Bill ijedten ébredt fel. Soha életében nem kelt még más házában, és egy pillanatra bepánikolt. A szobában félhomály volt, kora reggel, és kellett neki jó pár másodperc, mire kitisztult a látása. Ahogy a fáradt szemeit dörzsölte, a térdein Tomhoz kúszott.

Tom haja minden irányba állt, vékony hajfonatok terültek szét a fapadlón. A bőrén festékpöttyök és elkenődött pasztelmaradványok voltak, kész szivárvány fedte a csuklóját és az ujjait. Nem aludt semmin, csak a padló volt alatta; ott lélegzett halkan és békésen. Bill utálta felkelteni, de tudta, hogy muszáj felébresztenie, hogy legalább egy ébresztő órát beállíthasson neki.

Odamászott tehát Tomhoz, és végigsimította a bordáit, gyengéden megcsikizte. Tom az orrát ráncolta, és először még jobban összeszorította a szemeit, mielőtt óvatosan kinyitotta volna az egyiket. Amint megpillantotta Billt, elmosolyodott. Bill itt maradt éjszakára, nem menekült el, és a lehető legédesebben keltette fel; a bordáit csikizte lágyan, és közben ugyanott simogatta.

- Át kéne menned valahova, ahol van egy ébresztő is – mondta halkan, és Tom bólintott, aztán felült törökülésbe.

Tom nyújtózkodni kezdett, és a kora reggeli tompa fényben körülnézett. Úgy tippelte, hogy 6:30-nál nem lehet később, ami azt jelentette, hogy nagyjából 3 órája van még a művészpiacig. Nem volt túl magabiztos a legutóbbi munkáival kapcsolatban; ahhoz képest, hogy milyen büszke volt Bill portréira, ezek üresnek és bizarrnak tűntek a szemében.

- Mhm – motyogott Tom valami ilyesmit, amikor megfogta Bill felé nyújtott kezét, hogy felkeljen a földről.

- Betakarlak aztán hazamegyek.

- Oké.

Tom bemászott a nagy, hideg ágyába, és a párnájába ásított. Kimerültebbnek érezte magát, mint valaha, valószínűleg azért, mert a földön aludt, és ott is csak pár órát. Az ágya ahhoz képest maga volt a mennyország; tágas és puha és kényelmes.

- Mikorra? – kérdezte Bill.

- Állítsd be 9-re – felelte Tom, ahogy betemette magát a takarók alá.

- Beállítva – mondta Bill, és gyorsan körülnézet. – Akkor gondolom majd még találkozunk – mondta, szinte szomorúan.

- Szia – köszönt el Tom is álmosan.

Épp amikor Bill indult volna, hogy összeszedje a ruháit és elmenjen, Tom megragadta a pizsamapólójának a hátulját, és visszarántotta az ágyba; a takarókat a fejük fölé húzta, é Bill hátába temette az arcát. Bill felsikított, és Tom csak nevetett halkan, élvezve, hogy Bill milyen jó meleg.

- Miért mész? – kérdezte halkan, és Bill vállat vont, már amennyire tudott. – Nem kéne.

- Miért nem?

- Magányos leszek – biggyesztette az ajkát, bár Bill nem láthatta. Bill csak felsóhajtott.

A másik oldalára fordult, a hegekkel teli oldalára, és Tom arcát tanulmányozta csendben. A nap kezdett felkelni, tökéletesen látták egymást a fehér takaró alatt. Halvány, sárgás fényben voltak, mindketten ragyogtak benne. Bill biztonságban, melegben érezte magát, és egy kicsit sem zavarta, hogy Tom karja köré fonódott, hogy maga mellett tartsa. Egy cseppet sem volt kényelmetlen.

Bill arra gondolt, hogy ez mennyire megrendezett jelenet. Ezt a technikát már nem egy filmben látta, hogy a bensőséges hangulatot a reggeli szunyókálással, a felkelő nap fényében mutassák be; de soha nem jelentett ez neki annyit, mint most. Most tényleg megértette, amit annyi hasonló helyzetről olvasott vagy látott; tökéletes volt.

Tom is arra gondolt, hogy milyen csodálatos a pillanat. Bill puha volt és törékeny az átlátszó takaró alatt; annyira, hogy szinte aprócskának tűnt. Annyira közel voltak egymáshoz, hogy úgy tűnt, az ágy nagyobb, melegebb lett; és a Billből áradó színek keveredése a fénnyel, túl lélegzetelállító volt.

