lehetséges, hogy éjszakára bent maradjak?
Anne elmosolyodott.
- Majd találok valami kifogást. Próbáld meg elaltatni, jó? Szerintem már attól sokkal jobban lenne, ha kapna egy kis kaját, kialudná magát, és beszedne valamit, ami segítene helyre rakni a fejét.
Tom mély levegőt vett, és elvette a tálcát.
- Igen, oké.
- Örülök, hogy visszajöttél. – mondta akkor Anne, és úgy tűnt, könnyek szöktek a szemébe. – Szüksége van erre.

Tom rámosolygott, de a bűntudat megint kezdett eluralkodni benne. Ha nem hagyta volna itt, ez meg se történt volna. Bill még mindig az a Bill lenne, akit ismert, és nem valami megtört árnyéka az egykori önmagának. Elkésett.

Anne biztos megérezte Tom sötét gondolatait, mert azt mondta,
- Ami megtörtént, az megtörtént. – a vállára tette a kezét, mintha nyugtatni akarná, bár nem sokat segített. – Vigyázz rá. – mondta, kicsitt talán kérdőn, és Tom bólintott. Anne még egyszer rámosolygott, és becsukta az ajtót.

- Suttogtatok. – mondta Bill halkan, miközben Tom lerakta a tálcát az éjjeliszekrényre.
- Egyél. – mondta Tom, és végig simította Bill haját. Zsíros volt, összetapadtak a tincsek, látszott rajta, hogy szüksége volt egy kiadós zuhanyra, ezért sürgette, hogy kezdje el az egyik szendvicset enni. Magához vette a közelebbit, és óvatosan beleharapott. Tom végig a hátán tartotta a kezét, a feszült izmokat masszírozva.

Majdnem 20 percbe telt, mire Bill mindkét kis szendvicset megette, mert a gyomra már annyira hozzászokott ahhoz, hogy üres legyen, hogy hányingere volt, ha túl gyorsan akart enni. Amikor befejezte, Tomnak dőlt, lehunyt szemmel. Még mindig remegett.

- Be akarod venni a gyógyszered? – kérdezte Tom halkan. Nem akarta parancsolni, nem akarta, hogy kényszerítve érezze magát. Azt akarta, hogy magától tegye, és nagy meglepetésére, Bill egy cseppet sem gondolkozott.
- Igen.
- Oké. – Tom megfordult, és a kis tálkáért meg az üveg vízért nyúlt. Billnek nyújtotta, aki ekkora már felült. – Lehet jobb lenne, ha… - azt akarta mondani, hogy egyszerre csak egyet kéne, de Bill hátrahajtotta a fejét, és mindhárom gyógyszert egyszerre rakta a szájába, és egy korty vízzel le is nyelte őket. Tom kicsit felnevetett. – Vagy vedd be az egészet egyszerre, a te döntésed.

Bill szemei lecsukódtak, miután vissza rakta a vizes üveget. Jó 10 percen át csak ült ott, nem szólt semmit, és Tom nem tett semmit, csak nézte. Amikor újra kinyíltak a szemei, csak ült, és úgy nézett körbe, mintha keresne valamit.

- Csendes. – mondta halkan, óvatosan végigpillantva a szobán.
- Dolgoznak a gyógyszerek?
Mintha most hallaná először, Bill felkapta a fejét. Jó pár másodpercig csak bámult rá, fel-le nézett rajta. Úgy tűnt kicsit össze van zavarodva.
- Mi - kezdett akkor bele – a fene van rajtad?
Tom az ajkába harapott, mosolyogva.
- Szia. – mondta, a mosolya pedig lassan vigyorrá szélesedett. Ez már sokkal inkább Billnek tűnt. – Igen, ez van rajtam, amikor nem dolgozok.
Bill még egyszer végignézett rajta, üres arccal.
- Hülyén néz ki. – mondta, félig valami undort kifejező hanggal, de nem sikerült hihetőnek tűnni. A hangja még mindig gyenge volt, de legalább megpróbálta visszahozni a régi énjének egy részét, amitől Tomban feléledt a remény, hogy a végén talán minden rendbe jön. Talán nem volt minden teljesen reménytelen.

Bill lassan felnézett rá, és majdnem olyan volt, mintha Tom most látná először, mert valami új dolog volt a tekintetében. Valami olyan sebezhető, ami addig nem volt ott. Közeledtek egymáshoz, de egy centivel mielőtt az ajkaik találkozhattak volna, Bill egy kis sóhajjal lehajtotta a fejét.

