Tom az ablakában lévő madarak hangjára ébredt. Előző éjjel szándékosan hagyta nyitva, hogy a hűvös tavaszi levegőre ébredhessen; ami végül párosult az emberek vidám beszélgetésének, és a madarak énekének hangjaival. Pontosan ugyanezért utálta a telet; a tollak és a zene hiánya miatt, de most, hogy megérkezett a tavasz, nagyszerűen érezte magát. Főleg azon a bizonyos reggelen.

Nem felejtette el, amit Bill mondott; emlékezett a nevére, és tudta hogyan keressen rá. A probléma az volt, hogy Tomnak még csak ötlete sem volt hogyan kell leírni a Kaulitz-t. Nem volt túl gyakori utónév, és már a hangzásából is érezte, hogy nem egyszerű leírni, de Tomnak eszébe jutott, hogy megkérdezhetné Mrs. Johnstont. Egész életében itt élt a városban, Tommal ellentétben, aki csak most költözött ide. Ő biztos tudni fogja miről beszélt Bill.

Miután felöltözött, Tom kopogott a szomszéd ajtaján, remélve, hogy nem fogja zavarni a kis családját, és a valószínűleg alvó csecsemőt. Jill nagyon is örült neki, de egyből a szájához emelte az ujját, jelezve, hogy csak halkan beszéljen.

- Lily alszik, ha jól sejtem? – kérdezte Tom, és Jill bólintott. Fáradtnak, kimerültnek tűnt.

- Megbetegedett, folyton csak üvölt. Szükséged van valamire?

Jill mindig teljesen pozitív volt, Tom olyannak látta, mint egy friss lélegzetvételt. Annak ellenére, hogy a férje idegen országokban harcolt olyan célokért, amiben Jill soha nem hitt, mégis boldog volt. A férjéből egy darabot egész nap magánál tartott; az 5 kilós újszülött gyönyörűséget.

- Igazából igen, de előbb beszélgessünk kicsit. Hogy mennek a dolgok? – kérdezte Tom, mire Jill betessékelte, és halkan becsukta mögötte az ajtót. Egy pillanatra eltűnt a folyosó végén, becsukta a babaszoba ajtaját is, aztán hívta Tomot, hogy helyet foglaljanak az étkező asztalánál.

- Fárasztó, de megéri. Szerintem Craig pár hónapon belül hazajön, remélhetőleg, akkor majd kicsit nyugisabb lesz itt. Veled mi újság? Sikerül eladni a képeidet?

- Nem sokat – felelte Tom, a nő pedig összevonta a szemöldökét.

- Majd hamarosan.

- Reméljük. A lakbérrel el vagyok maradva, de nem érdekes, valahogy úgy is alakul majd. Mindegy, szeretnék valamit kérdezni tőled.

- Lökd!

- Hát.. – kezdett bele Tom, miközben hálásan elfogadott egy csésze kávét. – Itt éltél a városban, hát, egész életedben. Szóval, gondolom ismered a pletykákat.

- Kívülről belülről – nevetett Jill halkan.

- Szóval, tudsz valamit mondani Bill Kaulitzról?

- Az a szegény teremtés nem tűnt el? A tűz óta senki nem látta.

- Oh? – ráncolta Tom a homlokát. – Tűz?

- A részleteket már nem tudom, évekkel ezelőtt történt már. De az anyját drog elvonóra küldték, és azóta senki nem hallott róluk. Miért kérdezed?

- Ezt így nem értem. Én, én tegnap este elmentem vele enni.

- Mi? – Jill majdnem félrenyelte a kávéját.

- Igen, igen, egy kicsit bizarr a srác, de… wow, nem tudom – dörzsölte a halántékát. – Az emberek miért hiszik, hogy eltűnt, ha végig itt volt? Soha nem ment el.

- Ahogy mondtam, nem tudom a részleteket.

- Arra sem emlékszel hogyan írják a vezetéknevét? Kaulitz?

- Tudom, hogy van benne ’z’ és ’k’-val kezdődik, de… Milyen furcsa vezetéknév, főleg errefelé.

