Bill már a főiskolai éveinek legelején felfedezte, hogy szörnyen nagy a tűrőképessége, amikor csak ülnie kell és nézni az embereket.

Ez volt az oka, hogy egyáltalán nem zavarta, hogy Tommal már legalább 3 teljes órája ültek egymással szemben, és csak bámulták egymást.

Bill szerette volna végre ténylegesen elkezdeni a terápiát és belemerülni Tom múltjába, de amint belépett, már Tom arckifejezéséből tudta, hogy egy darabig nem fog beszélni.

Hogy várnia kell a jutalmáért: az információért, amit keresett.

Ezért hát várt, a szemét pedig egy pillanatra sem vette le Tomról.

Magában számolt minden egyes alkalmat, amikor a tekintetük találkozott, és Tom elfordult.

Számolt minden egyes alkalmat, amikor Tom arckifejezése megváltozott, ezel elárulva Billnek, hogy valami máson kezdett gondolkozni.

Bill csak ott ült és fejben mindent jegyzett, még a légzésének a változásait is.

Minden apró mozzanatot elraktározott az agyában, hogy majd később mélyebben elemezhesse és kitalálhassa minden gesztusának, lélegzetvételének, szempillantásának a jelentését.

Már a negyedik órájuk felé közeledtek, amikor Tom végre hátradőlt a székében, és Bill tudta, hogy elérkezett az idő.

- Készen állsz beszélni? – kérdezte Bill, szinte közönyösen.

Tom nem mondott semmit, nem csinált semmit, de Bill szemébe nézett, és ezúttal nem fordult el.

- Tom, szeretném, ha elmesélnéd az egyik gyilkosságod. El tudnád mondani, hogy milyen volt? Mit csináltál? Milyen érzés volt?

Tom tekintete ekkor elvándorolt, Bill ajkaira, és Bill majdnem elmosolyodott.

Még ha Tom figyelme bizarr is volt, minden reakciója arra utalt, hogy tényleg figyel rá.

Bill összefonta a karját, és hátrahajolt a székében, várva, hogy Tom elkezdje.

- Gyönyörű volt – szólalt meg Tom, lágy és bársonyos hangon. – 123. áldozat. Rebeccának hívták. Neki volt a leggyönyörűbb mosolya. Ezért lett ő a kiválasztott. Hogy többet ne mosolyoghasson másra.

Bill szemei kicsit kitágultak, de ugyanolyan nyugodt maradt az arckifejezése.

- A bizalmát könnyű volt megszerezni. Egy szupermarketben dolgozott, a bolt hátsó részében, és mindig bementem hozzá beszélgetni. Ő azt gondolta, hogy egy helyi ’cukiság’ vagyok, az ő szavaival élve, én pedig csak a mosolyára tudtam gondolni, és ahogy mindenki máson használta. Meg kellett szereznem. Az enyémmé kellett tennem, mielőtt valaki más megrontja.

Tom továbbra is Bill ajkait nézte, de amint abbahagyta a beszédet, visszapillantott Bill szemeire.

Bill felvonta a szemöldökét, várva, hogy Tom folytassa.

- Mi történt miután elnyerted a bizalmát, Tom?

Tom lassan elmosolyodott, a kezeit az asztalra emelte, és az ujjaival a felszínét kezdte simogatni.

- Meghívott magához vacsorázni. Nem szeretett eljárni otthonról. Természetesen elfogadtam, és még azt is eljátszottam, hogy alig találtam oda, pedig már többször is voltam a házánál, a házában. Péntek este volt, és tudtam, hogy másnap nem kell dolgoznia, ezért nem igazán aggódtam az idő miatt. Igazából soha nem aggódtam az idő miatt. Hagytam, hogy megetessen, megnéztünk egy filmet és boroztunk. Bort, amibe diazepamot raktam. Vagy váliumot, ahogy ott hívták.

Bill csak bámult rá, miközben a fejében feldolgozta a részleteket, de ugyanakkor, próbálta nem kimutatni, hogy Tom szavai mennyire megijesztik.