Tom nagyot nyelt.
- Már itt vagyok. – mondta. – Nem kell már egyedül lenned többet.
Bill remegve sóhajtott.
- Ezt egyszer már mondtad. – suttogta, újra kerülve a szemkontaktust, és visszahúzódott. – Azt mondtad itt leszel, de hazudtál.
Tom nagyot nyelt.
- Nem tudom mit mondjak. – mondta őszintén. – Tudom, hogy nem elég, de tényleg sajnálom. Nem gondolkoztam…
- Mikor szoktál?
Szomorúan mosolyogva, Tom újra próbálta elkapni Bill tekintetét.
- Azt hiszem igazad van.

Volt egy kis szünet, amikor csak Bill remegő, irányított légzését lehetett hallani; mintha próbált volna nem újra sírva fakadni.
- De hiszek neked. – mondta ekkor Tom, és Bill újra felnézett. Kétely látszott a fénylő szemeiben. – És megbocsátok.

Ha fél éve valaki azt mondja neki, hogy meg fog bocsátani egy gyilkosnak mindenért, akkor valószínűleg behúzott volna neki egyet. Tom nem bocsátotta meg ezeket a dolgokat, nem támogatta a gyilkosság semmilyen formáját, de Billnek talán már réges-rég megbocsátott, csak nem akarta észrevenni.

- Ne. – suttogta Bill, tágra nyílt, riadt szemekkel.
- Igazad van. – mondta Tom, és annak ellenére, hogy Bill kérte erre, mégis összerezzent a szavak hallatán. – Először magadnak kell megbocsátanod. – folytatta Tom. – Bocsáss meg magadnak Bill.
- Nem tudok. – suttogta Bill megtörten, lehajtott fejjel.
Tom tudta, hogy ezt fogja mondani; tudta, hogy ezt fogja gondolni; és úgy érezte meg tudja érteni.

Azért sem hibáztatta Billt, hogy elhúzódott az előbb a majdnem-csókjuktól. Tomnak meg se kellett volna próbálnia, de észre sem vette mit csinált, amíg nem volt már alig pár milliméter köztük. Bill még jobban össze volt zavarodva, mint ő, és Tom tudta, hogy hetek, hónapok, évek is beletelhetnek, mire Bill meg tud bocsátani neki; és volt egy olyan érzése is, hogy ha egyszer kialudja majd magát, és Bill újra visszanyeri önmagát, akkor utána valószínűleg még jó pár ütést fog kapni. Nem mintha Tom nem érdemelte volna meg.

- Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. – szólalt meg akkor Bill, és visszafordult Tom felé. A szemei vörösek voltak és duzzadtak. Tomnak fogalma sem volt miről beszél. – Nem utállak.
- Én se utállak. – felelte Tom azonnal, csak ha esetleg Bill nem jött volna rá.

Megint közelebb voltak, érezték egymás leheletét, és Tom már ettől is teljesen megrészegült. Pontosan erről álmodott minden éjjel Berlinben; csak hogy így üljenek egymás mellett, ennyire közel. Nem arra vágyott, hogy megcsókolja, vagy hogy szexeljenek, hanem erről álmodott, és tudta, hogy ez azt jeleni, az érzései mélyebbek, mint eredetileg gondolta volna.

- Szabad…? – suttogta a szavakat, majd óvatosan megfogta Bill vállát, és közelebb húzta, hogy az ajkaik épphogy összeérjenek.

Bill megfagyott egy rövid pillanatra, de nem húzódott el. Helyette, finoman közelebb nyomta az ajkait Tom szájához, a kezét pedig Tom könyökéhez emelte, és lágyan körbefonta az ujjait a karja körül.

Tomnak ez volt a valaha adott leggyengédebb, legóvatosabb csókja. Olyan volt, mint amikor egy 13 éves nem tudja mit csináljon. De egyben, ez volt a legerőteljesebb is. Mintha több sivatagban töltött nap után végre vizet talált volna; Tom azt akarta soha ne érjen véget.

A szíve mérföld/perces sebességgel zakatolt. A balkezét Bill hajába csúsztatta, és megdöntötte a fejét, hogy teljesen befedhesse az ajkait, és elmélyítse a csókot. Sós íze volt, és Bill ajkai remegtek, ahogy átkarolta Tom nyakát. Úgy húzta magához, mintha azzal egybe akarta volna olvasztani a testüket.

Tom lágyan elfektette az ágyon, és ő is Bill mellé feküdt, de a csókot egy pillanatra sem szakította meg. Színek táncoltak Tom szemhéja mögött; sosem gondolta volna, hogy újra megcsókolhatja majd, és az, hogy Bill arcán újabb sós könnyek szaladtak végig, egyértelmű volt, hogy ő sem hitte volna.

Bill lehelete remegő kis felhőkben érték a száját, amikor elszakadtak, és Tom az ujjaival végigsimította Bill arcát, hogy letörölje a könnyeit. Bill elfordult, zavartan, és a hátára fordult. Mély levegőt vett, és lehunyta a szemeit, Tom pedig követte a példáját, szintén hanyatt feküdt.