- Nem haragudnál, ha feltörném a WiFid, ugye?

- Nem, persze, hogy nem. Nem véletlenül adtam meg a jelszót – mosolygott Jill.

- Tudom, csak szerettem volna biztosra menni. Most mennem kéne… szeretném kideríteni mi folyik itt.

- Mindig küldetésen, Trümper – nevetett Jill, mire Tom kidugta a nyelvét.

- Vigyázz magadra. Mondtam már, ha kell egy kis szünet, szívesen átvállalom Lilyt éjszakára, nem lenne gond.

- Tudom, de most menj. A kis hercegnő mindjárt felébred.

- Köszi, Jilly – mondta Tom gyorsan, majd csendben ki is ment a lakásból, vissza a sajátjába.

Nem sokkal később, már ott is ült a laptopja előtt, és már írta is be Bill és a városuk nevét, remélve, hogy megtalálja amit keres. Kellett pár próbálkozás, de végül sikerült eltalálni hogyan írják Bill vezetéknevét, és pontosan megtalálta amit keresett.

1998. október 5.

Korareggel leégett lakóház, Ocean View.

A rendőrség nyilatkozata alapján, Abigail Kaulitz, a 10 éves Bill Kaulitz édesanyja, cigarettával a kezében aludt el drog- és alkoholfogyasztás után.

Hét tűzoltónak kellett megmentenie az édesanyát és fiát a lángok közül.

Tom gyomra összerándult. Tovább kattintgatott a honlapok között a tűzről, Abigail drogelvonójáról, és Bill múltjáról. Végül rájött Tom, hogy Bill miért szégyellte annyira a külső megjelenését; a fényképek ijesztőek voltak, és mégis ugyanúgy nézett ki, mint a baleset előtt. Ragyogó tekintet, elbűvölő mosoly, édes kis orr; a bántatlan 9 éves kisfiú képétől sokkal vidámabb lett, mint a tűz utáni 9 éves kisfiú képétől.

A fényképek sokkolóak voltak, és két ok miatt is összeszorult a szíve. Az egyértelmű ok, hogy egyáltalán megtörtént a baleset, de a második ok is valószínűleg ugyanannyira egyértelmű volt. Bill apró kis testét teljesen bekötözték a képeken; az egész baloldala égési sérülésekkel volt tele. Most már megértette Bill miért volt annyira kiakadva.

Tom olyannak festette le a bőrét, amilyen hibátlannak látta. Sima, fehér, tökéletes. Fogalma sem volt, hogy a smink alatt Bill a külső és belső sebeit rejtegeti. Tom majdnem elhajította a gépét, annyira utálta látni a kisfiú képét, kötésekkel, sebesült bőrrel. Már csak a képektől is fizikai fájdalmat érzett, bele se akart gondolni milyen lehetett érezni, ahogy a lángok tényleg elérik a húsodat. Összeszorította a szemét, és csak vörös és narancs foltokat látott, ide-oda kanyarogva a tökéletesen faragott követ között.

Az egész balesetet látta a fejében, érezte a forróságot, és halotta a sistergést. Úgy visszhangzott körülötte, mintha egy szellem kísértené. Tom túlságosan törődött az emberekkel, Billel is, még ha olyan hideg is volt vele. Billnek igaza volt, Tom tényleg rossz érzést festett le. Bill nem szomorúságot érzett, hanem fájdalmat. Tom feje kavargott, ahogy erőteljesen ellökte a laptopot az üvegasztalon. Most már pontosan tudta mivel sértette meg Billt, és tisztázni akarta a dolgokat; most még jobban, mint eddig.

Tom feldúltan trappolt le a lépcsőkön, és szomorúan ment a Sushi Tokyo pultjához. Mr. Satoval egy kicsit beszélgetni kezdtek, aztán a beszélgetés jóval komolyabb irányt vett, Tom pedig nem igazán örült ennek.

- Én, én tényleg próbálom. Csak, nézze, Mr. Sato, ezen a hétvégén lesz egy művészpiac, és biztos-

- Tom, minden hónapban ezt mondod.

