Bill és Tom pár pillanaton át csak bámultak egymásra. A felforrósodott ajkukba haraptak, és beleremegtek a gyomrukban repkedő pillangók érzésétől. Bill lágyan megsimogatta Tom arcát, majd elkezdett motyogni.

- Mennem kéne, nekem, dolgom van, és… és talán ennek nem kellett volna megtörténnie. – Bill kiszállt az ágyból, és összevont szemöldökkel nézett Tomra, aki pedig üres arckifejezéssel nézett utána.

- Megbántad?

- Hogy mi? Nem, persze, hogy nem – felelte Bill, és Tom félénken elmosolyodott.

- Akkor miért nem kellett volna megtörténnie?

- Én csak… én nem tudom ezt csinálni. Nem kezdhetek bele ilyesmibe – pislogott párszor, próbált nem sírni. – Tom, a végén csak bántanálak.

- Nagyon is szívesen vállalom a kockázatot – felelte Tom, és az ágy széléhez mászott, közelebb Billhez. – Miből gondolod, hogy bántanál?

- Ezt szoktam, Tom. Mindenkit megbántok.

- Hogyan bántanál meg mindenkit, ha folyton láthatatlan vagy? – kérdezte Tom őszintén. – Azt gondolod mindenkit bántasz, pedig még ha akartad volna, akkor is túl elszigetelt voltál hozzá.

- Azokat, akik ismernek, megbántottam. Ezt nem tehetem veled.

- Bill, ne menj! Gyere ide! – nyújtotta ki a karját, és Bill az ajkába harapott. – Gyere, adj egy ölelést Tominak!

- Tom… - Bill nem bírta megállni, kicsit elmosolyodott.

- Gyerünk, tudom, hogy akarod! – legyezte Tom a karjait, és Bill bírt ellenállni, letérdelt az ágyra, és megadta Tomnak, amit akart.

Bill össze volt zavarodva. Nem éppen az a típus volt, aki első csókokról álmodozott - talán mert el sem tudta képzelni, hogy valaki meg akarná tenni vele -, de ha álmodozott volna róla, biztos nem ilyen lett volna. Ennek ellenére tökéletesnek gondolta, de valahol hátul ott motoszkált a fejében az is, hogy Tom talán egészen egyszerűen csak sajnálta.

Fájt ebbe belegondolni, de Bill a tűz óta csak erre tudott gondolni; hogy az emberek sajnálták. Pontosan ezért is szeretett volna eltűnni. A baleset előtt sem akartak túl sokat segíteni, de talán ezzel a felfogásmóddal is csak önmagát akarta sajnáltatni.

Tom akkora szeretettel ölelte át, hogy minden gondolat eltűnt, és Bill ismét úgy érezte, hogy semmi más nem számít. Furcsa volt, nagyon félt az emberektől, de Tomtól egyáltalán nem kellett félnie; túl tökéletesnek tűnt és túl szépnek, hogy igaz legyen. Jóképű volt, és tehetséges, és úgy tűnt mindegyik szülője támogatta is, Billnek pedig semmije nem volt; vagy legalábbis addig nem, amíg nem futott bele Tomba.

- Mit jelentett neked? – kérdezte Bill halkan. – Miért nem toltál el?

- Miért tettem volna? Egyértelmű volt, hogy mindketten akarjuk. Nem tudom mi rossz lehet abban, ha valakinek kimutatod az érzéseidet, amíg az pozitív.

- És… – Bill előre elpirult a kérdéstől, de muszáj volt feltennie. – És jó voltam?

- Hmm, tudod, ehhez újra ki kéne próbálni.

Ezúttal egyértelműen Tom kezdeményezte a csókot, és ezzel valamennyire ki is segítette Billt a kétségeiből. Tom könnyedén mondhatott volna igent vagy nemet, és annyiban hagyhatta volna, de nagyon is többre vágyott, amitől Bill szinte különlegesnek érezte magát.

