Bill tetőtől talpig remegett, a szívverése pedig állandó bumm bumm bumm volt a mellkasában. A saját szavai csengtek a fülében, főleg a legutóbbiak, és nagyot nyelt, nehogy elhányja magát. Lerakta a tükröt.

- Ez nem tetszik. – jelentette ki, Anne-re nézve.

- Mi nem tetszik? – kérdezte. Mint mindig, most is azt akarta, hogy ő maga mondja ki a problémát.

- Ez. – mondta, és tudta, hogy valószínűleg látszik rajta, hogy rosszul van. Hányingere volt és hihetetlenül szédült. – Minden. Azt mondani, hogy nem vagyok bűnös. Nem tetszik.
- Te-
- Beleegyeztem, hogy őrültnek vallom magam. – lökte még távolabb magától a tükröt. Most már biztos volt benne, hogy mindjárt hányni fog. – Ebbe beleegyeztem, de akkor is megtettem, Anne. Nem vagyok ártatlan. Halottnak akartam látni Jörgöt, annyira, hogy három másik embernek is el kellett szenvednie a következményeit.
- Van különbség az ártatlan és a nem-bűnös között. – mondta Anne. – Csak szeretnénk csökkenteni a büntetésed.
Bill megvonta a vállát.
- Nem fogok elmenni innen. – mondta. – Nem. – jelentette ki nyomatékosabban, amikor Anne kinyitotta a száját. – Tudom, hogy azt akarod, de nem fogok, felejtsd el. Azon a helyen csak még őrültebb leszek.

Arra gondolt, amilyen az elmegyógyintézet volt a legutóbbi ott léte során, ami szerencsére nem tartott sokáig. Rengeteg pszichiáter, rengeteg beszélgetés, lágy és megértő hangok, és világoskék szobák… Biztos volt benne, hogy ha még egyszer odaküldik, csoportos terápia is lesz. Billnek már a gondolatától is a hideg futkosott a hátán. Ha még egyszer olyan helyre küldenék, tuti megölné magát. Találna rá módot, legalább olyan kreatívan, mint a pletykákban.

Anne felsóhajtott és hátradőlt, rosszalló arckifejezéssel. Billt ez nem érdekelte. Itt fog maradni, és kész.

- Csak azt akarom, hogy… ne jussak pokolra. – mondta. – Oké?
Anne összeszorította az ajkait, ahogy végiggondolta.
- Csak amíg nem fogsz újra irányíthatatlanná válni. – mondta végül, de egyértelmű volt, hogy nem szívesen egyezett bele. – Ha ez történik, jogomban áll az akaratod ellenére is áthelyeztetni.
- Áll az alku.
- Tomnak ez nem fog tetszeni, tudod.
Bill összevonta a szemöldökét, a hányingert egyből elfelejtve.
- Miért, házasok vagyunk? – kérdezte kicsit idegesen. – Ő a férjem? Lehet egyáltalán egy szava is? Elmondtam neki néhány dolgot és máris irányíthat?
- Nyugodj le, tudod, hogy nem így értettem. Tudom, hogy vissza akarod kapni az irányítást, de néha el kell engedned.

Bill összefonta a karját, és kifejezéstelen arcot vágott. Nem tudta mit gondoljon az egészről. Hozzá volt szokva, hogy minden szituációban ő irányítja a dolgokat, és hirtelen most semmibe nem tudott kapaszkodni. Fogalma sem volt hogyan történhetett, de tudta, hogy ez így nem kényelmes neki. Persze, jó volt végre felfedni a történetét, ezt le sem tudta volna tagadni, de minden irányból csak sajnálatot kapott, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Soha nem szerette, ha sajnálják, és most, hogy kezdett újra magához térni, újra rájött, hogy milyen rossz érzés az egész.

Valahogy Anne megérezte mire gondolt.

- Szóljak Tomnak, hogy ma menjen haza?
 

