Bill tudta hogy álmodik. Fogalma sem volt honnan, egyszerűen csak tudta; de ettől még a félelem nem szállt el, ettől még nem félt tőle kevésbé.

Ment előre, de olyan sötét volt, hogy nem látta a saját testét. Biztosan volt valami mögötte, de nem akart futni. Csak egy álom, ezt tudta, és fel akart ébredni, de semmi sem történt.

Ott ragadt az álomvilágban.

Pánikolni kezdett, de aztán fényt látott. Összevonta a szemöldökét, mert ezekben az álmokban sosincs fény, mindig csak sötétség, és nem vezetnek sehova. Lassan a fény felé indult, és minél közelebb ért hozzá, annál inkább úgy tűnt, hogy egy ember áll ott.

Megtorpant.
- Anya? – suttogta, el sem tudta hinni mit lát. Elfelejtette, hogy álmodik; csak bámult a nőre, aki hófehér hálóingben állt ott, épp mint azon az éjszakán, amikor Bill meggyilkolta.
- Anya? – kérdezte ismét, és előre lépett. A hangja remegett, és alig bírta felfogni, hogy ott van. Gyereknek érezte magát, egyszerűen csak oda akart rohanni a karjaiba és zokogni.

Az anyja nem mondott semmit, csak mosolygott, Bill pedig zavarodottan pislogott.
- De megöltelek. – mondta, mintha a nő mondott volna valamit.
Tovább mosolygott, azzal a gyengéd, anyai mosollyal az arcán, de aztán elkezdett elhalványodni.
- Ne! – könyörgött Bill. – Ne, anya, maradj!

A nő csak mosolygott, Bill pedig zokogott, és hívta őt, mint egy elveszett gyerek, de hiába üvöltött, nem történt semmi. A nő eltűnt, Bill felébredt.

Először csak ott feküdt és bámulta a plafont, aztán tudatosult benne, hogy még mindig sír az álom utósokkjában. Letörölte a nedvességet a takarója csücskével, és mély levegőt vett.

Ez az a nap.

Ez az a nap, hogy kiderül újra megnyitják-e az ügyét. Az ügyvédje, egy harmincas éveiben lévő hölgy, akit Susannak hívtak, és akire Bill soha nem figyelt igazán; pár nappal ezelőtt mondta el neki ezt. Az ügyvédje mondjuk oké volt; Bill nem kedvelte, de nem is utálta, közönyös volt számára.

Most viszont, most már elég fontos volt. Susan már korábban is próbálta védeni, de Bill nem sokat engedett neki, nem adott elég információt amivel dolgozhatott volna, most viszont áttörést érhettek volna el, és Bill nagyon is rettegett ettől. Ha végül újratárgyalást fog kapni, akkor ott kell majd ülnie, végig kell hallgatnia ahogy mindent kívülről-belülről kiveséznek, és fel kell majd állnia és beszélnie kell és…

A tanú ott lenne; Karina barátja, a lány, aki végig a ház előtt állt, és látta, ahogy Bill bántotta Karinát. Az, aki a rendőrséget kihívta.

Karina anyja is ott lenne, valószínűleg annak a fiú szülei is. Bill rájött, hogy el kéne kezdenie valós személyként gondolni rá, mert előtte ez nem így volt. Szégyellte magát, mert igazából soha nem érdekelte Marcus. Marcus nem volt senki; csak valaki, aki a rossz helyen volt, rossz időben.

Billnek bűntudata volt, amiért megint feltépi ezeknek az embereknek a sebeit, főleg azzal a céllal, hogy kevesebbel megússza a gyilkosságot.

A feje lüktetett ahogy felült, a képek még mindig tisztán ott voltak a fejében. A homlokához emelte a kezét, és lehunyta a szemét.

A kezdeti kételyek ellenére, az elválás Tomtól az utóbbi napokban jót tett neki. Próbálta Anne-nek elmagyarázni az érzéseit, de nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat. Csak azt tudta, hogy amikor Tommal egy helyiségben van, akkor teljesen szét volt esve. Remegve, könnyekhez közeli állapotban, szét volt esve, és akármennyire próbálta, nem tudta megmagyarázni.

Most, hogy pár napot Tom nélkül töltött, de még mindig abban a tudatban, hogy a férfi közel van, megengedte Billnek, hogy évek óta először kicsit fellélegezzen. Ha a gyógyszereit bevette, a feje most tisztább volt, mint valaha.

