Amikor Bill másnap reggel felébredt, fogalma sem volt hol van. Perceken át csak feküdt ott, mereven, levegőt is alig vett, amíg eszébe nem jutott mi történt, és hogy amit a dereka körül érez, az Tom karja.

Gyorsan kimászott a szorításból és az ágyból, tágra nyílt szemekkel hátrált. Az előző napra gondolt, és legszívesebben elsüllyedt volna, annyira cikinek érezte. El sem tudta hinni, hogy mi történt, és amikor most Tomra nézett, érezte, hogy a düh forrongani kezd benne, és azt akarta, hogy eltakarodjon. De ugyanakkor, a szíve mélyén tudta, hogy nem tudná elviselni, ha még egyszer elmenne, és ez frusztrálta. Nem akarta bevallani, hogy előző este megkönnyebbült, nagyon is megkönnyebbült, és igazából sokkal jobban érezte magát.

Lassan, de biztosan elindult a fürdőbe, hogy visszafogja magát attól, hogy felébressze és kidobja Tomot. A mosdókagylónak támaszkodott, és a tükörbe nézett, a látvány pedig sokkolta.
- Woah. – suttogta, nagyokat pislogva a saját képe láttán. Olyan volt, mint egy szellem, mint valami rémálom vagy horror film karaktere. Az arca most még beesettebb volt, mint előtte, a szemei duzzadtak és vörösek voltak, a bőre sápadt, a haja pedig szörnyű.

Végigsimította a haját, de a tincsek nem meglepő módon összetapadva maradtak, és tudta, hogy muszáj lezuhanyoznia. Megfordult, összefogta a haját, és a tarkóján lévő tetoválás körvonalait végigsimította. A tükörben nézte, évek óta először.

- Oh, istenem, nem fáj?
- Nem vészes.
- De vérzik. Nem fáj?
Bill nevetett, kicsit erőltetetten.
- Most mondtam.
Karina aggódva mosolygott, a rezgő tetováló tűt nézve, ami Bill nyakánál volt.
- El sem hiszem, hogy ezt csináljuk. – mondta, kicsit szédültnek hangzott. – Őrültek vagyunk.
- Akkor nem ijedtél meg? – vigyorgott Bill, és próbálta elnyomni a nyakában érzett fájdalmat. Ha kimutatta volna mennyire fájdalmas, Karina nem csinálta volna meg, és akkor nem lenne ugyanaz.
- Semmiképp.
A tű tovább rezgett a bőrénél, aztán hirtelen Karina felnevetett.
- Mi van?
- Nem fáj? – kérdezte vigyorogva. – Biztos? Nagyon erősen szorítod a kezem!
Bill csúnyán nézett rá, de végül megadta magát.
- Jól van. – mondta. – Jól van, jól van, kibaszottul fáj. Boldog vagy?
A lány mosolygott, és a hüvelykujjával végigsimította Bill kezét.
- De nagyon jól néz ki, szép lesz.

Bill elvigyorodott, majd felnyögött és összeszorította a szemét, amikor a tű még erősebben érte a bőrét, hogy kiszínezze a részeket, amiknek teljesen feketének kell lenniük. 15 éves volt, Karina csak 14 (és fél – ezt mindig hozzá kellett tenni), a korhatár tetováláshoz pedig 18 volt. Nagyon menőnek érezte magát, hogy megcsinálják, és hogy Karina ismert valakit, aki kiskorúaknak is csinált tetoválásokat. Dupla árat fizettek érte, cserébe a férfi nem mondott semmit, csak hogy ne mondják senkinek, hogy ő csinálta nekik.

- Oké? – kérdezte Karina, és megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. Bill kinyitotta a szemét, és próbálta nem kimutatni a fájdalmat. Dühös volt magára, amiért nem nagyon sikerült.
- Mindjárt kész. – mondta a tetováló művész, és Bill próbálta nem mutatni, hogy megkönnyebbült.
- Mindjárt én jövök. – mondta Karina. Izgatottnak tűnt, ahogy egy szőke hajtincsét elfújta a szeméből.
- Bátor barátnőd van. – mondta a tetováló művész, és Karina újra csak nevetett. Bill próbálta elnyomni, hogy mennyire jó ezt hallani.

Olyanok voltak, mint egy pár.


