Billnek fogalma sem volt hogyan válaszoljon Tom kedves szavaira; még abban sem volt biztos, hogy tényleg elhiszi neki. Szerette volna, folyamatosan benne volt ez a fájdalom – a vágy, hogy hinni tudjon az emberekben, de ebben a tempóban, hosszú időbe telt, hogy ez a fájdalom be tudjon gyógyulni.

- Tom, ne – suttogta Bill, és lenézett a pizsamájára. Meleg volt és Tom illatú, amitől az jutott eszébe, hogy talán nem is volt kimosva. Valamiért mégis kényelmesérzés volt.

- Ez az igazság. Persze, - Tom mély levegőt vett, és remélte, hogy amit mondani fog, nem fog sértőn lejönni, - A hegeid nem illenek a társadalom által elképzelt szépségbe, és biztos vannak emberek, akiket megrémítene, de ki a fenét érdekel, hogy a társadalom mit gondol? Én tökéletesen elégedett lennék, ha így láthatnálak a hátralévő életemben, ha végre észrevennéd, hogy ezek a hegek mennyivel karakteresebbé tesznek, és hogy milyen költőien gyönyörű vagy velük; akkor talán te is boldog lehetnél.

- Mindenki szemében szeretnék szép lenni – tette hozzá Bill, a szemöldökét ráncolva, és erőtt vett magán, nehogy sírjon.

- Az számít jobban, hogy egy olyan embernek tetszel-e, aki szeret; vagy a világ többi része? Ők csak idegenek, és nem számít hogy látnak, mert, hogy idézzem, „Légy az, aki vagy, és ami a szíveden, legyen a szádon, mert azok, akik kifogásolják ezt, nem számítanak, akik pedig számítanak, azok nem fogják kifogásolni.”

- Nem hittem volna, hogy Dr. Seuss rajongó vagy – mondta Bill félénken. Tudta, hogy Tomnak igaza van, mégis próbált nem mosolyogni, annak ellenére, hogy szeretett volna.

- Tele vagyok meglepetésekkel.

Furcsa csend volt köztük, ami sem jó, sem kényelmetlen nem volt. Egyszerűen csak ott álltak, és néztek egymásra, egymás arcát csodálták. Mielőtt Bill felfoghatta volna mi történik, Tom az ujjai hegyével végigsimította a hegeit, és az ajakpiercingjébe harapott.

- Nagyon puhák – jegyezte meg Tom, és Bill kicsit bólintott. A nagy hegek mindig puhák. Eltűnődött, hogy Tom miért nem vette ezt eddig észre, de talán ő volt az első égési sérült, akit valaha megérintett. Összerándult tőle a gyomra.

Bill mindig arról álmodott, hogy valakinek ő lesz az első, de soha nem úgy, hogy ő lesz az első heg, amit megérintettek; pedig Bill így látta magát. Csak egy hegnek egy szörnyű és traumatikus gyerekkori emlékből. Szeretett néha arról álmodozni, hogy valaki beleszeret, és mindketten egymás elsői lesznek mindenben, de a rohadt hegek mindig az útjába álltak. Az érzés, hogy ’oh, én vagyok az első tűz-túlélőjük’ mindig elette a boldog gondolatokat.

De Tom nem ilyennek látta őt. Igen, Bill tényleg túlélt egy tüzet, és ott voltak a sebei is bizonyítéknek, de ennél sokkal többnek látta őt. Érzéki volt és érzékeny, és annyira bonyolult; és Tom imádta, ahogy működött. Persze, frusztráló volt, de furcsán vonzó is. Bill olyan karakter volt, akire Tom mindig is vágyott az életében; barátként, szeretőként, akármiként.

- Az évek során puhábbak lettek – felelte Bill, és próbált nem elfutni, amikor Tom közelebb hajolt, és az arcát az övéhez dörzsölte.