- Mire felébredt, a szoba már készen állt arra, amit tenni készültem. Latex kesztyű volt rajtam, mert akármilyen gyönyörű is volt, nem akartam, hogy bemocskoljon. Egy szájkitámasztó volt rajta, amit direkt neki vettem álnéven, hogy megtartsa a fejét és nyitva tartsa a száját. A szemeiben láttam a sokkot és a félelmet, és amikor meglátta a fogót a kezemben, sírni kezdett. Sikítani nem tudott, mert betömtem a száját. Annyit hagytam, hogy levegőt kapjon, de ezen kívül minden más hangot elnyomott. Tökéletes volt neki. Láttam mindegyik gyönyörű fogát, és egyenként kihúztam.

Tom tartott egy kis szünetet. Oldalra döntötte a fejét, lehunyta a szemét, és apró mosollyal az arcán folytatta.

- Csodálatosak voltak a hangjai, ahogy próbált küzdeni, és azok a cuppanások is, ahogy kihúztam a fogait. Gyönyörű volt, ahogy a vére végigfolyt a testén, mintha menekülni próbálna.

Tom kinyitotta a szemeit, és Bill gyermekies örömöt látott bennük.

- Párszor meg is kellett állnom, tudod? Nehogy elvérezzen. Infúzióval még vért is kellett neki adnom, de megérte. Megérte látni a tekintetét, ahogy könyörgött, hogy hagyjam abba. De folytattam, amíg ki nem szedtem az összes fogát. Felsóhajtott amikor elfordultam, és szinte komikus volt a tekintete, amikor egy horoggal és cérnával mentem vissza.

Bill torka összeszűkült, ahogy próbálta megakadályozni, hogy az ebédje visszajöjjön.

Előre tudta mi fog következni, és megrémítette Tom boldog arckifejezése.

- Olyan gyönyörű volt, ahogy a tű a húsába vájt és átjött a cérna. Tíz pont, fentről le és kentről fel, az arcának mindegyik oldalán. Gyönyörű volt, de a munkám még nem volt befejezve, és újabb adag vér kellett neki. Azt akartam, hogy ébren legyen, élve, ahogy a húsába vájok. Egy lágy hang a fejemben emlékeztetett, hogy hagyjak egy nyílást a gyönyörű ajkainál, és hagytam is. Hagytam, és az a nyílás a legcsodálatosabb élvezetet adta, amikor a farkam a szájába raktam.

Bill úgy érezte mindjárt elhányja magát, de gyorsan nyelt egyet, és ugyanolyan sztoikus maradt az arca.

Muszáj végigcsinálnia.

El kell végeznie a munkáját.

Nem számít Tom mennyire megijesztette most, muszáj volt tovább hallgatnia.

Tom lassan végignyalta az ajkait, továbbra is mosolyogva, és szinte szeretetteljesen simogatta az asztalt.

- Olyan jó érzés volt. Olyan kibaszott jó volt hallani a fájdalmát, érezni ahogy a húsa szétszakad. Hallottad már azt, hogy túl nagy a fájdalom, a végére már nem is érzed? Ez nem igaz, egyáltalán nem, ha nem ugyanarra a területre koncentrálsz. A szája belsejében más fájdalom volt mint az ajkai. Az ajkaiban más fájdalom volt, mint az arcában, amikor levarrtam, hogy a mosolya eltűnjön. Az arcában más fájdalom volt, mint a testében, amikor belekarcoltam, hogy ’mosolyogj gyönyörűm’. Csak ő érdemelte meg ezeket a szavakat.

Tom abbahagyta, és Bill tudta, hogy még azelőtt kell válaszokat kicsikarnia belőle, mielőtt kizökken abból az állapotból, gyilkosság gondolata okozott neki.

- Milyen érzés volt megölni, Tom? Mintha az irányítás a te kezedben lenne?

Tom megrázta a fejét lassan, és lehunyta a szemeit.