Bill felsóhajtott, és visszaengedte a haját, hogy eltakarja a tetoválást, ami egykor a barátságukat szimbolizálta, ma már azonban csak az állandó emlékeztető volt annak, ahogyan végezték. Mindig rajta volt. Nem láthatta, de akkor is ott volt, a bőre alatt, és nem tudott elmenekülni előle.

Eszébe jutott a lány, a mosolya, a szeplős orra és a hosszú, csillogó haja; és akkor ott állt, mögötte. Bill a tükörben nézte őt, és látta, hogy a vállára teszi a kezét, de nem érezte az érintését.
- Jól vagy? – suttogta. Tudta, hogy igazából nincs ott, mégis úgy érezte meg kell kérdeznie.
Az illúzió, vagy bármi is volt az, rá mosolygott, és Bill látta, hogy elhalványodik, eltűnik.
- Várj! – suttogta, és megfordult, hogy szembenézzen vele, de eltűnt.
Bill az arcához emelte a kezét. Rájött, hogy éppen egy látomással akart beszélni, és frusztráltan mély levegőt vett.

Kirázta magát belőle, és próbált a jelenlegi problémára koncentrálni. Mert volt egy problémája. Illetve, inkább neki és Tomnak volt egy problémája, már ha Tom maradni akart, és Billnek fogalma sem volt hogy közelíts meg. Legszívesebben inkább meg sem próbálta volna megközelíteni, az igazság előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna, és Bill úgy érezte nem bírná elviselni, ha Tom újra dühös lenne rá.

Az ajkába harapott, amikor kiment a fürdőből és az ágyhoz lépett, ahol Tom még mindig aludt. Egy darabig csak nézte őt, végigmérte. Soha nem látta még az egyenruháján kívül másban, de a hajának sokkal több értelme volt így, hogy látta mihez viselte. Ez a furcsa hip-hopszerű stílusa volt, buggyos gatyákkal és nagy pólókkal, és Bill csak nevetni tudott az elképzelésen, hogy odakint milyen furcsák lennének együtt. Szörnyen néznének ki egymás mellett.

Óvatosan benyúlt Tom nadrágjának zsebébe, és megfogta a telefonját. A lélegzetét is visszatartotta, remélve, hogy nem fog felébredni, és kivette a mobilt. Érintő képernyős volt, fogalma sem volt hogyan kell kezelni az ilyeneket, és kellett pár perc már ahhoz is, hogy egyáltalán kitalálja hogyan kell beindítani, de utána már hamar rájött hogyan kell üzenetet küldeni. A szöveget megírni, na az már igazi kihívás volt.

- Bassza meg. – sziszegett a nem túl együttműködő szerkezetnek, de 10 perccel később végül sikerült elküldeni, és elégedetten sóhajtott fel, a telefont pedig visszarakta az ágyra Tom feje mellé.

Remegve kifújta a levegőt, és leült az asztalhoz, kimerülten. Az előző este minden maradék energiáját leszívta, és úgy érezte attól is képes lenne elájulni, hogy két lábon áll pár percen át. De nem állt szándékában elájulni; arra nem volt idejük.

Felnyögött, amikor pár pillanattal később kopogást hallott az ajtón, és nehézkesen felállt, és lassan odament az ajtóhoz, minden erejét összeszedve, nehogy összeessen. A kilincshez nyúlt, hogy megkapaszkodjon, és pár másodpercig csak állt ott, amíg elég stabilnak nem érezte magát, hogy elengedje.
- Igen? – kérdezte halkan, és hallotta a zárak kattanását, aztán az ajtó nyílását. Nem lepte meg ki állt ott.
- Szia. – mosolygott rá Anne. – Jó megint ébren látni Bill.
Bill csak pislogott, azon tűnődve, Anne vajon mennyi ideig próbált vele kapcsolatot teremteni, és megint kezdett kicsit zavarba jönni. A tudat, hogy az agya több, mint egy hónapot átugrott és mindent kitörölt, nem volt túl jó. A testén viszont érezte; érezte mennyire elhanyagolta az utóbbi hetek alatt, és ez sem volt túl kellemes.
- Ezt kérted. – nyújtotta felé a papírokat, és Bill remegő kezekkel ugyan, de elvette. – Miért?
Bill nagyot nyelt.
- Tom nem tudja. – suttogta. – Azt, hogy…
Anne arca lesápadt.
- De én azt hittem-
- Én is. Biztos átlapozott a.. jó részhez.
Anne a homlokát ráncolta, és összeszorította az ajkait. A szemei kicsit üvegessé váltak, és úgy tűnt, meg akarja érinteni Billt, de meggondolta magát.
- Bill, ez… Mi majd…
- Ne aggódj miatta. – mondta. Az ujjai megfeszültek a mappa körül, és becsukta az ajtót, mielőtt Anne láthatta volna, hogy sírnia kell. Basszus. Amióta először megtörtént, mintha megnyitott volna egy gátat. Anne valószínűleg azt gondolta, hogy ez jó, de Bill még nem igazán tudta eldönteni mit gondol róla. Mindig azt gondolta, hogy az érzéseket, az ilyesmi érzelmeket el kell rejteni, és nem szabad az arcodra írni. Lenézte azokat az embereket, akik sírtak, gyűlölte a gyengeséget, mert nem értette.

