Bill egy olyan ágyban feküdt, ami nem az övé volt, és az ablakon át beszűrődő fényeket nézte, amik Tom hálószobájának falán cikáztak. A tekintetével követte a fények által odafestett mintákat; nézte merre mennek. A feje forgott és elég részeg volt, de tudta, hogy Tom sem volt sokkal lemaradva. Segített Billnek befejezni a málnás vodkáját. Rég volt már, hogy ennyire ellazult.

A strandon töltött időre már mindkettejüknek szüksége volt, hogy kicsit pihenjenek és lazíthassanak a sirályok és a hullámok hangját hallgatva. Bill egész nap a homokban feküdt, a piáját itta, és megtudta, hogy Tom hogyan indult el a művészeti pályán. Kiderült, hogy az egész az anyja ötlete volt.

Tom ezzel szemben, egész nap azon poénkodott, hogy Billnek milyen sok homok van a hajában, és hogy milyen sok tetű és egyéb élősködő gyűlhetett már össze a fején. Bill úgy tett, mintha meg se hallaná, de titokban tényleg megijedt, hogy bogarak lehetnek a hajában.

A fiatalabb férfi beletúrt a hajába, és kihúzott pár homokszemet, ami a fejbőrén telepedett meg. Álmosan felsóhajtott, és próbált Tomra koncentrálni, aki a szobában botladozott, és éppen rendet rakott. Mindig kitakarította a házát, amikor kicsit sokat ivott; volt egy ilyen furcsa szokása.

- Fáradtnak tűnsz. Ne hívjak neked egy taxit? – kérdezte Tom halkan, miközben egy koszos zoknit a pólós fiókjába dobta, majd az ágy széléhez mászott a térdein.

- Most nem akarok hazamenni – nyafogta Bill. – Az apám mindig hisztizni kezd, amikor iszok. Már ha nem gond – nyújtózkodott, és egyik oldaláról a másikra gurult, szokásához híven, és kinézett az ablakon. – Sokkal szívesebben vagyok olyannal, aki örül nekem, mint olyannal, aki rám se bír nézni.

- Maradj amíg akarsz, nincsenek terveim – felelte Tom, és betömött egy hideg pizza maradékot a szájába. Bill nem emlékezett, hogy Tom kiment volna a konyhába amióta hazaértek.

- Hmm, kösz – motyogta Bill, az arcát pedig Tom egyik párnájába temette.

Tom bólintott, erőteljesen rágta a pizzáját, és felmászott az ágy baloldalára, majd a térdére ült. Az ágy melletti ablak nyitva volt, hideg tavaszi szellő söpört végig Bill arcán és nyakán. Az arcát megvilágították az utcai lámpák, a bőre természetfelettien fehérnek tűnt, miután olyan sokáig bujkált a napfény elől; az emberek elől, hogy elrejtse, amit leginkább utált magában.

Tom a szeme sarkából nézte csak Billt, nem akarta, hogy a fiatalabb férfi is tudja, hogy bámulja. Bill olyan volt, mint egy színtelen festmény, egy többnyire ellentétes árnyakból álló alak. Nem volt rajta szín, és Tom szerint lélegzetelállító volt, hogy Bill öltözködése mennyire kiegészítette ezt; tudta hogyan emelje ki bizonyos tulajdonságait.

Fekete haj, fekete szemek, fekete körmök, és a fekete-szürke ruhái mind kontrasztban álltak a fehér bőrével. Tom úgy érezte, az egyetlen szín, amit Bill valaha is viselt, az az aurájában volt. Általában élénk, fájdalmas árnyalatok lengték körül Billt, de most világos rózsaszín volt; vággyal-telt energia, amitől Tom összezavarodott, de egyszerre büszkeség is töltötte el.

Bill a hátára fordult, és felnézett Tomra. Fáradtan elmosolyodott, a kimerültségtől és a részegségtől alig bírta nyitvatartani a szemét. Álmosan felsóhajtott és ásított. A kinti tavaszi eső hangjától sem ébredt fel jobban, sem a nyakára eső hideg vízcseppektől.

- Te mindent tudsz rólam – szólalt meg Bill. A lábujjait kiropogtatta, és Tom lábához nyomta, miután az idősebb férfi is lefeküdt mellé. – Szóval mesélj magadról.

