Bill alig bírt megmozdulni; az ajtó kattanása Klara Stark mögött olyan hangosnak tűnt, hogy összerezzent tőle.

Lassan felemelkedett a székéből, a tekintete Klara jégkék szemeit követte. A szíve a torkában dobogott, és remegni kezdett. Szóval ilyen érzés a halálfélelem, gondolta, ahogy tett egy lépést hátrafelé. Érdekes.

De valami más is felgyúlt benne a félelmen kívül, mégpedig a vak gyűlölet. Gyűlölte ezt a nőt, az egész lényével, és azon kapta magát, hogy a félelem és a gyűlölet között ragadt, és mindkét érzés két külön irányba rángatta.

- Bill Kaulitz. – szólalt meg Klara. A hangjától Billt kirázta a hideg. – Ha nem ismernélek már eléggé, akkor azt hinném tényleg félsz tőlem.

Bill nem találta a szavakat. A szemei. Túlságosan hasonlított az övére. Annyira hasonlítottak, még akkor is, ha Klara már az 50 felé közeledett; és ez teljesen lebénította Billt. De tudta, hogy ő nem Karina. Soha nem volt olyan, mint ő, és soha nem is lehet. Senki sem lehet.

Nagyokat pislogott, egymás után többször.

- De annál jobban ismerlek. – folytatta Klara, amikor Bill nem válaszolt. A hangja szomorúságtól remegett, vagy méregtől, vagy akár mindkettőtől. Bill úgy sejtette, hogy hasonló érzések kavaroghatnak most kettejükben. – Tudom, hogy megjátszod magad. – mondta ekkor a nő, aztán megállt, és pár másodpercen át csak bámult rá, amíg az arca össze nem omlott, és a szemei fényleni kezdtek. – Miért csinálod ezt? – könyörgött szinte. – Mi értelme van, ha úgy se fogják megváltoztatni az ítéletet? Miért kell ezt csinálnod, miért nem tudsz egyszerűen békén hagyni minket? – kérdezte. Amikor Bill még mindig nem válaszolt, megrázta a fejét, egyértelműen csalódottan. – Ez is egyike a kis játékaidnak, ugye? Unatkozol. Tudod, hogy az időd fogyóban, és akartál még egy utolsó jelenetet. Igaz? Igaz? – a hangja elcsuklott az utolsó szónál, és Bill felelni akart, tényleg, de a nyelve elbénult. Nem tudott semmit mondani. Kinyitotta a száját, hogy megszólalhasson, de semmi nem jött ki. Nem volt hangja, túlságosan félt. De miért félt? Gyűlölte őt. Olyan sokáig álmodott arról, hogy egy nap négyszemközt beszélhetnek, és mindent elmond amit akar, de most megfagyott. Nem tudott semmit mondani. Nem tudott semmit mondani, mert az a része, ami már várta ezt, most elnémult.

Gyerünk már, Bill, gondolta dühösen. Légy férfi.

Légy férfi, Bill, mondta egy hang a fejében, ami kísértetiesen hasonlított Jörg hangjára, és Bill ökölbe szorította a kezét. Légy férfi, Bill.

- Nem. – mondta végül. Frusztrálta, hogy milyen gyengének hangzott. Újra megpróbálta. – Nem, nem igaz. – Máris jobb.

Klara összefonta a karját és mély levegőt vett az orrán át, az állkapcsa megremegett egy kicsit az érzelmektől.
- Oh? Akkor világosíts fel, kérlek. Mert úgy tűnik, hogy csak szórakozol. Megölted a kislányom, és csak… - félbeszakította magát, mert a hangja megint elcsuklott. Kellett pár pillanat, hogy összeszedje magát, és amikor sikerült, visszanézett Billre. – Miért kell ezen újra végigmennünk? – kérdezte. – Az életünk épp most kezdett újra visszaállni, de akkor jössz te, és úgy döntesz, hogy… Miért nem tudod egyszerűen elengedni?

Elengedni, gondolta Bill keserűen. Olyan sokáig próbálta, és mégse ment neki; szó szerint beszopta ezzel. Rossz módszerrel próbálta elengedni. És ezért csinálta ezt, de ezt hogyan is magyarázhatná el neki? Ahogy Klara is mondta; megölte a kislányát. Soha, semmit nem fog tudni mondani, ami jóvá tenné.

- Ha azt hiszed megúszhatod - mondta Klara -, akkor tévedsz. Szenvedni fogsz, azért, amit vele tettél.

Bill megremegett.
- Szenvedek. – suttogta, de még mielőtt kimondta volna, már tudta, hogy Klara nem fog neki hinni. Fel is horkant a nő.
- Hazudozhatsz és játszhatsz amit akarsz, senki sem fogja bevenni. Mindig az igazság fog végül győzni.
- Nem hazudok, én-
- Oh, nem, persze, hát csak természetes, hogy nem. – mondta, a hangjából pedig áradta  szarkazmus. – Mert te sosem hazudtál. Soha nem vertél át senkit. Soha, senkit nem akartál bántani. – horkant fel újra. – Bill Kaulitz, te egy rossz ember vagy, ne is próbáld az ellenkezőjét bebizonyítani. – vetette oda mérgesen, összeszorított fogak között.

Bill nagyot nyelt. Klara az amúgy sem túl stabil támasztékait, a remegő mankóit próbálta kirúgni alóla. Érezte, hogy valami felszakad benne, ahogy kimondta azokat a szavakat.

Rossz ember.
Rossz ember.
Rossz.

Csengtek a fülei.

- Ha valaha is szeretted volna a lányomat - folytatta -, soha nem tetted volna azt, amit… - félbehagyta a mondatot, és hangnemet váltott. – Tönkre akarlak tenni. – sziszegte a friss könnyei között. – Egy szörnyeteg vagy, és nagyon jól tudod.

Szörnyeteg.
Igen.

Olyan volt, mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót. A ködfátyol ellepte az agyát, mint egy biztonsági takaró, és felemelte a fejét, hogy egyenesen Klara szemébe nézhessen.
- Igen az vagyok. – mondta, és ezzel teljesen vissza is tért a hangja.