Lassan ment vissza a székhez, és leült. A feje kavargott, a látása elmosódott.
- Basszus. – morogta, a tenyerét a szeméhez nyomva. Tudta, hogy nem fog mágikus módon egyik pillanatról a másikra jól lenni, és ezt érezte is. Egyértelmű, épp most látogatta meg egy szellem a fürdőben. Valami rossz volt, valami drót az agyában rossz helyre volt bekötve, és tudta, hogy Tom hibája. Tom átbaszta; elvágta az összes drótot a fejében, gyakorlatilag agyhalottá tette egy egész hónapra. Mégsem tudott annyira dühös lenni rá, mint amilyen más körülmények között lett volna.

Tom ekkor mozgolódni kezdett, és Bill nézte, ahogy felkel, miközben a szíve sebesen dübörgött a mellkasában.

Amikor Tom felkelt, az első reakciója a pánik volt, mert Bill nem volt mellette, de amint sikerült rendesen felébrednie, meglátta őt. Az asztalnál ült, az egyik keze egy szögletes, kerek dolgon pihent, ami az asztalon volt. A tekintetük találkozott, és Tom össze volt zavarodva. Mit keres az Billnél? Miért lenne nála az, ami mindent tönkre tett?

- Valamit tudnod kell. – mondta Bill, megtörve a csendes, és előretolta az aktát.
Tom rosszul érezte magát a papírköteg láttán. Soha többet nem akarta látni.
- Szerintem nem kell többet tudnom. – mondta őszintén, és felült. Jó volt látni, hogy Bill újra magánál van, de az arckifejezése megrémisztette Tomot.
- Ezt tudni akarod. – suttogta Bill. – Kérlek. Én nem mondhatom el.
Tom sóhajtott és felállt, odament, majd leült vele szemben. Az aktára nézett, és nagyot nyelt.
- Muszáj? – még csak kinyitni sem akarta, de Bill nézése azt mondta, hogy igen, muszáj. Még csak sejtelme sem volt mi lehet az, mert félt, hogy jóra tippelne. – Oké. – motyogta, és remegő kezekkel kinyitotta. – Mit kéne látnom? – kérdezte, és Bill csak nézett rá. Látszott rajta, hogy az egész arckifejezése irányított, mintha sírni akart volna. Tom aggódva ráncolta a homlokát, és visszanézett a dokumentumokra, újra végignézett rajta, hogy lássa mit is hagyott ki.

Bill biztosan észrevette, amikor rájött, mert felpattant a székéből valami nyöszörgéshez hasonlító hangot kiadva, és az ablakhoz ment, ahol remegve fújta ki a levegőt.