Bill általában tompa és kimosott színe most ragyogott és vibrált, a nap fényében pedig a bőre is frissnek és élettelinek tűnt. Tom szemében még a hegek is szebbek voltak, sokkal észrevehetőbbek a furcsa fényben, és elégedett volt. Persze Bill ugyanolyan szép volt sápadtan és hidegen is; de a mostani bronz ragyogás az arcán szintén gyönyörűen kiemelte a sötét szemeit. A sötét szemeit, amiben a korareggeli napfény aranybarnán tündöklött.

- De dolgod van ma – suttogta Bill. Úgy érezte magát, mintha egy gyerek lenne, a takaró alatt bujkálva egy ottalvós bulin, ahol már rég aludniuk kéne.

- Úgy is tudok dolgozni, ha itt vagy – felelte Tom, ugyanolyan csendesen. Valamiért jónak tűnt suttogni, ezért Tom is halkan beszélt.

- Nem kell.

- De szeretném – mondta Tom, és Bill majdnem elpirult.

Még mindig nem tudta felfogni, hogy Tom hogy jelenhetett meg ilyen hirtelen az életében, de örült, hogy megtette. Bill tudta, hogy egy barát segítsége nélkül sosem lenne képes változtatni a dolgokon; és épp amikor a legjobban szüksége volt rá, Tom megjelent, hogy megmutassa, hogy nem mindenki rossz ember.

- Itt aludtál? – kérdezte Tom. Onnantól, hogy festeni kezdett, észre sem vette Billt.

- Nem. Összeszedtem pár takarót, és a stúdiódban aludtam – válaszolta Bill. – Wow, tényleg elfelejted a világot, amikor elmerülsz, nem?

- Figyelmeztettelek – nevetett Tom, és vele együtt Bill is a lehető leghalkabban. Minden zaj hangosabbnak tűnt a takaró alatt. – Még mindig fáradt vagy? Kicsit szundizhatnánk, mielőtt mennem kell.

- Tökéletesen hangzik.

Mindketten hamar álomba merültek, egymást ölelve, az újonnan kialakult barátságukban. Látszólag talán még korai volt a kapcsolatukban ez az összebújás, mégis érthető volt. Mindkettejüknek szüksége volt valakire, és most, hogy megtalálták azt a valakit, egyikük sem akarta elengedni. Tomnak inspiráció kellett és társaság amióta elköltözött otthonról, és Billnek olyasvalakire volt szüksége, aki megmutatja neki, hogy milyen gyönyörű a világ, és nem csak a felszíni hibákra kell koncentrálni.

Bill még mindig bizonytalan volt. Tudta, hogy Tom csak próbálkozni tudott, valójában Billnek kellett megtennie a lépéseket a változás felé. Billnek elég erősnek és bátornak kellett lennie, hogy kivetkőzzön magából és észrevegye, hogy a belső és a külső sebek ellenére is; gyönyörű. Neki kellett megtanulnia hogyan lássa a világot pozitívabb fényben, mert Tom ezt nem tudta megtenni helyette. Billnek még mindig ott voltak a félelmei, a sebei, és még mindig makacs volt, de tudta, hogy meg kell próbálnia, és egyre inkább kezdett a próbálkozás ötletével is megbarátkozni.

Amikor Tom felébredt, csak Bill lélegzetvételét hallotta. Az ébresztője még nem szólalt meg, ezért úgy döntött, az a legjobb, ha lekapcsolja, még mielőtt Bill felébred. Tom személy szerint sokkal jobban szerette, ha valódi élőlény keltette fel a szörnyen vinnyogó óra helyett, de amint a számokra pillantott, görcsbe rándult a gyomra.

Elaludtak. Három is elmúlt; három órakor volt a művészpiacnak vége. Homlokon csapta magát, és halkan felnyögött. Dühösebb lett volna, ha Bill nem aludt volna mellette olyan békésen. A holnap még így is ott volt neki, hogy eladja a képeit; ennek ellenére mégsem tudta elhessegetni az érzés, hogy valamilyen szinten totális csődöt mondott.

Bill összegömbölyödve feküdt, a térdeit a mellkasához húzta és a karjaival átölelte őket. Az álla a térdkalácsán pihentek, és a szemei lassan mozogni kezdtek, mintha ébredezni készülne. Tom odanyúlt, és végigsimította Bill lenyírt haját, hogy a lehető leggyengédebben keltse fel.

