Bill üres tekintettel bámult előre, Tom mellett ülve a cellájában, egy héttel később. Sápadt volt, minden maradék színe fokozatosan tűnt el az arcáról, ahogy közeledtek a tárgyalás napjához. Egyre csendesebb is lett, a mai napon egy szót sem szólt. Paranoia miatt, Tom néha-néha kicsit meg is lökte a karját, csak hogy lássa reagálni, és biztosra menjen, hogy Bill nem zuhant újra magába.

Tom viszont túl sokat aggódott; Bill még mindig itt volt, csak arra próbált emlékezni, hogy mit mondjon és mit ne mondjon. És nagyon sok dolog volt, amit nem szabadott.

- Bill. – szólította meg végült Tom, és a hátára tette a kezét. – Mindjárt 10.
- És? – motyogta Bill, miután mély levegőt vett. A tekintetét egy pillanatra sem vette el a szemközti falról.

- Hogy érted azt, hogy ’és’? – kérdezte Tom. – 12-kor kezdődik; mindjárt jönnek érted.
Bill nagyot nyelt.
- Nem akarom.
Tom tekintete meglágyult.
- Tudom.
Bill megrázta a fejét. Annyira sápadt volt, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban elájulhat.
- Nem, úgy értem, hogy nem akarom. Nem fogom megcsinálni. Nem tudom, nem tu-
- Hé, megijedtél-
- Nem. – vágta rá Bill hirtelen, és felkapta a fejét. A tekintete megvadult volt, rémült. – Te nem tudod milyen érzés ott lenni, te nem… Én nem tudom újra végigcsinálni, nem akarom. – újra megszakította a szemkontaktust hogy levegőért kapjon, miközben Tom tovább simogatta a sebesen fel-le emelkedő hátát.
- Bepánikoltál. – mondta halkan. Már megtanulta, hogy nyugodtnak kell maradnia, amikor Bill ilyen állapotba kerül. Ha Tom is pánikolt volna, Bill csak még jobban kiakadna, és a végén tényleg elájulna. – Csak lélegezz. – folytatta. – Az orrodon át, ne a szádon.
Bill csúnyán nézett rá, ami azt sugallta, „mi a faszt tudsz te?”, mégis tette, amit Tom mondott neki. Mély levegőt vett az orrán át, és kifújta a száján. Pár pillanatig ezt így folytatta is, amíg a légzése vissza nem állt, a pánik pedig csökkent.
- Tessék. – mondta Tom. – Most már jobb.
Bill pár másodpercig nem mondott semmit, Tom pedig simogatta tovább a csontos hátát.
- Igen, én… - mondta végül, de amikor Tomra pillantott, egyből megállt, és úgy nézett végig Tomon, mintha eddig észre sem vette volna mi van rajta. Valószínűleg tényleg nem vette észre, gondolta Tom, mert egész héten a saját kis kagylójában volt. – Oh.
- Mi az? – kérdezte Tom, kicsit zavartan. Nem sokszor volt rajta ilyesmi.
Bill csak pislogott és megrázta a fejét.
- Csak… Öltönyben vagy.
- Gondolom így kell. Vagy nem?
Bill nagyot nyelt és vállat vont.
- Gondolom.
- Hé. – emelte meg Bill fejét az állánál fogva. Bill tekintetében még mindig ott volt az a félelem, ami az utóbbi napokban jelent meg. Tom már alig várta, hogy vége legyen az egésznek, utálta ezt látni rajta. – Jó leszel. – biztatta, de hogy segített-e ez bármit is, az már egy másik kérdés. – Ha ennek vége, nem kell majd… - belényilallt a fájdalom - …majd… tudod.
Bill megnyalta a száraz ajkait.
- Nem érdekel. – mondta halkan, mintha egy titkos, szégyellni való vallomás lenne. – Legalábbis nem annyira. Ami a bíróság után jön… én csak… baj, hogy már nem érdekel?
A fájó érzés megint visszajött, és Tom ökle akaratlanul is megfeszült.
- Kell, hogy érdekeljen a halál, Bill. – remegett Tom hangja; ezt Bill is biztosan hallotta, mert az arcán megjelent az az együttérző kifejezés, ami akkor szokott ott lenni, ha tudta, hogy Tomot úgy se fogja tudni meggyőzni.
- Érdekel. – mondta végül, de mintha csak azért tette volna, hogy Tomot nyugtassa. – Sokat gondolkoztam ezen. Ha elbaszom és úgy döntenek nem változtatják meg az ítéletem… akkor nem érdekel. Legalább megpróbáltam. – mondta, majd hozzátette, - Te megpróbáltad. Oké?
- Úgy érted, hogy akkor legalább biztosan tudni fogod, hogy megérdemelted? – kérdezte Tom. Egyre jobban kezdte megérteni, hogy Bill mire is gondolt valójában, és ez egyszerre volt pozitív és negatív dolog is. Néha jobb lett volna, ha nem tudja mire gondol. – Ne mondd ezt.
- Nem én mondtam, te voltál.
Tom felsóhajtott, és végigsimította a fejét, frusztráltan, de nem akart most veszekedni vele, ez egyáltalán nem az az alkalom volt. Nem akarta, hogy bármi baj legyen köztük egy ilyen nehéz napon.