Bill az ajkába harapott. Igent akart mondani, de nemet is. Mi történne, ha igent mond? Mi történne, ha Anne hazaküldené Tomot? Bill nem akarta, hogy soha ne jöjjön vissza, csak azt hogy…

Mit akart?

- És visszajönne holnap? – javasolta Anne, amikor látta, hogy bizonytalan.

Bill azonnal bólogatott. Ezzel a kompromisszummal meg tud békélni. Ha most látná Tomot, vagy felképelné, vagy újra sírni kezdene, és már egyiket sem akarta. Az élete során már így is túl sok embert ütött meg, a sírást pedig szerette volna elkerülni.

- Oké, megmondom neki. – mondta Anne tovább méregetve őt. Bill érezte, hogy a fejében elemzi; minden válaszát, minden mozdulatát, minden apró mozdulatát. – Most jobb lenne, ha lefeküdnél. És vedd be a gyógyszered.

Bill sóhajtott, és újra bólintott. Biztos volt benne, hogy ehhez a mondathoz soha nem fog hozzászokni. A fejét gyógyszerek tartották össze; nem volt túl jó érzés, hogy folyton emlékeztették erre.

Elaludni nem tartott olyan sokáig, mint ahogy Bill hitte. Összesen 3 másodpercbe telt, se több, se kevesebb. Ennyire még soha nem érezte azt, hogy kiszívták volna az agyát; mintha Anne éles fémpálcikákkal böködte volna az idegeit, amik elektromos töltéseket küldtek az egész testébe.

Amikor felkelt, sötét volt odakint, ami azt jelentette, hogy vagy nagyon sokáig, vagy nagyon kevés ideig aludt. A plafont bámulva pislogott, próbált rájönni mennyi idő telhetett el.

- Hé, fent vagy?
Annak ellenére, hogy milyen kedvesen hangzottak el a szavak, Bill majdnem kiugrott az ágyból. Azonnal a hang irányába fordult, a szíve csak úgy kalapált.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni…
Bill csak bólintott és lassan felült, közben kicsit fel is nyögött. Utálta, hogy ennyire ideges volt; hogy ennyire paranoiásan viselkedett.
- Istenem, le kell fürödnöm. – morogta inkább magának, mintsem Tomnak. A haja annyira zsíros volt és összeragadt, mintha nem is a saját haja, hanem paróka lett volna. – Mennyi az idő?
Egyáltalán mit keresett itt Tom? Anne nem mondta neki, hogy menjen haza?
- Majdnem hajnali 4.
- Oké.
- Több, mint 24 órát aludtál.
- Basszus.

Bill el sem tudta hinni, hogy ilyen sokat aludt, de ez megmagyarázta, hogy Tom miért volt itt; egyszer már hazament. Billnek viszont csak pár hónapja van hátra, nem szabadna alvásra pazarolnia. Majd alszik akkor, ha meghalt. Mert hát, valljuk csak be, a bíróság miért hinné el egy szavát is ennyi idő után? Azt fogják gondolni, hogy csak meg akarja úszni a büntetést és ki akarja könyörögni, hogy életben maradhasson. Nem nagyon bízott benne, de ezt se Anne-nek, se Tomnak nem merte mondani. Anne teljesen biztos volt benne, hogy meg tudják csinálni, Tom pedig csak kiakadt volna. Bill egyikük reményeit sem akarta összetörni.

Lassan megfordult, a padlóra rakta a lábát, és felállt. Tom egyből felpattant, hogy segítsen; megfogta a karját, és felsegítette.
- Kösz. – motyogta Bill, és elhúzta a karját. Tom egy szó nélkül elengedte.
- Hogy vagy? – kérdezte Tom óvatosan. – Én… megkértek, hogy adjam oda… - kinyitotta a kezét, és Bill egyből el is vette a pirulákat.
- Kösz. – mondta újra, és elkapta a tekintetét.
- Öm… - Tom megvakarta a nyakát, és megköszörülte a torkát. – Elmehetsz zuhanyozni, megvárlak.