- Tetszenek – vallotta be Tom. Nem tetszett neki, hogy Billnek szenvednie kellett velük, és hónapokon, vagy talán éveken át műtétekre kellett járnia; de az igen, hogy milyen oda nem illőnek tűntek, mennyire kontrasztban álltak minden mással, és hogy mennyire más volt a tapintásuk a bőre többi részéhez képest.

- Ijesztőek. – Bill hangját alig lehetett suttogásnak nevezni, ahogy próbált nem sírni. A torka összeszűkült, és remegett. – És én is ijesztő vagyok.

- Nem, nem nekem. Meg fogom mutatni, hogy mekkora műalkotás vagy. Meg fogom mutatni.

Ahogy Tom hangja átúszott Bill fülein, az egész teste beleremegett, és rájött, hogy ez egy olyan ígéret, amit soha nem fog megtörni. Tom elhatározta, és Bill életének ezen pontján pont erre volt szüksége; egy határozott és eltökélt barátra. Próbálta megállni, hogy minden reményét és hitét Tomba vesse, és megkímélje magát attól, hogy a végén talán megsérüljön, de nem bírt ellene tenni. Tom olyan őszinte volt Billel és önmagával, hogy egy lélegzetnyi friss levegő volt Bill számára.

Tom a kezébe vette Bill arcát, és az orrával végigsimította a begyógyult bőrt, hogy teljes egészében érezhesse a vásznát. Tom vonalakat, szögeket rajzolt az orrával, feltérképezett minden kitüremkedést és minden apró heget, hogy pontosan tudja mi hol van. Bill mozdulatlanul állt, nem tudta mi más tehetne. Már nem akart menekülni, hagyni akarta, hogy Tom megmutassa neki, hogy szép; kellett valaki, aki megteszi.

- Miért nem tudok úgy gondolkozni, mint te? – suttogta Bill, Tom fülébe.

- Tudsz. Csak az kell, hogy te magad légy az a változás, amelyet látni szeretnél a világban – idézte Tom, és Bill halkan felnevetett.

- Dr. Seusstól Gandhiig. Tényleg tele vagy meglepetésekkel.

- Ha nem vesznek észre, nincs semmid. Csak az kell, hogy észrevegyenek, de a művészet benne, hogy természetesen vegyenek észre, sikítozás vagy trükkök nélkül. – Egy újabb idézet volt, és Bill megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Tudod ki mondta ezt? – kérdezte Tom, és Bill bólintott mellette.

- Leo Burnett – felelte Bill, és Tom bólintott.

- Nagyon jó.

- Az apám már fiatal koromban megtanította nekem a fiúk trükkjeit, amitől nagyon óvatos lettem.

- Ezt az idézetet nem ismerem. Arra célzol, hogy csak trükközök veled? – nevetett Tom, és Bill elpirult.

- Persze, hogy nem. Kim Wilde mondta, egyébként.

- Soha nem vernélek át, csak hogy tudd – mondta Tom őszintén, és Bill valahogy hitt neki.

Tom úgy beszélt, hogy egyszerűen hitt neki. Őszintén beszélt. Nem a fejéből, hanem a szívéből, és ez volt az, amit Bill igazán csodált egy emberben. Íróként, Bill mindenkit tisztelt, aki ki tudta mondani azokat a szavakat, amik olyan könnyűek tűntek, de olyan sokat jelentettek. Bill is ilyen volt. Ahogy egyre idősebb lett, kevesebbet beszélt és többet mondott, kevesebbet hallott és többet hallgatott. Egyre jobban tudott másoknak segíteni, főleg az apjának, és mégsem volt képes önmagán segíteni. A többet mondást pedig, hát, több oldalnyi gyűlölet és kétely bizonyította.

- Légyszi ne menj el ma – mondta Tom, miután elhúzódott Billtől, és egyenesen a szemébe nézett. Bill úgy érezte, hogy jelent valamit, hogy Tom a szemébe nézett, ahelyett, hogy a legnagyobb esztétikai hibáját bámulná. – Mindig olyan rohadt üres ez a ház, és szeretem a társaságot, még akkor is, ha folyamatosan veszekedni akarsz. – Csak baráti cukkolás volt, amire Bill is megjátszott sértődöttséggel reagált.