Mindig is egy szörnyeteg volt, és mindig az is lesz. Miért küzdött ez ellen megint? Képtelen volt megmondani. Amúgy is elfogja veszíteni a pert, látszólag ez mindenki számára fájdalmasan egyértelmű volt, leszámítva Tomot.

- Igen, egy szörnyeteg vagyok. – ismételte meg, és tett egy lépést előre. – És ezt mindig tudtad. – folytatta. – Szóval nem az lett volna a dolgod, hogy távol tartsd tőlem? Ebben elbuktál, nem?

Valahol, mélyen benne, valami könyörgött, hogy hagyja abba, de nem, nem akarta. Nem most; most ki kellett mondania. Folyton arról álmodott, hogy egyszer kimondhatja ezeket a dolgokat, de sosem hitte volna, hogy ez valaha is több lesz annál; álmoknál.

- Tudtad milyen vagyok. – folytatta, a szemei pedig összeszűkültek, ahogy beszélt. – Hogy milyen az apám. Mert tudtad azt is, nem? De, tudtad. – mondta, és nézte, ahogy Klara arca lesápadt, ezzel is bizonyítva, amit Bill már amúgy is tudott. – És végig tudtad. Egyértelmű is volt, nem? – most már remegett, és nem tudta megállítani. Tudta, hogy nem kéne ezt mondania. Nem szabadott volna beszélniük sem egymással, pláne nem egyedül. Egy gyenge hang végig azt mondogatta benne, hogy állj állj állj, de durván eltaszította magától a gondolatokat. – Soha nem mondtad el. – csak rontasz a helyzeten, hagyd abba! – A te hibád! – sziszegte. Hagyd abba, hagyd abba! – Hagyd abba! – kiáltott fel hirtelen, hangosan, és a lüktető homlokához préselte a tenyerét. Megfordult, el Klarától. A feje dübörgött, robbant, a fülei zúgtak. Sikítani akart, meg akart ütni valamit. Remegett, ahogy próbálta irányítani a dühöngő áramlatokat magában. Azt hitte ennek már vége; miért nem volt vége?

Kezdett eluralkodni, nem bírta visszatartani. Az egész folyamat, a fokozatos erősödés, veszélyesen ismerős volt. A látásának szélei elsötétültek, az ajkai állatias módon váltak szét az összeszorított fogai felett.

- Őrült vagy. – suttogta Klara, és Bill hallotta, hogy elindult az ajtó felé, és csak arra tudott gondolni, hogy meg kell állítania, nem szabad hagynia, hogy elmenjen.

Küzdenie kellett, hogy ne veszítse el, és irányítsa a felgyülemlő indulatait, amit a nővel szemben érzett. Bárhol máshol, bármikor máskor, talán elengedte volna magát, és ez megrémítette. Még mindig képes lett volna gyilkolni, mert eszébe jutott.

Fordulj meg és fojtsd meg. Olyan könnyű lenne. Olyan könnyű.

Nem, hagyd abba, gondolta, és még erősebben szorította a tenyerét a fejéhez. A szemeit azonban nem tudta megállítani, ide-oda ugráltak a szobában, és bármerre nézett, csak olyan tárgyakat látott, amivel megölhette volna őt. Egy vázát az asztalon. Egy poharat mellette. Egy borítéknyitót. Egy függönyt, akár az is jó lenne.

Összeszorította a szemeit, hogy ne lássa őket, és hátrálni kezdett, minden maradék irányításért küzdve. Nem kellett volna már valakinek észrevennie, hogy eltűnt már egy ideje? Nem kéne már valakinek ijedten keresnie, hogy megszökött-e? Tom miért nem jött még vissza?

És akkor, ennyitől, Tom gondolatától, csillapodott. A forrongó düh forró lángjai csökkentek, és hosszú pillanaton át, csak állt ott, mély lélegzetvételekkel, próbált lehiggadni.

Meg tudja csinálni. Már sikerült korábban is, most is menni fog.

Amikor biztos volt benne, hogy megfelelő szinten van ahhoz, hogy ne támadjon, megfordult, megemelte a fejét, és egyenesen Klarára nézett. Imádta az érzést, hogy most ő volt rémült. Hiányzott már neki, az erő, és élvezte az érzést, ahogy szétáradt az ereiben.

- Szóval miért nem csináltál semmit? – kérdezte, egyszerre kíváncsian és vádlóan. – Várj. Biztos azt mondtad magadnak, hogy semmi gond, igazam van? Semmi baj, jól van a gyerek? Csak kicsit szét van baszva a feje, de jól van, ugye? – megállt egy pillanatra, hogy a szavai leülepedhessenek. – Szóval most a szüleim halottak. – folytatta, és nem tudta a remegést távol tartani a hangjából. – És a lányod is, és az a fiú is, és itt vagyunk. És tudod miért? Tudod miért vagyunk itt? – mondta, a hangereje pedig minden egyes szónál emelkedett. – Azért vagyunk itt, mert te soha nem hívtál segítséget.
Klarát mintha lesokkolta volna. Az ajkai remegtek, a könnyek patakokban folytak végig az arcán.
- Szívtelen vagy. – suttogta a nő. – Teljesen szívtelen.
Bill megrázta a fejét.
- Nem, én nem. Te vagy az.
- H-hogyan…?
- Nem, te hogyan? Láttad, ahogy előttem ütötte meg, láttalak. Vagy nem emlékszel? Szeretnéd, hogy felfrissítsem a memóriád?
Klara nagyokat pislogott.
- Emlékszem. – mondta végül, halkan, és Bill cinikusan elmosolyodott.
- A régi szép idők, he? Aznap egy kicsit elvesztettem a hitem az emberiségben. Ja.
- T-te tényleg azt mondod, hogy…?
- Pontosan azt mondom.
- Undorító vagy. – suttogta Klara, de látta rajta Bill, hogy hatással vannak a szavai.
- Ja. – suttogta Bill, és a tekintete megint a kés-szerű borítéknyitó felé kandikált. Kár, hogy annyi mocskot hagyna maga után.

