A nyomozókkal való telefonbeszélgetés rövid volt, és Bill egyáltalán nem érezte magát nagyobb biztonságban tőle.

Listing és Schafer mindössze annyit mondtak Tommal kapcsolatban, hogy lehetetlen, hogy valakivel, vagy valaki utasítására dolgozott volna.

Bizonyítékuk is volt erre.

- Milyen bizonyíték? – kérdezte Bill, de megkerülték a témát és azt mondták úgy érzik, ezt nem kell az orvosnak tudnia.

Bill legszívesebben leoltotta volna őket, hogy az ő munkája alapján fog eldőlni az ügy, de aztán emlékeztette magát, hogy ha Tom tényleg utána akarna menni, akkor muszáj lesz a rendőrök segítségére.

Eléggé kikészült a legutolsó beszélgetésüktől, és 100%-ig biztos volt, hogy Tom ’Istene’ ember volt, és még mindig odakint volt, de Bill tudta, hogy sehogy nem fogja tudni ezt bebizonyítani, ha nem merül még mélyebbre Tom elméjében.

Csakis emiatt volt Bill már 4 órával a munkaidejének kezdete előtt a kórházban, elszántan, hogy áttörést érjen el Tommal.

Kiszállt a kocsijából, hátragumizta a haját, egyik kezébe fogta a kávéját, másikba a papírjait.

Amikor belépett az épületbe, Rachelre mosolygott, az egyetlen nővérre, aki tényleg szívesebben végzett papírmunkát, minthogy a betegekkel foglalkozzon.

- Hé szépség! – mondta viccelődve, amint elért hozzá.

- Szépség? – kérdezte Bill vigyorogva. – Ja, gúnyolódj csak, amikor alig aludtam 3 órát egész éjszaka!

Rachel a szemeit forgatta, és hátrasimította az egyik elszabadult aranyszőke tincsét.

- Ja, ja. Próbáld csak bemesélni magadnak, hogy rosszul nézek ki, amíg mi itt kínlódunk a normalitásunk poklában – mondta a lány, mire Bill csak a szemeit forgatta és nevetett. Rachel mindig meg tudta nevettetni. – Szóval, korán jöttél. Azt hittem ilyenkor még otthon próbálsz csicsikálni.

Bill vállat vont és felnevetett.

- Nem tudtam aludni. Csak azon járt az agyam, hogy hogy rakjam helyre a betegeim.

Rachel bólintott; minden itt dolgozó tudta, hogy Bill milyen elszántan próbálta ’helyre rakni’ Annát.

És, hát, most Tomot… bár egészen biztos volt benne, hogy képtelenség helyre rakni Tomot.

- Milyenek voltak éjjel? – kérdezte Bill. Tudta, hogy az éjszakák voltak ezen a helyen a legrosszabbak.

Ahogy egyszer Anna suttogta neki egy rohama alatt, éjszaka jöttek a démonok, hogy az átkozottak lelkével játsszanak.

Anna szülei vallási fanatikusok voltak, és hittek abban, hogy ő fogja megszülni az Anti-Krisztust.

Ahelyett, hogy megölték volna – mert féltek, hogy ha megölik, magukra hívják a gonoszt -, bezárták a házukba, távol minden embertől, démontól vagy sátántól, és verték.

Kegyetlenül.

A hatóságok csak akkor szereztek tudomást a szülők tetteiről, miután egy szomszéd beleunt a késő esti sikításokba, és végül jelentette a rendőrségnek.

Amikor a rendőrök bejutottak a házba, Annát a pincében találták meg, az apja éppen megerőszakolta.

Az anyja pedig nézte.

Az igazság, hogy az anyja fantasztikus főztjétől, amiben nyers zöldségek és alig főtt hús szerepelt főként, Annának ételmérgezése volt, és állandóan hányt, a szülei pedig ezért hitték, hogy terhes.

