Ez szörnyű.

Tom csak így tudta összefoglalni az eseményeket. Szörnyű. Ijesztő. Szomorú.

Kínzás.

Lassú kínzás, ez az érzése támadt azzal kapcsolatban, amit az áldozatok ügyvédje csinált Billel. Lassan kínozta; a szavaival, a kérdéseivel, próbálta lassan de biztosan megtörni őt. Az ügyvéd azt akarta összeropnnajon, hogy robbanjon, hogy kijöjjön a sodrából, hogy ezzel bizonyíthasson. Még nem tört meg, de többször is megremegett az ajka, vagy a keze, és Tom alig várta, hogy valaki szünetet jelentsen be, mielőtt az elkerülhetetlen megtörténne. Bill nem fogja sokkal tovább bírni, ha az ügyvéd folytatja a mocskos kis játékait, és továbbra is úgy csavargatja a szavakat, hogy a kérdésekre bármit is válaszol, rosszul fog hangzani. Nagyon idegesítette Tomot.

Tom azt hitte az lesz a legrosszabb, amikor Billnek újra el kell mondania az egész történetet, de az a rész egész jól ment. Megesküdött, hogy az igazat fogja mondani, és azt is tette. Tomnak küzdenie kellett, hogy ne sírjon; Anne sírt is, de mindenki más száraz maradt a teremben – leszámítva a lány szüleit, de ők nem Billért sírtak.

Most a kérdezgetés folyt. Vagyis inkább a kínzás. Sokkal durvább kérdéseket vetettek az arcába, mint amiket Anne és Tom valaha is felmert volna tenni, de Bill nagyon is jól bírta őket. Legalábbis Tomnak így tűnt.

Eddig nagyjából így nézett ki:
- Egy pillanatra sem gondolt a következményekre?
- Nem, nem gondoltam. – felelte Bill, fájdalmasan őszintén.

- Nem is érdekelte?
- Nem, abban a pillanatban nem. Nem voltam… önmagam. Szorongásos rohamom volt, nem voltam magamnál. – miután befejezte, elkapta a tekintetét, de aztán hamar hozzátette, - Én azt hittem, hogy ő… Én csak nem akartam egyedül lenni.

Azt a bizonyos mondatot meghallva, Tom soha nem érezte magát ennyire rosszul. Eszébe jutott, ahogy hetekre magára hagyta Billt. Bill még nem vallotta be, de minden problémája tetejébe, az elkötelezettségi problémái csak erősebbek és rosszabbak lettek, ahogy közelebb került az emberekhez. Ezt a témát Anne alig pár nappal korábban említette csak Tomnak, csak hogy tudjon róla, de be kellett vallania, még mindig nem tudta teljesmértékig megérteni. Bill feje furcsa hely volt. Folyamatosan az sugárzik belőle, hogy hagyjatok békén, és mégis, nyomorultul érzi magát.

- Mit vétett ön ellen Marcus Elliot? – jött újabb kérdés Billnek.
- Semmit. Úgy gondoltam, hogy Karina megcsalt vele.
- És ettől máris helyes volt?
- Nem. Ezt nem mondtam.
- Azt mondja, hogy most az igazat mondja, és ha ez így is van, akkor miért hazudott olyan sok éven át?
- Mert így büntettem magam a tetteimért. Azt hittem, ha az emberek azt hiszik meg akartam tenni, akkor a végén én is elhiszem majd, és jobb érzés lesz.
Néhány válasza annyira begyakorolt és robotikus volt, hogy Tom azt hitte Bill kikapcsolt, és tisztán auto-pilótára kapcsolt.
- Nem lehetséges, hogy csak enyhébb büntetést szeretne?
- Nem. Azt akarom, hogy kiderüljen az igazság, amit magamnak akartam tartani.
- Azt állítja nem épelméjű, ugyanakkor most nagyon is épnek tűnik. Ez egy kicsit furcsa.
- Most, igen. Gyógykezelés alatt állok és pszichiáterem van. Nem furcsa, ezt hívják gyógyulásnak. Előfordul.
 

Tom az ajkába harapott. Ha Bill túl pimasz lesz az ügyvéddel…

A kérdések csak folytatódtak innentől, néha Susan szólalt csak fel kettejükön kívül tiltakozásnak, de legtöbbször leintette a bíró, aki hallani akarta Bill válaszait.

- Még azon tűnődtem, - szólalt meg az ügyvéd újra, az örökkévalóságig tartó valatás után, - Azt állította, hogy a lány elmondta önnek, hogy terhes; ön mégis megölte. Ezek után miért tette?