Nem, javította magát, és elkapta a tekintetét. Ne is gondolj rá; hogy nézel ilyen gondolatok után Tom szemébe, mit fog gondolni rólad? De a szemei újra és újra visszavándoroltak a tárgy felé, és észrevette, hogy Klara lassan az ajtó felé kezd hátrálni, szóval valószínűleg neki is feltűnt, hogy mit néz. Annyira elmerült a lehetőségekben, amit a késsel csinálhatna, hogy alig vette észre, hogy az ajtót szinte betörték.

Aztán egy csomó kiáltás jött.

- Mit csinálsz?
- Mit képzelsz magadról, hogy így elcsászkálsz?
- Hol van a felügyelőd?
- Ti miért beszéltek?
- Srácok, bilincseljétek meg. Most.

Ettől egy újabb kapcsoló ment ki Bill fejében. A pánik gomb. A rendőr elindult felé, és Billnek újra eszébe jutott a nap, amikor ugyanígy jöttek felé, azon a napon. Ahogy a karját a háta mögé csavarták, ahogy a bilincsek kattantak, a szirénák hangjai, ahogy a villogó kék fény bevilágította a nappalit az ablakon át…

A világ teljesen elsötétült.

Az a rohadt kávéautomata beette Tom pénzét, és se visszaadni nem akarta, se kávét adni. Próbálta ütni, még bele is rúgott, de semmi.

- Egy rakás szar. – káromkodott, és újabb érmét dobott be. Ugyanaz történt; elvette a pénzét, és nem jött kávé. Az órára pillantott, és megint káromkodni kezdett. Vissza kell mennie; már így is túl sokáig ment el, és sokat kockáztatott. Billnek nem szabadott egyedül lennie, eleve el sem jöhetett volna a tárgyaló teremből normális rendőri felügyelet nélkül, és ha valaki észreveszi, akkor—

A gondolatmenetét több – legalább négy – rendőr szakította félbe, ahogy végigfutott a folyosón, egyenesen a szobához, ahol Tom egyedül hagyta Billt. Tom szemei elkerekedtek. Oh, basszus. Meg volt baszva. Mindketten megvoltak. Csak egy kis rövid szünetet akartak, csendben, senkinek nem kellett volna észrevennie!

Ez egy kicsit talán naív volt, erre hamar rájött. Valószínű volt, hogy fel fog valakinek tűnni, akármilyen rövidre is tervezte a szünetet. Döbbenten nézte őket; tényleg nem gondolt bele a következményekbe; csak arra tudott gondolni, hogy Billt kijuttassa onnan. Az érzései ellepték az ítélőképességét, ezt ő is tudta.

Már készült odamenni, hogy vallomást tegyen, és elmondja, hogy az ő hibája, és ő rángatta ki Billt, de megfagyott, ahogy hangos üvöltés visszhangzott az egész folyosón.

Azonnal rohanni kezdett, a szíve a torkában dübörgött. Ezt a sikolyt már hallotta, és csak remélni tudta, hogy nem volt még túl késő megállítani.

Nem értette mi történhetett. Amikor elment, Bill még teljesen jól volt. Stresszes volt, és remegett, de jól volt.

Ahogy elérte a termet, épp ki akarta tépni az ajtót, de az magától kinyílt, és Klara Start sétált ki, elfehéredett arccal. Tom megtorpant, és csak bámult rá. Azonnal megértette mi történhetett, és a lehető legcsúnyábban nézett rá, majd be is ment a szobába. Újabb fülsükítető sikoly érkezett, és végignézett a jeleneten.
- Állj! – kiáltotta azonnal, lesápadt arccal. – Jézusom, engedjétek el, ettől csak rosszabb lesz!
De egyik férfi sem engedte el, egyikük sem figyelt Tomra, ezért beljebb szaladt a szobába.
- Hé! – kiáltott rájuk, amikor Bill újra felüvöltött, amiért a karját fájdalmasan mögé csavarták. A rendőrök ordítottak vele, hogy hagyja abba az üvöltést. – Hé, ettől nem fogja abbahagyni, teljesen-
- Te meg ki vagy? – förmedt rá az egyik, miközben Billel küzdött. – Alig vagy itt, nem is tudom, fél éve? Mitől hiszed, hogy-
- Tanultam pszichológiát. – hazudta Tom. – Tudom hogy kell ezt csinálni. Oké? Csak engedjétek el, szerintem az egyenruha miatt van.
Mindegyik férfi felvonta a szemöldökét, és próbáltak tovább küzdeni Bill hánykolódó testével. Tom aggódva nézte, azt akarta, hogy azonnal elengedjék, mielőtt túl messzire mennének. Bill már így is túl messze jutott…
- Biztos tudod kezelni, kölyök? – kérdezte az egyik. – Oka van, hogy ilyen, öm, közismert.
Tom visszafogott egy bunkó beszólást, és próbált úgy kinézni, mint aki tényleg tud valamit a pszichológiáról. Akár tudták a rendőrök, hogy barátok, akár nem, jobb volt nem kockáztatni.
- Tudom kezelni. – mondta. – El tudnátok menni?
- Nem tudom. – mondta az egyik, majd ráüvöltött Billre, hogy nyugodjon le. – Eleve nem is kéne itt lennie, egyáltalán ki-
- Nem tudom. – vágta rá Tom, a tenyere egyből el is kezdett izzadni. – De tényleg, tudom kezelni. Tudom, öm, tudom hogyan kell. – miközben a rendőrökkel beszélt, egyszerre próbálta magára vonni Bill figyelmét, de a hosszú haja az arcába lógott, teljesen eltakarta a szemeit, így nem tudott semmi ’jelet’ küldeni neki, hogy megoldja.
A három rendőr, aki lefogta őt, egymásra nézett, aztán ahogy Bill még agresszívabban kezdett rángatózni, az egyikük felsóhajtott.
- Nézzük, hogy az új fiú tényleg olyan jó-e a dilisekkel, mint amennyire mondja.
Tomnak megint visszakellett fognia magát, hogy ne szóljon be.
Az egyikük elengedte Billt, hogy egy bilincset nyomjon Tom kezébe.
- Ezt rakd fel rá. – mondta, majd nevetni kezdett, a másik kettővel együtt. – Sok szerencsét. Szólj, ha feladtad.