A szülők pedig azt hitték, ha az apa magjai keverednek a sátán magvaival, akkor majd kifogja oltani, és Anna nem lesz képes megszülni ’a Sátán ivadékát’.

Annát a város legfejletlenebb kórházába vitték, ahol folyamatosan Clozapine-nel tömték; egy olyan gyógyszerrel, amivel a skrizoféniás betegeket szokták kezelni.

Véletlenül, a gyógyszertől, amivel folyamatosan tömték, elvesztette a gyereket, amivel az apjától volt terhes.

Annát végül akkor szállították a Magdeburg Elmegyógyintézetbe, amikor egy ápoló bevallotta, hogy többször is megerőszakolta, amíg eszméletlen volt a Clozapine-től.

Mire Bill megkapta, addigra több betegség is kialakult nála, a legkomolyabb pedig a Multiplex Személyiségzavara volt.

Bill rájött, hogy nem tudja a többi betegségéből kigyógyítani, amíg ezt nem kezeli; arra viszont nem volt hajlandó, hogy gyógyszerekkel tömje, hogy elérje amit akar.

Segített neki lerombolni minden kialakult védelmi réteget, minden személyiséget, ami visszatartotta, hogy megbirkózzon a történtekkel, és a többi rendellenességével.

Nem tudta, hogy Anna képes lesz-e valaha is ’normális’ életet élni az elmegyógyintézeten kívül, de azt tudta, hogy meg akarja próbálni, és a lehető legtovább el akar jutni vele.

Bill Rachelre nézett, még mindig választ várva az előző kérdésére, amíg a lány a mappáját nézte.

- Anna csendben volt éjjel. Szerintem a csoportterápia lefekvés előtt annyira kimeríti, hogy szinte úgy alszik éjjel, mint a bunda.

Bill oldalra döntötte a fejét, és furcsa képet vágott.

- Nem tudom, hogy ennek örüljek-e. Nem akarom, hogy kimerülésig kelljen dolgoznia, hogy jól tudjon aludni.

- Hát, nem mindenki tud szimplán felébredni egy rémálomból és úgy folytatni a napját, mint te, édesem – felelte Rachel.

Nem volt titok, hogy Bill alváshiányát általában az autóbalesetről szóló rémálmok okozták. Bill csak vállat vont Rachel kijelentésére; igaza volt.

- És Tom? – kérdezte, bár nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ.

Rachel újra megnézte a mappáját, és meglepetten vonta fel a szemöldökét.

- Saki 20mg Diazepamot adatott be neki.

Bill szíve felgyorsult a szavak hallatán. 20mg ebből súlyos sérüléseket okozhatott. Már ha Tom túlélte.

- Most hol van Saki? – kérdezte Bill, a papírjait és a kávéját pedig a lánynak nyújtotta.

- Hát, én csak fél órája vagyok itt, de amikor megjöttem, akkor a C-szektorban volt.

- Hivasd őt Tom szobájához. Muszáj megnéznem, hogy él-e még a betegem.

Mire Bill elérte Tom szobáját, Saki még mindig nem jelent meg.

Bill bepötyögte a számokat, hogy kinyissa Tom szobáját, és gyorsan belépett a szobába és felkapcsolta a lámpát.

Tom mellkasa alig mozgott, ahogy Bill odament ellenőrizni a pulzusát.

Lassú volt, de még mindig élt.

Bill megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megfordult, hogy kimenjen a szobából.

Azonban amint elérte az ajtót, a fények kimentek.

A lélegzete a torkában akadt, ahogy megnyomta a kapcsolót, és káromkodott, amikor nem történt semmi.

Az intézetben mindig voltak áramszünetek havonta legalább egyszer, mert a vezetékek nem voltak túl jó állapotban, Benjamin pedig nem volt hajlandó fizetni a javításukért.

Szerencsére, a készenléti generátorok azonnal be is kapcsoltak, amint kiment az áram, és az automatizált zárak az ajtókon nem nyíltak ki.