És akkor, forgatókönyvszerűen, léptek hangja hangzottak fel a folyosóról, nem sokkal később pedig kattantak a zárak, és az ajtó lassan kinyílt. Braun volt az; a kedves, kicsit idősebb, ősz szakállú férfi. Tom mindig kedves alaknak látta, de most ijesztőnek tűnt. Most Billért jött.

Braun megköszörülte a torkát.

- Idő van. – mondta Billnek, majd Tomra pillantott, de nem szólt semmi mást, hála az égnek.
Tom szíve felgyorsult a mellkasában, amikor Bill felállt. Tom követte őt, szintén felállt, és ekkor már úgy érezte el fog ájulni.

- Akkor majd a bíróságon találkozunk. – mondta Bill, remegő hangon, és Tom már nyúlt volna, hogy megölelje, de tudta, hogy nem lehet, amikor Braun is nézi őket. De ahogy az idősebb rendőrre pillantott, látta, hogy a férfi háttal áll nekik, a falat kémlelve, mintha valami hihetetlenül érdekes dolog lenne a sarokban. Tom nem bírta visszatartani a mosolyát, és magához húzta Billt, szorosan átölelte, és azt kívánta bár sose kéne elengednie.
- Sok szerencsét. – suttogta, és egy puszit nyomott a füle mögé, két teljes másodpercen át, majd elengedte. Ennyi volt, gondolta Tom, ahogy Bill sötét szemeibe nézett. Ennyi volt. Az útnak, amin elindultak, nem volt tiszta célja. Bármi is történjen, a cél már homályos volt. Nem volt túl kellemes érzés ez, elég nyugtalanító volt.
- Bármi is történjen, - mondta Bill halkan, és lesütötte a szemét, - ne felejtsd el, hogy nekem jó lesz.
Tom mély levegőt vett, és nem szívesen, de bólintott.
- Keress meg, ha kellek. – mondta, és még egyszer végigsimította Bill arcát, majd az ajtóhoz ment. Ahogy elment Braun mellett, a férfi megszólalt.
- Már el is felejtettem, hogy itt láttalak fiam.
- Köszönöm. – felelte Tom, majd kiment onnan.

A távolból bilincsek hangját hallotta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Bill előtt képtelen volt kimutatni, de az igazság, hogy rettegett. Teljesen be volt szarva, és teljes szívéből remélte, hogy Bill képes lesz jól elmondani a történetet, és minden kérdésre pontosan úgy fog válaszolni, ahogy megbeszélték.

Tudta, hogy hülyeség ennyire mélyen belekeveredni, de ha Billnek meg kellett volna halnia, fogalma sem volt hogyan élné túl. Miért kellett beleszeretnem? – tette fel magának a kérdést talán már ezredszerre, ahogy beült a kocsiba, és elfordította a kulcsot, hogy beindítsa. Ez volt az ő szerencséje, pont egy olyan kapcsolatba kellett belemásznia, ami felett szó szerint ott lebegett a halálos ítélet. Érezte, hogy a könnyei égetik a szemeit, ahogy erősen összeszorított fogakkal kikanyarodott a parkolóból.

Már nem szabadott erre gondolnia. Csak arra szabadott koncentrálnia, hogy támogassa Billt a bíróságon. Senki nem láthatja sírni, Bill támaszának kell lennie.

Tom kezei remegtek, ahogy az egyikkel szorosabban fogta a kormányt, a másikat pedig a nyakához emelte, hogy meglazítsa a nyakkendőjét. Ha még neki is ilyen érzés ez, akkor bele se mert képzelni Bill min mehetett keresztül.