Aztán Billt gyakorlatilag a karjaiba lökték, és nevetve kimentek a szobából. Az ajtón lévő üvegen át, Tom látta, hogy felsorakoztak őrködni.

Amikor Tom már biztos volt benne, hogy az ajtó rendesen be van zárva, megfordította Billt.
- Hé! – szólt neki. – Hé, nézz rám, semmi-

Tudnia kellett volna, hogy valamire készül, amikor Bill azonnal ellazult és elcsendesült, amitől Tom automatikusan lazított a szorításán. De aztán Bill kihazsnálta ezt, és hangos kiáltással kirántotta a karjait, és hátrálni kezdett. A megvadult tekintete a Tom kezében lévő bilincsre szegeződött.

- Nézd! - tartotta fel Tom, és az asztalra rakta. – Nem foglak megbilincselni, oké? Látod? Nem fogok semmit csinálni, de le kell, hogy nyugtasd magad, különben valaki más fog.

Bill nehézkesen vette a levegőt, a mellkasa és a vállai ugráltak, és szó szerint vicsorgott Tomra. Oké, nyugodtan beszélni hozzá semmit nem ér, amikor ilyen; valószínűleg fel se fogta amit mond.

Tom elindult felé, de Bill még hátrébb ugrott.
- Hagyj. Békén. – vicsorogta.
- Bill, ismersz engem. – mondta Tom. – Gyerünk, ne csináld ezt.

Tudnia kellett volna, hogy ez túl sok lesz neki. Tudnia kellett volna, és nem szabadott volna egyedül hagynia. Az a rohadt nő, mit mondhatott neki? És Bill mit mondhatott neki?

Bill úgy állt, mintha bármelyik pillanatban készen állna támadni. Lehajtott fejjel, kicsit meghajtott háttal, csak bámult rá, és Tom tudta, hogy gyorsnak kell lennie. Még azelőtt kell elkapnia, hogy észrevenné. Nem akarta lefogni, de tudta, hogy ez az egyetlen módszer, hogy Bill gyógyszerek nélkül lenyugodjon.

Fájt ezt csinálni, mert Bill úgy sikított, mintha Tom meg akarná ölni, amikor előreugrott, megfordította, az egyik karját a mellkasaköré fonta, a másikkal pedig a csuklóját ragadta meg, és próbálta a háta mögé fogni. Bill küzdött, kapálózott és rúgdalt, de Tom végül megragadta a csuklóját, és a falnak nyomta, olyan erősen, hogy Bill felszisszent a fájdalomtól.

- Higgadj le. – mondta Tom a fülébe. – Figyelj rám. Nyugodj meg, és elengedlek.
- Baszd meg. – sziszegte Bill, durván megrántotta a vállát, és ugyanolyan erővel beleharapott Tom karjába.

Tom automatikusan elrántotta a karját káromkodva, és Bill kihasználta az alkalmat, hogy félreugorjon. Tom hallotta a nevetést a folyosóról, de próbált nem figyelni rá. Nem akarta tudni, hogy nézik-e az ablakon át, vagy sem.

A következő dolog, amit Tom felfogott, ahogy egy üvegváza elrepült épp a feje mellett, és a szemei elkerekedtek.
- Oké, ennyi volt. – mondta. – Ennek vége.

Elindult, és ahogy ment Bill felé, az asztalról felvette a bilincset. A háta mögött tartotta, hogy Bill ne lássa. Nem akarta ezt csinálni, de nem látott más lehetőséget. Muszáj a kezeit lebilincselni, és csak akkor láthatja, hogy beszéddel le lehet-e nyugtatni.

Igazából fogalma sem volt, hogy mi zajlik Bill fejében abban a pillanatban. Csak sejteni tudta, hogy miért borult ki, és remélte, hogy valaki beküldi ide Anne-t. Tom talán kicsit elbízta magát. Csak mert egyszer sikerült lenyugtatnia, még mindig nem jelentette, hogy bármikor képes rá. Bill amúgy is jobban tartott Tomtól az utóbbi időben, félig arra számított, hogy Tom bármelyik pillanatban ott hagyhatja. Talán most Tom volt az ellenség.

Felé sétált, és Bill nem mozdult. Ott maradt a helyén, mozdulatlanul, és összeszűkített szemekkel bámult Tomra. Tom majdnem elérte őt, amikor Bill tekintete a balkezére vándorolt, amit a háta mögött tartott. Tom látta a kerekeket forogni a fejében, és akkor Bill észrevette, hogy a bilincs hiányzik az asztalról.

Morogva felemelte a kezeit; készült, hogy ellökje Tomot, de Tom elengedte a bilincset, és még időben elkapta a csuklóját.
- Állj! – parancsolta, és egyenesen a szemébe nézett, miközben Bill próbálta visszaszerezni a kezeit. De miután annyi ideig nem evett rendesen, rendesen sikerült legyengülnie, és az a kevés izma is leépült; semmi esélye nem volt, hogy visszaszerezze a kezeit, hacsak Tom nem hagyta szándékosan. – Nézz rám, hagyd abba! Nézz rám!

Bill nem nézett fel, csak tovább próbálkozott kiszabadulni, minden egyes próbálkozásnál egyre kétségbeesettebben.
- Engedj el! – mondta, és Tom tudta mit csinál. Gyenge, könyörgő hangnemet vett fel, de Tom tudta, hogy ez nem valódi. Bill azért játszotta a sérültet, mert tudta, hogy ezzel tud rá hatni.

Basszus, gondolta Tom. Remélte, hogy Bill nem zuhant vissza túl mélyre, hogy még nem volt túl késő.