Hosszú ideig csak feküdtek ott, szorosan egymás mellett, aztán Tom óvatosan összekulcsolta az ujjait Billével. Szinte visszafojtott lélegzettel várta a reakciót, de Bill nem csinált semmit. Úgy tűnt, a „romantikus” közelségtől való fóbiája eltűnt, most mintha egyenesen sóvárgott volna az érintés után; éreznie kellett, hogy Tom valódi, és nem csak a fejében van.

- Mit akarsz tudni? – kérdezte Bill hirtelen, megtörve a kettejük közé telepedett csendbuborékot.
Tom felé fordította a fejét, és a profilját nézte.
- Miről?
- Bármiről. – felelte Bill, és kinyitotta a szemeit. A hangja még mindig nehézkes volt a sírástól, és úgy tűnt, hangos suttogásnál nem tud feljebb menni. – Mindenről. Tudom, hogy vannak kérdéseid.
- Nem kell…
- De kell.

Tom megnyalta az ajkát, és próbálta felmérni Bill mennyit bírna elviselni, mit kérdezhet. De elég elszántnak tűnt, és tudta, hogy tényleg bármit kérdezhet, őszinte választ fog kapni. Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy nem is tudta melyikkel kezdje.

- Mondok egy példát. – folytatta Bill, amikor Tom már legalább egy perce nem szólalt meg. – Az anyja mindig is utált engem, már gyerekkorunkban is. – megköszörülte a torkát, a szemei a plafonra tapadtak. – Szerintem látott valamit, amit… Nem kedvelte az apámat sem, szerintem megérezte a kisugárzását. A rossz kisugárzását. És az anyám, ő… ő egyre soványabb volt, és úgy nézett ki, mintha folyamatosan sírt volna… és szerintem Karina anyja nem akarta, hogy a lánya… - a hangja elcsuklott, és újra lehunyta a szemét. – Tudod, hogy már majdnem 5 éves lenne? – suttogta, amikor újra összeszedte magát. – A gyerek.
- Bill…
- Mindegy, - folytatta, mély levegőt vett, és ne figyelt Tomra. – Kérdések.
Tom még mindig nem volt benne biztos, de látta, hogy Bill komolyan gondolja.
- Sokkal enyhébben ítéltek volna, - kezdett bele – ha elmondtad volna nekik ugyanazt, amit nekem mondtál.
Nem kellett feltenni magát a kérdést, mert tudta, hogy Bill érteni fogja mire gondol. Nem is kellett sokat várni a válaszra.
- Az apámat meg akartam ölni, emlékszel? – kérdezte halkan. – És újra meg is tenném; azt egyáltalán nem bántam meg. – megállt, a szájába szívta az alsó ajkát és idegesen Tomra pillantott a szeme sarkából. – Nem számít, hogy elmebajra hivatkozok-e vagy sem. Nem úszhatom meg ilyen könnyen csak mert nem emlékszem a részletekre. A vér még mindig az én kezeimen van. Mindegy hogyan tekintesz rá, akkor is én követtem el.
- Ez nem így működik.
- Ez az ahogy én működök. Megérdemlem amit kaptam.
Volt valami furcsa a hangjában, egy másféle zavarodottság, de Tom nem sokat gondolkozott rá, mert abban a pillanatban sok más dolog is furcsa volt Billben. Felsóhajtott. Tudta, hogy most sehogy sem fogja tudni meggyőzni, de még mindig biztos volt benne, hogy nem érdemli meg az életfogytig tartó büntetését.
- Legalább az egész életed itt van előtted, hogy meggondold magad. – motyogta, de nem vette észre, ahogy Bill a homlokát ráncolta, amint ezt kimondta. – Emlékszel, hogy azt mondtad majdnem megölted a cellatársad? – nem akart leragadni a börtönön kívül történteknél; még rengeteg idejük van beszélni, Billnek nem kell mindent egyszerre elmondania.
Bill lassan bólintott.
- Eleve hülye ötlet volt cellatársat adni nekem. – mondta.
Tom megszorította a kezét.
- Szóval mi történt?
Bill felhorkant, de nem mosolygott.
- A seggfej rám mászott. – magyarázta. -  Valami drogos köcsög, gondolom nem bírta a nadrágjában tartani. Azt hitte csak egy kis punci vagyok akit irányíthat.
Tom állkapcsa megfeszült mérgében, ahogy elképzelte az egészet, és hirtelen úgy gondolta, a férfi meg is érdemelte amit kapott. Majdnem felnevetett az elképzelésen, hogy milyen lehetett a férfi meglepett arca, amikor Bill ellenállt és még le is győzte.