Tom Bill arcához emelte a kezeit, és kicsit közelebb húzta. Az ajkaik újra találkoztak, de ezúttal sokkal szenvedélyesebben, sokkal élettelibben, és kevésbé ijedten. Bill jobban biztonságban érezte magát a mozdulataiban, annyira, hogy Bill nyelve is előtűnt, és végigsimította Tom alsó ajkát, és az azt díszítő fémet.

Tom hagyta, hogy a kezei önálló útra kelljenek, fel-le simogatta Bill oldalát, mintha pillangó szárnyak lettek volna ott; puhák és selymesek. Bill egy pillanatra fennakadt azon, hogy nem érzett semmit a baloldalának bizonyos pontjain. Mindig küzdött az elképzeléssel, hogy milyen lehet, ha valaki megérinti és semmit nem érez belőle, de most, hogy megtörtént, nem is tűnt olyan rossznak, mint amilyenek hitte.

Valamilyen szinten, hogy nem érzett minden érintést, még izgalmas is volt, mert fogalma sem volt hol van Tom keze, vagy hogy mikor fog újra ép folthoz érni. Minden érintésben érezte az elektromos impulzusokat, amitől megrándult a gyomra; most már nem apró lepkék, hanem hatalmas szitakötők keltek benne útra.

Bill azelőtt még sosem csókolt meg senkit, és valahogy ez a csók legalább annyira izgalmas volt, mint az első. Ezúttal egyértelműen magabiztosabb volt, és ettől a határozottságtól még élvezetesebb is volt a csók; közel sem olyan rémisztő, mint az első.

Az ajkaik mindenhol ott voltak, csókoltak és szívtak és sóhajtoztak. Bill a nyelvét átcsúsztatta Tom ajkain át, és az övéhez simította, megízlelve és kiélvezve az érzéseket. Tom halkan felnyögött, és közelebb húzta Billt, az ujjait a hajába csúsztatva.

- Túl gyorsan haladunk? – lihegett Bill, ahogy elhúzódott Tomtól. Inkább önmagának szólt a kérdés, mintsem Tomnak, de tényleg akart valami kis segítséget.

- Csak ha te úgy gondolod – felelte Tom, a homlokát Bill homlokához nyomta, és az orra hegyével végigsimította Bill orrát.

- Szerintem igen, de baj, hogy én most egyáltalán nem akarok lassítani?

- Ne gondold meg magad, Bill. Csináld, amit érzel, és ne hagyd, hogy a félelmeid visszafogjanak.

- Szerinted túl gyors vagyok? – suttogta Bill, és Tom megrázta a fejét.

- Pontosan azt csinálod, amit tenned kell, Bill.

- És ha ez olyasmit jelent, amit neked nem kéne?

- Kéne – mondta Tom halkan. – Nem csókoltalak volna meg újra, ha nem kéne.

Ez igaz volt, és ebbe már Bill is belegondolt, de még mindig nem tudott nem félni. Egyszerűen benne volt a természetében ez a bizonytalanság, és utálta bevallani, de tényleg nem szerette a változásokat; ezúttal azonban, úgy tűnt, nagyon is szüksége lett volna rá.

Bill lehunyta a szemét, és egy édes csókot nyomott Tom felső ajkára. Elhúzódott, és Tom tudta, hogy most tényleg el fog menni. Bill összeszedte a cuccait, és összevonta a szemöldökét. Még mindig kicsit nedvesek voltak, ennek ellenére felvette. Azonnal vacogni kezdett, és amikor Tom is észrevette, ős is a homlokát ráncolta.

- Hadd vigyelek haza! Megint esik, és már most is szétfagysz. Nem akarom, hogy megfázz.

- Oké – fonta körbe Bill a karjait saját maga körül, amíg Tom a ruhái között keresgélt.

Úgy tűnt, Tom ténylegesen vizet ivott, és nem csak prédikálta; ugyanis egyáltalán nem zavartatta magát, hogy ugyanabban a szobában öltözzön át. Az ő szemében minden test műalkotás volt, és ezért nem is voltak félelmei; de Bill ezt másképp látta. Tom hibátlan volt, a bőre soha nem sérült meg javíthatatlanul. Sima volt, láthatóan erős és tökéletes. Bill pedig szörnyen érezte magát. Elfordult, és majdnem felsikított, amikor Tom hirtelen egy hatalmas pulcsit tett a vállai köré.