Bill nem bírta megállítani a remegését, akármennyire is próbálta. Az egész teste remegett, mintha a fagyhalál közelében járna, de valójában égető forróságot érzett. Hallotta, hogy Anne beszél hozzá, de nem tudta kivenni a szavait. Minden csak lágy hümmögés volt, csak háttérzaj a szíve dübörgése és a szapora légzése mögött.

Azok a szavak jártak a fejében, hogy nem akarom, nem akarom, NEM AKAROM!, de természetesen muszáj volt. Ez volt az utolsó esélye, és akkor is meg kellett csinálnia, még ha személy szerint értelmetlennek is gondolta.

Az elsődleges oka, amiért megcsinálta, nem az volt, mert nem akart meghalni. Mármint inkább nem akart, mert tudta, hogy ha meghal, egyenesen a pokolba fog jutni. Egy olyan pokolba, ahol mindenki várni fog rá, akit valaha bántott, hogy az örökkévalóságig kínozza. Bill soha nem hitt a pokolban, amíg meg nem tudta, hogy meg fog halni, de most csak erre tudott gondolni. Állandóan ez volt a fejében. De ennek ellenére, nem az volt a fő ok, hogy elkerülje a halált. Csak le akarta zárni; azt akarta, hogy végre tényleg odaírhassa ennek a hosszú és nehezen megtett fejezetnek a végére, hogy ’vége’. És ahogy Tom is mondta, ha még ezek után is meg kell halnia, akkor legalább azzal a tudattal, hogy ez volt a helyes döntés, és el fogja tudni fogadni a büntetését. Ha még ezek után is meg kell halnia, végül becsukhatja a könyvet, és csendben mehet el. Úgy, ahogy szeretett volna.

- Bill?
Valaki megrázta a vállát, mire felnézett, és párszor pislognia kellett, hogy észrevegye Anne-t. Úgy tűnt aggódik, amitől Bill azon kezdett tűnődni, hogy csinált-e valami furát, magában beszélt-e, vagy valami.
- Fél óra van vissza. – mondta a nő. – Szeretnél előtte beszélgetni?
Bill megrázta a fejét. Csak ülni akart és zavartalanul idegeskedni; nem tudott volna még egyszer végig menni a forgatókönyvön. Ha még egyszer elpróbálná, odabent tuti elfelejtené, és ezt nem akarta.
- Rendben. – mondta Anne, és még egyszer hozzáért a vállához, majd visszament a terem másik végébe, és leült. Ő is idegesnek tűnt.

Bill tovább bámult maga elé, és próbálta nem elkezdeni fejben elpróbálni a szövegét, de azon kapta magát, hogy automatikusan is csinálja. Megragadta az inhalálót a zsebében, és próbálta lassítani a légzését, ami az idő múlásával egyre szaporább lett.

Az óra csak ment tovább, egyre gyorsabban közeledett a 12-őhöz, a remegése pedig egyre rosszabb lett. Azt kívánta bár végigugorhatott volna ezen az egészen, mint minden korábbi alkalommal, amikor itt ült. Legszívesebben előhozta volna magából azt az oldalát, amelyik az egészet egyszerűbbé tette. Azt az oldalát, amelyik jéghideg tekintettel nézte végig, amelyik azt mondta nem bánta meg, amelyik azt mondta szándékosan gyilkolta le őket, amelyik azt mondta élvezte a sikolyokat. Ezt mind kimondta, hogy kerülje az igazságot, hogy kerülje a bűntudatot, és bebiztosítsa magának a hosszú bebörtönzést. Szerette látni az undorodó pillantásokat, hallani a sutyorgásokat maga körül, a neki címzett megjegyzéseket. Olyan sokáig győzködte magát, hogy tényleg meg akarta őket ölni, hogy a végén el is hitte, hogy igaz.

- Bill.

Bill felpillantott, és meglátta Anne-t, az ügyvédét Susant, és két ismeretlen rendőrt maga körül. A szíve most még sebesebben zakatolt, és azonnal leizzadt.

- Indulni kell.

Bill feltartotta az egyik születésnapi kártyáját, és hunyorogva nézte, próbálta kivenni, amit a nagymamája írt rá. Nem tudott még túl jól olvasni, a nagymamája kacskaringós kézírását pedig még felnőtteknek is nehéz volt átlátni. Csak a nevét értette belőle, a „Boldog 7. születésnapot” és a „Puszi, nagyi” zárást, de ettől is elmosolyodott. Majd később megkéri az anyukáját, hogy olvassa fel neki, nem számít mi van rá írva.

