Bill helyet foglalt a repülő első osztályán. Eredetileg másodosztályon ült voltna, de egyszerűen nem volt türelme emberek között nyomorogni, ezért inkább ráfizetett a saját pénzéből, hogy ő maga választhasson ki egy olyan sort, ahol éppen nem ült senki. Ha szerencséje van, senki sem fog mellé ülni.

Ahogy ott ült, és ez előző 12 óra eseményein gondolkozott, a sokkot, amit azóta érzett, hogy visszaért a hotelbe, hamar düh és hitetlenség váltotta fel.

Bill legalább egy órán át céltalanul mászkált a temetőben, hogy adjon egy kis időt Tomnak visszaérni és lehiggadni, mielőtt ő is hazaér, aztán normálisan megbeszélhessék a történteket.

A hotelszobájuk kilincsén látta a „ne zavarjanak” táblát, mielőtt kinyitotta az ajtót. Ez elég szokatlan volt, mert Tom mindig akarta, hogy a takarítók letörölgessenek. Lehet, hogy már nem volt annyira kényes, mint 6 héttel korábban, de akkor sem szerette, ha a szobában, ahol két napig vannak, nem járnak takarítók.

Kinyitotta az ajtót, és bekukkantott a szobába. Arra számított, hogy Tom fel-alá fog mászkálni. Amikor belépett, semmi sem tűnt szokatlannak. Tom ugyan nem volt ott, de minden normálisnak tűnt. Bill cipői az ágya mellett voltak, a bőröndje nyitva az ágya végében.

A szobában Tom fele rendben volt, mint mindig, egy gyűrődés sem volt az ágyneműn, de amikor közelebb ment, Bill észrevette, hogy Tom telefontöltője nem volt a falban, és a fürdőszobai táskája sem volt az éjjeliszekrényen. Bill odament a szekrényhez, és kihúzta a felső fiókot, de üres volt. Kinyitotta a másodikat, de ott se talált semmit. Odament a ruhás szekrényhez is, de amikor kinyitotta, Tom bőröndje nem volt ott.

Bill döbbenten bámult az üres szekrénybe. Tom bőröndje nincs itt, a ruhái nincsenek itt, semmi nincs itt. Tom elment. Amikor Bill magához tért, a telefonhoz ment, és a recepciót hívta. Meg akarta tudni Tom új szobaszámát, hogy számonkérhesse. A méreg csak úgy forrt az ereiben Tom gyávasága miatt.

- Miben segíthetek? – kérdezte a recepciós nő.
- Szeretném ha kapcsolnának Tom Trümper szobájához.
- Egy pillanat. – mondta a nő a telefonba. Bill hallotta, hogy gépelni kezd. – T-R-Ü-M-P-E-R? – kérdezte.
- Igen. – felelte Bill, és próbált nem túl ingerültnek tűnni.
- Sajnálom, ilyen névre nincs foglalásunk.
- Megpróbálná akkor úgy, hogy Jost? J-O-S-T. – Bill összevonta a szemöldökét a kérés alatt. Amíg a recepciós gépelt, Bill azon tűnődött, hogy talán Tom más néven foglalhatott.
- Sajnálom, Jost alatt sincs semmit. Tudok esetleg valami másban segíteni Mr. Kaulitz?
- Csak ha van egy időgépe. – nyomta ki a telefont. Nem foglalkozott azzal, hogy rendesen elbúcsúzzon vagy megköszönje a segítséget.

Lehuppant az ágyra, és elővette a mobilját. Felhívhatta volna Tomot, hogy megtudja hol van, de ez túl kétségbeesettnek tűnt. Bill akart valamit csinálni, de mit? Talán rossz ötlet volt elvinni a temetőbe Georghoz? Tomnak le kellett zárnia, tudomásul kellett vennie, nem az ő hibája és megbocsásson önmagának, de erre nem volt hajlandó.

Bill nyugtalan álomba merült, egyedül, és egyedül is kelt fel reggel. Remélte, hogy mire felébred Tom visszajön, vagy legalább küld valami üzenetet. A telefonját és az e-mailjét is megnézte, de semmi nem jött Tomtól. Semmi értelme nem volt még egy napot Washingtonban töltenie, ezért Bill felhívta a légitársaságot, hogy a jegyét becserélje.

Így alakult, hogy Bill az első osztályon kötött ki, töprengve, dühösen. Képtelen volt elhinni, hogy Tom nem volt hajlandó maradni és megbeszélni; ezért hát elindult haza, vissza a való életébe, Tom nélkül.

Bill nem hívta fel Andreast, hogy szóljon, hogy előbb érkezik. Helyette sorba állt egy taxiért, hogy hazamenjen a reptérről. A barátjának minden segítségét értékelte, de most nem akart senkinek beszélni a Tommal történtekről; egyedül akart lenni.