- Nem akarnék veszekedni, ha nem adnál rá okot – jelentette ki, mire Tom úgy tett, mintha egy könnycseppet morzsolna el.

- Szóval? Mi a válasz?

- Azt hiszem maradok éjszakára. Sokkal jobb itt, mint otthon olyasvalakivel, aki nem akarja, hogy ott legyek.

- Ne gondold ezt. Biztos szeret az apád – felelte Tom, és Bill felsóhajtott.

- Szeret? Igen. Kedvel? Nem. Sokkal boldogabb, amikor elbújok az irodámban. Én is boldogabb vagyok ott.

- Saját irodád van, huh? Biztos sok érdekes dolog van odabent. Valamikor elolvashatom pár írásod?

- N-nem. Magamnak tartom a szavakat. Ha valaki elolvasná őket, csak elítélne.

- Én nem tenném – mondta Tom, és Bill megint érezni kezdte, ahogy az az ismerős bizalom előtör belőle.

- Nem tudom, öm, talán egyszer.

- Tényleg örülnék. Én is megmutattam a festményeim – nevetett Tom, majd hirtelen az ajkába harapott. – Basszus.

- Mi a baj?

- Holnap és vasárnap lesz egy művészpiac, és ha nem akarom, hogy kidobjanak, el kell adnom pár képet, de nem nagyon foglalkoztam vele és… - Tom kicsit elvigyorodott. – Csak a rólad készült képeim vannak.

- Bár ne lennének – felelte Bill, de a sminkmentes arcán túl látványos volt, hogy elpirult. Amennyire utálta, hogy Tom lefestette, mégis megszállta valami önelégült egoizmus ezzel kapcsolatban; még ha rá se akart nézni a képekre, hogy lássa Tom milyen gyönyörűnek festette le.

- Ezért vagyok bajban – vallotta be Tom. – Nincs semmi, amit eladhatnék, csak néhány régi darab, ami még nincs teljesen befejezve.

- Elmehetek, hogy festhess – ajánlotta fel Bill szomorúan, de Tom megrázta a fejét.

- Nem. Megvárom, amíg elalszol, aztán reggelig festek. A legtöbb inspiráció akkor jön, amikor hulla fáradt vagyok.

- Biztos? Tényleg el tudok menni…

- Csak ha akarsz.

Sem ő, sem Bill nem akarta.

- Nem akarlak egész éjjel feltartani.

- Ahogy mondtam, jobban dolgozok, amikor fáradt vagyok. – Tom tudta, hogy bármit is fog kihozni, nem lesznek tökéletesek. A festményeknek idő kell, a művészet finom munka volt, és alig 12 óra alatt valamirevaló képeket létrehozni szinte lehetetlen volt, ha nem szánt mindegyikre elég időt.

- Ha biztos vagy benne…

- Az vagyok.

- Akkor maradok.

- Örülök.

Egymásra mosolyogtak egy darabig még, aztán Tom felajánlotta Billnek, hogy foglaljon helyet a kanapén, és nézzenek egy filmet. Kinyitotta a nappali ablakait, hogy a friss, vihar utáni levegő átlengje a lakást, majd hozott párnákat és takarókat, hogy a kanapén, Bill mellett, egy kis fészket alakítson ki.

Tom már minden filmjét látta, ezért hagyta, hogy Bill válasszon a gyűjteményéből. Kicsit meglepődött, hogy Bill egy thrillert választott, de aztán, tekintve, hogy Bill önbecslése mennyire a padlón volt, Tom rájött, hogy annyira nem is nagy meglepetés. Nem tűnt romantikus alkatnak, sem annak a típusnak, aki vígjátékokat néz, de ami azt illeti, Tomnak fogalma sem volt Bill mit szeret az íráson kívül.