- Elaludtam – mondta halkan, amikor kinyitotta a szemeit. Bill nagyokat pislogott, és összevonta a szemöldökét.

- Ne haragudj, nem akartam. Én-

- Nem a te hibád – felelte Tom kedvesen. – Mindig leütöm az órát, amikor mélyen alszom.

- Egész éjjel fenntartottalak, el kellett volna mennem. – Bill kétségbeesettnek tűnt, félt, hogy Tom dühös lesz rá, amit nagyon nem akart. Bill egyenesen rettegett attól, hogy Tom nem akar majd a barátja lenni.

- Nincs gond, tényleg. Holnap is lesz még. Én csak, basszus…

- Mi az?

- Ha nem adok el elég képet holnap, nem fogom tudni kifizetni amivel tartozom a múlthavi lakbérből, és kirúgnak. – simította végig az arcát frusztráltan, és Bill az ajkába harapott.

- Mennem kéne, hogy tudj… Ja, igen, megyek – készült Bill kimászni az ágyból, de Tom megragadta a karját.

- Ez nem a te hibád. Nem vagyok hajlandó úgy elengedni, hogy azt hiszed.

- Nem, tényleg az enyém. Mindig én okozom a problémán, el kéne-

- Bill, az egyetlen probléma, amit okozol, az a fejedben van. Semmi rosszat nem csináltál. Basszus, nem ismerlek túl jól, de szerintem egész életben nem is csináltál semmi rosszat. Főleg amióta a napod nagy részét otthon töltöd.

- Nem, elég sokat okozok. Tudom, hogy így van, és most megint-

Tom megragadta Billt, és szorosan átölelte. Tudta, hogy szavakkal nem lesz most képes meggyőzni Billt, de talán egy szerető gesztus majd bebizonyítja, hogy egyáltalán nem volt rá kiakadva. Bill feszült volt a karjaiban először, de végül felsóhajtott, visszaölelte Tomot, és az állát a nyakába temette. Bill nem tudta megmagyarázni, de akárhányszor maga mellett érezte Tom testét, sokkal többnek érezte önmagát. Sokkal nagyobbnak, sokkal gyönyörűbbnek érezte magát. És jó érzés volt.

- Bill? El tudnád mesélni a teljes történetet? – kérdezte Tom halkan. – A tűzről.

Ha Tom tudná Bill teljes hátterét, akkor talán jobban is tudna segíteni neki. Talán rájöhetne, hogy Bill miért gondolja, hogy minden az ő hibája. Egyértelmű volt, hogy Bill azért érezte magát csúnyának, mert az egész baloldalát hegek borították, de ennél többről volt szó. Kellett még lennie valaminek, elrejtve, ami elsötétítette az önmagáról alkotott képét.

- Tom, én… én soha nem beszéltem még róla – mondta Bill halkan, miután kicsit hátrébb húzódott Tomtól, hogy láthassa.

- Sosem késő elkezdeni.

- Már tudod mi történt. Az anyám elaludt egy csikkel a kezében, ennyi.

- Nem csak ennyi. Bill, próbáld meg, kérlek mondj el mindent. Tényleg tudni akarom.

- Nem tudom hol kezdjem – ráncolta a szemöldökét. Abban sem volt még biztos, hogy akar-e róla beszélni, de valami legbelül azt súgta, hogy egy nap tényleg ki kéne adnia magából.

- Kezdd ahol csak akarod. Meghallgatlak.

- Hát, öm, itt születtem, Ocean View-ban, és akkor apám még nem vett részt teljesen az életemben. Azt hiszem anyukám azt gondolta, hogy az ő hibája, hogy teherbe esett, ezért keserűségből elhagyta és távol tartott engem tőle. Szerintem egyszerűen dühös volt, amiért az emberek csúnyán néztek rá, amikor terhesen dohányzott, meg amiért nem szolgálták ki a kocsmákban. Nem akarta feladni a bulizós életmódját, ezért már a legelső naptól fogva csak teher voltam. Szerencsére a drogokat túléltem, de elvonási tünetekkel születtem és rossz vérkeringéssel, szóval az orvosok azt hitték, hogy hamar meg fogok halni.

Tom úgy döntött, jobb, ha még nem szól közbe, ezért nem nyitotta ki a száját, de még szorosabban ölelte át. Bill önmagát hibáztatta a létezéséért, Tom ebben is biztos volt.