- Remegsz – mondta Tom, és Bill bólintott. – Na menjünk haza!

Bill maga köré fogta a pulcsit az ujjaival, amint a ház melegéből kiléptek a hideg, esős tavaszi levegőbe. Bemásztak a kocsiba, és Bill egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ahogy Tom folyamatosan felé pillantott. A jobb oldala, a tökéletes oldala el volt rejtve, ezzel szemben a megégett baloldala teljesen szabadon volt.

- Szóval balra az oszlopnál? – kérdezte Tom, és Bill egy igent dünnyögött. – Kicsit szomorúnak tűnsz, mi a baj?

- Semmi – felelte Bill. A táskáját olyan erősen ölelte a mellkasához, mintha egy mentőmellény lett volna.

- Hát, ha készen állsz beszélni róla, szívesen meghallgatnám – mondta Tom kedvesen, és lekanyarodott baloldalra.

- Semmi gond, tényleg. Csak a szokásos önsajnáltatás, ennyi.

Az út további részében csendben voltak. A rádió sem ment, csak az eső és az ablaktörlő hangját hallották. Tom leparkolt Billék háza előtt, és csak tátott szájjal nézte, hogy milyen hatalmas házban élnek. Látszott, hogy új, de volt egyfajta viktoriánus varázsa, ami az egészet káprázatossá tette.

A virágok is elkezdtek lassan nőni a hosszú tél után, és a fák levelei is visszatértek. Szinte bizarr volt, hogy amíg odakint minden változott és újjászületett, addig Bill hazament, és kétségtelenül ugyanabba az öngyűlölő és hideg állapotba készült visszaesni.

- Mikor láthatlak újra? – kérdezte Tom félénken, és Bill az ajkába harapott.

- Nem tudom.

- Eljössz majd meglátogatni valamikor?

- Mikor?

- Amikor csak akarsz. Tudod hol találsz.

- Furcsa érzés, Tom – suttogta Bill. – Csak… megcsókolni aztán így elmenni. Nem tudom mit akarok.

- Akarsz engem? – kérdezte Tom halkan, és végigsimította Bill kezét a hüvelykujjával. – Barátként, vagy… valami másként?

- Szerintem igen… - harapott Bill az ajkába, és megfogta Tom kezét. – De mi van, ha csak az elképzelést szeretem?

- Majd rá fogsz jönni – szorította meg Bill kezét, majd elengedte. – Jobb, ha bemész a melegbe. Tartsd meg a pulcsit, majd valamikor visszaadod.

- Furcsa érzés elmenni – mondta Bill halkan. – Soha nem aludtam más házában… mindig ilyen fura másnap hazamenni?

- Valószínűleg nem, de ez csak jót jelenthet – felelte Tom, és Bill bólintott, majd kinyitotta a kocsit, és ránézett.

- Sok sikert holnapra, este pedig próbálj sokat festeni, oké? Majd találkozunk!

Bill becsukta az ajtót, és a lépcsőhöz ment, görnyedt vállal, lehajtott fejjel.

Tom soha nem csókolt még meg senkit, ezért nem tudta mire számítson. Olyan furcsának tűnt, csak így elmenni, amikor csak arra vágyott, hogy újra összebújva beszélgessenek a takaró alatt. Tudta, hogy nem számít mennyire próbálkozik, minden képében ott lesz Bill is valahol; és azt még nem tudta, hogy ennek örül-e vagy sem.

A hazaútja magányos volt. Soha nem szeretett túlzottan egyedül lenni, és most, hogy Bill ott töltötte az egész éjszakát, már emlékezett is miért. Mindig túl sokat gondolkozott egyedül, szomorú volt, és minden szomorúságát a képeibe vetette bele; de nem érezte jól magát. Többnyire nyomorultnak érezte magát a házában, sokkal jobban szerette a kétszobás lakásán kívüli világot, de sétálni is utált egyedül. Néha a magány hatalmas ajándék volt, de másik napokon, mint például ezen, egyáltalán nem volt hálás érte.