Bill félre rakta a képeslapot, és a kezét a combjai alá rakva rugdalta előre-hátra a lábait a széken, amin ült. A ’boldog szülinapot’ dúdolgatta, és izgatottan várta a vendégeket. Az anyukája csinált tortát és sütött pizzát is, és most már alig bírta ki, hogy ne egyen bele, de visszafogta magát. Tavaly előbb kóstolt bele, ezért az apja megbüntette és egy órát kellett a sarokban állnia. Bill nem szeretett mozdulatlanul állni, ezért most vigyázott, hogy ne kelljen.

Úgy nézte az órát, mintha le tudta volna olvasni mennyi az idő. Az anyja megmutatta neki, hogy amikor a kis mutató az ötöshöz ér, a vendégek akkor jönnek majd. Amikor látta, hogy a mutató eléri az ötöt, majd fel robbant az izgalomról. De aztán ment tovább. Már nem lóbálta a lábait.

Elérte a hatot.

Bill még pár percig nézte az órát, mert talán rosszul látta, de aztán érezte, hogy valaki a vállára teszi a kezét.
- Billie. – szólalt meg az anyja. – Kérsz a tortából?
Bill erősen rázta a fejét, a szemei megteltek forró könnyekkel.
- Szerintem nem fognak eljönni, Billie. Figyelj, miért nem eszünk mi ketten a tortából, és akkor talán jövő héten-
- Miért nem jönnek? – kérdezte halkan.
- Ne aggódj emiatt. – mondta az anyja, és végigsimította a fejét. – Csak el vannak foglalva a barátaid.

Annak ellenére, hogy még kicsit volt, Bill már akkor is tudta, hogy ez hazugság. A barátai nem voltak elfoglalva. Nem is voltak barátai. Mindenki furcsának tartotta, ezért többnyire egyedül volt. Illetve; mindig egyedül volt. Nem tudta hogyan beszéljen az emberekkel. Látta őket, ahogy egymással beszélnek, játszanak, és volt, hogy néha be is akart szállni, de nem tudta hogyan kell.

Az anyja meg akarta ölelni, de Bill megfagyott az érintéstől, kitépte magát a szorításából, és elfutott, bemászott a lépcső alá, és elbújt.

Egy órával később ott talált rá az apja, ahogy vörös szemekkel, szipogva gubbasztott.

- Senki nem akar a barátod lenni, ha úgy sírsz mint egy kislány. – mondta, és fenyegető óriásként állt a fia előtt. – Mássz ki onnan, ne bohóckodj.
Bill kimászott, de nem mert felnézni a szégyentől és a félelemtől.
- Nézz csak magadra. – nevetett fel az apja, megragadta az állát, és felemelte a fejét. Bill elfordult, szégyellte, hogy a szemei milyen pirosak lehetnek. – Egy igazi férfi nem sír. – emlékeztette Billt. – Mi vagy te, lány?
- Nem. – mondta Bill halkan.
- Nem. Menj, most meg az arcod, nem akarlak megint bőgni látni.
- Oké.
- A világ kegyetlen, Bill. – mondta. – Szokj hozzá. Nincs minek sírni.
Aztán elmosolyodott, azt mondta jó fiú, de még Bill fiatal fejében is hidegen hangzott.

Még egy órával később, Bill a parkban volt, egyedül ült a régi homokozóban, amit csak a picik használtak, és lassan előre-hátra tologatott egy sárga játékautót a homokban. Már nem sírt, de ez nem azt jelentette, hogy nem volt szomorú, csak hogy nem akart szomorú lenni.

Tovább tologatta a kocsit, amíg lépteket nem hallott közeledni. Felnézett, és árnyék takarta el az arcát. Olyan csúnyán nézett a lányra, amennyire csak tudott.
- Hello. – mondta a lány, és egyik lábáról a másikra ugrott. Hosszú, szőke haja volt, egyetlen copfba fonva. Ha tippelnie kellett volna, Bill azt mondta volna úgy 4 éves lehet. – Szia. – köszönt a lány újra, kicsit hangosabban, mintha Bill nem hallotta volna.
- Szia. – köszönt Bill vissza, de tovább tologatta az autót a homokban.
- Tetszik a kocsid. – mondta a lány, és megint ugrott egyet. Billt szinte idegesítette, hogy milyen vidám.
- Nem az enyém. – felelte. – Mi van a füledben?
A lány megfogta az egyik fülét, és elvigyorodott. Az egyik alsó foga ki volt esve. Bill szerint hülyén nézett ki.
- Fülbevaló. – mondta a lány, lassan, mintha hülye kérdés lett volna. – A kedvenc formám.
Bill oldalra döntötte a fejét.
- Csillag?
A lány bólintott. Örült, hogy a fiú érdeklődik.
- Aha. Akarsz játszani?
Bill csak pislogott.
- Játszani? – megállt a kocsi a kezében. Az anyukáját leszámítva, még soha senki nem kérdezte ezt tőle.