- Nem tudok rólad mindent. Többet szeretnék – vont vállat Tom, mire Bill csak forgatta a fáradt szemeit. – De ha muszáj…

Tom újra mocorogni kezdett, aztán törökülésben, újra az ágy végében ült, hogy beszéd közben jobban láthassa Billt. Csendben volt, azon gondolkozott hol kezdhetné. Az ő élete elég unalmas és normális volt. Nem mintha Bill mindennapjai olyan izgalmasak lettek volna; de összehasonlítva, Tom úgy érezte, neki elég unalmas története van egy íróéhoz képest.

Tom egy kis családban nőtt fel, egykeként, két nevetségesen szerető és támogató szülő mellett. Olyan szülők mellett, akik fizették az első és az utolsó lakbért a lakásban, ahol most is élt, hogy Tomnak meglehessen a függetlenség érzése, és ne érezze magát egy helyhez kötve.

- Nem tudom mit mondhatnék. Mármint, elég átlagos az életem – vonta össze a szemöldökét, Bill pedig felnevetett, nem épp elragadtatva. – 24 vagyok, egyedül élek, és festményekkel keresek pénzt. Nem túl izgi.

- Biztos van más is. A festésen kívül, mit csinálsz? Nincs semmi fura képességed?

- Elérem a nyelvemmel az orrom! – vont vállat Tom, Bill pedig egyből felült.

- Muti!

Tom nevetett, és próbált nem elmosolyodni, hogy megmutathassa Billnek. A 21 éves fiú is nagyon izgatott volt az ivás után, és Tom is látta, hogy milyen ámulattal nézi, ahogy a nyelve végével megérintette az orra hegyét.

- Nekem ez soha nem ment! – ráncolta Bill az arcizmait, és próbálkozott egy darabig, de végül inkább az ujját nyalta meg, és azt nyomta az orrához. – Tessék, sikerült. – vigyorodott el, és Tom is nevetni kezdett a szörnyű poénon.

- Nem is tudtam, hogy van nyelvpiercinged – jegyezte meg Tom. – Nem tudom hogy nem vettem észre.

- Oh, ja. Három piercingem van. Mint neked. Már ha nincs rejtett helyen.

- Áh, nincs. Csak a szám és a füleim. Neked mid van? Én csak kettőt látok. A nyelved és azt – mutatott Bill szemöldökére.

- A mellbimbómban – pirult el Bill, kicsit kínosan érezte magát, és Tom felvonta a szemöldökét.

- Komolyan?

- Ja.

- Nem hittem volna, hogy hagytad, hogy valaki póló nélkül lásson, azt hittem ennél tartózkodóbb vagy.

Nem rossz indulatú megjegyzésnek szánta, de Bill szörnyen csúnyának érezte tőle magát.

- Kösz – morogta dühösen, kimászott az ágyból, és összeszedte a táskáját a földről. – Majd találkozunk.

Kiviharzott Tom házából, az idősebb férfi pedig csak szaladt utána. Tom tényleg nem akarta megbántani, egyáltalán nem állt szándékában. Amint felfogta mit mondott, már egyből tudta is, hogy ez így hiba volt. Lerohant a lépcsőn Bill után, ki az esős utcára; nevetséges küzdelmek között, hogy a nadrágjának az alja ne legyen vizes.

- Bill, várj! – kiáltott utána, és az arca fölé tartotta a kezét, hogy kicsit védje magát az esőtől, de nem járt sikerrel.

- Mi van? – kiáltott vissza Bill. Megfordult, és hatalmas csalódottsággal nézett Tomra.

Tom és Bill csak pár méterre álltak, egymást bámultak, ahogy az eső még jobban megeredt. Mindketten vacogtak a hidegtől és a víztől, és Tom a szavakkal küzdött. Nem akarta még jobban megbántani Billt, ezért óvatos akart lenni.

- Én-

- Csak felejtsd el, Tom – fordult meg Bill, és elindult tovább hazafelé, de Tom megragadta a karját, és újra visszafordította.

- Nem akartalak megbántani.

- Ez akkora közhely – mondta Bill elfojtott, frusztrált hangon. – Ez az egész.

- Mi?