Az esőt ekkor már mintha dézsából öntötték volna, az eget pedig szürke felhők lepték be. Az utcai lámpák visszatükröződtek az esőcseppektől, és az ablaktörlő hangjától már kezdett megfájdulni a feje, és most csak arra vágyott, hogy egy bögre teával az ágyába gubbaszthasson, és szépségről és nyugalomról álmodhasson. Ezért így is tett.

Úgy döntött, festeni majd később fog; bár valószínűleg a halogatás volt az első nagy hibája. Helyette inkább bemászott a nagy, üres ágyába, és azon tűnődött, hogy segítsen Billnek észrevenni azt a szépséget, ami benne rejlett. A szépség nem csak fizikai, nem csak a szemmel lehet élvezni. A szépség belső és spirituális és lelki; olyasvalami, amit ma már csak kevesen vehetnek észre az arcok és testek rengetegében.

Bill nem volt tökéletes a felszínen. Egy térkép volt, bőrátültetések nyomaival, és elhalt hússal, vastag hegekkel és elszíneződéssel, de ennek ellenére is; gyönyörű volt. Gyenge volt és sebezhető, és mégis, annyira szerette volna jobbá tenni magát, hogy az lenyűgöző volt. De Bill csak látni tudta a szépséget, nem ízlelni vagy hallani vagy szagolni; nem tudta érezni, vagy megragadni, vagy szeretni. A szépség állandó harc volt számára, amiben Tom annyira szerette volna, ha nyerne.

Tom hagyta, hogy a szemei lecsukódjanak. Tudta, hogy el fog aludni, de semmit nem tett, hogy megállítsa. Talán nem ő volt a legelővigyázatosabb tervező a világon, elég gyakran elhanyagolta a határidőket, amikor rosszul volt; sajnos pontosan emiatt is járt közel a kilakoltatáshoz.

Szerette azt hinni, hogy ha pozitív energiával töltötte fel magát, az majd átsegíti mindenen. Hogy ha elég erősen hisz valamiben, az majd meg is fog történni. Teljes mértékig hitt az elme erejében, de sokszor elfelejtette, hogy az is csak akkor működik, ha közben cselekedsz is, és mások elméje felett nem fog tudni sosem uralkodni. Fogalmazzunk úgy, hogy Tom szabadlelkű hívő volt; bár ez az ajándéka nem sok jót hozott neki az utóbbi időszakban.

Ahogy az ablakpárkányról lepattanó esőcseppek hangját hallgatta, azon tűnődött, Bill mit csinálhat; hogy vajon boldog-e otthon. Nézve, hogy milyen szomorúan ment vissza a házába, Tomnak volt egy olyan sejtése, hogy nem túl szívesen volt ott, de az is lehetséges, hogy békés gondolatokkal éppen kikapcsolódott.

Tom próbált ébren maradni, eszébe sem jutott, hogy beállítsa az ébresztőjét, de az álom hamar elnyomta. Gond nélkül sikerült elszunnyadnia, ami furcsa volt, tekintve, hogy egész nap csak aludt, de Bill illata a párnáján és a takaróján, épp elég volt, hogy elaltassa. Tudta, hogy később nagyon utálni fogja magát, amiért nem fejezi be a képeit, amiket akart, de most muszáj volt aludnia. A feje nehéz volt, a szívében pedig még nagyobb terhet cipelt. Ahogy Bill, ő sem tudta mit is akar. Tudta, hogy Billt akarja az életébe, de hogy melyik részébe, abban már nem volt biztos. Már most elkezdett beleszeretni, és ez kicsit meg is ijesztette; ennek nem szabadott volna ilyen hamar történnie. Mégis, ott az a népszerű mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást, és Tom egyre jobban és jobban kezdte is elhinni.