Életében először, többet érzett égető indulatnál és mély gyűlöletnél, és mindegyiket meg is tudta nevezni – kivéve a Tom iránti érzéseit. Azt nem tudta hogy hívták, de többé-kevésbé ugyanaz volt, amit Karina iránt érzett, és ez megrémítette, mert bármi is volt az, szétbaszta.

Bill kikényszerítette magát az ágyból, és lassan felállt.

Tom, gondolta úton a fürdő felé. Annyira nehéz volt körülötte lenni. Nem tudott bízni benne; csak arra tudott gondolni, hogy Tom egyszer csak fogja magát, és elmegy, ha valamitől újra megijed, és Bill nem akarta tovább kockáztatni a lelki épségét.

Tomnak és neki kellett egy kis távolság. Ami köztük kialakult, nem volt egészséges – hogy is lehetett volna?

Bill belépett a fürdőszobába, és vetett magára egy pillantást a tükörben. Most már kicsit jobban festett, mint pár nappal korábban. Az arcának már volt egy kis színe, és a haja sem volt olyan mocskos, mint volt. Lehajolt, és jeges vízzel végigtörölte az arcát. Kipislogta a szemeiből, és többet nem nézett a tükörbe.

Andreas először Anne-től hallotta. Telefonon beszélt valakivel, ő pedig szégyentelenül hallgatózni kezdett. Azt mondta, hogy Bill nincs jól, hogy teljesen padlón van, és Andreas először össze volt zavarodva.

A padlón? Hogyan?

Egy darabig még hallgatózott, és a hangjából ítélve, elég komoly volt.

Jó pár nap eltelt azóta, hogy Tom kilépett, és hihetetlenül kíváncsi volt már, hogy mi történhetett, bár volt egy sejtése. Bill biztos elővette a legnagyobb fegyverét, megmutatta az igazi természetét, és Tom nem bírta elviselni. Andreas nem volt meglepődve, hogy ez történt, és legszívesebben felhívta volna Tomot, hogy „én megmondtam”. Ezt persze nem tette meg, nem volt ekkora seggfej.

Tovább hallgatta Anne-t, és a ráncok a homlokán elmélyültek. Nehéz volt elhinni amit mondott; magának kellett látnia. Ezért továbbra is a homlokát ráncolva, Andreas megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. Minden alkalommal, amikor végigment ott, a teste kihűlt és a szőr felállt a hátán. Rossz emlékei voltak a negyedik emeletről, rossz emlékek a saját naivitása miatt.

A léptei visszhangzottak ahogy végigment a folyosón, azon tűnődve mit fog látni. Nem hitte, hogy Bill tényleg olyan rosszul van, mint ahogy Anne előadta a telefonban.

Billa a betege volt; az volt a munkája, hogy aggódjon, valószínűleg csak túlreagálta. De akkor is meg kellett néznie. Csak mert utálta Billt, attól még a kíváncsisága megmaradt.

A cellához érve bepillantott a rácsokon át, és hosszú ideig bámult befelé.

Általában, Bill megfordult, hogy megnézze ki is áll az ajtó mögött. Andreas jól emlékezett erre, mindig olyan volt, mintha Billnek lett volna egy hatodik érzéke, vagy mintha a hátán is szeme lett volna, mert mindig tudta, ha mögötte állt valaki. És most meg se moccant.

- Psszt! – szisszent fel Andreas, és gyorsan körülnézett, mielőtt megismételte a hangot, kicsit hangosabban. – Psszt, hé, Bill.

Andreas nagyot pislogott, elővette a kulcsait a zsebéből, és kinyitotta a zárakat. Hallotta, hogy Anne a ’katatónia’ szót említi, de nem számított arra, hogy tényleg igaz.

Lassan az ágyhoz ment és megköszörülte a torkát. Előre nyúlt, bizonytalanul, aztán visszahúzta a kezét. Hülyén érezte magát, megrázta a fejét, és újra előrenyúlt, hogy óvatosan megfogja Bill vállát.

- Bill? – szólította meg újra, és kicsit megrázta őt. – Wow. – suttogta, és elvette a kezét, szinte meglepődve, hogy ilyen tényleg megtörténhetett az emberekkel. – Mi a franc…? – nézett rá. – Te tényleg nem veszel észre?

Először azt hitte Bill csak színlelt, de ahogy a szemébe nézett, csak azt látta milyen üresek. Éltek, de senki sem volt otthon.