Bill alig bírt ránézni. Megint olyan arcot vágott; azt az aggódó arcot. Valamiért ez is olyan kényelmetlen volt, mint az előző reggel. Minden kint volt, nyíltan, semmit sem rejtett már el, és Bill meztelennek érezte magát. Már nem volt mi mögött elrejtőzni, és most mindketten lábujjhegyen kerülgették egymást, félve, hogy valami olyat mondanak vagy csinálnak, ami szétzúzná a már így is darabokra tört kapcsolatot.

- Igen. – Bill egy pillanatra végignézett rajta. Észrevett valamit, még ha a memóriája kicsit ködös is volt. Tom ugyanazokban a ruhákban volt, amiben 2 napja is. – Kérlek mondd, hogy hazamentél, amíg aludtam. – mondta, és Tom köhögni kezdett, kicsit félénken nézve az aggódó pillantások között. – Istenem, te… - Bill megrázta a fejét. – Miért maradtál? Anne nem mondta, hogy elmehetsz? Tudod, neked sem ártana, ha lezuhanyoznál. Nem haltam volna bele, ha hazamész amíg alszok.
Tom a homlokát ráncolta a szóhasználat miatt, és Bill egyből megbánta, hogy a h-betűs szót használta.
- Nem akartalak megint itt hagyni. – mondta Tom őszintén, és Bill lehajtotta a fejét. Nem tudta hogy érezzen, hogy reagáljon. Legyen mérges? Legyen boldog? Furcsa keveréke volt. – Látni akartam, hogy jól vagy. Amúgy is aludtál, szóval nem zavartalak…

Az igazság, hogy Tom nem végig a cellán belül volt Billel. Anne mondta neki, hogy Bill beleegyezett, hogy új tárgyalást indítsanak, és még abba is beleegyezet, hogy elmezavart valljon – amit már a legeleje óta kellett volna vallania. Szóval amíg Bill aludt, 70%-ban Tom vitatkozott a főnökkel és minden más vezető rendőrrel az épületben, hogy beleegyezzenek Bill ügyének újranyitásához, hogy újratárgyalhassák a történteket.

Senki nem mondta biztosra, hogy megengedik, de néhányukat érdekelte volna a teljes igazság, és ez már jó volt kezdetnek.

Ha a bíróságnak van egy kis szíve, akkor ejtik a halálbüntetést, Billt remélhetőleg áthelyezik egy elmegyógyintézetbe, és az sokkal jobb lenne, még akkor is, ha Tom csak korlátozottan láthatná Billt. Akkor legalább kiengednék Billt, amikor jobban lesz, és már nem fogják ön- és közveszélyesnek tartani.

Bill mély levegőt vett.
- Hát, jól vagyok. – felelte végül elutasítóan, és elfordult. Tom felismerte az arckifejezését, és a figyelmeztető jelek azonnal megjelentek.
- Ne. – mondta, a fejét rázva. – Ezt nem csinálhatod, ne zárj ki.

Tom tudta, hogy Billnek minden oka megvan, hogy össze legyen zavarodva, és arra is oka volt, hogy ne akarja Tomot ilyen gyorsan a személyes terében érezni. Még mindig dühös volt, kimerült, és Tom nem is akarta olyasmibe kényszeríteni, amire még nem állt kész. Csak az, hogy… halálsoron volt. Még mindig nem sikerült teljesen felfognia; még most sem, hogy már órákon át beszélt erről különböző emberekkel. Csak közel akart hozzá lenni, és ezerszer bocsánatot kérni. Nem akarta, hogy újra elváljanak.

