Tom nem találta a szavakat. Eddig egyetlen festménye sem okozott neki ekkora bajt, egyetlen festménye sem bántott meg valakit ennyire. Grimaszolva nézett a földön heverő portréra, és azon tűnődött, Bill hogy érthette, amit mondott, és miért borította ki ennyire. Tom csak annyit tudott, hogy szeretett volna jobb viszonyban lenni Billel, meg akart érteni. Azt nem tudta, hogy pontosan miért is akart békülni, de így volt. Ráfogta hogy azért, mert Bill inspirálta és kész.

Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogyan vehetné rá Billt, hogy újra szóba álljon vele. Két dolgot tudott. Először is, Billt sosem látták, legalábbis Tom sosem látta még Starbucks kávé nélkül, és viszonylag közel volt is egy Tom lakásától. A második, amiben Tom egészen biztos volt, hogy Bill gyakran evett a Sushi Tokyoban, tekintve, hogy az első összeütközésük során is épp az étteremből jött ki.

A Sushi Tokyo tulajdonosa Tom festményét előző este rakta ki, szóval Bill valószínű, hogy minden nap, vagy minden másnap elment oda. Szóval, ha Tom visszarakatja a képet, talán Bill vissza fog jönni, vagy Tom talán „véletlenül” összefuthat vele holnap ebédidőben; ha Bill visszamegy.

Bill utolsó szavai összezavarták Tomot. Azt mondta, kihagyta Bill arcának legfontosabb részét; ám amikor Tom a képre nézett, nem látott semmi hiányosságot. Még a szája alatt lévő kis szépségpöttyre is emlékezett. Zavartan rázta a fejét. Talán rossz színekkel rajzolta le Billt, talán rosszul értelmezte az érzéseit. Talán most hirtelen rosszul látta az auráját? Kezdte elveszíteni a tehetségét?

Miután az üres kávésbögréjét letette az asztalra, Tom felvette a képet a földről és lerohant a sushi bárba. Meg akarta kérni a tulajt, hogy rakja vissza a képet, és remélte, hogy Bill megint vissza fog jönni. Könnyebb volt, mint egész nap várni, hogy Bill mikor jelenik meg a boltban; attól egy kicsit amúgy is úgy érezte volna, mintha kémkedett volna utána.

- Szia Tom, hogy s mint? – kérdezte a tulajdonos vidáman, amikor Tom a pulthoz ment.

- Szia! Nézd, ezt vissza kéne tenni – nyújtotta oda a képet, a tulajdonos pedig összevonta a szemöldökét.

- Megint? De épp most vette meg – mutatott a portréra.

- Igen, tudom, de nálam hagyta. Csak tedd ki, ne add el, és mondd meg neki, hogy jöjjön át hozzám, és akkor leveszem.

- Ezt nem tehetem, Tom.

- Kérem, Mr. Sato? Tudom, hogy sokat kérek, de nagyon fontos lenne, és nagyra értékelném!

- Oké, oké, vedd úgy, hogy egy kis segítség a legjobb bérlőmnek – kacsintott rá Mr. Sato, majd újra visszatette a művészek falára. Tom hálásan rámosolygott, biccentett a főbérlőjének, majd visszament a vakító fények és rohanó gyalogosok világába.

Gyönyörű nap volt. A fejében lévő frusztrált és aggódó érzéseket arany napfény és élénk zöld színű fű látványa váltotta fel. Tom mindig úgy gondolta, hogy a frissen lenyírt udvarok az épületek között olyanok, mint egy patchwork munka foltjai. Az utcák rikító szürkék voltak, szinte vakítóan fényesek, ahogy visszatükröződött az útról a fény. Az ablakok fénylettek, a levegőnek pedig friss virág és eső illata volt.

Úgy döntött elsétál a művészstúdióba. Túl szép volt a nap, hogy ne használja ki. A festményei és az eszközei ugyan nem voltak vele, de nem is volt rájuk szüksége. Ma csak nézni akarta a többi alkotót. Gyakran gondolkozott azon, hogy mások honnan merítették az inspirációt, mi indította be a fantáziájukat; másoknak nem volt ott Bill – bár, sajnos, Bill neki is csak ellensége volt.