Tom a szemöldökét ráncolta, Bill pedig megfagyott. Ez így nem jó; Bill nem is mondta ezt, vagy igen? Most Bill és Tom is dühösen gondolta végig, hogy Bill milyen szavakat használt amikor arról a bizonyos napról beszélt, és egyszerre vették észre, hogy a sorrendet összekeverte. Tom szíve összeszűkült. Bill azt mondta Karina elmondta, hogy terhes, és hogy utána lőtte le. Ez nem így volt, suttogta Tom, és előrehajolt a székében, ahogy izzadni kezdett.

Bill nem igazán találta a szavakat, ezért Susan szólalt meg.
- Egy véletlen hiba. – mondta. – A sorrend összekeverése, bárkivel megtörténhet. Karina csak akkor mondta el a kliensemnek, hogy terhes, amikor már túl késő volt és már haldoklott. Utána már próbálta helyre hozni, és hagyta, hogy a lány hívja a mentőket.
- Én nem ezt hallottam tőle. – mondta az ügyvéd, akit egyébként Peternek hívtak, és elégedetten nézett körbe. – Szóval azt mondta gyűlölte az apját. Nem bánta meg, amit vele tett?
- N-
- Tiltakozom! – kiáltotta Susan, mielőtt Bill olyasmit mondhatott volna, amit nem kellett volna, és szerencsére, a bíró el is fogadta, de Peter már meg is kapta ezzel a válaszát. Megint elégedettnek tűnt.

Tom tenyere izzadt. Nem tudta, hogy jól vagy rosszul állnak, hogy az a kis baki számított vagy sem, de szerencsére Bill minden kérdésre tudott válaszolni, amíg…

- Szerelmes volt belé?

A kérdés után azonnal, Susan Anne-re pillantott, mintha azt nézné rendben van-e a kérdés, és Anne sietve rázta a fejét.
- Tiltakozom! – kiáltotta Susan azonnal.
- Elutasítva. – mondta a bíró, kicsit unott arckifejezéssel, és intett a kezével, hogy folytassák. De Susan nem hátrált meg.
- Nem értem ez miért fontos. – mondta. Tom ezalatt képtelen volt levenni a szemét Billről. A fejét lehajtotta, és Tom nem látta, hogy egyáltalán lélegzik-e. Csak azt, hogy remeg.
- Egyszerűen csak kíváncsi vagyok. – mondta Peter. – Szóval, így volt? Szerelmes volt belé?

Bill nem mondott semmit. Tom dühösen nézett Peterre, aztán Anne-re pillantott reménytelenül. Anne is aggódva pillantott vissza, aztán újra Billre nézett, és megrázta a fejét.

- Mert van itt valami. – folytatta Peter, és egy apró, rózsaszín, bőrkötéses könyvet vett elő. – Ezt látta már? – mutatta Billnek, aki hullafehér arccal, megfeszült állkapoccsal, mintha hányinger ellen küzdene, megrázta a fejét. – Ez Karina naplója. Csak nem rég találták meg a szobájának szellőzőjében. Elég sok mondandója volt. Önről is. – kinyitotta egy szamárfüles oldalon, és hangosan elkezdte olvasni.

2004, november 22.

Kedves Naplóm, Bill ma megcsókolt… és egyik dolog után jött a másik, és… tudod mire gondolok. Nem kényszerített, de akkor is helytelen volt. Ezt utólag tudtam meg, de úgy tűnik szerelmes belém. Nem is tudtam, és most annyira bűntudatom van. Soha nem akartam bántani, és ma mégis megtettem, mert valami hatalmas hülyeséget mondtam neki. Céloztam rá, hogy azt hittem meleg, és megütött. Nem hibáztatom érte, elég bunkó voltam. Én csak… tényleg azt hittem meleg. Éveken át játszottuk el a szülei előtt, hogy egy pár vagyunk, és azt hittem azért, mert így akarta titkolni, hogy meleg. Nem zavart, vártam hogy ő maga mondja el, nem akartam ezzel sarokba szorítani. Szerintem leginkább az apja miatt kellett eljátszani. Nem túl kedves ember, és tudom, hogy lenézi a homoszexuálisokat, szóval végülis volt okom azt gondolni amit gondoltam, nem? Bill nem akar róla beszélni, de látom, hogy valami nincs rendben. Ahogy az arca megváltozik, amikor az apját említem. Néha megrémít…

Peter abbahagyta az olvasást. Minden szem Billre szegeződött, Tom vérében pedig forrt a düh, és látszólag Anne is hasonlóan érezte magát. A bíró sorra utasította el Susan tiltakozását, és Bill csak remegni tudott, egyenesen a padlót bámulva. Úgy tűnt, fizikailag fáj neki.