Bill ki akart menni a szobából és bezárni Tomot, de nem jutott el odáig, ugyanis ugyanaz a páciens, akinek eszméletlenül kellett volna feküdnie, a falhoz nyomta.

Bill azonnal el akarta lökni, de alig pár másodperc alatt rájött, hogy Tomot nem fogja tudni megmozdítani.

- Mi a gond? – suttogta Tom a fülébe, vontatott hangon. – Félsz a sötétben?
Bill utálta a sötétséget. Volt benne valami, ami olyan… üres volt.

Bill lemerevedett. Oh, kérlek, ne.

- Le kéne szállnod rólam – Bill próbálta a hangját nyugodtan tartani.

Bármennyire is szeretett volna segítségért kiabálni, tudta, hogy mindenki, vagy legalábbis a többség azzal volt elfoglalva, hogy az áram mikor jön vissza.

Tom egy ’cc’ hangot adott ki, aztán az ajkaival végigsimította Bill fülét egészen a nyakáig.

- Szállj le rólam, Tom – próbálkozott Bill újra.

- Szeretnéd? – kérdezte, és még szorosabban fogta Bill. – Én nem… annyi érdekes dolog történhet a sötétben.

Tom felemelte a fejét, így az ajkai majdnem hozzáértek Bill szájához. Bill érezte a meleg leheletét, és lélekben imádkozott, hogy az áramot minél hamarabb visszahozzák.

Tom ujjai Bill ingje alá csúsztak, és a hasához értek. Bill nem tudta, hogy a gyomrában érzett szorítás félelem volt… vagy valami mással is keveredett.

Érezte, ahogy Tom ajkai a nyakához érnek.

- Szeretnéd, ha valami érdekes történne, Bill? – kérdezte, és Bill hallotta a hangján, hogy mosolyogva mondja.

- Nem – felelte Bill. Tudta, hogy a határozottan kell beszélnie, fenntartva az illúziót, hogy Tom közelsége egyáltalán nem zavarja. Ha kimutatja a félelmét, sosem tudni egy szociopata mire nem képes…

Tom a fülébe nyögött, a kezei pedig Bill nadrágjába nyúltak, hogy a betűrt ingjét kihúzzák.

- Hagynod kéne, hogy megmutassam hogyan félj tőle. Hogy miért félj a sötéttől – mondta Tom, ahogy Bill bőrét simogatta. – Olyan jó lennék benne. Addig tanítanálak, amíg nem könyörögsz, amíg nem sikítasz. Szeretnéd?

Bill megrezzent és az ajkába harapott; próbálta kizárni Tom szavait. Hallotta, hogy Tom halkan felnevet.

A lélegzetét visszatartotta, a szemei pedig elkerekedtek a sokktól, ahogy Tom a lábai közé csúsztatta a saját lábát, és Bill erekciójához nyomta.

Bill mély levegőt vett az orrán át, és emlékeztette magát, hogy a félelme, Tom közelsége és az adrenalin okozza csak, hogy a teste így reagál.

Tom újra csak nevetett, és teljesen hozzásimult, Bill fülcimpáját pedig a szájába szívta.

- Hagynád, hogy megtanítsalak, Bill? – kérdezte Tom. A szavak forrón érzék el Bill fülét, és Bill akaratlanul is beleborzongott. – Olyan jó lenne – énekelte Tom halkan. – Talán máskor… - mondta, majd végignyalta Bill nyakát, és elengedte.

Alig pár másodperccel később, a lámpa újra égett, és Tom az ágyában volt, mintha meg se mozdult volna.

A félelem hidegen futott végig Bill hátán, és gyorsan kiment a szobából, és bezárta maga mögött.

Mély levegőt vett, és kisimította a ruháit.

Lehunyta a szemét, lélekben tízig számolt, és elindult megkeresni Sakit.

Valaki meg fog fizetni azért, amin most átment.