- Szóval, mindegy, miután megszülettem, az anyám még jobban drogozni kezdett, gondolom hogy pótolja ami kimaradt miközben terhes volt. Aztán elkezdte hagyni, hogy apám többet láthasson, mert addig is mehetett kocsmázni meg minden. Minél idősebb lettem, annál többet drogozott, szerintem hogy engem elfelejthessen. És szerintem az apám ezért utál… Szerintem azt gondolja, hogy az anyám miattam kezdett drogozni. Nem tudom… A tűz pedig, biztos baleset volt, de amikor felébredt a füstre, engem a szobámban hagyott. Mire észrevettem, addigra a lángok már felették az ajtót, és nem tudtam semmit csinálni, csak az ablakhoz tapadni, mert az hidegebb volt.

- Oh, istenem, Bill…

- Szerintem ezért vettek észre, mert a tűzoltók elég hamar ott voltak, és be kellett törniük, hogy kihozzanak. A jobboldalamon is sok sebem volt az üvegtől, de azok már eltűntek. Szóval, ha az érdekelt, hogy miért csak egy oldalon vannak hegek, akkor ezért.

- El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett ez neked.

Tom a szavakat sem találta, de Bill ezzel szemben egyre jobban megtelt szavakkal. Jó érzés volt, hogy végre elkezdett beszélni róla, és már nem is nagyon akarta abbahagyni.

- Az égések olyan rosszak voltak, hogy amíg a kórházban voltam, nem is fájtak. A harmadfokú égési sérülések viccesek, mert minden érzést kiölnek és teljesen elpusztítják az idegvégződéseket. Az a rész, ahol nem égtem meg, kegyetlenül fájt, de maguk az égések soha. Nem tudom megmondani hány bőrátültetésem volt, azt se meddig voltam a kórházban, mert már teljesen elfelejtettem. Szerintem az agyam nem bírta az emlékeket, ezért inkább kitörölte őket. Ennek mondjuk örülök. Nem akarok emlékezni rá. Arra viszont emlékszem mi volt utána. Az anyámat kórházba vitték, ellátták, és azonnal küldték is rehabra. Nem tudom most hol van, és nem is akarom tudni. Az apám lett a gyámom, el se kezdték kivizsgálni, mert ő a biológiai apám, és pénze is van. Azt viszont nem tudták, hogy mennyire hanyag. A munkáját látta a gyerekének, nem engem. Sosem figyelt rám. Csak teher lettem neki. Kiskoromban mindig dadusok vigyáztak rám, alig láttam őt. Szerintem nem akarta látni, hogy tele vagyok kötésekkel és égésnyomokkal.

Tom ekkor jött rá, hogy Bill szörnyű véleménye a kinézetével kapcsolatban onnan jött, hogy az apja ilyen távolságtartó volt. Tom nem állt teljes mértékig az apja mellett, de egészen biztos volt benne, hogy azért nem akarta látni, mert senki nem akarja végignézni a gyereke szenvedését. Fogadni mert volna, hogy Bill apja túlságosan szerette ahhoz, hogy a fájdalmát lássa, ezért inkább próbálta elkerülni. Nem mondhatni túl hasznos technikának, de a tragédiák furcsa dolgokat művelnek az emberekkel.

- Szóval, mivel mindig egyedül voltam és szégyelltem magam, elkezdtem írni, mert senkihez nem tudtam fordulni. Mindent leírtam, és mind megtartottam. Szerintem csak keserűbb lett az évek során.

- És most? Most mit írsz?

- Egy ideje nem írtam – vallotta be Bill.

- Miért nem? – kérdezte Tom, mire Bill elpirult. – Hé, elmondhatott. Nem csinálhatod, hogy ilyen képet vágsz aztán nem mondod el.

- Titok – suttogta Bill, és Tom oldalra döntötte a fejét.

- Oh, gyerünk már. Nem foglak elítélni.

- Tom, néha a szív olyasmit ír, amit a szavak nem tudnak kifejezni. – Csak ennyit mondott Bill, de éppen elég volt.

Bill az ajkába harapott, és felnézett Tomra a sűrű szempilláin át, tanulmányozta őt. Tom arca felragyogott, és hatalmas mosoly jelent meg rajta. Közelebb húzta magához Billt, egymásnak szorította a homlokukat, és lehunyta a szemét.

- És most mit mond a szíved?

- Azt… egyszerűen csak boldog vagyok, hogy találkoztunk Tom – mondta. Bill alsóajka remegett, és olyan nyíltnak, kiszolgáltatottnak érezte magát.