Karina anyja egy zsebkendőbe szipogott, és Peter egy másik oldalhoz lapozott a naplóban. De mielőtt folytatta volna, feltett egy kérdést.
- Előfordult, hogy az apja fizikailag bántalmazta?

Bill nem válaszolt, csak lesütötte a szemét, az ajkait pedig továbbra is összeszorította. Tom először nem értette Peter miért kérdezi ezt, de amikor leesett neki, az állkapcsa erősen megfeszült. Billt soha nem bántották. Egyszer talán megütötték, de ennyi. Peter azért kérdezte, mert tudta a választ, és arra célzott, hogy az apjának megölésére nem volt elég jó oka.

- Szexuálisan bántalmazta?

Tom látta, hogy Bill keze még erősebben összeszorul, ahol a saját ingjét szorongatta. Tom egyre inkább izzadt, és Bill minél tovább hallgatott, annál erősebben dübörgött a szíve. Nem lehetséges… ugye? Egy pillanatra azon kapta magát, hogy azon tűnődik, hogy ha kiskorában molesztálták, akkor talán azért akart mindenkit elcsábítani, hogy maga mellé állítsa az embereket; de amint végiggondolta ezt, egyből betegnek érezte magát. Ez undorító volt, még belegondolni is, és azonnal meg is bánta, hogy egyáltalán eszébe jutott.

Anne-re pillantott. Úgy tűnt, elgondolkozott, és kicsit szomorúnak is tűnt. Tom azon gondolkozott, hogy talán ő sem tudta a választ, és ez megrémítette.

Ne, kérlek, mondd, hogy nem, könyörgött Tom csendben, és végül, Bill felemelte a fejét, hogy Peter szemébe nézzen.
- Nem. – mondta összeszorított fogak között, remegő hangon.

Tom hátrahajtotta a fejét, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, és amikor visszafordult, látta, hogy Anne is megkönnyebbült. Talán ő is félt, hogy más lesz a válasz, és hogy Bill ezt is olyan sokáig rejtegette.

Peter elégedettnek tűnt, mert ő is ezt a választ várta. Bár teljesen más okok miatt.

- Csak őt. – tette hozzá Bill.
- Kit?
- Az anyám. Inkább engem bántott volna.

Tom nagyot nyelt, és lehunyta a szemét.
- Ne kívánd ezt. – suttogta, bár tudta, hogy Bill nem hallhatja.

- Én csak, - kezdett bele Bill. – Én csak azt akartam, hogy vége legyen. – mondta, szinte suttogva. – Nem akartam, hogy eddig fajuljon. Csak azt akartam, hogy vége legyen.
- Önmaga vagy az édesanyja miatt?
Tom keze ökölbe szorult, és Billnek majd leesett az álla.
- Mi? – suttogta. – Miatta.
- Igen, de szerintem érthető, hogy ezt nem hiszem, hogy igaz lenne. – tett pár lépést Peter Bill felé. – Szerintem csak önmagára gondol, és ennyi. Ön azt állítja, hogy az édesanyja miatt tette, de ezt nehezemre esik elhinni. A saját érdekei miatt akarta megállítani, a saját önző érdekei miatt. Úgy viselkedett, mintha bármi emberi együttérzés lakozna magában; elhitette ezzel a szegény lánnyal is, hogy szereti, csak hogy lefeküdjön magával. Végig azt mondja, hogy mennyire szörnyű élete volt, hogy mennyire rosszul bántak magával – Susanra pillantott itt, aki szinte füstölgött a székében, -, de nem bántalmazták, senki nem emelt kezet önre. Az indokai nem elég jók. És hogy az édesanyja megölése csak baleset volt? Nem tudom, hogy ezt hogy lehetne elhinni. Karina a naplójában azt írta, hogy tipikusan önre jellemző lenne, ha elmenekülni. Megpróbált elmenekülni, Mr. Kaulitz? Megpróbálta kitörölni az életét és talán egy újat kezdeni?

Susan próbálta megállítani, de a bíró nem engedte; és Tom csak nézni tudta Bill szenvedését. Nem tudott semmit tenni.