Amikor belépett a lakásába, körülnézett. Nem volt rendetlenség, de nem volt olyan tiszta, mint amennyire emlékezett. Lepakolta a bőröndjeit, és a konyhapulthoz ment. Andreas az összes postáját odagyűjtötte, amiket Bill nem túl lelkesen nézett végig. Magazinok, szórólapok, és néhány számla, amit Andi befizetett amíg nem volt otthon. Egyik levél sem volt fontos, ezért Bill visszarakta őket és indult a szobájába kipakolni.

Az első dolog amit a naptárjában meglátott, egy találkozó volt, amit David irodájába terveztek. Egy megbeszélés, ahol átadják az összes elkészült képet. Renegeteg képe volt még, amit elő kellett hívni, és postáznia kellett az embereknek, akikkel út közben találkoztak. Rengeteg fotóról megígérte, hogy elküldi, és tudta, hogy ha most elkezdi előhívni őket, akkor egy kicsit elterelheti a figyelmét arról, ami Tommal történt – vagy ami nem történt.

Ami a leginkább zavarta, hogy nem zártak le semmit. Egyszerűen vége lett. Tom kisétált az életéből egy szó nélkül, és ennyi volt. A legrosszabb az volt, hogy hiányzott neki a rohadék, és ezt utálta beismerni. Talán átlépte a határt, amikor elvitte Tomot Arlingtonba, de tudta, hogy igaza van abban, hogy Tomnak muszáj megbékélnie a Georggal történtekkel. Meg kell értenie, hogy az egész nem az ő hibája.

Bill a nappalijában állt és körbenézett. Depizni akart, az ágyban feküdni amíg el nem fekszi minden testrészét, de nem lehetett – nem volt hajlandó. A konyhába ment, a pult alá nyúlt, és elővette a tisztítószereket. Ki fogja takarítani a lakást a padlótól a plafonig, aztán elkezdi a megígért képet előhívását.

A hangszórót maximum hangerőre tekerte, és elkezdett takarítani. Kiürítette a fejét, és csak a dalokra szövegére koncentrált, ami az iPodjából üvöltött.

Két nap leforgása alatt, Bill letakarított minden felületet a hatalmas lakásában és stúdiójában. Minden egyes tárgy helyén volt, csillogott-villogott. Ahogy körülnézett, az jutott eszébe, hogy ’még Tom sem tudna itt hibát találni’.

Bill azonnal megállt. Ez volt az első alkalom, hogy két nap után Tomra gondolt. Azt szerette volna, hogy majd a takarítástól annyira kimerül, hogy majd csak beesik az ágyba és álmatlan álom fogja elnyomni, erre tessék, megint a férfira gondolt. Bill legszívesebben mindent szétvert volna. Ehelyett odament az asztalához, és elkezdte kiválogatni a képeket, amiket Davidnak és a családoknak ígért.

Két teljes órán át dolgozott, amikor hirtelen meghallotta, hogy valaki az ajtó előtt áll. Megállt hallgatózni egy pillanatra, aztán zörgést és kulcscsörgést hallott. Andi nyitotta ki a hatalmas fémajtót, és két óriási szatyorral lépett be. A telefonját a válla és a füle között tartotta, miközben egyenesen a konyhába indult.
- Igen, pár óra és megyek Billért. Csak előtte vettem neki pár kaját, valószínűleg túl elfoglalt volt, hogy a bevásárlás eszébe jusson.

Bill nevetni akart, a barátja észre sem vette. A konyhába ment, és nézte, ahogy Andi elpakolja amit hozott. Amikor becsukta a hűtőt és megfordult, nem túl férfiasan felsikított, és elhajította a telefonját.

- Szia Andi! – nevetett Bill.
- Istenem, Bill, nem is tudtam, hogy itthon vagy. Délutánig nem kellett volna megérkezned, még csak most mentem volna a reptérre érted!
- Két napja jöttem meg. Sajnálom, hogy elfelejtettelek felhívni, de azt nem sajnálom, hogy megijesztettelek, láttad volna az arcod!
- Ja, most legalább 5 évvel megrövidítetted az életem, nagyon szépen köszönöm. – hajolt le a telefonjáért, majd gyorsan beleszólt a hívónak, hogy majd később visszahívja, aztán indult is megölelni Billt. – Hiányoztál ember!
- Jó itthon lenni, már elegem volt a kocsiból, akármilyen nagy is volt!
Bill összefonta a karját, és a pultnak támaszkodott. Andi ekkor végre rászánt egy pillanatot, hogy körbenézzen, és észrevette hogyan csillogott minden.
- Kitakarítottál? – kérdezte ledöbbenve.
- Még a hűtőben is! – felelte Bill büszkén.