Bill ismét mély levegőt vett, képtelen volt gondolkozni.
- Én csak… Kell… - hely, idő, tér… - Le kell zuhanyoznom. – sóhajtott, és a fürdő felé ment. Bill nem tudta hogyan csinálja; az egész nyíltság és törődés dolgot. Nem tudta hogyan kell; kényelmetlenül, kellemetlenül érezte tőle magát. Nem az, hogy nem örült, amiért Tom újra itt van, egyszerűen csak… kellemetlen volt. Az igazság, hogy képtelen volt Tom szemébe nézni.

- Itt várlak.
- Jó.

Bill amilyen hamar csak tudott besietett a fürdőbe, becsukta az ajtót, és hosszan felsóhajtott. Nem akarta, hogy ilyen kínos legyen minden, mégis az volt, legalábbis számára. Mindig élvezte, hogy mekkora ereje van az emberek felett, és most, a titkai nélkül, erőtlennek érezte magát, és fogalma sem volt hogy szerezhetné vissza azt az erőt.

Elment a tükör előtt, anélkül hogy belenézett volna; levette a ruháit, és a sarokba dobta őket. Épp be akart lépni a zuhany alá, amikor lepillantott, és észrevett valamit alatta csillogni. Lehajolt, és felvette.

A nyaklánc.

Csak bámult rá, mindenre amit jelentenie kellett volna, aztán a mosdókagylóba dobta, képtelen volt tovább nézni. Olyannak tűnt most, mint a tetoválásai, mint egy vicc. Tom itt volt, de az ígéretei már jelentésüket vesztették. Összeszorította a fogait, és a zuhany alá lépett. Olyan forróra nyitotta a vizet, amennyire csak lehetett, hátradöntötte a fejét, és hagyta, hogy a hosszú haját átáztassa. Nem emlékezett rá, hogy az utóbbi hónapban fürdött volna, és szörnyű szégyenérzettel arra gondolt, hogy valaki segített-e neki. A gondolattól visszatért a hányinger, ezért inkább próbálta el felejteni ezt. Ne gondolj rá.

Megfogta a sampont, és nagy adagot, legalább a tubus felét a kezébe nyomta, majd a hajába dörzsölte. Összeszorította a szemeit, miközben a víz kimosta a koszt és a zsírt a hajából. Jó érzés volt, úgymond lemosni ezt az őrületet – gondolta sötét kacajjal. Kár, hogy nem volt annyi forró víz, ami teljesen lemoshatta volna.

20 perccel később mászott ki a zuhanyfülkéből. Megfogta a törölközőt, ami a sarokban lévő székre volt kiterítve, és megtörölte a haját. A tükörben találkozott a saját tekintetével, és akár akarta, akár nem, végigpillantott az egész testén.

- Kibaszott undorító. – jegyezte meg, és elfordult a kilátszó csontoktól és hamuszürke bőrtől. Hát, ez a vége, ha nem eszel. Megfordult, a tiszta ruháit keresve, de megfagyott, amikor rájött, hogy egyet sem hozott be a fürdőszobába.  – Basszus. – morogta. Innen nem fog kimenni, amikor így néz ki. Egy darabig az ajkát harapdálva, a víz csöpögött a hajából a padlóra, aztán végül megemelte a hangját. – Tom?
A válasz azonnal érkezett, mintha Tom várt volna rá.
- Igen?
Bill mély levegőt vett, mielőtt kimondta.
- Menj a szekrényhez, és hozz nekem valami ruhát. – csönd. – Most.
Tom felnevetett.
- Azonnal.

Bill karba tett kézzel várakozott; nem tetszett neki, hogy ez milyen sokáig tart. Ha ennyi idő kell, az csak azt jelentheti, hogy Tom nem csak a sima narancs póló és nadrág kombót veszi elő. Tom a normális ruhái között válogat. Bill az orrát ráncolta, de nem mondta Tomnak, hogy ne csinálja, mert előtte tényleg nem mondta neki, hogy mit akar.