- Szóval áruljon el valamit, mert nagyon kíváncsivá tett. – mondta Peter. – Ön meleg? Ez is egyika a mocskos kis titkainak?

Bill teljesen megfagyott, és Tomnak elakadt a lélegzete. Ez már túl sok. Túl sok egyszerre.

- Tiltakozom. – kiáltotta Susan. – Ez badarság; a védencem szexuális orientáltságának semmi köze az esethez, ez csak időpocsékolás.

De Bill most először felnézett, és a tekintete találkozott Tommal. A világ mintha megállt volna körülöttük. Tom visszatartotta a lélegzetét, és próbálta elmondani Billnek, hogy minden rendben, remélve, hogy Bill tud olvasni a szemeiben.

- Nem gond. – mondta akkor Bill, kicsit még remegő hangon, továbbra is Tomot nézve.
- Nem, tényleg. – mondta Susan, sértődötten. – Ne válaszoljon.

Ezért Bill nem válaszolt, de még egy ideig Tomot nézte, és mintha ezzel meg is kapta volna a kellő támogatást. Tom rámosolygott, és a szemkontaktus megszakadt.

Bill nem volt meleg, ezt Tom is tudta. Szinte fájdalmasan tudta, ha őszinte akart lenni önmagával. De hetero sem volt, és a maga módján, ezt Bill is elmondta neki.

Peter nem válaszolt, de az arcán látott a düh és a sértődöttség, miközben újabb oldalon nyitotta ki a naplót.
- Szóval, - folytatta, kicsit idegesen. – A következőket írta még…

2004. december 26.

Kedves Naplóm, szerintem terhes vagyok. Nem vettem tesztet, de késik a menzeszem, és kicsit beteg is vagyok. Nem tudom mit tegyek. Billtől van, természetesen, és még mindig kicsit kínos a kapcsolatunk a csók és a… szóval azután. Tegnap láttam, és beszéltünk is, de nem mertem neki elmondani. Először biztos akartam lenni benne. És ha ez nem lenne elég, Marcus ma randizni hívott. Igent mondtam, de most kezdem azt gondolni, hogy nem kellett volna. Először jobb lenne beszélni Billel, de most már nem mondhatom le hirtelen. Nem akarom feldühíteni Billt, mert tudom milyen tud lenni…

De annyira visszahúzódó és csendes. Még ha összevesztünk, akkor sem szokott ilyen lenni. Áthívtam karácsonyra, de nem akart jönni. Tudni akarom mit gondol, de akárhányszor megkérdezem, témát vált. Remélem nem tervez semmi hülyeséget, mint megszökni, vagy akármi. Tipikusan rá jellemző lenne, ha ilyesmit csinálna. Annyira aggódok. És annyira furcsán viselkedik. Mindig furcsa, de most még jobban, mint szokott.

De vissza a problémához. Nem tudom hogy mondjam ezt el Billnek, félek, hogy mérges lesz –

- Állj.

- Mondott valamit?
- Hagyja abba. – mondta Bill, lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel, és úgy vette a levegőt, mintha a sírás fojtogatná. – Kérem, hagyja abba.

- 20 perc szünet. – bólintott a bíró is, és Tom azonnal felpattant. Végre, már kibaszottul ideje volt. Átvágott a lassan felemelkedő tömegen, gyakorlatilag félrelökte őket, amíg el nem ért Billhez. Azonnal átkarolta, és Bill hagyta is. A remegő lélegzete szaporán csapódott Tom nyakához, és Tom lehunyta a szemét.

- Nagyon jól csinálod. – mondta halkan a hajába. – Majdnem vége van mára. A napló szükségtelen volt; csak stratégia, megpróbálnak kiborítani.
Bill nem mondott semmit, csak a zakójának a hátuljába kapaszkodott.
- Semmi baj. – folytatta Tom halkan, hogy senki ne hallja, és körül nézett az emberek között. – Semmi baj. – ismételte, és akkor megpillantotta Klara Starkot, Karina anyját. Sokkal idősebbnek tűnt ebből a szögből, és egyenesen őket nézte, Tomot nézte. És Tom tudta miért. Fájdalom és bűntudat és egy kis düh is végigfolyt rajta, ahogy rájött, hogy a nő azért néz így rá, mert éppen a lánya gyilkosát nyugtatja. Tudta, hogy ez milyen furcsának, milyen rossznak tűnhet; mert miért nem őt ölelték? Nem tudta tovább nézni, ezért elfordította a fejét, és inkább Billt karolta szorosabban.