A levegő segített neki kicsit megtisztítani a fejét a nap kellemetlenségeitől. Egyedül arra tudott csak gondolni, hogy fogja-e újra látni Billt. Tudni akarta, hogy mit hagyott ki a képeiből. A kérdés ott lebegett a feje körül, mint egy rossz álom, elszigetelve a gyönyörű világot körülötte, és elzárta attól a varázslattól, amibe a többi művész el tudott merülni.

Tom hangos dörömbölésre ébredt. Biztos elaludhatott valamikor a kora reggeli meditatív állapotában. Kiugrott az ágyból, összefogta a hajfonatait, és elmosolyodott. Az ablakon bejövő fény csíkjaiban látta a levegőben szálló port, és ahogy elérte a bőrét, érezte a nap melegét. De a mosolya nem a tavaszi reggel szépsége miatt volt; hanem mert pontosan tudta ki van az ajtójában. Nem számított arra, hogy Bill ilyen hamar visszaér a sushi bárba, főleg hogy már délben.

Kitárta az ajtót, Bill pedig azonnal hozzávágta a festményt, és hihetetlenül feldúlt tekintettel nézett rá. Tom a csupasz csípőjére tette a kezét, és felvonta a szemöldökét.

- Te hagytad itt – mondta, mire Bill csak még csúnyábban nézett.

- Szándékosan hagytam itt azt a szart. Tom, mire játszol?

- El akarlak vinni enni – felelte szárazan, és elvigyorodott, amikor Bill a csupasz mellkasára pillantott, majd még jobban összevonta a szemöldökét.

- Először is, vegyél fel valamit, vendéged van – jelentette ki Bill. Tom csak nevetett, Bill a szemeit forgatta. – Másodszor pedig, miért kéne hagynom, hogy elvigyél enni?

- Nem szeretek keserű szájízt hagyni magam után, és azt se szeretem, ha az enyémben van az – felelte őszintén. – Menjünk, együnk valamit, és beszéljük át a dolgokat.

- Ha te nem lennél, ki kéne találni, ugye tudod? – tette fel a költői kérdést Bill nevetve, a fejét csóválva. – Miért nem tudsz szimplán békén hagyni? Szerintem a tegnapi imádnivaló kis társalgásunk bőven elég volt.

- Ha tényleg nem akarnál beszélni velem, elraktad volna a képet, és nem foglalkoznál velem.

Tomnak igaza volt, és ezt mindketten tudták. Bill egyik része káoszban élt, imádott vitákba keveredni. Ha tényleg el akarta volna kerülni Tomot, egyszerűen azt tette volna, amit Tom is mondott, nem foglalkozott volna vele. Mégis, most ott volt megint Tom lakásában; ezúttal pedig úgy is érezte magát, mint valami szédült kisfiú, ahogy Tom mellkasára pillantott. Gyűlöletet érzett és vágyat.

- Én, hát… - Bill életében először, nem találta a megfelelő szavakat. Több könyve volt, tele szavakkal, tele megvetéssel és méreggel, de most kifogyott. Mindig nagyszájú és magabiztos volt a szóhasználatában, de ebben a pillanatban, alig bírta összeszedni a gondolatait, kimondani meg pláne nem.

- Úgy látom ma nincs nálad Starbucks. Akarsz inni egy kávét? Én állom.

- Én…

- Ezt vehetem igennek?

Bill a szemeit forgatta és karba tett kézzel elfordult Tomtól. Egyik oldalról szerette volna átbeszélni a dolgokat vele, de a félelem mindig az útjába állt, hogy megtegye azt, amiről tudta, hogy akarja és meg kéne tennie. Annyi mindent csinált volna, ha nem félt volna; például kiadni egy regényt, vagy megtanulni szeretni önmagát.

- Jó, de ma már voltam Starbucksban.

- Mihez lenne kedved? – kérdezte Tom, úton a szobája felé. – Gyere be, gyorsan felöltözök.