Rekordsebességgel töltötte meg a füzeteit, versekkel és bekezdésekkel, amik valahogy mindig oda vezettek vissza, amit Tommal kapcsolatban érzett. Minden sor tele volt érzelemmel, érthetetlen szimbólumokkal és a jelentésen való tépelődéssel. Tudta, hogy Tom hol állt az életében, és úgy tűnt, egyenesen Bill szíve felé tartott. Billnek nevetnie kellett már csak a gondolaton is, hogy milyen nyálas; de egyáltalán nem bánta, hogy Tom tényleg ott volt. Csodálta a festőt, jobban, mint bárkit, és fájt neki, hogy talán soha nem lehetnek együtt, amiét Bill félt bármit is lépni.

Ismerős kopogást hallott az ajtaján, és tudta, hogy Candace van ott. Gyerekkorától kezdve, Candace volt Bill életében az anyafigura. Amíg az apja folyamatosan dolgozott, Candace vigyázott rá és főzött neki, vagy beszélgetett vele; ahogy egy dadus szokta. Bill sokszor tűnődött, hogy Candace és az apja tényleg együtt voltak-e, de soha nem érdekelte annyira, hogy megkérdezze. Ami azt illeti, azt sem tudta, hogy éjjelente elment-e a házból, mert Bill sosem ment ki a hálószobájából és az irodájából.

- Bill, hol voltál tegnap éjjel? – kérdezte udvariasan, miután benyitott. – Máskor amikor elmész enni, egyenesen hazajössz.

- Egy barátnál voltam – felelte Bill laposan, a naplóját pedig egy fiókba tuszkolta.

- Egy barátnál? – kérdezte Candace, szinte csillogó szemekkel. – Miért nem mondtad? Ki az?

- Tomnak hívják, egy festő.

- Ohh, egy festő! – kacsintott Candace, és Bill kényelmetlenül köhintett.

- Semmi olyasmi – felelte Bill röviden. Bár, ő maga sem tudta, hogy olyasmi-e, vagy sem. Fogalma sem volt hogy álltak Tommal, vagy hogy a csókuk jelentett-e egyáltalán valamit.

- Hát, örülök, hogy végre kicsit kimozdultál. És az arcod most mostad le, vagy…?

- Nem, nála.

- Bill, büszke vagyok rád – mondta Candace kedvesen, és Bill nem tehetett róla, de megint kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Candace mindig mézédes asszony volt. Bill nem is emlékezett olyan időszakra, amikor ez ne így lett volna. Mindig gondoskodó volt, anyáskodó, és nagyon is bátorította Billt mindenben, amitől kicsit jobban érezte magát. Azóta volt Bill körül, amióta összeköltözött az apjával, és azóta vette fel az anyaszerepet, mert tudta, hogy Billnek pontosan ez hiányzik az életéből. Bill hálás volt, amiért ennyi időt szentelt neki, de mindig azon tűnődött, hogy miért. Ott volt a saját élete, aggódhatott volna amiatt, ezért Billnek szinte bűntudata volt, amiért Candace mindig vele volt, ahelyett hogy kirándult volna, vagy utazott volna, vagy akármi mást csinált volna, amit szeretett. Candace azonban, semmi mást nem szeretett jobban, mint segíteni az embereknek, ezért maradt vele éveken át.

- Szeretnél valamit enni? Vacsorát akartam csinálni, de aztán az apád azt mondta nem jön haza késő estig… De ha gondolod, összedobhatok neked valamit.

- Igen, az jó lenne, köszi – felelte Bill, és előrehajolt, hogy a kávéjába tejszínt vegyen elő az asztala melletti minihűtőből.

Candace el is ment teljesíteni a kérését, és Bill úgy döntött, a naplóját ott hagyja a fiókban. Már nem volt kedve az íráshoz, csak enni és aludni akart; és remélhetőleg nem álmodni. Az utóbbi időben, minden álmában Tom volt a visszatérő téma, amitől csak magányosabbnak érezte magát.

Kérdés: Ha megváltoztathatnál egy eseményt az életedben, mi lenne az? Szerinted más lennél tőle? Hogyan?