Andi kinyitotta a hűtőt, és meglepetten nézte, hogy tényleg milyen tiszta. Körbement a nappaliban, ott is minden a helyén volt. Tudta, hogy a hálószoba mindig egy nagy szemétdomb, de amikor körülnézett, még a szekrényben is szépen összehajtogatott ruhákat látott.

- Csak nem Tom járt itt? – vonta fel a szemöldökét Andi szemtelen vigyorral az arcán. Bill majdnem összerezzent.
- Nem. Tom és én összevesztünk. Elment a hotelból, amikor én nem voltam ott; egyszerűen csak lelépett, egy szó nélkül. Azóta nem láttam és nem is beszéltem vele.
- Azt hittem összejöttetek, mi történt? – egyértelmű volt a döbbenet Andi hangjában.

A páros a nappaliba ment, és Bill mindent elmondott, ami Tom és közte történt. Elmondta a romantikus vacsorát a tetőn, amit Tom szervezett meg direkt kettejüknek. Hogy milyen romantikus és édes volt, aztán a hirtelen vitájuk. Andi egy szót sem szólt, miközben Bill mesélt. Nem tett megjegyzéseket, nem sóhajtozott, szinte levegőt se vett; csak figyelt, amíg Bill abba nem hagyta.

- Szóval felszálltam egy repülőre és visszajöttem LA-be.
- És azóta még csak nem is beszéltetek?
- Egy szót sem. – bólintott Bill.
- Wow. – Andi csendben volt egy pillanatig, amíg összeszedte a gondolatait. – Tudod Bill, hogy szeretlek, te vagy a legjobb barátom, de szerintem most nem volt helyes, amit csináltál. Nem szabadott volna erőltetni, hogy szembenézzen a félelmeivel. Ez olyan, mint amikor egy drogost nem kényszeríthetsz elvonóra. Készen kell állniuk és akarniuk kell, hogy működjön; a legaljáig kell süllyedniük.
- De azt hittem már eljutott odáig, és már kezdett kimászni. Csak segíteni akartam. – Bill tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de összefonta a karját a mellkasa felett. Andreas volt a legjobb barátja, ha még ő sem áll az oldalára, akkor ki fog?
- Tudom, Bill. Jó szíved van, de ezt egyedül kellett volna megtennie. – simította végig a karját támogatásképpen, de tudta, hogy nem sokat segít ezzel. A barátjának összetört a szíve; ki se kellett mondania, mert az arcára volt írva.

Bill a magas épület előtt állt, ahol David Jost irodája volt. Ezen a napon volt a találkozójuk, hogy megbeszéljék az utat és a képeket átadják. Tomnak is itt kell lennie, és ez lenne a 4 nappal korábbi temetős incidens óta az első találkozásuk.

Bill kihúzta magát, és elindult az iroda felé. A recepciós mondta, hogy foglaljon helyet a váróteremben, és David mindjárt megérkezik.

- Bill, szia. Jó látni, hallom jól ment az út. Örülök, hogy nem ölted meg Trümpert.
- Azt hittem inkább azért aggódsz, hogy ő fog megölni engem, David! – felelte Bill műmosollyal.
- Nem, te sokkal szenvedélyesebb vagy, te ölted volna meg őt. Miután felhívtál az ügyvédeddel fenyegetőzve, biztos voltam benne, hogy a projektnek vége lesz. Sikerült elásni a csatabárdod? Most már legjobb haverok vagytok?
- Egyáltalán nem. – felelte kicsit szomorúan.
David felnevetett.
- Hát, akkor kezdjük, nem fog sokáig tartani.
- Nem kéne megvárnunk Tomot? – kérdezte Bill.
- Nem, tegnap már itt volt leadni a cuccait. Mondta, hogy el fog menni Peruba, és nem tud eljönni erre a megbeszélésre. – mondta David teljesen közönyösen. Persze, hogy közönyösen, ő mit sem tudott a Bill és Tom között történtekről.

A meeting többi része összemosódott Bill számára. Ezt követően az összes mondata csak automatikusan jött, ahogy a kérdésekre válaszolgatott a képekkel kapcsolatban. David az összes képet elkérte, amiből a magazin csak 15-öt fog kiválasztani. Ha Billnek volt kedvence, azt most kellett mondania.

Mindössze 30 perccel később, Bill megkönnyebbülten ott is hagyta az épületet. Tudta, hogy Tommal nem fogják egymást megölelni aztán mindent ugyanott folytatni, de akkor is remélte, hogy legalább egy teremben lehetnek. Helyette Tom kikerülte a találkozást, és valószínűleg már pakolt is Peruba.