- Én… döntsd el te.

Bill a saját karja mögé rejtőzött, határozottan furcsán érezte magát. Nem volt hajlandó újra a képre nézni, amit immár másodszorra hajított a földre. Nem akarta a saját arcát látni. Nem tudott azonosulni azzal, akit Tom festett. Az a gyönyörű tökély nem Bill volt.

- Nagyszerű.

Tom gyorsan felöltözött; felkapott egy nadrágot meg egy pólót, a haját pedig kiengedte a lófarokból.

Bill leült a túl ismerős bőrkanapéra, és grimaszolva nézte, hogy Tom előző napi bögréje még ott van. Utálta a koszos edényeket, kávéfoltokat és rendetlen asztalokat; bár ez nem állította meg attól, hogy az otthoni dolgozó szobája ugyanúgy tele legyen üres whiskys üvegekkel és cigicsikkel, hamuval teli tálakkal. Ideges szokásához híven, összekulcsolta az ujjait, miközben Tomra várt, hogy előjöjjön a félig bezárt hálószobájából.

- Nekem nincs semmi kívánságom, én általában kínait rendelek vagy pizzát. Mi lenne, ha idebent ennénk?

- Inkább menjünk valahova.

- Itt az utca végén van egy hely, ahol többször is voltam, egész jók. Ebédelhetnénk, gondolom nem ettél.

- Nem, amint beléptem a Sushi Tokyoba, túlságosan felbaszott valami, köszönöm szépen – forgatta a szemeit, és Tom halkan nevetett magának.

- Hát, én már kész vagyok, indulhatunk. Szerintem menjünk gyalog. Nagyon szép nap van, kár lenne nem kihasználni.

- Hova viszel? – kérdezte Bill halvány érdeklődéssel. Felvette a táskáját a kanapéról, és a vállára vette.

- Elixir – felelte Tom, miközben felvette a cipőjét. – Voltam már ott párszor, és egész jól éreztem magam.

- Oh, csak nem valami tökéletesen szerencsés hölggyel voltál ott randizni? – kérdezte Bill ironikusan, de nem bunkón.

- De – felelte Tom közönyösen, és felkapta a pénztárcáját az asztalról. – Már ha engem hölgynek tartasz – kacsintott, és Bill kicsit kényelmetlenül mocorgott a helyén, amikor rájött, hogy valaki Tomot vitte el abba az étterembe randizni.

- Ah, elviszel a helyekre, ahol valaki mással voltál. Milyen udvarias – jegyezte meg Bill, ismét a szemeit forgatva, Tom pedig vállat vont.

- Ne aggódj, csak rád fogok gondolni – kacsintott játékosan.

- Oh, de édes. Ma minden figyelmed nekem szenteled. Jobban örülnék, ha inkább valaki másra gondolnál.

- Nem vagy annyira szerencsés. – nyitotta ki az ajtót Tom, majd előre nyújtotta a kezét. – Csak utánad.

A friss levegőn sétálni – Billnek éppen erre volt szüksége, talán mindkettejüknek. Tom furcsának látta Billt, hogy egyik pillanatban szívből gyűlölte, aztán étterembe ment vele ebédelni. Minél közelebb értek a helyhez, annál kevésbé érezték magukat feszültnek és idegesnek.

Az Elixir pont egy hatalmas móló mellett volt, ami a távolba nyúlt el. A tenger sós illata és az aranysárga nap melege mindkettejüket felmelegítette és lenyugtatta. Ha Tomot érdekelte volna a tájképek festése, ez lett volna az első projektje. Ha olyan lett volna, mint Bill, ha a szenvedélye az írás lett volna, akkor azokat az érzéseit részletezné, amit a víz váltott ki belőle.

Bill is könnyedebb volt a mólónál. Rengeteg ember volt, kétségtelenül bámulták és elítélték, mégsem érezte magát még ennyire jelentéktelennek és láthatatlannak. Mindenkinek megvolt a saját tragédiája amivel bajlódhatott, ahelyett, hogy az övével foglalkoztak volna. Egyenesen előre nézett, követte Tomot, és került minden szükségtelen szemkontaktust.