- Bill, ez nem te vagy! – próbálkozott, mire Bill hangosan, frusztráltan felkiáltott.
- De igen! – kiáltotta, és kétségbeesetten próbálta elrántani a csuklóját, de hiába. – Miért nem veszed észre?! Ne legyél ilyen kibaszott naiv, és engedj el!
Amit mondott, annak több jelentése is volt, és Tom nagyot nyelt.
- Nem engedhetlek el. – mondta halkan. – Nem.

Bill egy másodpercre leállt, és először Tom azt hitte, hogy sikerült végül elérni, de akkor hirtelen hatalmas fájdalmat érzett az ágyékában, ahogy Bill csontos térde odarúgott, és a kezei azonnal elengedték Billt, ahogy összecsuklott.

- Baszki! – kiáltott fel, és mielőtt Bill elmenekülhetett volna, megragadta a pólóját. – Átlépted a határt. – mondta, miközben felegyenesedett, és Billt a mellkasához rántotta. – Még mindig rab vagy, én pedig rendőr. – vicsorgott a fülébe, a fájdalomtól pedig még mindig küzdött, hogy ne essen össze. – Illegális erőszakosan fellépned velem szemben.
- Neked meg illegális lefeküdni velem, mégsem állított meg, ugye?

Tom lehunyta a szemét, hogy összeszedje a türelmét. Bill tényleg csak erre gondolt kettejükről? Mondani készült valamit, de abban a pillanatban, kinyílt az ajtó. Odakapta a fejét.

- Oh, hála az égnek. – mondta, amikor megpillantotta, hogy Anne lépett be. – Mégis kéne egy kis segítség.
- Nem! – üvöltötte Bill, és megrántotta a vállát, de nem tudott kitörni Tom szorításából. – Nem!

Tom hallotta, hogy Anne felsóhajt, és felé fordult. Egy injekciós tűt tartott a kezében, és kérdőn nézett Tomra, mintha azt kérdezné, hogy ez lesz-e az egyetlen megoldás. Tom letörten bólintott.

Megpróbálta, de szimpla beszéddel nem lehetett leállítani, ilyen állapotban pedig semmiképp nem lehet oda visszavinni. Valamikor máskor kell ezt folytatniuk.

Ezért hát, Tom elengedte Billt egyik karjával, és hátranyúlt a tűért.
- Megcsinálhatom. – tátogta Anne, de Tom megrázta a fejét. Jobb, ha ő maga csinálja; Bill így kevésbé fogja azt érezni, hogy összeesküdtek ellene.
Anne odanyújtotta neki a tűt, és Tom felsóhajtott. A méretéhez képest, szörnyen nehéznek tűnt a kezében, mint egy szikla.
- Hova? – tátogta Anne-nek, aki válaszként a bicepszére mutatott.
Tom nagyot nyelt, és erősen szorította Billt, aki még mindig próbált kiszabadulni. Tom a füléhez hajolt.
- Annyira sajnálom. – suttogta, majd a bőrébe bökte a tűt.

Még ki sem húzta, Bill már elbénult a karjaiban.
 

Már ébredezett, Tom látta a szeme mozgásából. Lassan ki fognak nyílni a pillái, és tudatosulni fognak benne a történtek; vagy ugyanolyan lesz, mint az utóbbi időben, vagy pedig visszaesik a régi állapotába. Tomnak fogalma sem volt mire számítson, csak reménykedni tudott.

Hagyta, hogy Bill a saját tempójában térjen magához, nem siettette. Végül ki is nyíltak a szemei, és óvatosan a plafont nézte. Úgy tűnt, össze van zavarodva, hogy miért van a cellájában, és Tomba belenyilallt a fájdalom, ahogy végignézte amikor Bill megpróbálta felemelni a kezeit, de az ágykerethez szíjazva találta a lábaival együtt.

Bill remegve kifújta a levegőt, és kinyitotta a száját.
- Durva déjà vum van. – mondta kicsit rekedtes hangon. Egy pár pillanatig csöndben volt mielőtt újra megszólalt volna, és körülpillantott a szobában. – Mi van veled, miért kell mindig itt lenned?
Tom nem válaszolt a kérdésre.
- Mire emlékszel?
Bill összevonta a szemöldökét egy pillanatra, aztán az egész arca lesápadt.
- Basszus. – motyogta. – Én… nem tudom.
- Ez mit jelent?
- Nem tudom… - ismételte, aztán Tomra pillantott, de nem a szemébe. – Azt csináltam, ugye?
Tom a karjához nyúlt, és lehúzta az ingjét, hogy a karján lévő vörös foltot eltakarja. Korábban azért tűrte fel, mert meleg volt a cellában, de most azt kívánta bár ne tette volna.
- Öm…
Billnek nem kellett hallania a végleges választ hogy tudja az igazságot, és olyan fájdalmas arckifejezéssel fordult el, hogy Tom szíve összeszorult.
- Hé, Bill, nem-
- Ne. – suttogta Bill, és az állkapcsa veszélyesen megremegett.
Tom a karjára tette a kezét.
- Hé, te-
Bill összerezzent az érintéstől, és lassan felé fordította a fejét. Hitetlen arckifejezéssel nézett rá, és úgy tűnt, mintha az emlékeit próbálná helyre rakni.
- Te… - küzdött, hogy megtalálja a szavakat. – Te drogoztál be.
Tom nagyot nyelt és bólintott.
- Sajnálom.

Bill elfordította a fejét újra, és azt kívánta bár felülhetett volna. Fájt a feje, és hányingere volt. Az emlékei a történtekről elég homályosak voltak, de arra az érzésre tisztán emlékezett, ahogy Tom éles tűt bökött a bőrébe. Dühös akart lenni, mérges, és azt akarta érezni, hogy elárulták; de tudta, hogy jönni fog. Mi mást tehetett volna Tom?