Bill viszont azért választott thrillert, hogy ne legyen túl nyilvánvaló. Egy része valami nyálas romantikus filmet akart volna megnézni Tom mellett, de így legalább közel lehet hozzá anélkül, hogy kényelmetlen helyzetbe kerülnének. Ráfoghatja arra, hogy félelmetes a film. Azt nem tudta pontosan, hogy miért akarta ezt a közelséget Tommal, főleg hogy alig ismerték egymást; mégis ezt akarta, minden különösebb ok nélkül. Betudta annak a ténynek, hogy Tom mellett jól érezte magát, és kész.

- A légkör pont jó egy horror filmhez – jelentette ki Bill, miközben betemette magát a takarók közé. – A viharral meg minden.

- Tökéletes – bólintott Tom, és próbált közelebb húzódni Billhez anélkül, hogy túl egyértelmű lenne.

A film alig kezdődött el, Bill már félig Tom ölében volt. Az „A tébolyultak” című film illegálisan letöltött változatát nézték, és Bill szörnyen félt. Az első dolog, amit észrevett, hogy volt egy szereplő, akit szintén Billnek hívtak, és, természetesen, megőrült és leégette az otthonát a feleségével és a fiával együtt, Bill gyomra pedig görcsbe rándult. Tom el is felejtette ezt a részt, és hirtelen leírhatatlan bűntudata volt.

- Én sose tennék ilyet – suttogta Bill, és Tom az ajkába harapott.

- Öm, nézhetünk egy másik filmet is, ha akarod – ajánlotta, de Bill megrázta a fejét.

- Nem, mindegy. Nem hagyhatom, hogy minden véletlen egybeeséstől kiakadjak – felelte Bill. Gyengének és kicsinek érezte magát, ahogy Tom mellett összegömbölyödött, és felsóhajtott. – Tudod, ha visszamehetnék az időben, és én lehetnék, aki felgyújtja a házat, hogy valaki más égjen meg; nem tenném meg.

Tom nem tudta hogyan feleljen erre, ezért úgy döntött, jobb, ha meg sem próbálja, és helyette csak átkarolta Bill vállát, és közel húzta magához. A legtöbb Billéhez hasonló esetben, az áldozat mindent megtett volna, hogy visszamehessen az időben, és helyette inkább az szenvedjen, aki bántotta, de Bill annyira jólelkű volt, hogy még utólag is inkább égett volna az anyja helyett. Tom ennél szebb gondolatot sosem hallott.

- Senkinek nem kívánnám, hogy elszenvedje, amit nekem kellett.

Tom nagyon optimista volt egész életében, mindig próbálta a jót látni mindenkiben, de néha képtelen volt bármi jót találni bizonyos emberekben; Bill viszont más volt. Ő keserű volt és pesszimista mindennel kapcsolatban, mégis, őszintén törődött mások érzéseivel; még akkor is, ha ettől egész életében sebeket kellett viselnie.

Bill szomorúnak tűnt, de nem kényelmetlennek. Minél tovább ment a film, Bill annál közelebb került Tomhoz, és annál hamarabb elfelejtette a karaktert, aki leégette a házat. Tom örült, hogy Bill nem ragadt le annál, még nyomorultabbnak érezte volna magát, ha Billt teljesen lehangolta volna.

- Jézus! – sikított fel Bill, és Tom vállába nyomta az arcát, hogy ne lássa a filmet. Persze a szeme sarkából azért így is odapillantott.

- Nem fogok hazudni, nem rég láttam ezt a filmet, de így is megijesztett – nevetett Tom, és Bill felsóhajtott; csak várta, hogy mikor fog a következő rémisztő jelenet jönni. Nem számított rá, hogy tényleg ilyen ijesztő lesz a film, de tetszett neki. Tetszett neki, mert szeretett félni, és tetszett neki, mert így volt kifogása, hogy Tomhoz közelebb lehessen. Nem tudta miért akart ennyire közel lenni; mintha Tom egyszerűen magnetikus lett volna.