Az Elixir belülről is olyan volt, mint kívülről. Halvány, tengerkék és fehér árnyalatokkal volt díszítve, ezüst tengeri csillagok voltak fellógatva, és régi hajóvásznakkal volt befedve a plafon, mintha gyűrött lepedők lettek volna. Bill soha nem rajongott az éttermekért, jobban kedvelte azt az elzártságot és magányt, amit a Sushi Tokyo biztosított; de az Elixirt még ő is hibátlannak látta.

A levegőben érezni lehetett a tenger sós és friss illatát, cigarettafüsttel és levendulával keveredve. Billnek tetszett a levendula, illett a színvilághoz is, és csak kiemelte a már így is részegítő aromáját a partnak. Tom úgy táncolt be az épületbe, mintha semmitől sem félne, mintha semmi sem fogná vissza, és egyből a tengerre néző, hatalmas ablak mellett lévő, legtávolabbi asztalhoz vezette Billt.

Bill az ablakon át bámult kifelé, miközben a napszemüvegét levette és elrakta a táskájába. Tom az étlapot nézte, magának motyogva, hogy mi tűnik étvágygerjesztőnek, és mi nem. Úgy döntött egy tortilla tekercs kávéval jó kis ebéd lesz, és nevetett, amikor Bill ugyanazt rendelte, de kávé helyett Piña Coladat kért, csak hogy megmutassa Tomnak mennyire nincs befolyása a döntéseire.

- Nem túl zsúfolt – mondta Bill. Nem akart belemenni a részletekbe a témával kapcsolatban, amiről tudta, hogy Tom már majd belehal, hogy rákérdezzen.

- Mert ebéd van. Gyere ide este, sokkal több ember lesz.

- Értem – Bill tekintete a móló és Tom között ugrált.

- Most mesélj valamit – mondta Tom halványan mosolyogva. – Nektek íróknak mániátok a mesélés.

- Nincs mit mesélnem – felelte Bill, és az italába kortyolt, hogy ne kelljen egyből beszélnie.

- Meséld el azt a történetet, ahol egy fiatal férfi festette az arcát, de hisztizni kezdett, amikor cserébe egy idegen is lefestette.

- Azt a történetet nem szeretem.

- Nem kell szeretned ahhoz, hogy elmondd.

- Mit akarsz hallani, Tom? Miért akarod annyira, hogy megengedjem, hogy lefess?

- Nem kell az engedélyed.

- Mert amúgy is meg fogod csinálni – vágta rá Bill nem túl kedvesen. Tom a fejét csóválta.

- Részleteket kérek.

- Részleteket?

- Mit hagytam ki, Bill? Szerintem jól ábrázoltalak.

- Oh, igen. Akármennyire is akarom, nem mondhatom, hogy nem vagy hihetetlenül tehetséges, de... – Bill megállt, vágyakozva nézett ki az ablakon. El akart tűnni a napban.

- De…

- De vannak bizonyos dolgok, amiket senkinek nem kéne lefestenie, vagy az idejét, vagy a tehetségét, vagy a pénzét veszegetnie rá. Én egyike vagyok ezeknek.

- Én másképp gondolom.

- Tom, te azt látod benne, amit látni akarsz. Még csak nem is tudod, hogy a természetes én hogy néz ki – mondta Bill gyengén. – Megijednél.

- A smink nem fed el annyit, a gyenge önképedet pedig pláne nem. – jegyezte meg Tom, mire Bill orrlyukai kitágultak; nem volt túl boldog.

- Ne viselkedj úgy, mintha tudnád ki vagyok vagy hogy mit gondolok magamról – morogta halkan. Nem akarta, hogy az egész étterem rájuk figyeljen. – Nem rejtőzködöm a smink mögött.

- De, pontosan azt teszed.

Tomnak igaza volt, és ezt mindketten tudták.

- Egyáltalán miért olyan fontos ez neked?