Egyszerűen csak nem akart belegondolni, hogy szükséges volt. Nem akarta látni a vörös foltokat Tom karján, vagy emlékezni a szorítására a csuklóján. Nem volt benne biztos, de rémlett neki, hogy talán tökön is térdelte Tomot. Basszus, olyan őrült volt. Túl optimista volt, hogy azt hitte egy kicsit is javult. Ugyanott kötött ki ahonnan indult, leszíjazva, és mozdulni sem tudott.

Emlékezett néhány gondolatára tegnapról, vagy bármikor is történt; az időérzéke nem épp a topon volt jelenleg. Emlékezett néhány sötét, nagyon sötét gondolatűra, és hogy abban a pillanatban teljesen komolyan is gondolta őket. Megtette volna, ebben biztos volt. Csak idő kérdése lett volna, és…

- Nem kéne itt lenned. – mondta, még mindig a szürke kőfal felé fordulva. – Nem kéne a közelemben lenned.
- Nem félek tőled.
Bill összerezzent a szavakat meghallva. Már olyan sokszor hallotta őket, de ezúttal tényleg feldühítették.
- Hogy mondhatod ezt, ketyegő bomba vagyok! – kiáltott fel. – Soha senkit nem figyelmeztettem még, de téged most figyelmeztetlek. Kérlek.
- Még mindig nem-
- Hagyd abba, hagyd abba. Ne mondd, hogy nem félsz tőlem. Elég, oké? Oké, talán nem félsz, de én igen!
 

Tom csak bámult rá, és Bill egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Megint azt az idegesítő, együttérző képet vágta, amit csak egy hajszál választott el a sajnálattól. Bill soha nem szerette sem a sajnálatot, sem az együttérzést, ezért lesütötte a szemét. Kicsit meg is bánta amit bevallott, de nem akarta visszavonni. Nem akarta bántani Tomot, ennyi.

- Mit mondott neked?
- Mi?
- Az anyja. – mondta Tom. Még mindig csak Bill arcát nézte. – Láttam, mielőtt bementem volna. Mit mondott neked?
- Semmit, ami ne lenne igaz.
- Bill-
- Nem, tényleg. Minden, amit mondott… igaz volt. Nem is tudom miért színlelek. Én… Mit csinálsz?
Tom odament, hogy a bokájánál lévő szíjakat kiengedje.
- Szerintem ott kéne hagynod. – mondta Bill halkan, de Tom megrázta a fejét.
- Nem. – mondta Tom, és a csuklójához nyúlt. Valamiért úgy tűnt, bűntudata van. – Nem csak rajtam vannak nyomok. – mondta az orra alatt, miközben kiszabadította Bill jobbkezét. – Tűrd fel az inged.
Bill összevonta a szemöldökét, de a szabad kezével feltűrte a rövid ingjének az ujját.
- Basszus. – szaladt ki a száján, aztán a másikat is megnézte. A szemei elkerekedtek, az még rosszabb volt. – Baszki, tényleg verekedtünk!
- Ami azt illeti, a falnak löktelek. – motyogta Tom. Képtelen volt a zúzódásokra nézni. – És egy kicsit talán túl erősen fogtalak le. Bocsi.
Bill elengedte az ingjét, és megrázta a fejét. Tom meglepetésére, csak szórakozottan felnevetett.
- Oké, a másikat is. – mondta, és a még mindig leszíjazott balkezére mutatott. Valamiért sokkal jobban érezte magát.
Tom azt is elengedte, és Bill lassan felült, nagy nyögéssel, és az egyik kezét a homlokához nyomta, mert pár pillanatra durván forogni kezdett a szoba.
- Jól vagy?
- Mm, ja. – mondta Bill, és felegyenesedett. – Tudod, örülök, hogy visszaütöttél. – nézett Tom szemébe.
- Nem kellett volna… nem így.
Bill apró, halvány mosollyal megrázta a fejét, ami azt súgta Tomnak, hogy nem kell aggódnia. Körözni kezdett a vállával, és kicsit meg is lepődött, hogy mennyire fájtak az izmai; mintha kicsavarták volna a karját. Valószínüleg több volt a kék-lila folt, mint amennyit Tom látott.
- Bill, én…
Bill felnézett, és Tomnak még mindig az az elveszett kiskutya arca volt.
- Sajnálom. – fejezte be. – Hogy ott hagytalak, hülye ötlet volt.
- Nem tudhattad.
- De nem szabadott volna elmennem, annyira szekszerűtlen volt és-
Bill felnevetett.
- Szakszerűtlen. Nem is dolgoztál.
- Talán ez a gond. – mondta Tom, és Bill a homlokát ráncolta. – Mármint… Te… Amikor veled vagyok, nem tudok a munkámra koncentrálni. Már nem is dolgozni járok ide; miattad járok ide. Mármint, ez… Amit csináltam, helytelen volt; nem szabadott volna csak úgy kivinni onnan, legalábbis nem egyedül. Ha bármi bajba kerülsz, vállalom a felelősséget, és én csak…
Bill nagyot nyelt, és lehajtotta a fejét.
- Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezte halkan, és összefonta a karját védekezően.
Tom megállt.
- Mit mondtam?
- Mi?
- Ismerlek. Mondtam valamit, ugye? Mert nem nézel rám.
- Talán elegem van a képedből.
- Jó, akkor ne mondd el.

Bill kiabálni akart vele, de visszatartotta, és maga körül tartotta a karjait, hogy Tom ne lássa ahogy kezei remegni kezdtek. Ne hagyj el, mondta egy kis szánalmas hang a fejében, de Bill mevetette. Megvetette a tehetetlenséget, a függőséget, és a félelmet. Túl valóságos volt, az egész túl valóságos, és egész életében ez elől menekült.

- Ne gondolkozz annyit, szinte hallom a kerekeket a fejedben.
- Nem tudok mit csinálni.
Bill keze hirtelen ki lett hámozva a saját szorításából, és már Tom kezében volt. Akkor mégis észrevette a remegést.
- Ne gondolkozz. – mondta Tom halkan, és a hüvelykujjával simogatni kezdte Bill kezét, mintha észre sem venné.