Semmi sem készíthette volna fel Tomot arra, amit látott. Az arcáról minden érzelem eltűnt, ahogy a feketével nyomtatott szavakat nézte. Pislogott, többször is, remélve, hogy csak képzelődik, de nem tűnt el. Még mindig ott volt.
- Nem… - suttogta, és a könnyek, amikről nem is érezte, hogy összegyűltek, mindkét szeméből hullani kezdtek, anélkül, hogy pislogott volna. – Nem, nem, ez nem igaz… - felemelte a fejét, hogy Billre nézzen, aki üresen bámult vissza rá; az ajkai remegtek, és Tom felugrott a székéből, és odaszaladt hozzá. Az arcát a kezeibe vette. – Bill, nem.
Bill megrázta a fejét, mintha bocsánatot kérne.
- Mondd, hogy ez nem igaz. – könyörgött Tom, hátrafogta a haját, és egyik kezével megrázta a vállát. – Mondd, hogy nem!
- De igen! – kiáltotta Bill zokogva. – De igen…
Tom lehajtotta a fejét, remegve, ahogy a zokogás az egész testét átjárta, és szinte kétségbeesetten kapaszkodott Billbe.
- Miért nem mondtad? – kérdezte a hajába beszélve. Nem tudott gondolkozni, semminek sem volt értelme. Ez nem volt igaz, ez lehetetlen. – Oh, istenem, miért nem mondtad?
- Én…
- Hazudtál nekem, nem? – kérdezte Tom, eltolva magától, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Azt mondtad, hogy-
- Nem hazudtam! – suttogta Bill. – Kérlek, nem hazudtam! – nagyot nyelt, mielőtt folytatta volna. – Azt mondtam, hogy addig leszek itt, amíg-
- Meghalsz? – mondta ki Tom. Erősebben szorította Bill vállát, aki csak bólintott. – Ne mondd ezt! – húzta újra magához. – Ne mondd ezt!
- De igaz. – hámozta ki magát Tom karjaiból, és hátrébb lépett, ahogy kimondta a fájdalmas szavakat. – Halálsoron vagyok.
Hangosan kimondva még szörnyűbb volt. Tom látása összefolyt, és egy pillanatra megsüketült, mintha elájult volna.
- Nem, nem vagy. – suttogta, a fejét rázva. – Nem lehetsz.
- De igen.

- Mikor?
Bill nagyot nyelt, mielőtt kimondta volna.
- Június.
- Oh, istenem… - Tom egyáltalán nem tudta felfogni ezt, és az ablak rácsaiba kellett kapaszkodni, hogy állva tudjon maradni.
Bill próbálta nyugtatni.
- Gyors lesz. – mondta. – Halálos injekció. Olyan lesz, mintha elaludnék. Nem olyan, mintha-
- Állj. – suttogta Tom, és könnyes szemekkel nézett rá. – Ne beszélj.
Bill becsukta a száját apró bólintással, és csak néztek egymásra.
- Neked ez így oké? – Tom hangja annyira remegett, hogy csoda volt, hogy egyáltalán tudott beszélni.
- Igen.
- Hazudsz.
- Amúgy sem számít. – könyörgött Bill, és közelebb lépett hozzá. – Kérlek, csak… maradj velem júniusig, ennyit kérek. Tom…
- Én… én ezt nem tudom elfogadni, sajnálom.
- Tom-
- Nem, nem tudom. – csóválta a fejét. Nem, ez lehetetlen. Ezt nem tehetik, nem most. Sohasem. Nem fogja így elveszíteni.
- Nem tudsz semmit tenni…
- Oh, dehogynem.
Bill rémülten lépett felé.
- Csak gyere vissza! – mondta; valószínűleg rájött, hogy Tom úgy se figyel rá, bármit is mond.
- Vissza fogok, vissza fogok! – húzta vissza Billt a karjaiba, és az orrát a hajába temette, amitől csak újabb könnyek szöktek ki a szeméből. – Nem fogják ezt tenni veled, oké? Nem hagyom nekik.

Bill átkarolta a nyakát, és próbált nem sírni, de nehéz volt, és furcsa érzés. Előtte soha nem érezte, hogy sírnia kell; soha nem értette az embereket, akik szoktak. És most Tom sírt, és Bill maga is közel volt a könnyekhez, és minden a feje tetején állt.

Bill nem tudta mit gondoljon azon kívül, hogy milyen jó maga körül érezni Tom karját, és csak erre tudott koncentrálni most. Ez és a tény, hogy Tomra ez milyen hatással volt, sokkal nehezebb volt, mint amire számított. Ilyen közel akarta tartani magához júniusig, amikor…

- Annyira hiányoztál. – suttogta Tom a fülébe. – Most nem foglak elveszíteni.
Bill válaszolni akart erre, de nem tudott semmit mondani, ezért csak állt tovább, Tom karjaiban, kavargó gondolatokkal, és amikor Tom elhúzódott, látta az arcán, hogy olyan elszántan néz, mint ahogy akkor szokott, amikor valami dolga van.
- Na próbálj.. – kezdte suttogva, de Tom félbevágta.
- Csak… ne beszélj. Oké? Ne.

Bill újra becsukta a száját, lehajtotta a fejét, és Tom még egyszer végigsimította az arcát, majd az ajtóhoz indult. Bill szíve felgyorsult, ahogy nézte Tomot elvenni, és próbálta az irracionális félelmét háttérbe szorítani, mert Tom épp most mondta neki, hogy vissza fog jönni. És nem hazudott újra. Ugye?