Óvatosan Andreas leült az ágy szélére, bár távol Billtől; hátha. Oldalra döntötte a fejét, és a fiút nézte.
- Mi történt veled? – kérdezte. Biztonságosabbnak tűnt így beszélni hozzá, akár hallotta Bill, akár nem. – Mi történt veled? – sóhajtotta újra. – Annyi mindent elérhettél volna, ugye tudod? Elpocsékoltad az életed.
Megrázta a fejét, és végigsimította Andreas a szőke haját.
- A dolgok annyira másképp történhettek volna, ha nem lettél volna olyan rohadtul… bonyolul. Szerintem szimplán hülye vagy. Te hoztad ezt magadra, tudod?
Abbahagyta egy pillanatra, de Bill semmi jelét nem mutatta, hogy hallotta.
- Valószínűleg tudod ezt, de majdnem beléd szerettem akkor. Valamilyen szinten örülök is, hogy leálltál akkor, és nem rángattál addig, mint Tomot. – Andreas az ajkába harapott. – De ő többet jelent neked, mint amennyit én jelentettem, ugye? – mosolyodott el kicsit. – Igen, így van, ebben nem tudsz hazudni.

Nehéz volt elképzelni, hogy Bill valódi érzéseket táplált volna bárki iránt, de ha Tom nem jelentett volna neki semmit, akkor nem tört volna össze, nem?

- Hallom, hogy nem alszol. – folytatta, és hosszú ideig csak nézte, aztán felkiáltott. – Basszus, Bill! – morogta, majd lágyan megfogta a vállát, és hanyattfektette. Billnek egy arcizma sem rándult. – Ha ilyen vagy - mondta, miközben egy párnát rakott a feje alá -, ne fáraszd magad azzal, hogy napokig ülsz. – Andreas azután Bill lábait is az ágyra tette, és lecsukta a félig nyitott szemeit. Mintha halott lett volna. – Tudod, soha nem gondoltam azt, hogy megérdemelnéd a halált. – mondta, amint eszébe jutott a gondolat. – Amit tettél, az rossz, és lehet, hogy gyűlöllek miatta, de nem hiszem a halálban, mint büntetésben.

Egy pillanatig még nézte őt, aztán megrázta a fejét, és elment.

Bill ügyvédje, Susan nem nézett ki rosszul A harmincas éveinek közepén járt, a hosszú, sötét haját konytban hordta, mindig kosztümöt viselt, és általában nem volt olyan szörnyű társaság. Eleinte Bill próbált nehéz eset lenni, szinte meg se szólalt, de Susan nem adta fel. Amikor Bill rájött, hogy hiába próbál bonyolult lenni, már nem volt semmi a tarsolyában, hogy eltüntesse a nőt. Mert nem bántott nőket.

Szándékosan. Most már.

A férfi pszichiátereit elcsábította, hogy kirúgassa őket, de egy nővel sem tette meg ugyanezt. Velük csak próbált bonyolult lenni, hogy ne lehessen vele dolgozni, és többnyire hamar fel is adták és továbbadták valaki másnak.

Susan sokban különbözött Anne-től. Csak a hideg és szilárd tényekre támaszkodott, soha nem kertelt, amikor meg kellett mondania Bill mire számíthatott. Profi volt, nagyon is, és talán részben ez is volt az oka, hogy Bill korábban nem sokat foglalkozott vele. Susan szinte semmilyen érzelmet nem mutatott, Billhez, és Bill apjához hasonlóan.

- Szóval, Bill. – mondta amikor helyet foglalt vele szemben a cellájában, a kezeit összekulcsolta az asztalon.

Bill nem mert a szemébe nézni; helyette a kezeire koncentrált. Egyik ujján aranygyűrű volt, minden bizonnyal jegygyűrű. Eltűnődött kihez mehetett hozzá, milyen pasihoz. Talán –

- Bill! – mondta a nő újra. – Figyelsz rám? Ez nagyon fontos.
Bill nagyot pislogott, felkapta a tekintetét.
- Tessék? Elnézést.
- Megkaptad az újratárgyalást. – mondta, Bill szíve pedig megállt. – Újra fogjuk kezdeni a tanúkkal és a családtagokkal és a vallomásoddal.

Bill érezte, hogy a torka összezárul, és a mellette lévő inhalálóért nyúlt. Tudta, hogy szüksége lesz rá ebben a pillanatban, ezért előre kikészítette magának. A szájához emelte, és mélyen beleszippantott.