- És minden hónapban sikerült is, a legutóbbi hónapot leszámítva. Próbálom, tényleg. Az előző havi már majdnem teljesen megvan.

- Már teljesen meg kéne lennie,

- Tudom, de...

- Tom, nem tudok minden kifogást elfogadni. Jó fiú vagy, de ha nem tudod a lakbért kifizetni...

- Mr. Sato, kérem! A múlt hónapban alkotói válságban voltam, de most megint visszalendültem. Már van féltucat képem a vásárra. Tudom, hogy ki fogom tudni fizetni a múlt havi és a mostani lakbért is, esküszöm. Én-én, megígérem...

Tudta, hogy csak hablatyol. Utálta, ha úgy hangzott, mintha könyörögne, de hát mi más lehetősége volt? A szülei több órára laktak Ocean View-tól, és túlságosan szeretett itt lakni, utált volna visszaköltözni. Nem tudta volna az egészet itt hagyni.

- Ha nem lesz meg a múlt havi lakbér hétfőig és az e havi a hónap végéig, akkor attól tartok nem engedhetem meg, hogy tovább ott lakj – mondta Mr. Sato szomorúan.

- Esküszöm, hogy meglesz. Csak kell még egy kis idő.

- Ezt komolyan mondtam, Tom. Amit te fizetsz, abból tudom fenntartani a lakásokat, a boltot, és a családom.

- Tudom, tényleg. Nem akarok élősködni, esküszöm – felelte Tom, és Mr. Sato bólintott.

- Ne szomorkodj – mondta egyszerűen, és Tomnak ez most nagyon is jól esett.

Mr. Sato mindig nagyon jólelkű és törődő ember volt, és Tom tudta, hogy semmi rossz szándéka nem volt azzal, hogy ezt elmondta. Igazából, Tom 100%-ig biztos volt benne, hogy bármelyik másik főbérlő rég kidobta volna az utcára; de Mr. Sato tudta, hogy Tom mindent megpróbált, és cserébe, Mr. Sato is segített neki fedél alatt maradni.

- Reméltem, hogy itt talállak – hangzott egy hideg, de nem gyűlöletteli hang. Tom megfordult a széken, és felsóhajtott; egyszerre az örömtől és a megkönnyebbüléstől. – Elmentem a házadhoz, nem voltál ott, de tessék, itt vagy.

- Bill szeretnél négyszemközt beszélni? – kérdezte Tom, és Bill bólintott, a cipzárját szorongatva idegességében.

Nagy lépés volt ez Billnek, így szembenézni Tommal, tudván, hogy Tom valószínűleg már az egész történetet ismeri. Még nagyobb lépés volt, hogy Bill eleve meg is akarta találni Tomot. Úgy tűnt, Tom tényleg törődött az emberekkel, és amennyire megijesztette ez Billt, legalább annyira szüksége is volt valakire az életében. Több pozitívum kellett az életébe. Túl sokáig volt beragadva a negatívok közé.

- Hova megyünk? – kérdezte Bill, Tom után szaladva.

- A partra – fordult hátra mosolyogva.

Bill nagyon régen nem volt a parton. Az utolsó alkalom, amire emlékezett, 9 éves korában volt. Az apjával játszott a homokban, kagylókat gyűjtöttek, és homokvárat építettek. Az apja úgy döntött a Casa Kaulitz nevet adja az épületnek. Meleg volt, minden vakítóan fehér a strandon; Bill szerette azt gondolni, hogy ez volt a legvakítóbb emléke, de nem az volt. A tűz átégette a forró nyári napok emlékét, és helyette a baleset emlékei kísértették.

- Oh, nem is tudom, Tom – harapott az ajkába idegesen, Tom pedig megrázta a fejét.

- Oh, nem lesz gond. Keresünk egy helyet, ahol nincs senki, elbújunk az árnyékban, és ha kedved támad, nudizhatunk is – nevetett Tom, mire Bill a szemeit forgatta.