- Oh, ha te már láttad…

- Ne aggódj. Másodszorra is jó volt megnézni – nyugtatta Tom, és Bill bólintott, aztán a következő pillanatban majd kifutott a világból, ahogy egy hatalmas mennydörgés visszhangzott a lakásban.

Tom kinyújtotta a karját, és Bill elrejtette, hogy elpirult. Visszafordult a filmhez, és lassan visszabújt Tom meleg ölelésébe. Jó érzés volt, hogy van egy barátja; Billnek 7 éves kora óta nem volt. Az anyja mindig kiválóan el tudta ijeszteni a barátait; majdnem mindig be volt tépve, a gyerekek pedig féltek tőle. Emiatt Bill volt a gyerekkori csúfolódások és piszkálások fő célja.

Mire a film a végéhez közeledett, Bill egyre fáradtabb volt. Félt a filmtől, de Tom közelségétől melegséget és szeretetet érzett. Nem akart elaludni, de tudta, hogy Tomnak festenie kell, ezért tudta, hogy valószínűleg az a legjobb, ha annyi szabadidőt ad Tomnak, amennyit csak lehet.

Bill ekkor már konkrétan Tom ölében ült, és a legkevésbé sem érezte magát kényelmetlenül, hogy Tom álla a vállán volt, és hogy az arca hozzáért Bill hegeihez. Ami azt illeti, valami tökéletes érzése a tökéletlen bőre mellett furcsán jó érzés volt. Nem érezte Tom teljes arcát a sok hegtől, de amit érzett, az leírhatatlan volt. A durva borostától Tom állkapcsának vonalán, furcsa érzésekkel töltötte el, a pocijában apró pillangókat érzett életre kelni. Talált egy helyet, ahonnan soha nem akart elmenni.

A film véget ért, és Bill még egyszer utoljára felsikított az utolsó jelenetnél. Elengedte a lélegzetetét, amit mintha egy örökkévalóságig próbált volna visszatartani, és kicsit nevetett magán, amiért ennyire félt.

- Wow – suttogta. – Nem semmi film volt.

- Másodszorra még jobb volt – felelte Tom, és mindketten tudták, hogy arra gondolt, hogy Bill is ott volt ezúttal; de egyikük sem mondta ki.

Tom örült, hogy társasága akadt. Soha nem volt jó a barátok megtartásában. Sok ismerőse volt, persze, de mindig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy valódi kapcsolatai lehessenek. Ezúttal viszont, tényleg meg akarta tartani Billt, és nem akarta hagyni, hogy bármi is az útjába álljon. Most olyan barátra akadt, akit mindenképp meg akart tartani.

- Most már hagynom kéne, hogy fess – mondta Bill szomorúan. Egyáltalán nem akart aludni; sokkal szívesebben maradt volna fent Tommal beszélgetni, és még csak nem is azért, mert félt a filmtől. Tényleg beszélgetni akart. Annyi mindent mondott volna, ha Tom kérdezné. Már nem félt.

- Hát, tényleg kéne csinálnom valamit. Esetleg festés közben ott lehetnél velem, vagy, tudod, adogathatnád a cuccokat, amikor kérem – nevetett Tom, és Bill játékosan megütötte a karját.

- Nem vagyok a rabszolgát – nyújtotta ki a nyelvét Bill, és Tom gyomra görcsbe rándult. Elpirult, de próbálta elrejteni az egyértelmű hatást, amit Bill nyelvpiercingjének látványa váltott ki.

- Oké. Akkor lehetsz a modellem – kacsintott Tom, és Bill elpirult, amit ő már alig bírt elrejteni.

- Tom…. Nem…

- Tudom. Nem foglak lefesteni. Pedig szeretnélek…

- Örülök, hogy inspirállak, de, mármint, ki akarna egy égési sérültről kirakni egy képet a boldog otthonába?