- Ez! A mi történetünk. Ez a legelhasználtabb alapszituáció minden romantikus regényben, amivel valaha találkoztam. A főszereplő megbántja a kiszemeltjét, már nem mintha én a kiszemelted lennék; és kirohannak az esőbe, csak hogy ott veszekedjenek aztán szenvedélyesen csókolózzanak, és a legnagyobb közhely keretében végül összejöjjenek. – Végül Bill felnézett a járdáról, hogy Tom szemébe nézzen. Ám ekkor meglátta, ahogy az esőcseppek lecsöppennek Tom orra hegyéről. – Smink…

Bill gyorsan eltakarta az arcát a kezeivel. Nem tudta hirtelen, hogy fusson el, vagy mutassa meg Tomnak az igazi arcát. Úgy érezte magát, mintha ő lenne az operaház fantomja, az egyik kedvenc darabjából; bár utálta, hogy minden egyes nap ő játszotta benne a fantomot.

Tom megfogta Bill csuklóját gyengéden, és lélekben elmosolyodott, amikor Bill hagyta. A feketeség, ami általában olyan tökéletesen volt Bill szeme köré festve, most elkezdett szétfolyni, elmosódott a szemei alatt, és összeállt a szempilláin. Az alapozó is elkezdett halványodni, de Tom semmi jelentős különbséget nem látott. Hazudott volna, ha azt mondja semmi különbséget nem lát, egyértelműen ott volt, de nagyban nézve, szinte mikroszkopikus volt.

- Még így is lenyűgöző vagy – mondta Tom kedvesen, és Bill bal arcának csontját végigsimította a hüvelykujjával; elkente a sminket, és alatta egy foltban vöröses, heges bőrt látott megjelenni. Azonnal úgy érezte, hogy kijózanodott, Bill pedig egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

- Igen, mert a tragédiák mindig olyan csinik – felelte hidegen, és elfordította a fejét.

- Te nem a múltad vagy, Bill. Nem az vagy, ami korábban történt veled. Persze, megváltoztál miatta, de az anyag akkor sem vész el, csak átalakul – emelte meg az állát lágyan, és újra Bill szemébe nézett. – Most észrevettem, hogy tényleg elfelejtettem lefesteni valamit, ami fontos számodra. Engednéd, hogy újra megpróbáljam?

- Tom, nem – mondta Bill, és átkarolta a saját derekát, ahogy vacogott.

- Nem most, de valamikor? – kérlelte Tom, és Bill felsóhajtott. Most nem volt kedve ehhez a beszélgetéshez. – Hol laksz? – váltott Tom témát. – Ha tényleg menni akarsz, hívok neked egy taxit. Nem fogsz esőben hazamenni.

- Nem lesz gond.

- Nem. Meg fogsz fázni. Most is remegsz. Gyere ide – ölelte át Billt, és forró levegőt fújt a nyakába. - Tényleg hívok egy taxit. A lépcsőházban is várhatsz, ha annyira nem akarod, hogy idegesítselek.

- Nem idegesítesz… - kezdett bele Bill. Bénának és lazának érezte magát Tom karjaiban. – Csak, amikor megcsináltattam… Mármint, a piercinget. Akkor annyira féltem, hogy a piercinges beszól, vagy valami. Nem is tudom… Olyan nehéz volt megcsinálni, de… Nem tudom, mindegy.

- Nem, értem. Bátor volt tőled – dicsérte Tom, és Bill majdnem elpirult, majdnem.

- Van egy tetoválásom azon az oldalon – mondta Bill hirtelen, és Tom felnézett rá.

- Tényleg?

- Tényleg. – Mindketten egymás arcába lélegeztek, összebújva az esőben, hogy ne dideregjenek annyira. – A tetováló művész nem is akarta megcsinálni, mert nehéz ilyen rossz hegekre tetoválni, de meggyőztem.

- Elég meggyőző vagy, nem?

- Neked nem – nevetett Bill egy kicsit, a mellkasa Toméhoz ért. – Te még mindig nem hagyod abba, hogy engem festegess.

- Igen, igen. Na, akkor mi legyen? Bemegyünk; ha úgy döntesz még mindig utálsz, hívok egy taxit.

- Nem utállak – felelte Bill, és kicsit összerezzent, amikor Tom elhúzódott tőle, és azonnal fázni kezdett. – Csak frusztrálsz – vallotta be végül a fiatalabb férfi, mire Tom csak nevetett.

- Te úgyszintén. Na gyere – ragadta meg Bill csuklóját, és szinte visszarángatta a lakásába.