Bill viszont észrevette. Égető tűz lángolt végig a testében, ahogy az orra Toméhoz ért, és most már akkor sem lett volna képes gondolkozni, ha muszáj lett volna. A leheletük összekeveredett, és Tom egy utolsó ’bocsánatot’ is alig tudott kimondani, Bill már nem bírta tovább, és összeérintette az ajkaikat.

Tom tarkójához tette a kezét, hogy közelebb húzza és elmélyítse a csókot, és felsóhajtott, ahogy Tom egyik kezével a derekát, a másikkal pedig a combját fogta meg.

A csók gyorsan agresszívabb lett, ahogy a köztük lévő hő emelkedett. Már hosszú, hosszú ideje nem csókolták meg így egymást, és Bill mostanáig nem is tudta, hogy ennyire szüksége van rá. Nagyon, nagyon akarta, amit Tom is észre vett, mert hirtelen felnevetett az ajkainál.

Bill úgy csendesítette el, hogy az alsó ajkába harapott; most egyáltalán nem volt kedve beszélgetni, amikor a tűz ilyen forrón égetett. Egy utolsó csókot nyomott Tom szájára, aztán felállt, és gyorsan az ajtóhoz ment.

- Mit csinálsz? – kérdezte Tom, amikor Bill kinyitotta az ajtót, de aztán megértette, amikor a kis ablakot gyorsan behúzta. – Oh.
Bill újra bezárta az ajtót, és karba tett kézzel nézett Tomra.
- Mit hittél, mit fogok csinálni? Nem bízol bennem?
Tom arca lesápadt, Bill kifejezéstelen arca láttán, de aztán pár másodperc után elvigyorodott.
- Te kis rohadék. – nevetett Tom, megrázt a fejét, és hagyta, hogy Bill az ölébe üljön, vágytól elsötétült tekintettel.
Tom a kezét Bill csípőjére tette, épp amikor Bill durván az ágyra lökte a halk nyögéssel párosuló csók közben.

Bill hosszú haja, ami valószínűleg már a háta közepéig is leért, Tom feje köré hullott; sötét, vastag függönyt húzva maguk köré. Tom hátrasimította, hogy aztán Bill fejét még közelebb kényszerítse magához.

Bill egyik keze ekkor már közöttük dolgozott. Először kihúzta Tom fehér ingjét a nadrágjából, aztán épp hogy kigombolta a gombot, már húzta is le a sliccét.

- Jézus. – mondta Tom a szájába, és érezte, hogy elmosolyodik. Csak ennyi kellett. Erősen megragadta Bill csípőjét, és megfordította magukat. Lihegve feküdt Bill felett, és egy pillanatra elgondolkozott, hogy Bill most is küzdeni fog-e, hogy ő legyen felül, de ekkor Bill az egyik lábát Tom csípője köré fonta, és újabb csókért magához húzta.

A siettsége tetszett Tomnak, és nem bírta visszafogni, hogy ne nevessen fel megint, ami Billnek annyira nem tetszett, ezért elég durván beleharapott az alsó ajkába.

- Tudod – szólalt meg Tom, és elkezdte végigcsókolni Bill állkapcsát, elégedetten figyelve Bill reakcióit. Jó volt, hogy már nem kellett csábítgatni, és csak élvezte, ahogy a mellkasa sebesen fel-le emelkedett alatta. -, nem terveztem ezt csinálni amíg meg nem nyerjük az ügyet.
Most Bill nevetett fel.
- Ne fesd az ördögöt a falra. – mondta, miközben elkezdte kigombolni Tom ingjét. Ügyetlenkedett vele, és frusztráltan fel is nyögött, amiért nehezebb volt, mint aminek tűnt, és Tom lenyúlt, hogy segítsen az utolsó árom gombnál.
- Igazad van. – mondta Tom azonnal, ahogy Bill végig simította a mellkasát, és újra megragadta, hogy megcsókolja. A másik lábát is a dereka köré fonta, hogy megértesse Tommal; muszáj kicsit gyorsítani, mert nem bírja sokáig.
- Egyáltalán ki tervezi a szexet? – szólalt meg Bill ismét, amikor hátrébb húzódott, hogy Tom teljesen levehesse az ingjét. – Azt nem lehet.
- Te akarsz spontán lenni? Pont te?
- Kuss.
Tom elvigyorodott, és a kezeivel végigsimította Bill testét egészen a csípőjéig.
- Mit akarsz? – kérdezte halkan, és az ajkaival végigsimította Bill állkapcsát.
Bill felnyögött és összeszorította a fogait, és Tom csupasz vállába markolt.
- Ne csináld ezt, tudod mit akarok.
Tom, a rohadék, elmosolyodott a torkánál.
- Nem fogom kimondani. – tette hozzá Bill.
- Miért nem?
- Mert nem és kész. – mondta, kicsit idegesen, hogy Tom is pont most akart az agyára menni. – Tudod, hogy nem fogom.

Tom felsóhajtott, de bólintott, és végül a meleg kezével Bill ingje alá nyúlt, és hozzáért a bőréhez. Végigsimította Bill lapos hasát, és Bill már úgy érezte mindjárt felrobban a feje, ha nem megy lejjebb, de végül elérte a nadrágjának a madzagát is. Bill légzése felgyorsult, ahogy minden vére hirtelen lefelé tódult, és az egész feje ködbe borult.

A lábai megfeszültek Tom teste körül, ahogy Tom a lábai közé csúsztatta a kezét, és végre megérintette ott, amire Bill már annyira vágyott. Túl büszke volt, hogy kérje, de Tom tudta.

Bill felszisszent, és hátra vetette a fejét. Ez talán már kínosan gyors volt, gondolta, de már túl hosszú idő telt el az utolsó alkalom óta. Eltűnődött, hogy Tom vajon volt-e valakivel, amikor elment.

Felnyögött a gondolattól, és lehúzta Tom fejét, hogy megcsókolja. Nem, gondolta, és még agresszívebben csókolta őt. Tom nem tette meg. Nem tette volna.