- Bill, sokkal több van benned egy égési sérültnél. Bár ez is nagyszerű vonás. Szerintem a múltadtól csak még érdekesebb leszel, még gyönyörűbb. Nézd ezt így. – Tom ekkor megragadta az egyik könyvét az asztal alól. Gyorsan felcsapta egy ókori római szobornál, és egy fényképre mutatott. – Ezek már mindent túléltek az évek alatt, és mégis a leglélegzetelállítóbb alkotások az egész világon. Tudod hány ember áldozná fel az elsőszülött fiát az egyik ilyen szoborért? – kérdezte Tom, a romos alkotásokról készült képek között lapozgatva; a kar vagy láb nélküli szobrok között, amik milliókat érnek.

- De én nem szobor vagyok – felelte Bill, és a szájába harapott, miközben Tom folytatta a félig összetört szobrok képeinek mutogatását, amelyek még így is végtelen ízlést és szépséget hordoztak magukkal.

- Ha a szobrászat lenne az én műfajom, már biztos szobor lennél – mosolygott rá Tom félénken, és Bill arcát újra halványrózsaszín árnyalat lepte el. – Nézd, nézd! – nyomta a könyvet lelkesen Bill ölébe, és az egyik képre mutogatott. – Elképesztő, nem?

Egy szobor volt egy nőről és a gyerekéről. A nő arca hiányzott már a több évszázadnyi roncsolódás után, és a gyereknek nem voltak lábai. Billnek be kellett ismernie, hogy a darab tényleg kiemelkedő volt, és az egyértelmű hibák ellenére, gyönyörű és érzelmekkel teli volt; a hibáktól talán még több érzés is volt benne. Abban a pillanatban, Bill majdnem megértette Tom mire gondolt, amikor azt mondta, hogy a múltjától csak még szebb.

- Nagyon szép – bólintott Bill, és végigsimította a fényes képet.

- És attól szép, mert ha egy szimpla nő és egy gyerek lenne, akkor unalmas lenne. A művész biztos kidolgozta a nő arcát és a fia lábait is, de az idő úgy döntött, hogy az a két dolog nem kell rá, és talán pont ettől lett olyan csodálatos ez a szobor. Valami, ami olyan egyszerű és unalmas volt, most annyira más, és sokkal több mondanivaló van mögötte.

- De ez nem egy igazi ember. Neki nincsen arca, és így is gyönyörű; nekem a fél arcom hiányzik, és egy szörnyeteg vagyok. A való világban senki nem akar rám nézni.

- Én igen. Én szívesen nézném egész hátra lévő életemben. Történeted van, és múltad; nem csak egy újabb agyatlan klón vagy, akinek semmi nehézsége nem volt egész életében. Mindenedért meg kellett dolgoznod, amid van. Azért gyógyultál meg, mert keményen dolgoztál, és ha azt az energiát belefektetnéd abba, hogy elhidd, hogy szép vagy, akkor sokkal boldogabb lehetnél.

Bill érezte, hogy a sírás kerülgeti, és félt, hogy bármelyik pillanatban zokogni kezdhet, és képtelen lesz abbahagyni. Tudta, hogy Tomnak igaza van, minden erejével próbált is gyógyulni; de csak azért, mert tudta, hogy ha nem próbálja meg legalább egy kicsit, akkor a végén saját maga fog az életével végezni. Nem bírta a hibákat, főleg nem magán, gyengének érezte tőle magát. Úgy gondolta, hogy ahhoz, hogy gyönyörű lehessen, gyönyörűnek is kell lennie, de pont az ellentéte volt. Ha Bill elhiszi, hogy gyönyörű, mások is érezni fogják a pozitív kisugárzását, és ők is gyönyörűnek fogják látni. Mind belülről indult ki, nem kívülről, ahogy Bill gondolta. Tom viszont; Tom viszont tudta, hogy a szépség belülről fakadt, mert neki is meg kellett találni az emberek bensőjében rejlő szépséget, hogy kívülről is gyönyörűnek festhesse le őket.

- Bill, szeretném, ha minden reggel elmondanál magadnak valamit, amit szeretsz magadban. Meg tudod próbálni? – kérdezte Tom, és Bill összevonta a szemöldökét.

- De miért?