- Az irányítás mindig az én kezemben van. Még itt is. – Megállt egy pillanatra, mintha meggondolná magát. – Nem, akkor nem én irányítok, amikor az a hang beszél hozzám. Emlékeztet a dolgokra. És akkor sem, amikor a megszállottság, az első megszállottság visszajön kísérteni.

Bill felvonta a szemöldökét, de ugyanúgy folytatta.

- Szóval az extázison kívül mit éreztél, amikor megcsonkítottad?

- Szebbé tettem – javította Tom. – Tökéletesítettem. Tökéletesítettem őt, és a szépségét magamhoz vettem, mert senki más nem tudta értékelni.

- De milyen érzés volt? – kérdezte Bill újra. – Mintha Isten lennél?

Tom felnevetett és megrázta a fejét, kinyitotta a szemeit, és egyenesen Billt szemébe nézett.

- Isten halott. Illetve, Isten soha nem létezett. Legalábbis nem az az Isten, akiben ezek az elbaszott földön járó lények hisznek. Az én istenem él és egészen biztos vagyok benne, hogy nem örülne, ha azért ölnék, hogy az ő erejét akarjam érezni.

Bill eltűnődött, hogy Tom nézetei milyen kitekertek voltak, hogy másokat hívott elbaszottnak, és a saját istenéről beszélt.

- Az istened? Ki az istened, Tom? Honnan tudod, hogy létezik?

Tom elmosolyodott és szinte kiéhezetten nyalta meg az ajkait.

- Az istenem létezik, doki. Találkoztam vele. Megérintettem. Megbasztam. De te, te nem érdemled meg, hogy tudd ki ő. Te… Majd találkozni fogsz vele, amikor ő készen áll. Amikor azt fogja gondolni, hogy már elég gyönyörű vagy.

Bill arca lesápadt, és érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet. A körmeit a lábába mélyesztette az asztal alatt és megköszörülte a torkát, próbálva elhessegetni a félelmeit.

Muszáj volt elhinnie, hogy csak alaptalan fenyegetőzés.

- Most próbálsz fenyegetni, Tom? Az egyetlen embert, aki meg akar érteni?

Tom nevetni kezdett, hangosan, élesen, ami szinte visszhangzott a szobában.

- Te nem megérteni akarsz doki, csak a munkádat végezni. Gyorsan túl akarsz lenni a következő pár hónapon, hogy megállapítsd, hogy mentálisan elég ép vagyok a tárgyaláshoz, hogy ne kelljen itt tartani, és akkor ne kelljen félned, hogy megöllek téged. Igazam van, Doktor Kaulitz? – kérdezte Tom szinte gúnyolódva.

Bill állkapcsa megfeszült, és nem volt hajlandó válaszolni.

- Tudom, hogy igazam van. Félsz tőlem. Félsz a haláltól. Hogy egyszerűen eltűnsz; és ez szórakoztató. Szórakoztató, hogy ilyen nyitott vagy, ilyen könnyen olvasható, amikor… - Tom mosolya eltűnt egy pillanatra, aztán halványan újra megjelent.

- Amikor mi? – kérdezte Bill, bizonytalanul.

- Semmi – mondta Tom, szórakozott hangon. – Végeztem a mai beszélgetéssel Bill, de még mondok valamit utoljára. Sok oka volt, amiért öltem, a többségük jelenleg túl összetett ahhoz, hogy te is megértsd. A többségüktől sikítva szaladnál ki innen. De mind a megszállottságomból erednek. Az istenemtől. A megszállottságomból az istenemmel és az akaratával. De ezekre soha nem kényszerítettek. Soha nem parancsok voltak tőle. Amiket tettem, amiket teszek, amiket továbbra is tenni fogok, mindig érte lesznek.

Bill pár percig bámult rá, majd felállt, és csendben ott hagyta a szobát.

Fel kell hívnia azt a két nyomozót.

Hogy tudják, hogy valaki más állt Tom tettei mögött.

Hogy Tomnak nem állt szándékában abbahagyni.