Nem mintha exkluzív lett volna a kapcsolatuk, vagy bármi, de… Bill összeszorította a szemeit, és próbált nem gondolkozni többet. Miért kellett mindig mindent túlelemezni, és miért pont most? Csak élvezd, idióta.

Teljesen körbeölelte a lábaival, és megpróbálta kikapcsolni az agyát.

Érezte, ahogy Tom erekciója a combjához ér, és ezzel a tűz még forróbban, még erőteljesebben fellángolt benne, és pontosan ezért, majdnem sikított idegességében, amikor Tom hirtelen megállt. Furcsa arckifejezéssel nézett le Bill arcára.

- Mi van? – Bill majdnem rákiáltott, de még időben visszafogta a hangerejét. – Jézusom, most mi van?
Tom bizonytalannak tűnt, aztán a kezeit elhúzta onnan, ahol lenniük kelett volna, és Bill vékony derekára tette.
- Tudod, hogy nem muszáj így csinálnunk, ugye? – kérdezte, és kicsit botladozott a szavakkal. Mint egy béna tinédzser, jegyezte meg Bill, egyáltalán nem szórakozottan. – Mármint… nincs szabály, ami kimondja, hogy neked kell… öm. Szóval… ha akarod, te is… öm. Tudod… cserálni… öm…

Bill azt kívánta bár ne értette volna mire gondol Tom, és bár azt mondhatta volna, hogy fogja be és folytassa, de megértette mire gondolt. Egy pillanatra megfagyott, aztán egy vödör jéghideg víz folyt rajta végig. Képek ugrottak be. És aztán illatok. Hangok. Érzések.

Tom észrevette a távoli nézést a szemeiben.
- Hé, mi az?

Bill kezdte magát klausztrofóbiásnak érezni. Nem kapott levegőt, és ijedtében Tom mellkasára tette a kezét és ellökte, levegőért kapkodva.

- Mi az? – kérdezte Tom újra, de Bill nem tudott koncentrálni, és tudta, hogy pánikrohama van, mert a torka elszorult a szíve pedig olyan sebesen dübörgött, hogy az már fájt.
- Nem… - suttogta Bill, és sebesen pislogott, hogy megálljanak a képek. – Nem tudom. Azt csinálni. Nem tudom.
- Mit csinálni? Oh. – bólintott Tom, a homlokát ráncolva. – Azt hiszem értem.

Bill az öklét a mellkasához nyomta, próbált levegőhöz jutni. Tudta, hogy el fog múlni, ha nem gondol arra, ami kiváltotta a pánikrohamot.

De ezt csak mondani volt könnyű; és remegve fújta ki a levegőt, amikor Tom a hátára tette a kezét, és masszírozni kezdte a vállai között.

Végül Bill úgy érezte újra szabadon tud lélegezni, csak egy kicsit szakadozva. A korábbi hangulat már egyértelműen elszállt, és most már Bill csak azt a nehéz és szűk érzést érezte mélyen a torkában és a mellkasában, még ha már nem is akadályozta meg a légzésben.

- Bill, dolgozol a PTSD-en? – kérdezte akkor Tom, elsőként megtörve a csöndet. – Elég komoly…
- Hát, Róma se egy nap alatt épült. – vágta rá Bill. Egyből védekező állásba volt, ahogy megérezte a támadást. – Szerinted én élvezem ezt? – kérdezte, összeszűkített szemekkel. – Menj a picsába.
- Ezt nem mondtam, én… várj. – Tom egy pillanatra elkapta a tekintetét, de Bill elfordult. – Folyton ilyeneket csináltál. Mármint… olyan dolgokat, amiktől emlékeztél. Nem?
Bill végigsimította a homlokát, és megdörzsölte a szemeit. Csak azt akarta, hogy Tom vegye vissza az ingjét.
- Az más volt. – morogta.
Tom még csak nem is próbált úgy tenni, mintha értené a különbséget.
- Ha te mondod…
- Én mondom. Nézd, én se tudom megmagyarázni, szóval inkább hagyjuk.
- Oké, jó, hagyjuk. – sóhajtott Tom. – Akkor témaváltás?
- Légy szíves.

Újra csend telepedett közéjük, ami alatt Tom próbálta kitalálni, hogy mit mondhatna, amitől mindketten elfelejthetik ami történt. Akkora seggfejnek érezte magát, hogy egyáltalán eszébe jutott ez, de valahol, a szíve mélyén, ott bújkált egy aprócska zöld szörnyeteg, ami azt mondta, hogy Billnek mindig csak a második lesz. Tudta, hogy nem kéne így gondolkoznia, és próbálta is elhessegetni a gondolatokat, de az idő múlásával, ahogy közelebb került Billhez, egyre nehezebb volt. De akkor sem volt fair vele, hogy ilyesmiket gondoljon, ezért próbálta elhessegetni. Ami a leginkább megijesztette, hogy egy pillanatra azt akarta mondani, hogy „lépj már túl rajta”. Lépj már túl, ez milyen lett volna már? Szörnyetegnek érezte magát már azért is, hogy eszébe jutott.

- Tudnál hozni egy ollót?
Tom nagyot nézett Bill felé. Az agya még mindig máshol járt, még mindig bűntudata volt azért, amire gondolt.
- Miért? – kérdezte.
- Hogy felvágjam az ereim. – vágta rá Bill szárazon. – Le akarom vágni a hajam.
- Oh. – Tom meglepődött. – Oh, öm, ja, biztos, persze.

Valamiért Tomnak nehéz volt elképtelnie, hogy Bill olyan átlagos dolgokat csináljon, mint a hajvágás. Minden hónapban egyszer levágathatták a hajukat a rabok a börtön saját fodrászánál, de elnézve, hogy Billnek milyen hosszú haja volt, valószínűleg már jó ideje nem élt ezzel a lehetőséggel. Tom tudta, hogy nem szabadna éles tárgyakat csempésznie a cellába, de azt már hamar megtanulta, hogy Billnek képtelen nemet mondani.

Hogy ez most jó vagy rossz dolog volt, az még nem derült ki.