- Nem divatbemutatóra készülök, siess. – morogta végül, épp amikor egy kis kopogást hallott az ajtón. Kinyitotta, épp annyira, hogy a keze kiférjen. Megragadta a ruhákat, behúzta a karját, és becsukta az ajtót. Megnézte őket, és alig bírta elnyomni, hogy ne nyögjön fel.
- Tom, ez a póló fehér. – mondta. Próbálta nem olyan hangsúllyal, hogy panasznak tűnjön, és a többit a földre dobta. Nem volt válogatós a ruhákban. Most már nem.

De fehéret?

- Ha nem tetszik, kereshetek egy má-
- Nem, jó lesz. – vágta rá Bill, és már fel is húzta a pólót. Lenézett, és felvett egy fekete boxert. Kicsit kínosnak érezte, hogy Tom választott neki alsóneműt is. Szeretett volna valami szellemeset visszaszólni, de teljesen üres volt. Amikor nem volt célja azzal, amit csinált, úgy érezte, mintha csak céltalanul kóborolt volna. Azt sem tudta hogy beszéljen most Tommal, milyen hangnemben. Tom egyáltalán mit várt tőle? Mit akart tőle?

A nadrágra nézett, egy sötét farmer volt. A fogait csikorgatva vette fel őket. Grimaszolva vette észre, hogy a dereka körül kicsit bő volt, pedig 16 évesen hordta utoljára, és ha mást nem is, de ezt legalább szűkebbnek kellett volna éreznie.

Kisimította a pólóját, de ahogy az ujjai végigmentek a bordáin, megremegett és elrántotta a kezét. A haját még egyszer áttörölte a törölközővel, és beletúrt. Most legalább újra emberi lénynek érezte magát; kipihentnek, tisztának, rendbe szedettnek.

Mielőtt kiment volna, a nyakláncot kiszedte a mosdóból, a zsebébe rakta, majd kinyitotta az ajtót. Azt nem tudta mit akar vele, de attól még vitte magával.

Próbálta nem kimutatni mennyire kényelmetlenül érzi magát miközben az ágyhoz ment, el Tom előtt, aki az asztalnál ült. Nem értette; hova tűnt az önbizalma? Az eszével együtt elvesztett mindent? Nem vesztett még eleget?

Tom őt nézte, és Bill ezt nagyon is tudta. Forró tűzként érezte magán a tekintetét, ami égetett.
- Jól állt. – mondta akkor Tom, hogy megtörje a szörnyű csendet. – Fehér.
Bill összerezzent. Erőltetett. Annyira erőltetett.
- Tom…
- De nem teljesen fehér, van minta is rajta.
- Kérlek.
Tom felsóhajtott.
- Nem tudom mit mondjak. – vallotta be..
- Hát, én se.

Az ezt követő csend még rosszabb volt. Bill legszívesebben ott helyben ásott volna egy lyukat amiben örök időkig elbújhat. Volt már előtte is kínos csönd köztük, de egyik sem volt ilyen. Bill azt kívánta bár képes lenne odamenni és a vállára dönteni a fejét, de valami megállította. A fürdés többet segített neki, mint gondolta volna; még többet, mint az alvás, és sokkal tisztábbnak érezte magát.

Végül, Tom szólalt meg, kicsit habozva.
- Miért nem mondtad el?
Bill felnézett a vizes tincsek között. Megnyalta az ajkát, és megkérdezte.
- Maradtál volna? – ezt már korábban is meg akarta kérdezni, de nem tette, mert bármi is lett volna a válasz, szarul érezte volna tőle magát.
Tom nyilvánvalóan meglepődött a kérdésen, de bólintott.
- Tudod, hogy igen. – mondta, a homlokán pedig halvány ráncok voltak, amik azt mutatták, hogy szerinte Billnek ezt tudnia kellett volna.
Bill nagyot pislogott, és a fejét kezdte csóválni.
- Nem tudok hinni neked. – mondta halkan, megbánva, hogy egyáltalán megkérdezte. – Engem próbálsz hibáztatni? – tudta, hogy nyíltabbnak kellett volna lennie a dolgokkal kapcsolatban, főleg ezzel, de amit Tom mondott, nem volt fair. Bill elég sokat beszélt már Anne-nel hogy tudja; nem kell még több dolog miatt bűntudatot éreznie.
- Én nem… én nem úgy gondoltam… - kezdett Tom dadogni, de Bill félbeszakította.
- Mindegy, Tom. – dörzsölte a homlokát. Már belefáradt ebbe, a fejfájása pedig egyre csak nőtt.