Tom elment, végigfutott a folyosón, anélkül hogy bezárná az ajtót, és Bill visszaült, remegve. Gyorsan becsukta a nyitott mappát, és olyan erősen lökte el, hogy lerepült az asztalról és a földön landolt.

Felsóhajtott az üres szobában, és próbálta nem hagyni, hogy az agyának a paranoiás része eluralkodjon rajta, amelyik azt mondta Tom nem fog visszajönni.

Mindenki Tomot bámulta, amikor leért az emeletről, és megtorpant az irodában. Fájdalmasan nagy volt a csend, mintha addig épp róla beszéltek volna.

- Mind tudtátok, ugye? – kérdezte elsősorban Georgra és Andreasra nézve.
- Én próbáltam elmondani. – mondta Georg félénken. – Többször is.
Tomnak leesett az álla, el sem tudta hinni.
- Fel sem merült benned, hogy ez talán olyasmi, amit egyszerűen csak elmondhattál volna?
Georg lenézett az asztaléra, és motyogni kezdett.
- Azt hittem egy jó lecke lehet…
- Egy lecke. – kiáltott fel frusztráltan. Képtelen volt elhinni amit hall, a szemei felvillantak. – Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Basszátok meg. – elfordult, mielőtt még jobban megalázta volna magát, és kisietett onnan, egyenesen Anne irodájába. Az agya még mindig le volt zsibbadva, és remegett, ami a kétségbeesés, rémület és düh keverékének megnyilvánulása volt. Hogy-hogy senki nem mondott semmit Bill halálbüntetéséről? Egyáltalán miért azt kapott?
 
Oh, Jézus, halálbüntetés.

Nem kopogott az ajtón, csak berontott, de Anne nem tűnt meglepettnek. Mintha már várt volna rá.
- Mielőtt megszólalsz, - kezdte nyugodtan, és intett, hogy üljön le. – Bill akarta, hogy ne mondjam el.
Tom állva marad.
- Mi a francért nem akarta? – kérdezte. – És akkor is el kellett volna mondanod!
- Tiszteletben kell tartanom a kérését. – mondta Anne, Tomhoz képest túl nyugodtan. – Mert ha nem így lenne, azzal kettétörném azt a bizalmat, amin olyan sokat kellett dolgoznom. Már a legapróbb dolgokat is árulásnak veszi. Szerettem volna, ha tudod, de nem mondhattam el, amíg ő nem akarta. Értesz?
- Nem. – rázta a fejét Tom. – Egyáltalán nem értelek.
- Ülj le, kérlek! – tette hozzá, és Tom nagyot sóhajtott, de végül tette amit mondott, és megtörölte a szemeit a pólójába.
- Mit fogsz csinálni, - kérdezte, és próbálta visszafogni magát, hogy ne kezdjen üvölteni vagy sírni, pedig nagyon is akart. Most jött vissza 1 hónap után, és egyből azzal kell szembesülnie, hogy Billt pár hónap múlva kivégzik? Nem. Nem! Ezt nem tudta elfogadni. Amikor belegondolt, a szíve úgy összeszorult, hogy úgy érezte bármelyik pillanatban meghasadhat.
- Már azóta próbálom kihúzni ebből, amióta csak elítélték. – mondta Anne. – De Tom, én… - felsóhajtott, és megrázta a fejét. Szomorúnak tűnt. – Azt akarom, hogy reálisan nézd ezt, mint egy profi, nem pedig mint az ő… - nem fejezte be a mondatot, fogalma sem volt minek hívja őket, és őszintén szólva, Tomnak sem. - Nincsenek túl jó esélyei. – mondta. – Ha nem fog előállni a teljes igazsággal, akkor semmi értelme új tárgyalást indítani, és akkor semmit sem tehetek.
- Nekem mindent elmondott. – hajolt előre Tom. – A legutolsó részletig. Anne, nem bűnös, legalábbis nem teljesen.
Anne szemei elkerekedtek. Úgy tűnt nem hitte volna, hogy Bill tényleg ennyi mindent elmondott neki.
- Szerinted mindenki előtt is elmondaná?
Tom tehetetlenül rántotta meg a vállát.
- Talán… Nem tudom. Muszáj lenne, nem? – suttogta. – Mármint… én nem tudom… - összeszorította a szemeit, és érezte, hogy a könnyek végigfutnak az arcán, és lepottyannak az álláról. Most már meg se próbálta megtörölni a szemét. Ki volt borulva, és nem volt értelme leplezni. – Kérhetünk újratárgyalást, ugye? Lehetséges?
- Az ügyvédjével hónapokon át próbáltunk, de hiányzik az ő története-
- Most megvan! – kiáltott fel Tom türelmetlenül. – Ott van a rohadt történeted, menj, szerezd meg!
- Tom, nyugodj le! – mondta Anne, és Tom dühösen fújt egyet. Hiába beszélt úgy, mintha ő nem lenne kiborulva, de Tom nagyon is látta rajta. – Hamarosan felmegyek majd hozzá. Beszélek vele. Rendben?