- Soha.

- Nem szereted a strandot?

- Már 12 éve nem voltam ott.

- Hát, az elég hosszú kihagyás – nyitotta ki Tom a lakása ajtaját Billnek. – Csak utánad.

- Azt hittem a strandra megyünk.

- Nem mehetünk a strandra piknik nélkül.

- A pikniknek része az alkohol is? – kérdezte Bill játékosan, de őszintén.

- Tényleg ennyire utálsz, huh? Hát, oké. Beugorhatunk egy boltba, és ihatunk a nap alatt.

- Milyen bátor tőled – jegyezte meg Bill, miközben Tom a lakásban rohangált, hogy összeszedje a dolgait. – Nyilvános helyen inni.

- Mondtam, hogy elbújunk.

Billnek tetszett az ötlet. Mindig egyedül rejtőzött, eltüntette magát; jó ötletnek tűnt most valaki mással egyedül lenni. Ha Tom folyamatosan nyaggatta, nem tudott magányos lenni, és kezdte azt gondolni, hogy Tom megadhatná azt a végső lökést, amire Billnek annyira szüksége volt. Egy lökést, a jó irányba.

- Tom, ugye tudod, hogy a legtöbb romantikus regényben a szerző kötelességének érzi, hogy a végén a főszereplők meztelenül henteregjenek a homokban? – kérdezte Bill vigyorogva, kicsit nevetve. Tom mellett kényelmesen érezte magát, akármilyen furcsa is volt ez.

- Hát, te vagy az író, te mondod meg mi lesz velünk. – Csak ennyit mondott Tom, majd becipzározta a táskáját, és összecsapta a kezeit. – Oké, minden elrakva. Szeretnél hemperegni velem a strandon? – nevetett, és vele együtt kicsit Bill is, de az utóbbi srác hamar visszafogta magát, hogy a komolyabb énjét visszanyerje. Azt, amelyik soha nem hagyta, hogy valaki boldoggá tegye.

- Hemperegni, nem. Strand, oké.

- Szereted a sört? – kérdezte Tom.

- Jesszus, nem.

- Hát, akkor kibaszottul nincs szerencséd. Nem sokszor iszok töményet, főleg nem nyilvánosan.

- Meg tudom venni a sajátomat. Amúgy is csak valami hűsítőt akarok.

Általában, Bill minden lehetőségre ugrott, amikor ihatott; úgy látta, az írók többsége ilyen. Az alkohol segített elmosni a gátakat, amik megakadályozták, hogy kimondja, amit gondol; és ez felszabadító volt. Bill titokzatos ember volt, jó okkal, de állandóan bezárkózva lenni akkora erőfeszítésbe került, hogy néha belefáradt. Sok magányos éjszakát töltött ivással a dolgozó szobájában, és rájött, hogy az alkoholtól a szavai sokkal könnyedebben jöttek elő, és tudta, hogy most Tomnak sok kérdése van; kérdések, amiket Bill tényleg meg akart válaszolni, de folyamatosan megállította magát, hogy megtegye.

- Láttam milyen gyorsan ittál tegnap, pár hűsítőn hamar túl leszel – nevetett Tom, és Bill újra visszafogta a mosolyát.

- Igen, hát…

- Ne aggódj miatta – mondta Tom édesen. Nem akarta, hogy Bill azt higgye elítéli. – Mondd mit akarsz, és megveszem.

- Te, én…

- Bill. Engedd meg.

- Van pénzem, tényleg. Te egyszer már fizettél, hadd viszonozzam.

- Jó – egyezett bele Tom, és Bill elmosolyodott, majd szaladt is le Tom után a ház sarkában lévő boltba.

Tom táskájában elég hely maradt hogy szinte az összes italt elrakja, de Bill málnás ízesítésű vodkáját a nadrágjának hatalmas zsebében kellett elrejteni. Nevetett, és játékosan cukkolta is Billt, amiért mégis töményet vett hűsítő helyett, de így legalább 6 üveg helyett csak egyet kellett a nadrágjában elrejtenie.