Lehunyta a szemét, és abban a pillanatban rájött, hogy végzett ezzel. Le van szarva, hogy csak pár hónapja van vissza, ennek vége. A feje azt mondta elég, a teste azt mondta elég – kellett neki egy kis szünet. Vissza kellett nyerni a józan eszét, és ez egyáltalán nem segített.

Felállt, és az asztalhoz ment. Tom szemébe nézett, miközben kivette a nyakláncot a zsebéből. Azt akarta, hogy Tom is lássa mennyire komolyan gondolja, és ezt úgy tudta csak, ha minden érzelmet lemos az arcáról. Az ezüstláncot az asztalra rakta, és lassan Tom felé csúsztatta.

- Ezt vidd magaddal kifele menet. – mondta, továbbra is a szemébe nézve.
- Bill… - kezdte Tom a fejét csóválni. A nyaklánc és Bill között jártatta a tekintetét, elkerekedett, könyörgő szemekkel. – Sajnálom, nem akartam-
- Nem. – mondta Bill, és hátrébb lépet. – Ne akard, hogy ezt csináljam. – mély, remegő lélegzetet vett, összeszedve minden maradék bátorságát. – Muszáj, kell hogy… - lehunyta a szemét, frusztráltan, és az orrán át mély levegőt vett. – Össze kell szednem magam. – fejezte be, és újra kinyitotta a szemét. – És egyszerűen nem megy… nem megy, ha te is itt vagy.
Tom lehajtotta a fejét. Felállt, megfogta a nyakláncot, és a zsebébe rakta.
- Nem foglak semmire kényszeríteni. – mondta halkan. Billnek egyre nehezebb volt tartani magát. Tom talán észrevette a zavarát, talán nem, de elindult.

Bill szíve a torkában dobogott.

Az ajtó zárai kattantak, léptek hallatszottak a folyosóról, és Bill ott maradt az egyszerre kísértő, és egyszerre felszabadító csendben.

Még mindig nem tudta, hogy helyesen lépett-e, de egyelőre pont erre volt szüksége.

Tom visszakapta a munkáját, de csak éppen hogy. Bäcker semmiképp nem akarta, de Gordon felhívta, és Tom bele se akart gondolni mivel győzhette meg, hogy a fia visszakapja az állását. Tom látta a nőn, miközben aláírta a szerződést, hogy nem akarta visszavenni, de nem tudott konkrét bizonyíték találni Bill és Tom helytelen kapcsolatára. Senki nem mondott semmit, még Andreas sem. Még a Bill emeletén lakó többi rab is azt mondta, hogy semmi szokatlant nem vettek észre. Tomnak fogalma sem volt honnan jött ez a hatalmas támogatás, de már amúgy sem számított. Bill egyértelműen kimondta: már nem akarja.

Tom ismét csak távolból nézte Billt, és ez talán még fájdalmasabb volt, mint teljesen távol lenni. Ott volt, egy teremben, de nem érhetett hozzá, még csak hozzá se szólhatott.

Nézte, ahogy Bill ebédel, még mindig távol ülve a többiektől, és Tom csak sóhajtani tudott. Bill egyszer sem nézett rá, pedig tudta, hogy ott van.

Még csak két nap telt el, de most két nap is sok volt.