Tom tovább dühöngött magában amiért Anne ilyen nyugodtan tudott beszélni, mégis bólintott. Lélekben megköszönte valami felsőbb erőnek, hogy nem adta még el a lakását ebben a városban. De nem akart még odamenni, nem akart elmenni innen, még nem.
- Mi van, ha nem lesz újabb tárgyalás? – suttogta.

Anne nem válaszolt.

Bill egyszerre nézett ki jobban és rosszabbul.

A jó oldalról, ébren és éberen jelen volt, követte a beszélgetést, és tudott koncentrálni. A másik oldalról viszont, a bőre sápadt volt, a szemei véreresek és duzzadtak, és olyan megtörtnek tűnt, hogy Anne félt is felpiszkálni a sebeit, de muszáj volt. Bill most megnyílt és kész volt beszélni; ha Anne most nem folytatja, akkor csak idő kérdése, hogy újra bezárkózzon.

Mostanáig nem sokat mondtak, Bill csak beengedte és az asztalnál ültek. Nem volt szokatlan a jelenet, mégis, ezúttal teljesen más volt. Ezúttal tényleg számított. Ezúttal sok múlt rajta.

- Nagyon dühös?
Anne nagyot pislogott.
- Ki?
Bill a tipikus na mit gondolsz ki? nézést küldte felé.
- Oh, nem dühös. – felelte. – Csak feldúlt; szerinte el kellett volna mondanod neki.
- Nem hittem volna, hogy ennyire érdekelné. – vallotta be halkan, a tekintetét az asztalra szegezve. Az ajkába harapott, és kicsit összehúzta a szemöldökét. – Először azt hittem, hogy így fair, érted? – kezdett bele, az ítéletre utalva. – Megértem a gondolatmenetüket, bár szerintem a halállal túl könnyen elengednek. – Anne meg akart szólalni, de Bill megrázta a fejét. – Tudom mit akarsz mondani, de akkor sem tudod megváltoztatni a véleményem. – megállt, és az ölébe tette a kezét. – Vagy talán tudtam, hogy tényleg érdekelné őt. – folytatta ki idő után. Átnézett az asztal felé, nem igazán fókuszált rá, ahogy az új gondolaton töprengett. A szeme sarkából látta, hogy Anne lassan bólint. – Én csak… én nem tudtam hogyan…
- Mikor jöttél rá, hogy ez már nem csak egy játék?
Ezen Bill egy kicsit többet tűnődött.
- Amikor már nem gondolkoztam. – vallotta be végül, halk, bizonytalan hangon. – Már nem gondolkoztam a következő lépésemen; kezdtem elfelejteni mit akarok csinálni. – Bill megnyalta az ajkát. A ráncok a homlokán mélyültek. Már régóta nem csak egy játék volt, még ha meg is próbálta magának az ellenkezőjét bemesélni.