- Nem akarsz kimenni levegőzni? – suttogta. – Biztos megengedik, mert én vagyok veled, még ha nem is szolgálatban. – az utóbbi mondatot kicsit hangosabban mondta, és Braun felé pillantott, aki pár hellyel ült csak távolabb. Barun hallotta a kérdést, és egy pillanatra eltűnődött, de aztán végül bólintott Tomnak.
- Gyere! – mondta ekkor Tom, és átkarolta Bill derekát, hogy kivezesse a zajos tárgyalóteremből.

A folyosó odakint mennyein csendes volt ahhoz képest, de Tom több magányt akart, ezért pár ajtóval arrébb, egy üres irodába vezette Billt. Ott még csendesebb volt, és Bill szinte ráomlott az egyik székre. A semmibe bámult, fénylő szemekkel, amitől Tom szíve majd’ összetört.

- Jól vagy? – kérdezte, és a feszült vállára tette a kezét, óvatosan masszírozva az izmait.
- Őszintén? – érkezett egy rövid, félig-hisztérikus nevetés Billtől. – Egy cseppet sem.
Tom bólintott, és megszorította a vállát, és egy kicsit elmosolyodott, ahogy Bill ellazult a kezei alatt.
- Istenem, annyira ki voltam akadva odabent. – vallotta be, és a mosolya elhalványult. – Tényleg nagyon jó voltál.
- Nem, elbasztam.
- Nem-
- Elbasztam, nagyon is; ne akard, hogy jobban érezzem magam. Tudom hogy szoktad.

Tom elmosolyodott az utóbbi megjegyzésen, és folytatta a vállai és a nyaka óvatos nyomogatását. Hálás volt a szoba csendjének, a kis magáncsnak, mert ő maga is megőrült volna, ha nem találnak valami nyugodt helyet.

Nem tudta, hogy Bill mennyire baszta el, az ő szavaival élve, de remélte, hogy még menthető volt. Susan kérdései biztos javítani fognak majd Peter szörnyű célzásain.

Bill pár percig csendben volt, aztán beszélni, vagyis inkább motyogni kezdett.
- Félt tőlem.
Tom kezei megálltak a vállán.
- Mi?
- Nem hallottad? – kérdezte Bill. – Félt tőlem.
Tom végigsimította a karjait nyugtatásképpen.
- Nem, nem félt. – mondta. – Amit az ügyvéd olvasott, az csak egy apró részlete volt a könyvnek. Szándékosan csak a negatív részeket olvasta, fogadni mernék, hogy-
- Ne. – morogta Bill.
Tom felsóhajtott, de semmi mást nem mondott. Elvégre is, szünet van, most nem fogja tovább feszegetni. Félt, hogy Bill összetörik.
- Kérsz valamit? – kérdezte inkább. – Vizet, kávét?
Bill kicsit felé fordította a fejét.
- Tényleg?
Tom kicsit felnevetett.
- Igen, tényleg. Kávét, ugye?
Bill bólintott, és Tom lélekben vállonveregette önmagát, amiért így kitalálta mit szeretne.
- Megleszel itt egyedül pár percig, amíg hozok neked? Gyors leszek.
Bill hezitált, hogy egyedül várjon ott, de a kávé gondolata olyan csábító volt, hogy végül bólintott.
- Oké.
- Ne menj sehova. – mondta Tom, megszorongatta a vállát mégegyszer, aztán eltűnt az ajtó mögött. Gyorsan szaladt a kávégép felé, hogy Billnek ne kelljen sokáig ott maradnia. Nem tetszett neki az ötlet, hogy teljesen egyedül üljön ott, olyan dolgokon töprengve, amiken most nem kéne.

Eközben, Bill az ingjének az ujjával játszott, a saját légzését hallgatva. Nem akart visszamenni, de tudta, hogy még nem végeztek. De ha a mai napnak vége is lesz, akkor is lesz még másik nap is. Nem lesz szempillantás alatt vége, sosem volt. Mindig hosszú idő kellett.

Tom azt mondta jól csinálta, de Bill tudta, hogy csak azért mondta, hogy megnyugodjon. Tudta, hogy elbaszta. Sokszor belebotlott, és bizonytalannak, talán őszintétlennek tűnt. Főleg amikor Marcusról kérdezték. Mit mondjon, amikor az igazság, hogy végig se gondolta megölje-e a fiút? Mit mondjon, amikor az igazság, hogy Marcust azért lőtte le, mert Karina barátja volt és az útjában állt? Semmit nem tudott mondani, ami megnyugtathatná a családot és a bíróságot is meggyőzhetné.