Bill Tommal akart maradni, valaki olyannal lenni, aki tényleg törődött vele, de annyira értéktelennek érezte magát, és annyira dühös volt magára, hogy nem akarta ezeket az érzéseket Tomon levezetni.

Bill folyton másokon vezette le a belső problémáit; még akkor is, ha egyáltalán nem az ő hibájuk volt. A belső fájdalmát csak úgy tudta kifejezni, hogy gyűlöletté alakította, és a körülötte lévőket megbántotta Utálta magát emiatt, de soha nem tudta abbahagyni.

- Tom, nem mehetek be – bámult Bill az idősebb férfira, aki az ajtóban állt; biztonságban az esőtől.

- Mi? Miért? – vonta össze Tom a szemöldökét. Csak azt kívánta, hogy Bill jöjjön már be a melegbe, és felejtse el a félelmeit.

- Nem érdemlem meg a kedvességed. Nem is ismersz igazán, és valami elbaszott ok miatt kedves vagy velem, és ezt utálom. Miért nem lehetsz olyan, mint mindenki más, és felejtesz el? Az élet úgy sokkal könnyebb volt.

- Mert amikor feladod a világot, a világ is felad téged. Nem akarok a többséghez tartozni. Segíteni akarok, hogy észre vedd mennyit érsz – nyúlt előre Tom, hogy megérintse az elkenődött sminket Bill arcán, de Bill elhúzódott. – Mi az? – kérdezte Tom halkan.

- Tom, amikor hozzáérsz az arcomhoz, csak festéket fogsz érezni. A sebek, amiket elrejtettem, elégetik a tökéletesség vásznát, amiről csak azt hiszed, hogy látod. A tehetségedet olyasvalakire pazarolod, aki nem érdemli azt meg, én pedig több akarok lenni, elpocsékolt pasztelnél. Újra idegen akarok lenni neked – sóhajtott fel Bill, fájó szívvel. Ez volt a legjobb, megszakítani a kapcsolatokat. Bill mindenkit megbántott, akihez valaha közel került; mindig azt gondolta, hogy az anyja is miatta kezdett drogozni. Csak a terhére volt.

- Lehetetlen, hogy újra idegen legyél nekem. Most már ismerlek, és ezt semmi sem változtathatja meg. A múzsám vagy, ha tetszik, ha nem. Most pedig, bejönnél végre a hidegből?

Bill felnézett az utcai lámpára; nézte, ahogy a zuhogó esőcseppek felvillannak a fényben. A szíve összeszorult. Végül lehajtotta a fejét, és tett egy lépést az ajtó felé; hagyta, hogy Tom bezárja maguk mögött, kizárja a hideget, az esőt, és a sötétséget.

Tom azt hitte, Bill talán kevésbé zárkózott részegen, de ezt az elméletét már abban a pillanatban kihajíthatta az ablakon, amikor Bill bevallotta, hogy újra idegen akar lenni. Tényleg nem akarta, hogy bárki is tudja, hogy még mindig itt van.

- Miért nem mentél el? – kérdezte Tom. – Annyira el akartál tűnni, mégis maradtál.

- Túl sok emlék köt ehhez a városhoz; ettől nem tudnám elvonni magam, bármennyire is próbálnám – felelte Bill, miközben követte fel Tomot a lépcsőkön a lakása felé. Bill fogai vacogtak miközben beszélt, és Tom szörnyen érezte magát, amiért Bill miatta volt így.

- És mi lenne, ha valaki segítene elmenekülni? – vett elő Tom tiszta pizsamát a szekrényéből, és Billhez dobta. – Akkor sem mennél el?

- Nem valószínű, hogy bárki ki tudna rángatni a régi szokásaimból.

- Nekem sikerült – felelte Tom üresen. – Ezt mindketten tudjuk. Bill, csak be kéne engedned az embereket. Nem olyan ijesztőek, amilyennek hiszed őket.

- Talán nem, de én legalább annyira ijesztő vagyok, mint amilyennek ők hisznek.

- Nem akartam semmit mondani, de.. – harapott Tom az ajkába. – Ha valamit most mondok, megígéred, hogy nem rohansz el megint? Most túl lusta vagyok ahhoz – mosolyodott el, és ez fertőző volt, amitől Bill is kicsit elmosolyodott.

- Oké.