Utálta a tanúk vallomásait, szinte jobban, mint amikor neki kellett beszélni. Ez azt jelentette, hogy Karina barátja, még egyszer el fogja mondani mindenkinek amit látott. Azt jelentette, hogy Karina anyja ki fogja mondani, amit Billről gondolt. Azt jelentette, hogy végig kell hallgatnia Marcus szüleit, akiknek fogalmuk sem volt hogyan keveredett ebbe bele a fiuk, és az egészet igazságtalannak gondolták, és össze voltak zavarodva.

Újra végig kell hallgatnia az egészet.

Bill nem a bocsánatukat akarta, sem a megértésüket. Csak azt akarta, hogy megtudják az igazságot – hogy lezárhassák. Ezt akarta magának is.

- Szóval. – mondta, amikor már biztos volt benne, hogy nem fog megfulladni. – Mikor lesz?
- Hamar. – felelte Susan. – Mától egy hétre.
- Basszus. – mondta halkan. – És ők tudják? A… - nem tudta kimondani. Nem tudta azt mondani, hogy családok.
- Pár órája lettek értesítve. Klara Stark nagyon ellenezte, de végül beleegyezett.
- Ellenezte, hogy életben maradjak. – bólintott Bill. – Értem.
- A bíróságon nem viselkedhetsz így. – jelentette ki Susan nyíltan. – Úgy kell tűnnöd, hogy biztos vagy a dolgodban, még ha ez nincs is így. Beszélj tisztán, magabiztosan. Legalább próbálj úgy hangzani, mintha komolyan gondolnád amit mondasz.
- Aha.
- Ha nem csinálod, megint el fogjuk veszteni, te is tudod. A bíróság nem fog nekünk hinni.
Bill felsóhajtott, beletúrt a hajába, majd a homlokát a tenyerének támasztotta.
- Tudom. – mondta. – Tudom.

Tom kezdte elveszíteni a fejét. Ezt nem bírta kezelni. Nem bírta kezelni, hogy Bill ilyen közel van, mégsem tudja megközelíteni.

Mégsem ez volt a legrosszabb.

Ami a leginkább kiborította, az a kis mosoly volt, amit Bill felé küldött, amikor elment mellette a folyosón, miközben kivezették őket.

Bill ránézett Tomra és rámosolygott. Apró, csukott szájas mosoly volt. Mint egy köszönés. Egy köszönés két régi barát között, akik már nem beszéltek.

A mosolytól forrongani kezdtek az érzelmei, dühös lett tőle. Attól a mosolytól Tom meg akarta ragadni Billt és megrázni, üvölteni vele, hogy nem csinálhatja ezt az idegen-mosolyt, mert olya volt, mint egy szíven szúrás. Ha Bill azt hitte ezt lehet így, akkor nagyot tévedett.

Szóval ezért, Tom úgy döntött, véget vet a kis ’szünetnek’, vagy bármi is ez. Bill beszélni fog neki, akár akar, akár nem.

Szinte trappolt felfelé a lépcsőn, és futott a folyosón. Billnek alig volt ideje felnézni, Tom már be is vágta maga mögött a cella ajtaját.

Bill szemei elkerekedtek.
- Szia. – mondta, láthatóan meglepődve.
- Jobban vagy? – kérdezte Tom, és végignézett rajta. Jobban nézett ki. Jó neki.
- Sokkal.
- Az jó.
Bill megnyalta az ajkát.
- Te most - kezdett bele -, dühös vagy? Kicsit dühösnek tűnsz.
- Nem vagyok dühös, én csak… - Tom a nyakát dörzsölte, és rájött, hogy hazudott. – Nem, igazad van. Dühös vagyok.
Bill bólintott.
- Oké. – mondta, olyan hangnemben, ami arra utalt, hogy azt akarja, Tom magyarázza meg.
- Én csak… azt szeretném, ha kimondanád amit akarsz.
Bill játszotta a hülyét, kétségtelenül azért, hogy egy kis időt nyerjen még magának.
- Hogy érted?
- Hagyd ezt abba! – szólt rá Tom, majdnem kiabálva, és Bill ismerős stílusban összeszűkítette a szemeit, amitől Tom furcsa módon elmosolyodott. – Csak hagyd abba, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád miről beszélek. Egyik pillanatban teljesen rajtam lógsz, a következőben pedig szünetet akarsz. Össze vagyok zavarodva.
Bill felállt.
- Oh, össze vagy zavarodva? – mondta színlelten édes hangon. – Te vagy összezavarodva? – emelte meg a hangját. – Amíg nem voltál a fejemben, fogalmad sincs milyen érzés, ha össze vagy zavarodva, szóval meg se próbáld bemagyarázni!
Tom kicsit rosszul érezte magát, de volt valami, amit muszáj volt közölnie, és nem hagyhatta, hogy Bill a bűntudatkeltése kifogjon rajta.
- Nem is ez a lényeg. – mondta. – A lényeg… Oké, Bill, most őszinte leszek. – próbálta elkapni Bill tekintetét, de lehajtotta a fejét, a szemöldökét ráncolval. – Csak mondd ki. – folytatta. – Csak egy szavadba kerül, és elmegyek. Mondd, hogy nem akarod, hogy itt legyek, és nem leszek. Ilyen egyszerű.
Bill felnézett, nagyot pislogott.
- Én… én nem…
- Csak mondd ki. Hallanom kell, másképp nem tudom rávenni magam, hogy elmenjek.