Hogy elterelje a gondolatokat, új kérdésre ment.
- Mit festett az anyukád?
Halvány mosoly jelent meg Bill arcán, és Tom esküdni mert volna, hogy a világon nincs is ennél gyönyörűbb dolog, annyira megkönnyebbült tőle.
- Ez érdekel? – pillantott felé gyorsan. – Többnyire absztrakt festményeket. – mondta, nem várta meg a választ. – Színesek voltak, boldogak. Rengetek önarcképe volt, és sokszor festett le ismeretleneket, akikre az utcán figyelt fel. Amikor 10-11 körül lehettem, a képei szomorúbbak lettek. A hangulatát tükrözték, tudod… rengeteg kék és szürke és fekete. Rengeteg síró nő, és sötétséggel körülvett gyerekek. Nem sokan vették már meg őket…
Tom gondolkozott egy darabig, amíg valami ott motoszkált az emlékezetében. Kellett pár másodperc, mire leesett neki mi az: látott már ilyen képet, és pontosan tudta is hol.
- Az én anyám igen. – mondta. Észre sem vette, hogy hangosan is kiszaladtak a szavak a száján.
- Mi?
- Az én anyám igen. – ismételte meg, és újra visszaemlékezett a festményre. Igen, biztos hogy az volt az. – A régi szobámban van, otthon.
Ez furcsa volt, gondolta. Furcsa volt, hogy ilyen módon kapcsolatban voltak; hogy az anyja találkozott Bill anyjával, és megvette egy képét. Talán még látta is Billt, talán egyszer már megnézte a fiút, aki egy nap majd el fogja rabolni Tom szívét, de csak úgy nézett rá, mint egy átlagos gyerekre, és azonnal el is felejtette.
Bill most őt bámulta, kifejezéstelen arccal.
- Az anyukád. – mondta, tágra nyílt szemekkel, aztán elmosolyodott. – Köszönöm. – mondta. A mosolya halványan, de ott volt, és Tom visszafogta magát, hogy ne csókolja meg újra.


A festmény gondosan be volt takarva a hóna alatt, amikor Vivian Trümper kilépett a műteremnek használt garázsból. Az autója felé tartott, amikor valamin megakadt a szeme. Egy fiú ült a verandán, szétterpesztett lábakkal, és a lépcső alatt lévő földben turkált egy zsebkéssel. Dohányzott, füstkarikákat fújt a levegőbe, és volt benne valami, amitől úgy tűnt gondja van. Látta már ezt az arckifejezést gyerekeken; középiskolai tanárként megtanulta már észrevenni, ha a gyerekeket nyomasztja valami.

Bizonytalan volt, nem akarta megzavarni, de azon kapta magát, hogy már el is indult a fiú felé. Volt valami érdekes a sötétbe öltözött srácban.
- Hello! – mondta, amikor elért hozzá. A fiú felnézett a fekete frufruja mögé. Nem köszönt vissza, helyette visszahajtotta a fejét, és még erősebben döfte a kést a földbe. – Épp most vettem meg anyukád egyik festményét.
- Szuper. – morogta a fiú. A hangja még elég magas volt, valószínűleg 13-14 évesnél nem lehetett több.
- Nagyon jó a sminked. – folytatta Vivien. Azt akarta, hogy a fiú újra felnézzen, lenyűgöző szemei voltak.
- Kösz.
Vivian tudta, hogy nem kívánatos vendég.
- Hát, csak köszönni akartam, olyan magányosnak tűntél itt egyedül.
A fiú ismét felpillantott rá.
- Szia.
Vivian rámosolygott, bár a fiú valószínűleg nem vette észre.
- Akkor szép napot! – mondta, majd megfordult, és visszament a kocsijához. Azt már nem hallotta, hogy a fiú azt morogja, hogy nem lesz szép napja.

A festményt valahogy el is felejtette, amíg egy nap, évekkel később, Vivian és Gordon fia elköltözött. Ott volt, a falnak támasztva, a lépcső alatt, és Vivian kicsit rosszul érezte magát, hogy csak ott porosodott, olyan szép kép volt. Amikor kirakta a fia szobájában, azon tűnődött, vajon hol lehetett most az a fiú, akit évekkel azelőtt látott.


- Miért? – kérdezte Tom.
- Mindenért. – suttogta Bill, és oldalra fordult, háttal Tomnak. Tom átkarolta, és közel húzta a mellkasához. 2 hónapja még Bill valószínűleg behúzott volna neki egyet ezért.

Bill megfogta Tom kezét, és a szemei elkezdtek lecsukódni, ahogy az álom végül kezdte elnyomni.

Tom a tarkójának nyomta az ajkait, és egyikük sem mondott már semmit.

Nem kellett, mert a csend mindent elárult.