- Végig láttam a hegeid. Most semmi sincs rajtuk – vallotta be. Tom nézte, ahogy Bill összerezzen és körbenéz a szobában gyors menekülési útvonal után kutatva; de Tom már előre fel volt készülve. Óvatosan megfogta Bill vállát és az ágy szélére ültette. Tom letérdelt a padlóra, és felnézett rá. – Ijedten menekülök? – kérdezte Tom. Bill megrázta a fejét. – Úgy nézek ki, mint aki undorodik tőled?

- Nem, de-

- Úgy nézek ki, mint akinek kényelmetlen veled beszélni?

- Nem – sóhajtott Bill, és Tom vállat vont.

- Még így is tökéletesen vonzónak látlak – vallotta be Tom, a kezeit Bill térdén tartva. – Kérlek ne félj megmutatni az igazi arcod nekem. Igazából, tényleg úgy gondolom, hogy a hegek csak karakteresebbé tesznek. Elvesznek valami tökéleteset, és még jobbá teszik.

- Ne hazudj, Tom – mondta gyenge, törékeny, félénk hangon. Tom megsimogatta a térdeit bátorítóan, majd felállt.

- Vedd le azokat a vizes ruhákat, még mielőtt kihűlsz. Itt átöltözhetsz! – mondta, és ezzel ki is ment a szobából, hogy Bill magában öltözhessen.

Bill felvette a száraz, és meleg ruhákat; közben végigsimítva a bordái felett lévő hegeket. Mindig végigsimította amikor átöltözött, a szokás hatalma miatt, és mert megszállott volt az ott lévő bőrrel. Az elegáns fekete betűk foltjai között vörös bőr volt; a tűz, a több éves műtétek és bőrátültetések sora után. Ahogy az idő múlt, Bill látta, hogy a hegek jelentősen csökkentek, de ahogy nőtt, meg is nyúltak, amitől sokkal nagyobbak és látványosabbak lettek.

Bill ezért is akart egy tetoválást a gyerekkoráról, hogy elfedje a heget, amitől ilyen hamar kellett felnőnie. Nem is emlékezett rá, hogy mikor érezte magát utoljára gyereknek, nem is emlékezett milyen volt szabadnak érezni magát. Csapdába esett a saját életébe, és túl makacs volt ahhoz, hogy megpróbáljon tovább lépni; de Tom mellett, valamiért mégis ezt akarta.

Most, hogy volt valaki, aki megnevezhetetlen okok miatt érdeklődött iránta és törődött a boldogságával; Bill úgy érezte, hogy talán több lehet belőle a múltjánál, de ez megijesztette. A változást Bill mindig csodálta, de nem a saját életére vonatkozva. Minden egyes nap próbálta meggyőzni önmagát, hogy elégedett volt azzal, hogy egy senkiként él, csukott ajtók mögött rejtőzve a világ elől; de valójában nem volt az. Folyton nyomorultnak érezte magát.

Lefeküdt az ágyra, és kinézett az ablakon; arra gondolt milyen vicces, hogy alig pár pillanattal korábban az esőben próbált menekülni a gondolattól, hogy talált egy barátot. Végigsimította az arcát, rémült volt, hogy Tom látta a sebeket. Amikor látszottak, gyengének érezte magát, mint egy rémült gyerek. Amikor reggelente elfedte a hegeket, mindig eljátszhatta, hogy a múltját fedi el; szebbé teszi önmagát és az életét is. De ez az egész csak színjáték volt. Minden, amit az embereknek mutatott magából, hamis volt. Annyi önbizalma sem volt, mint egy hervadt virágszálnak.

Úgy érezte, hogy a sértés után, csak arra van szüksége, hogy elrohanjon. Egy kifogásra, hogy ne kelljen megmutatnia a smink alatt rejtőző valóságot. Nem tudta Tom meddig lát mögé, de valamiért megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy Tom tudta mit rejteget, mégsem ijedt meg. Bill egész életében rettegett, hogy mások mit mondanának a hibás bőrére, vagy hogy milyen pillantásokat fog kapni, de Tomot nem zavarta, ezért Bill kezdte azt gondolni, hogy talán már ő magát sem zavarja.

- Tom? – kérdezte Bill halkan, amikor kiment az üres nappaliba. – Tom?