- Wow – mondta Bill, ahogy követte Tomot a köves úton, a part egy árnyékosabb részére, egy fákkal elkerített részre.

- Meglepő, hogy nem jön ide több ember, nem?

- Gondolom – nézte Bill undorodva az embereket, akik kézen fogva szaladgáltak a strandon, és próbáltak elugrálni a hullámoktól. Fogadni mert volna, hogy mind gyönyörűek fürdőruhában. Ahhoz még kicsit hideg volt, hogy ússzanak, és Bill ennek örült is.

- Mi az? – kérdezte Tom, amikor észrevette, hogy Bill milyen félénken néz.

- Megbámultál.

- Oh, bocsi. Elkalandoztam – mondta gyorsan. – Hamar beleszeretek azokba az alkotásokba, amik tetszenek.

- Nem vagyok alkotás. Még csak meg sem közelítem azt – felelte Bill, letekerte az üveg tetejét, és nagyot kortyolt belőle.

- A szépség szubjektív – válaszolta Tom.

- Ezt már hallottam.

- Hát, akkor azt is tudnod kéne, hogy csak azért, mert én kifejezetten vonzónak látlak, és te nem így látod magad, attól még nem jelenti azt, hogy nem vagy gyönyörű. Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki így lát.

- Semmit nem tudsz rólam. Belülről is elég csúnya vagyok – mondta Bill, majd a szavakat újabb korty alkohol követte, hogy leplezze a bizonytalanságát, és kicsit felszabaduljon.

- A te szemedben, talán – követte Tom is a példáját, és felbontotta a sörét. – De ne gondold azt, hogy hülye vagyok, amiért szerintem sokkal több vagy, mint amilyennek látod magad.

- Furcsán hízelgő – felelte Bill. Az óceánt bámulta az árnyékos helyükről. – Szóval, mi mindent tudsz rólam?

- Többet, mint gondolnád.

- Valóban? – nevetett Bill halkan, és eldőlt a homokban. – Hallgatlak.

- Tudom, hogy író vagy, és nem túl nagy az önbecsülésed.

- Ez könnyű – kuncogott Bill.

- Tudom, hogy mindent megpróbáltál, hogy láthatatlanná válj a városban. – folytatta Tom, ledőlt Bill mellé, és felé fordult, hogy lássa. – De én megtaláltalak.

- Én-

- Megpróbáltál eltűnni, nem? Új élet, új külső. Miért?

- Tom, muszáj erről beszélnünk? – fordult el Bill a strandon lévő emberektől, és az oldalára fordult, hogy lássa Tomot.

- Szerintem mindkettőnknek jó lenne. – Tomnak igaza volt. – Szóval, miért próbáltál szellem lenni?

- Tudod hány ember bámul meg, amikor az arcod minden újságban ott volt? Tudod mennyi szarral kell szembesülnöd még gyerekként is, amikor azért lettél égési sérült, mert az anyád jobban szerette a drogokat mint a saját gyerekét? Nagyon nehéz elviselni, hogy ilyesmi miatt vagy a középpontban és az igazság mindenhova üldöz.

Bill még soha nem nyílt meg ennyire senkinek, és most olyan volt, mintha egy hatalmas követ emeltek volna le a mellkasáról. Felnézett a kék égre a fák levelei között, és elmosolyodott. Szinte szabadnak érezte magát.

- Gondolom szörnyű lehetett – mondta Tom. – Szóval, mi van a sminkkel? Miért kell?

- Hogy megváltoztassa az arcom? Pontosan azért. Elfedi a hegeket.

- A belsőket nem. Azokat látom.

- Nem tudom, hogy azokat el lehet-e valaha fedni – mondta Bill szomorúan, majd felült, hogy még egy kortyot igyon az üvegből.

- Talán ez a probléma. El akarod fedni a dolgokat, ahelyett, hogy rendbe hoznád.

- Vannak dolgok, amiket nem lehet rendbe hozni.

- Az idő minden sebet begyógyít – idézte Tom, mire Bill felnevetett.