A lány bólintott még egyszer, Bill pedig hosszan és erősen kezdett gondolkozni ezen. Elmehet vele? Az apja mit mondana, ha megtudná, hogy egy lánnyal játszik? Pedig szívesen ment volna vele.

A lány látta, hogy hezitál, ezért előrenyújtotta a kezét, és széttárta a kis ujjait. Bill először zavarban volt, de aztán megértette mit akart. Félénken nézett rá, aztán lassan és óvatosan megfogta a kezét.

A tárgyaló terem nem az a tipikus órási terem volt több sornyi székkel, mint ahogy a tévében látni őket. Bár nem volt kicsi, akkor sem volt annyira hatalmas és rémisztő, mint amilyennek Tom elképzelte, de valószínűleg azért is, mert kisvárosról volt szó.

Tomot a tanúpaddal szemben ültették le, és mindent tisztán látott a helyéről. Ahogy végignézte a megjelenteket, felismert több embert is észrevett, akik valószínűleg családtagok lehettek. De csak három felnőttet látott, szóval az egyikük minden bizonnyal egyedül volt, és akkor ott volt még az a fiatal lány is, aki nagyjából 20 évesnek tűnt. Biztos az volt az a lány, Karina barátnője, akik az egészet látta az ablakon át, és kihívta a rendőrséget.

Egy pár, egy férfi és egy nő ült egymás mellett, egymás kezét fogva, a nő pedig halkan szipogott a férfi kabátjába. Mellette egy másik nő ült, hosszú, sötét hajjal, és mellette állt valaki, aki valószínűleg az ügyvédjük lehetett. A sötéthajú nő az ügyvédhez fordult, mondott neki valamit, és Tom lélegzete akkor akadt a torkában. Most már nem is volt kérdés, hogy ki lehet ő. Tom csak egyetlen képet látott Karináról, de a hasonlóság már ez alapján is hatalmas volt, biztos, hogy az anyja ült ott. Ugyanaz az arcszerkezet, ugyanaz a fehér bőr és szeplős orr. Az egyetlen különbség Karina szőke, szinte fehér haja volt az anyja sötét hajszínéhez képest.

Tom egy pillanatra úgy érezte, hogy a nő őt nézi, de akkor a tekintete tovább vándorolt az emberek között. Mintha keresett volna valamit vagy valakit. Billt. Tom nagyot nyelt.

Rossz döntés volt ott lennie? – gondolta hirtelen. Rossz döntés volt itt lenni vele, minden ellenére itt lenni Billnek? Rossz döntés volt, amikor ezek az emberek itt elvesztették a gyerekeiket, amikor az a lány látta a barátja halálát, amikor még mindig gyászolták a veszteséget? Helyes a gyilkos oldalára állni?

Nem, valószínűleg nem helyes. Elméletileg, nem lenne helyes. Elméletileg most nem kéne itt ülnie, idegességtől remegve, abban reménykedve, hogy Bill egy nap szabad lesz. Hát persze, hogy nem helyes.

Mégis ezt tette.

Sajnálom, gondolta Tom, ahogy a szülőkre és a lányra nézett. Sajnálom, hogy elvesztettétek őt.

Elfordult tőlük, nem bírta tovább nézni őket. Túl erős volt az a kellemetlen érzés a gyomrában, ami bűntudatnak tűnt. Inkább lehajtotta a fejét, és a fehér ingujjának egyik gombjával kezdett játszani. Kigombolta, visszagombolta. Kigombolta, visszagombolta. Kigombolta-

Felkapta a fejét, ahogy a terem ajtaja kinyílt. A szíve megállt, miközben Billt két rendőr bevezette, megbilincselve. A fejét lehajtotta, és Tom látta, hogy egész testében  remeg.

Tom csak Billt nézte, ahogy leültették két másik rendőr és az ügyvédje mellé. Egyszer sem pillantott fel; senkinek nem nézett a szemébe, és Tom azon kapta magát, hogy legszívesebben odamenne hozzá, és ismét bűntudata volt.

- Én is félek. – suttogta, Billt nézve.

És akkor, hirtelen, a bíró megszólalt.
Tom begombolta az ingujját. Bill összerezzent. A levegő megfagyott.

Elkezdődött.