- Nem fontos, csak közlöm a tényeket. Ne felejtsd el, hogy amúgy is te hoztad fel. Én csak kíváncsi vagyok. Mit hagytam ki a festményemről?

Bill a fejét a tenyerének támasztotta, az asztalon könyökölve, és a koktéljából kilógó szívószálat megszívta válasz helyett. A sminkje alatt szörnyen egyértelmű hiba volt; valami, ami túl sok rossz emléket hozott vissza. Legszívesebben csak összegömbölyödött volna egy üveggel és egy könyvvel a kezében, hogy az éjszakába merülhessen, amíg nem kell újra szembesülnie a valósággal. Könnyen kisétálhatott volna, vissza az ágyába vagy a dolgozó szobájába az apja házában bujkálva, de az túl könnyűnek és túl bunkónak tűnt volna. Nem szeretett udvariatlan lenni, csak így alakult.

- Sokat kihagytál, Tom. Az érzelmek mind rosszak voltak. Nem vagyok szomorú.

- Nyomorultnak tűnsz.

- A nyomorúság és az én érzéseim között van különbség – felelete halkan. A fekete körmeit a hajába ásta, és idegesen vakarta a fejbőrét.

- Mit érzel?

- Én...

- Mindkettőtök tányérját elvihetem? – kérdezte a pincérnő váratlanul. Tom bólintott neki, és kedvesen mosolygott. A lány elvette előlük az edényeket, és új italt hozott nekik. Tom ezúttal kávé helyett szintén Piña Coladat kért, csak hogy szivassa Billt.

- Mit akartál mondani? – kérdezte Tom, az italát kortyolva.

- Semmit, mindegy.

- Érdekes vagy – mondta az idősebb fiú, és az órájára pillantott. Nem sokkal fél 3 után jártak. – És összezavarsz.

- Inkább nem csinálnék veled semmit. Ne szeress meg.

- Már késő. Inspiráló és kreatív vagy; fantasztikus rád nézni.

- Jobb lenne, ha nem néznél – felelte Bill teljesen őszintén. Utálta, ha túl sokáig bámulták. Az emberek utána túl közel mentek, elkezdték észrevenni mi rejtőzik a smink alatt, és túl sokat olvasnának bele.

- Nem tehetek róla. Soha nem láttam még hozzád hasonlót, tényleg.

Tom nem elcsábítani akarta őt, inkább művészi szempontból elmagyarázni, hogy milyen érdekes látvány is volt. Olyan jellegzetességei voltak, mint csak keveseknek, de ő mind elsajátította. Még a szemének a színe is jobban mutatott rajta, mint másokon; az egyetlen probléma az volt, hogy Bill szörnyen csúnya volt belülről.

- Igen, hát… - Bill kényelmetlenül köhögött, és gyorsan befejezte a második italát, majd intett is a pincérnőnek egy következőért.

- Lassíts egy kicsit, ezzel a tempóval hamar a fejedbe fog szállni – nevetett Tom.

- Nem biztos, hogy olyan rossz lenne az.

- Olyan rossz a társaságom? – vigyorgott Tom, mire Bill vállat vont, és ismételten beleivott a poharába.

Mindketten csendben ültek. Tomnak kényelmes volt, Billnek épp az ellenkezője. Furcsán érezte magát attól, ahogy Tom nézett rá; túl nyitottnak, túl bizonytalannak. Csöndben ültek egy darabig, ami Bill számára éveknek tűnt, és nézték, ahogy a nap elkezdett lemenni, az este pedig feljönni. Az étterem elkezdett megtelni, és Bill kezdett klausztrofóbiás lenni. Érezve a feszültséget, Tom felajánlotta, hogy menjenek kicsit sétálni a mólón.

- Még soha nem voltam itt – mondta Bill. Szeretett távolmaradni a turista látványosságoktól.

- Ilyenkor egész szép.

- Oh? Minden randidon elmész oda? – kérdezte Bill hidegen.

- Ez egy randi?

- Nem – felelte a fiatalabb fiú gyorsan.

- Akkor nem kéne számítania, hogy így van-e vagy sem – nevetett Tom. – Egyébként nem. Egyedül szoktam odamenni. Hogy gondolkozzak és egy kis érzelmi inspirációt merítsek.