- Meg szeretném mutatni, hogy amint elkezded elhinni, hogy szép vagy belülről, sokkal könnyebb lesz elhinned, hogy szép vagy kívülről. Kérlek, csak mondj egy jó dolgot magadról minden reggel.

- Asszem.

Bill nem úgy hangzott, mintha hinne az egészben, de Tom kétségbeesetten remélte, hogy legalább meg fogja próbálni.

Amikor Tom kicsi volt, folyamatosan szekálta a többi fiú az iskolában, mert neki a művészet tetszett, a többi fiúnak meg a sportok. Tom nem egyszer kék-zöld foltokkal érkezett haza, véraláfutásokkal és sebekkel az arcán. Nagyon elkezdte utálni magát gyerekkorában, ezért kezdett el arcokat rajzolni. Lerajzolta a kínzóit olyan színekben, amilyenek valójában voltak. Zöld és kék és vörös árnyalatokkal, durva ecsetvonásokkal, vastag vonalakkal. Minden egyes portrét elégetett a kandallóban.

- Működik. Esküszöm, hogy működik – erősködött Tom, és Bill vállat vont.

- Te soha nem voltál olyan, mint én, Tom. Honnan tudod, hogy nekem is be fog válni?

- Lehet, hogy nem éltem át ugyanazt, mint te, de én is éreztem már magam így. Tényleg.

- Hát, akkor te erősebb vagy, mint én – biggyesztette az ajkát Bill, és Tom megrázta a fejét.

- Nem. Nagyon erős vagy. Csak meg kell találnod hol van az erőd.

- Talán – vont vállat Bill, és a pizsamájának a szélével kezdett játszani. Ahhoz képest, hogy Tom mindennapi ruhái milyen nagyok voltak, a pizsamái elég testhezállóak voltak. Nem tudta még, hogy tetszik-e neki. Bill szerint Tom öltözködési stílusa tökéletesen illett hozzá, és nem is tudta semmi másban elképzelni. Olyan jól passzolt a laza viselkedéséhez és a világnézetéhez.

- Neki kéne állnom a munkának – mondta Tom, szinte szomorúan, és Bill bólintott.

- Zavarna, ha néznélek?

- Egyáltalán nem. De figyelmeztetlek, valószínűleg el foglak felejteni.

- Nem gond – mosolyodott el Bill, miközben követte Tomot. – Amúgy se akarom elvonni a figyelmed.

Tom úgy döntött, az lesz a legjobb, ha azokat a képeket fejezi be, amik már félig készen vannak; akkor legalább lesz valami eladnivalója. Őszintén szólva, kicsit félt, hogy semmit nem fog sikerülni befejeznie. Úgy tűnt, Bill az egyetlen inspirációja, és olyan fogságban tartotta, amiből képtelen volt kiszabadulni. Minden festménye unalmasnak tűnt Billhez hasonlítva. Nem is akart rájuk nézni, vagy más arcokat festeni. Elégedett volt a Bill-világában. Elégedett volt a kis buborékban, amiben csak a szoba másik végében lévő, öngyűlölő írót látta. Összességében, ha Bill ott olt, Tom boldog volt.

A fiatalabb férfi nézte, ahogy Tom a kis műteremben botladozott, a festékeit, paszteleit és szénceruzáit gyűjtögetve. Tökéletesnek látta Tomot ebben az állapotban; mintha a saját kis felhőjében lett volna, amiben a tiszta tehetségen és elégedettségen kívül semminek nem volt helye. Billnek tetszett, hogy Tom mennyire elmélyed a munkájában. Tetszett neki, ahogy minden mást félrelökött, hogy valami gyönyörűt alkosson; tetszett neki, hogy Tom még azt is elfelejtette, hogy Bill a szobában van, de talán az tetszett neki a legjobban, ahogy Tom alkalmanként, félénken felé pillantott, hogy ellenőrizze jól emlékszik-e, és Bill még mindig ott van.

Kérdés: Mi a legjobb tulajdonságod? Miből gondolod?