- Egy pillanat! – fejezte be Tom gyorsan a fogmosást, aztán szinte kiesett a fürdőből. Lélekben lehet, hogy józannak érezte magát, de fizikailag az egyensúlyérzéke még mindig nem volt ugyanaz. Nevetett Bill arckifejezésén.

- Van, öm... - vett mély levegőt Bill, hogy ki merje mondani. – Van valami arclemosód? Szeretném leszedni a sminkem.

Az ajkába harapott. Tom bólintott.

- Igen, persze.

Tom beengedte Billt a fürdőbe, és megmutatta neki hol vannak a kellékek. Hagyta, hogy Bill magában vegye le a maszkját. Függetlenül attól, hogy Bill maga akarta megtenni, Tom tudta, hogy egy része szörnyen félt attól, hogy mindent megmutasson az arcából. Tom mondta, hogy látta a hegeket, és ezt Bill is tudta; de még akkor sem látta a teljes képet. Még mindig elrejtette a smink egy részüket, és absztrakt fekete sávok is átszelték a szemfestéktől.

Bill fejében kavarogtak a szavak, a jelzők, amiket próbált félresöpörni. Félelmetesnek és csúnyának érezte magát és szörnyen rémültnek, de tudta, hogy most vagy soha. Nem halaszthatta már tovább. Tíz év telt el, hogy felfedezte a smink mögé rejtőzés erejét, tíz hosszú év, amit le kellett zárnia. Tudta, hogy nem tölthetett újabb tíz évet bujkálással; egész életében azt a pillanatot várta, amikor elég bátor lesz, hogy legyőzze a félelmeit.

Bill tudta, hogy az apja jobban szerette, ha elfedi az arcán; az apja utálta látni, amit Bill anyja tett vele. Bill mindig úgy gondolta, hogy az apja egy olyan fiút szeretett volna, aki jól néz ki és ügyvéd vagy orvos lehet; helyette egy hegekkel teli fia volt, akinek semmi jövője nem volt az írásban. Bill biztos volt benne, hogy az apja utálja őt, de igazából nem a karrier vagy a megjelenés miatt. Bill apja egyszerűen csak nem tudta hogyan viselkedjen körülötte. Beleegyezett, hogy Billről az anyja gondoskodjon, fogalma sem volt a függőségéről. Amióta megtudta ezt, miután az önző függősége miatt a fiának kellett szenvednie; az apjának fogalma sem volt hogyan beszéljen vele. Dühös volt önmagára, amiért úgy érezte ő a hibás, és akárhányszor smink nélkül látta Billt, a rossz döntéseit látta benne. Nem Bill volt a probléma, és ezt Bill is tudta; csak hallania kellett volna az apja szájából.

A tükör előtt állva, Bill végignézett a tiszta arcán. Az ő hegei soha nem voltak olyan rosszak, mint néhány másik gyereknek a klinikán, de ettől soha nem érezte magát jobban. Még most, a halvány vörös foltokat nézve, amik az arca oldalát díszítették a vörös és ezüst hólyagok helyett; még most sem érezte jobban magát.

Az idő eltűntette a vért, a sebeket, a lyukakat. Eltűntette a folyadékot, a hólyagokat és a buborékokat, és vékony réteg sebhely maradt utána. Pár évvel korábban, az arca sokkal rosszabb volt, foltos és göröngyös, de most sima volt és alig volt elszíneződve; most már állandó volt. Örülnie kellett volna, hogy ilyen jelentősen letisztult az arca, de a tény, hogy most már így fog egész életében kinézni, érthetően feldühítette. Szörnyetegnek érezte magát, és biztos volt benne, hogy amikor Tom meglátja, ő is ezt fogja mondani. Már csak ettől is majdnem pánikrohama lett.

De Bill végül összeszedte minden bátorságát és kinyitotta a fürdő ajtaját; szemtől szemben találta magát Tommal. Tom tágra nyílt szemekkel bámulta, és Bill úgy érezte hányingere van; de Tom odanyúlt, és végigsimította Bill arcát. A következő szavaktól, Bill elpirult és legbelül a szíve elmosolyodott, még ha a feje nem is volt ezt képes elhinni. Tom komolyan gondolta őket, teljes szívéből, még akkor is, ha majdnem megbotlott a szavakban.

- Bill, gyönyörű vagy.

Az író kérdése: Amikor a legmélyebb pontodon vagy, mi az az egy dolog, ami mindig kihúz belőle? Mit csinálnál nélküle?