Az ügyével kapcsolatban még mindig folytak a megbeszélések, és volt rá esély, hogy újra bíróság elé viszik. Ha nem…

- Szia.
Tom elfordult Billtől, visszahozta a gondolatait a valóságba, és biccentett Georgnak.
- Hogy állnak a dolgok?
- Lehet, hogy lesz még egy tárgyalás. – mondta, és visszafordult Billhez.
Georg elmosolyodott.
- Az jó.
Ott álltak egy darabig, beszélgetés nélkül, amíg Georg meg nem kérdezte:
- Szóval, pontosan mit is mondott?
Tom felsóhajtott, és megrázta a fejét.
- Valamit arról, hogy nem tud jobban lenni, ha én is ott vagyok. Nem tudom ez mit jelent, de ja… ezt mondta.
Georg hümmögött, és bólintott.
- Hát, talán igaza van.
Tom felé fordult.
- Miben?
Georg vállat vont, és elkapta a szemét a rabról.
- Te magad mondtad, hogy megváltoztattad őt, vagy mi. Gyengébb melletted.
Tom csak pislogott.
- Szóval tényleg miattam őrült meg. – mondta, és lehajtotta a fejét. Bill mondta neki korábban, hogy erősebb gyógyszerre van szüksége, de azt mondta, hogy nem csak miatta. Talán mégis. Talán Tom mégsem volt neki olyan jó. Hosszú távon, talán Tom még ártott is neki. Zavaros volt. Mindenki azt mondta, hogy Bill jobban lett miatta, és eddig ő maga is ezt gondolta, de most kezdte másképp látni.
- Talán csak meg kell találnia a középutat. – mondta Georg. – Tudod, a… - megköszörülte a torkát, és elég bénán próbálta utánozni Bill kemény arckifejezését. – És a… között. – mutatott Billre, aki az asztalnál görnyedt, a villáját fogva.
- Lehet. – mondta Tom halkan. – Remélem sikerül, mielőtt… - nem akarta kimondani; még csak bele sem akart mondani, de az igazság, hogy lehet nem fog sikerülni nekik. És ha tényleg nem, akkor nem akarta, hogy ilyen legyen köztük a helyzet. Ha így alakulna, Billnek el kéne végre fogadnia a jelenlétét.

Nem tudta elhessegetni az érzést, hogy az időt vesztegeti. Az időt vesztegeti munkával, mindennel, amit Billel is tölthetett volna, vagy azzal, hogy kihúzza a szarból. De Tom tudta, hogy most már mindent megtett, amit lehetett, és most már Anne is. Most már más embereken múlt, hogy a sorsuk felől döntsenek; már nem az ő kezében volt.

Anne viszont azt mondta, hogy nagyon valószínű, hogy az ügyet újra megnyitják. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi volt a gyilkosságok hátterében, már csak a saját kíváncsiságuk kielégítése miatt is. Ha pedig, mégsem jönne ez össze, akkor ki fognak találni egy B tervet, és ha kell, egy C tervet is, és ha kell, az egész ábécén végig fog menni. Bill nem fog meghalni, nem a szeme előtt.

Tom szemei ismét a rabra vándoroltak, és vágy töltötte meg őket. Ott akart lenni, vele akart lenni és újra megmosolyogtatni. Minden sokkal jobbnak tűnt, amikor Bill mosolygott.

- Szerinted abba kéne hagynom? – kérdezte Tom, a kollégája felé fordulva. – Mármint, most már jobban van, talán megtettem amit lehet, és most már…
Georg felvonta a szemöldökét.
- Ő több, mint egy hónapot várt rád. – mondta. – És te nem vagy hajlandó pár napot várni rá?
- Ez… nem… - mondta Tom lassan, a fejét csóválva, de Georgnak igaza volt. Ma miért volt ennyire okos?

Georg vállon veregette, és ott hagyta, érezvén, hogy Tomnak most kell egy kis idő gondolkodni.

Tom visszafordult Bill felé, és úgy látta, mintha Bill gyorsan elkapta volna a tekintetét, mintha őt bámulta volna; de valószínűleg csak képzelődött.