Akkor kezdte elveszteni az irányítást, amikor az ítéletet meghozták, és úgy sejtette azért, mert rájött, hogy már nincs olyan sok ideje, és egy kis része tényleg akart valamit, valami többet, amíg még megkaphatja. Egy belső harc volt; az a fele, aki élvezte a manipulálást, harcolt azzal a kisebb felével, aki valójában csak azt akarta, hogy Tom megcsókolja. Ezt elmondta Anne-nek is, egy kicsit ügyetlenül, és kicsit irritálta, hogy válaszként a nő úgy bólogatott, mintha már rég tudta volna, csak azt akarta, hogy ki is mondja.
- Utána már azt mondtam le vannak szarva a terveim. – mondta, és próbálta nem figyelni Anne arckifejezését. – Nem olyan vicces végigcsinálni, ha pár hónap volna már úgy se leszek itt, hogy lássam a következményeket… Szóval csak mentem az árral, mert hát mi vesztenivalóm van? – eleresztett egy kis nevetést, majd sötét morgással folytatta, - Csak a józan eszem.
- Nem vesztetted el a józaneszed, Bill.
Bill vállat vont. Rengeteg bizonyítéka volt az ellenkezőjére.
- Már most sokkal jobban vagy, pedig csak egy nap telt el. Koncentrálj arra, ami valódi, szedd be a gyógyszereid, és jól leszel.
- Inkább szeretnék tudatlan lenni, amikor mérget lőnek a karomba.
Anne felsóhajtott.
- Még mindig van idő. – mondta. – Még mindig van idő megváltoztatni. – tartott egy másodperc szünetet mielőtt megkérdezte, - Meg akarod változtatni?

Bill mély levegőt vett, és alig észrevehetően bólintott, a saját karjával körbefonva magát. Úgy tett, mintha nem akarná, de félt a haláltól. Félt a pokoltól, és hogy ha odajut, akkor mind ott fognak rá várni, mind a négyen. Nem, javította magát a fejében. Öten. Mind az öten.

- Akkor változtassuk meg.
________________________________

Bill egyáltalán nem nézett Anne-re amikor elmondott neki mindent, amit előtte Tomnak. Nem nézett rá, de tudta, hogy Anne sírt, legalább egy kicsit. Kicsit kényelmetlenül érezte magát akkor, de nem hagyta abba.

Már több, mint egy órája beszéltek róla, és Bill szörnyen érezte magát. Azok a dolgok, amikre még gondolni sem akart soha többet, újra fel lettek tépve, felhasítva, és egy nagy adag sóval megszórva.

- Látod mennyire jó volt ezt a sok feszültséget, felgyülemlett érzelmet kiengedni? – kérdezte Anne. – Előtte soha nem tudtál ilyen nyugodtan beszélni róla. – hagyta, hogy ez leülepedjen benne, hogy gondolkozzon rajta, majd megkérdezte, - Hogy érzel azzal kapcsolatban, hogy terhes volt?
Bill még lejjebb hajtotta a fejét, és Anne látta, hogy az arcizmai megrándultak. Már próbálta korábban is felhozni a témát, ahogy a többi pszichiátere is, de egy szót sem volt hajlandó erről beszélni, mindig csak elküldte őket a pokolba.
- Kísért. – suttogta végül. – Mindig reméltem, hogy hazudott.
- Nem hazudott. – mondta Anne lágyan, és Bill bólintott. Tudta, hallotta a bíróságot; nem egyszer a szemére vetették. – A 15. hétben volt. Fiú volt.

Ezt hallani hatalmas pofon volt. Nem tudta milyen nemű volt, és valószínűleg előtte nem is figyelt volna rá. Most csak bólintott, és összeszorította a szemeit, hogy kizárja a fájdalmat, és próbálta nem elképzelni, a kisbabát, akitől olyan kegyetlenül elvette az élet lehetőségét.

Megöltem a fiam.

Már maga a gondolat is olyan szörnyű volt, hogy legszívesebben megadta volna magának az agya azon részének, ami azt mondta kapcsoljon ki, hogy megállítsa a szenvedést és a kínzó kérdéseket, és hogy egész egyszerűen érzéketlenné váljon. De küzdött ellene, ökölbe szorította a kezét az ölében, és mély levegőket vett.

De volt egy másik gondolat is, ami legalább olyan rémisztő volt.
- Ha felnőtt volna, ugyanolyan lett volna, mint én. – suttogta, képtelen volt tovább magában tartani. – És ő… ő lett volna az anyám, és én… - nem akarta kimondani a szavakat, de Anne értette mire gondol. – Újra ugyanaz a történet lett volna.
- Azt mondod, hogy szerinted, ha még mindig élnének, bántalmaztad volna őket?

Bill hangosan szipogott, és eltakarta a szemeit a kezével. Nem volt könnyű bevallani, de végül bólintott. Tudta, hogy így lenne. Ha nem kapta volna meg a mostani segítséget, azt is tudta, hogy nem is akart volna semmilyen segítséget. Mindig megígérte magának, hogy nem lesz olyan, mint Jörg, de ha visszagondolt a saját viselkedésére, azt látta, hogy pontosan olyan volt, mint ő.