Még mindig annyi mindent akart volna mondani, de rájött, hogy már így is túl sokat mondott, és kellett egy kis szünetet adnia önmagának. Szörnyen félt, hogy Tom el fogja ítélni azért, amit elmondott, de imádkozott, hogy ez nem így van. Bill ugyanezért tartotta a saját szavait papíron, egy biztonságos helyen, ahol senki sem tud elmélyedni a jelentésében. A legnagyobb félelme az ítélkezés volt.

- Én is – felelte Tom halkan. Végigsimította Bill orrát a sajátjával. Édes, szívmelengető gesztus volt, és Bill úgy érezte, bűntudat nélkül, mindent képes lenne elmondani Tomnak.

- Tom?

- Mi az?

- Voltál valaha szerelmes?

- Nem.

- Oh.

- Miért?

Billből talán nem csak az ártatlan kíváncsiság beszélt, hanem azért is kérdezte, mert ő soha nem ismerte a szeretetet; még a szülői szeretetet sem. Ez valami olyasmi volt, amiről tudta, hogy hiányzik az életéből. Valami, amiről tudta, hogy szüksége van rá, de a szíve soha nem állt készen a szeretetre – hiszen még önmagát sem szerette. Valamilyen szinten jó volt hallani, hogy Tom sosem volt még szerelmes; talán ő is ugyanolyan kíváncsi és zavarodott volt, mint Bill.

- Sötétség vagyok, hideg és magány. Papír vagyok, üres és íztelen. Nem ismerem a szerelmet, ő sem engem. Sebzett és használhatatlan – mondta Bill lágyan. – Most el fogsz ítélni?

- Nem. Soha – simította végig Tom az orrával Bill arcát, és felsóhajtott. – Tényleg így érzel?

- Igen.

- Mondhatok valamit a papírról? – kérdezte Tom, és Bill bólintott. Az ajkai hozzáértek az állkapcsához.

- A leggyönyörűbb festmények üres papírdarabként kezdődnek.

- És mi van azokkal, amiket az emberek összegyűrnek és a kukába dobnak? Az nem megy sehova.

- Ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs. Lehet, hogy nem vagy kincs mindenkinek, de nekem mindenképp.

Bill már nem bírta tovább. Tom túl édes volt és óvatos és ez annyira összezavarta Billt, hogy hirtelen többet látott és érzett, mint valaha, a szíve pedig majd felrobbant. Végigsimította Tom arcát az orra hegyével, amíg újra meg nem találta Tom orrát.

Tom nézte, ahogy Bill lehunyja a szemét, és tudta mi történik, és ő is akarta. Hagyta, hogy a saját szeme is lecsukódjon, és érezte, hogy a gyomrában apró pillangók kelnek életre, ahogy Bill ajkai hozzáértek az övéhez. Egyikük sem csókolt még meg senkit, és az egész olyan idegen és furcsa volt, egymás melegsége.

Csak hagyták, hogy az ajkuk összeérjen, nem igazán tudták kinek kell a következő lépést megtenni. Olyan tökéletes volt, ahogy a szívük egyszerre kalapált, és Tom színeket látott a szempillája mögött; ott, ahol Bill előtt szavak villantak fel. Félelem, izgalom, élvezet, szenvedély. Bill minden színe vörös volt és rózsaszín, magával ragadó és szenvedélyes.

Bill megfogta Tom kezét, és az arcához emelte, hogy elfedje az öngyűlöletre emlékeztető hegeket egy lágy kézzel, amely szeretetre és melegségre emlékeztette. Tom beszippantotta Bill alsó ajkát, és lágyan beleharapott. Érezte a különbséget a két oldal között. Billnek szüksége volt erre; Tom biztos volt benne, mert neki is kellett. Egész életüket magányban töltötték, egyedül, és már épp ideje volt elkezdeni beleszeretni valakibe, vagy valami hasonlót tapasztalni; ha ez még nem lett volna szerelem.

Bill felsóhajtott, és elhúzódott Tomtól. Csak nézett rá, a világ legszeretetteljesebb vigyorával. Tom lélegzetelállítónak látta Bill mosolyát, a szinte művészi szinte eredetiségét, ahogy az egyik oldala magasabbra húzódott, mint a sérült rész. Olyan volt, mint egy félmosoly, és Tom tudta, hogy ezt az arckifejezést egész hátralévő életében képes lenne nézni.

Kérdés: Számodra mi a szépség?