És az a napló… Nem is tudott róla, hogy naplót írt, soha nem volt el. Ahogy a szavait hallotta, teljesen szétszedte, nem bírta elviselni. Ennek soha nem lesz vége? Átkarolta magát, ahogy újabb döfést érzett Karina szavait felidézve. Félt tőle, aggódott és félt tőle. Csak két alkalom volt, amikor tudta, hogy Karina félt tőle. Az egyik az egyértelmű… és akkor ott volt az a másik alkalom.
 

Bill iskolából ment haza, a szinte üres táskája csak lógott a válláról. Az udvar kapuja felé tartott, ahol általában megvárta Karinát. Mindig lassú volt, általában ő jött ki a termekből utoljára.

Elérte a kaput, és a kerítésnek támaszkodott, az iskola főbejáratát nézve. És akkor rándult görcsbe a gyomra. Elsötétült az arca, és sietősen kezdett visszamenni oda; nehézkes légzéssel, mint egy mérges bika.

Amint elérte őket, megragadta a fiú vállát, és letépte Karináról. Olyan közel, túl közel állt hozzá.

- Bill, mi a… - kezdett bele Karina, de a saját ijedt sikolya állította meg, ahogy Bill ökle találkozott a fiú állkapcsával. – Mit csinálsz? – kiáltotta, ahogy Bill a fiúra vetette magát, és újra megütött. – Bill, hagyd aba! – ragadta meg a könyökét, de Bill lerázta magáról, és újra megütötte a fiút. Az ujjai fájtak, de nem érdekelte. Ráhajtott Karinára. Ezt nem csinálhatta. Bill megmentette őt, ez a bunkó bármit próbálhatott volna, bánthatta volna.

Nem állt le az ütésekkel, csak amikor már mozdulatlanul feküdt ott a fiú, véres, duzzadt arccal.

Hátrébb lépett, és kinyitotta a fájó tenyerét. Basszus, gondolta, ahogy a vérre nézett. Ez nem jó.

- Bill, ő egy barátom! – kiáltotta Karina, és félrelökte, dühös és kicsit rémült tekintettel. Talán kicsit csalódottan is. Lehajolt az eszméletlen fiú mellé. Megrázt a fejét. – Mit képzeltél? – kérdezte, de nem nézett rá. – Megőrültél? Kórházba kell vinni!
Bill nagyot nyelt.
- Én csak… én… én sajnálom. – motyogta, de nem sajnálta, nem igazán.
- Mindegy, Bill. Szerintem jobb lenne, ha hazamennél.
- De-
Karina felsóhajtott.
- Majd holnap beszélünk Megígérem.
Bill lehajtotta a fejét, de nem próbált veszekedni vele. Azt mondta menjen el, nem akarta, hogy ott legyen. Ezért megfordult, és elindult a buszmegálló felé. A keze szörnyen fájt. Apró mosoly volt az arcán.

 

Bill emlékezett, hogy milyen volt, amikor aznap hazament. Az iskola felhívta az anyját, aki utána kiabált vele és leszidta, de Jörg azt mondta, helyesen tette.
- Ha valaki ráhajt a csajodra, - mondt, Bill még mindig tisztán emlékezett rá. -, jogodban áll megütni egyszer-kétszer. Ez mutatja, hogy tudsz rá vigyázni.

Bill emlékezett rá, mert talán ez volt az egyetlen dicséret, amit valaha Jörgtől kapott. Furcsa volt, mert egyszerre szeretett volna tetszeni neki és lázadni ellene. Kellett neki az elismerés, de ritka volt. „Barátnője” lett, hogy Jörg örüljön, és sminkelni kezdett, részben, hogy lázadjon.

Ahogy a saját, bonyolult gondolkodásmódján kezdett gondolkozni, megfájdult tőle a feje, és örült is, hogy az ajtó kinyílt, és Tom visszajött, remélhetőleg egy pohár forró kávéval.

- Ez eltartott egy ideig. – mondta Bill, ahogy megfordult a székében.

Meggagyott. A szíve kihagyott egy ütemet. Vagy többet.

Nem Tom volt.

Egyáltalán nem Tom.

Az első gondolat, ami végigfutott a fejében, hogy most meg fog halni. Most, több hónappal idő előtt. Elő fog húzni egy kést, és le fogja szúrni.

Olyan félelem söpört rajta végig, ami még soha, ahogy az ajtó lassan becsukódott Karina anyja mögött.