- Ez milyen érzés?
- Szörnyű. – felelte halkan.
- Miből gondolod, hogy így lett volna?
- Mert erre tanított. – mondta automatikusan, megismételve Anne szavait, aki ugyanezt mondta nem sokkal korábban, miután befejezte a történetét. Bill tudta, hogy ezt akarja hallani. – Ez volt előttem a példa, csak ezt ismerem.
- Ez a te hibád?
Megfagyott, amikor rájött, hogy behúzta a csőbe. Becsukta a száját, nem volt hajlandó válaszolni. Ez nem volt fair.
- Az ügyvéded azt akarja majd, hogy hivatkozz elmebajra. – mondta Anne, amikor Bill nem mondott semmit. – Ami azt jelenti, hogy nem lehet büntetőjogilag felelősségre vonni, mert nem tudtad mit csinálsz.

Bill vállat vont. Tudta, hogy meg kell tennie, ha a halálbüntetésből ki akart mászni, de nem volt benne biztos, hogy képes rá. Nem tudta, hogy képes lesz-e kiállni és eljátszani, hogy ártatlan; olyan emberek előtt, akik évek óta többször is hallották, hogy az ellenkezőjét mondja.

- Emlékszel mire kértelek egy ideje? – kérdezte akkor Anne. – Szerinted most meg tudnád próbálni?
A zsebéből egy közepes méretű tükröt vett elő, és átcsúsztatta az asztalon, visszatartott lélegzettel, remélve, hogy fel fogja venni.

Bill a tükröt nézte. A szíve a normálisnál jóval gyorsabban vert a mellkasában, amikor bizonytalanul érte nyúlt. Emlékezett rá, hogy Anne már kérte erre nem is egyszer, de akkor még nem állt rá készen. Még mindig idióta dolognak érezte, mégis felvette a tükröt. Először nem nézett bele, nem akarta a szükségesnél többet nézni magát, de végül a tükör sima felületére emelte a tekintetét. A saját szemeibe bámult, és még ő is látta, hogy valami hiányzott belőlük; valami eltűnt január során, és valami felismerhetetlent hagyott maga után.

- Meg tudod csinálni. – bátorította Anne, és Bill mély levegőt vett. A tenyere csúszós volt az izzadságtól, a szíve dübörgött az idegességtől. Megpróbált megszólalni, de semmi sem jött ki. – Meg tudod csinálni, - ismételte Anne türelmesen. – Emlékszel mit szeretném ha mondanál?

Bill bólintott. A szája olyan száraz volt, mint egy csiszolópapír, és feljebb emelte a tükröt, így a vállait is látta benne. Meg tudja csinálni. Nem fél egy tükörtől, nem fél a saját arcától. Erős, és meg tudja csinálni.

Néha…
 

Az isten szerelmére, csak csináld. Csak pár mondat.

Megköszörülte a torkát, és kinyitotta a száját.
- A nevem, - suttogta, és aztán hirtelen el is akadt. Nem tudta kimondani. Még a saját nevét sem. Mi volt ez, miért nem ment? Lehet, hogy őrült, de semmiképp sem gyenge. Nem gyenge. – A nevem Bill Kaulitz. – szaladtak ki a szájából a szavak, még mielőtt észrevehette volna, hogy beszélni kezdett. Kimondta, és jó érzés volt. Most már csak folytatnia kellett, és a szíve felgyorsult. Melege volt, a feje lüktetett, és a tükör remegett a szorításában. Az idegessége még magasabbra emelkedett, de most, hogy elkezdte, be fogja fejezni. – És… 2006. január 22-én megöltem az apám.. az anyám, a legjobb barátom és.. a barátját. – megállt ismét, remegve. – És én.. – felpillantott Anne-re, aki bólintott, hogy folytassa, ezért visszanézett a tükörre. Beleharapott az alsó ajkába, és sóhajtott, összeszedve a bátorságát, hogy kimondja. – És… - a saját sötét, ijedt szemeibe nézett, és hirtelen elszántságot érzett. Ez a gyenge személy a tükörben, nem ő volt. Nem fog megfutamodni harc nélkül; meg fogja mutatni Tomnak, hogy annak ellenére, amilyennek a helyzet látszott, nem vesztette el minden méltóságát. Összeszűkítette a szemeit, mintha kihívná magát, és összeszorított fogakkal befejezte végül, - És nem vagyok bűnös.