Bill újra lehajtotta a fejét, és teljesen elhalkult, Tom pedig megértette, hogy nem fog választ kicsikarni belőle.

Tom pár másodpercre lehunyta a szemét, összeszedte a türelmét, majd odament hozzá.

Bill nem mozdult, és nem nézett fel. Az arca üres volt, olvashatatlan, és most még frusztrálóbb volt, mint valaha. Tom hozzá akart érinteni, de úgy döntött nem teszi, hátha Bill elhúzódna. Nem tudta hogyan kezelné azt.

- Nem tudom hogyan fogalmazzam ezt meg – kezdett bele újra -, de választanod kell, Bill. Én nem tudok ez lenni neked; nem tudok csak távolról nézni, tudván, hogy nem akarod, hogy beszéljek veled. Tudom, hogy ez igazságtalannak hangzik, de mindent vagy semmit. Sajnálom.
Bill tekintete még mindig lefelé szegeződött, a haja eltakarta az arcát.
- Nem akarom, hogy elmenj. – suttogta.
Tom frusztráltan felsóhajtott.
- De azt sem akarod, hogy maradjak. Nem.. – mondta, meggondolta magát. – Azt akarod, hogy maradjak, de nem látogathatlak meg. Ugye? Nem beszélhetek veled, nem nézhetek rád, és tudod mit? – azt kívánta Bill bár felnézett volna, de helyette csak még lejjebb és lejjebb hajtotta a fejét. Tom ezt látva abba akarta hagyni, azt csinálni, amit csak Bill akar tőle. – Ez kínzás. – fejezte be. – Ez önző. Önző, mert ez a jó neked, nem? Csak azért akarod, hogy itt legyek, mert az olyan megnyugtató. De fájdalmas. – megállt egy pillanatra. – Érted amit mondani próbálok?
Volt egy olyan sejtése, hogy Bill nem fogja érteni amit Tom a sorok között mondani akar, mert nem az a típusú ember volt. Akár jobban volt, akár nem, volt egy érzés, amit még mindig nem értett meg. Talán soha nem is fogja, akármi is történjen.
Bill mély levegőt vett.
- Befejezted?
Tom újra felsóhajtott, és letörten bólintott.
- Igen, Bill, befejeztem.
- Nincs jogod így beszélni velem. – mondta ekkor Bill. – Ne hívj önzőnek az után, amit velem csináltál.
- Jó. – felelte Tom, és hátrébb lépett.

Tudta mikor veszett az ügy. Megfordult, és elindult az ajtó felé. Fájt mindene, nem akarta ezt csinálni, de Bill nem hagyott neki más választást.

- Hülye vagy, vagy mi?
Tom megfordult.
- Mi?
Bill kicsit gúnyosan nézett rá.
- Gyere el velem a bíróságra, basszus.
Tom szemei elkerekedtek.
- Te m… megkaptad a… az újratárgyalást?
- Egy hét múlva.
Még csak kérdés sem volt, amit ekkor tett, egyszerűen csak tette. Egyenesen Billhez rohant, és átölelte, ami Tom megkönnyebbülésére azonnal viszonzásra is talált.
- Hála istennek! – mondta Tom, és még szorosabban ölelte, nem törődve azzal, hogy Bill kap-e levegőt vagy sem. – Oh, hála istennek!
Bill mélyen felsóhajtott, és az orrával végigsimította Tom arcát ahogy elhúzódott.
- Látod? – mondta Tom, az ujjaival végigsimítva Bill állkapcsát, amíg a másik kezével még mindig szorosan fogta a derekát. – Sikerülni fog. Túl fogjuk élni.

Egymásra néztek, és Bill elmosolyodott, majd még mielőtt Tom magához térhetett volna, már meg is csókolta.