- Oh. – Bill nem tudott ennél jobbat kitalálni válasznak.

- Fizetem a számlát, ne aggódj – tolta el Tom a pénzt, amit Bill felé nyújtott.

Laza tempóban sétáltak, át az emberek között, akik arra a napra már megunták a mólót. Tom sosem értette miért nem használják ki, hogy a tenger felett lemenő napot testközelből láthatnák, de természetesen nem bánta. Bizonyos fokig kedvelte a magányt, főleg amikor önmagába akart fordulni inspirációért.

Bill ott ment mellette, zsebre vágott kézzel. Melege volt; a túl sok ital és a gyönyörű naplemente édes keveréke miatt. A tengerfelől érkező szellőt imádta a bőrén, és ahogy a hajába fújt. Már gyerekkora óta nem volt ilyen közel az óceánhoz, amikor az apjával még egész hétvégéket töltöttek együtt a parton, homokvárakat építve. Szeretett visszaemlékezni azokra a boldog napokra; legalábbis most.

- Szerintem a naplementék mindig jók beszélgetésre – mondta Tom, ahogy elérték a móló végét. Tom leült, a lábait a szélénél lóbálva.

- Inspirálóak – mondta Bill ásítva. Az alkoholtól kicsit elálmosodott.

- Most már elmondod? – kérdezte Tom. A cipői majdnem leestek a lábáról, ezért gyorsan felkapta a lábait, és törökülésben ülve bámulta tovább a tükörképüket a vízben.

- Nincs mit elmondani – hazudta Bill. – Nem hagytál ki semmit. Csak felejtsd el.

- Mitől félsz?

- Semmitől.

- Egyedül a félelem fog vissza attól, hogy elmondd amit el akarsz mondani. Ha legyőznéd azt a félelmet, szerintem sokkal boldogabb lehetnél. Egyértelmű, hogy az arcoddal van valami, ami frusztrál.

- Tom…

- Bill… - ismételte Tom ugyanazzal a hangsúllyal, vigyorogva, mire Bill megütötte a karját a táskájával.

- Inkább az frusztrál, ami velem történt, nem az arcom.

- Mi történt?

Bill felsóhajtott, és hátra döntötte a fejét, és a kezeire támaszkodott.

- Muszáj ebbe belemennem? Fogadni mernék, hogy tudnád mi történt, ha tudnád a nevem vagy felismernél.

- Nem értelek – felelte Tom, és megfordult, hogy lássa Billt.

A nap minden pillanattal egyre lejjebb ment, fenyegetve, hogy az egész világot elsötétíti; a nap lassan végzett a mai napi munkájával. Itt volt az idő, hogy a hold is megjelenjen, és hagyja, hogy az apró csillagok körbetáncolják. Tom mindig imádta az estéket a mólón.

- Nem olyan nehéz kitalálni.

- Hát, akkor mi a teljes neved? – kérdezte Tom őszintén, és oldalra dőlt a faléceken.

- Csak Bill Kaulitz – mondta gyorsan, mintha félne, hogy meggondolja magát, hogy elmondja. – Köszi az ebédet és hogy meghívtál. Jó volt kicsit kijönni a zsúfolt irodámból – mondta a fiatalabb férfi, meggyújtott egy szál cigarettát, felállt, és elindult az éjszakába.

Tom a hasára fordult, és nézte, ahogy Bill végigsiet a mólón, és eltűnik a távoli sötétségbe. Látta, hogy kis idő múlva a cigarettáját a földre hajítja; apró kis narancs fényfolt hullott a dokkra, majd a vízbe.

Tom jó darabig feküdt még ott, mire észrevette, hogy már teljesen besötétedett, és csak a móló mentén lévő lámpák világítottak. Hideg is volt még a tavaszi éjszaka, teljesen átfagyott, ezért elindult haza, hogy a festékei között aludjon. Majd később kitalálja mire gondolt Bill.

Az író kérdése: Mit tennél, ha nem félnél?