- Azt hittem én vagyok az író.

- A festés és az írás sokban hasonlít – vont vállat Tom, és fáradtan felsóhajtott. Gyönyörű volt ez a nap. – Szóval hogy csinálod? Mármitn az eltűnést. Egy állás interjúra mentél, nem? Megkérdezik a neved és egyből tudni fogják.

- Még soha nem dolgoztam. Talán ezért is voltam olyan…

- Szörnyű? – nevetett Tom.

- Barátságtalan – mosolygott Bill. Lehunyta a szemét, de még így is látta a nap narancsos színét. – Első állásinterjús izgalom. Igazából, nem volt nehéz eltűnni. Az apámnak van pénze, soha nem kellett ezzel foglalkoznom, és utál engem, szóval nem hiszem, hogy bárkinek is beszélne rólam.

- Bill, biztos vagyok benne, hogy az apád nem utál téged.

- Talán – ült fel Bill, és a térdét a mellkasához húzta, nekitámasztotta az állát, és így nézett le Tomra. – De sajnál. Csak azért kényeztet el, hogy azt higgyem szeret. Az a szemét nem szeret engem, csak sajnál. Nem sajnálatra van szükségem a saját apámtól.

- Ne gondolj most erre – ült fel Tom is, és újabb sörért nyúlt.

Ahogy ott ültek, nem sokat beszélgettek, elsősorban mert Tom végig csak botladozott a szavakkal és hülyén érezte magát, Billnek pedig nem volt mondanivalója. Kellemesen részeg volt, nem teljesen, de kellemesen; Tom pedig egyszerűen spicces. Ez volt a tökéletes nap, hogy ott igyanak a parton, elrejtőzve a világ elől, és az életről beszélgessenek.

A tavaszi levegő édes volt és meleg, egyáltalán nem olyan, mint a tűz. Bill már nem is érezte magát olyan rosszul, hogy ott legyen. Általában a strandot a gyerekkörének szokta látni, a napot tűznek, a vizet pedig egy gúnyolódó gyereknek; de most egész egyszerűen édes volt. Jó társaságban volt, még ha ezt soha nem vallotta volna be hangosan, és csak úszkált a szavak között. Minden, amit Tom mondott, olyan inspiráló volt.

- Szóval, azt mondtad soha nem dolgoztál még. Miért akartál akkor hirtelen jelentkezni? – kérdezte Tom átlagosan, de egyértelműen mélyebb választ várt.

- Azért, hogy összeszedjek pénzt, hogy elköltözzek. Belefáradtam abba, ahogy az apám néz rám. Mintha én valami… nem is tudom, hiba lennék.

- Egy hozzád hasonlót nem lehet hibának nevezni. Rengeteg mindent legyőztél.

- Még sok van vissza – felelte Bill laposan. – Csak azt kívánom bár ne félnék annyira.

- Mit tennél, ha nem félnél? – kérdezte Tom. Törökülésben ült, és szinte csodálva nézte Billt.

- Ha nem félnék? Kiadnék egy önéletrajzot, és eltűnnék a picsába ebből a városból.

- Semmi sem állít meg, csak saját magad – mondta Tom, és Bill bólintott.

- Hát, ha nem félnék, nem állítanám meg magam.

- Talán csak kell valaki, aki segít – ajánlotta Tom, mire Bill újra bólintott, és a homokba dugta az ujjait.

- Azt hiszem túl makacs vagyok – nevetett.

- Hát nem ezt mondtam? – nevetett Tom, Bill pedig csak legyintett – Hát, ha valamikor úgy érzed szükséged van valakire, akkor tudod hol találsz.

- Ja, a kis házadban, engem festegetve.

- Pontosan! – nevetett Tom, majd felsóhajtott, és megsimogatta a hasát – Nem vagy éhes?

Bill bólintott, és mindketten egész délután csak ismerkedtek egymással, az előrecsomagolt kaják között. Biztonságos volt, az árnyékban elbújva.

Az író kérdése: Mit szeretnél megtenni a halálod előtt?