Tom nem hagyhatta Billt egyedül az ollóval egyértelmű biztonsági okok miatt, ezért ott állt, és lenyűgözve nézte, ahogy Bill végigsimította a hosszú, most már vizes haját, a végeit pedig az ujjai közé fogta. A mosdókagyló fölé hajolt, a haj pedig lágyan a fehér porcelánra esett.

- Ezt már csináltad. – csak ennyit tudott Tom mondani, miközben nézte, ahogy Bill felemelte a tincseket, méregette őket, aztán olyan gyakorlottan levágta, mintha egész életében ezt csinálta volna.
- Ja. – felelte Bill, de nem igazán figyelt. – Nem voltam már fodrásznál legalább… nem is tudom, hogy voltam-e valaha.
- Huh.

Tom csendben nézte tovább, ahogy Bill a haját vágta. Kivételesen lenyűgözte, ugyanis valamiért sosem hitte volna, hogy Bill erre is képes. Rájött, hogy még mindig nehezére esik a való világban elképzelni Billt, ahogy olyan dolgokat csinál, mint az átlag emberek. Elképzelni Billt a kanapén ücsörögni tévénézés közben egy szombat estén, popcornnal az ölében; ez felért Tomnak egy agykárosodással. Ezeken a falakon belül találkoztak, kerültek közel egymáshoz, és nőttek együtt. Máshol elképzelni magukat, nem csak furcsa volt, hanem egy kicsit ijesztő is. Tom gyakran tűnődött, hogy mit gondolt volna Billről, még mielőtt ez az egész megtörtént. Bill kedvelte volna akkor? Ő vajon kedvelte volna Billt? A lehetséges válaszok nyugtalansággal töltötték el.

Bill felnézett Tomra a tükörben.
- Mi az? – kérdezte. – Hirtelen mintha nem itt lennél.

Tom felkapta a fejét. Tényleg elkalandozott pár percre.
- Bocs. – mondta. – Egyszerűen csak… minden.
Bill szájának széle felkunkorodott egy szomorú kis mosolyba, de amilyen hamar feltűnt, olyan hamar el is tűnt.
- Ja. – visszafordult a tükörképére, és még egy darabot levágott a sötét hajából. – Minden. – ismételte.

Ahogy a csend megint körbevette őket, csak az olló fémes csattogását lehetett hallani, és Tom végigpillantott Bill testén, a kezein, a haján, a hátán, egészen a vékony derekáig. Felgyúlt benne a vágy, hogy a közelében legyen, hogy megérintse, és ez a hirtelen vágyakozás minden bizonnyal a tekintetében is látható volt, mert Bill újra ránézett a tükörben.

- Bámulsz. – jelentette ki, és újra picit elmosolyodott, ahogy próbált zavartalannak tűnni.
- Bocs. – mondta Tom, de nem fordult el. Helyette odament hozzá, amíg a testük már majdnem összeért. Az ujjait Bill nedves hajába csúsztatta, és elvigyorodott amikor látta, hogy Bill majdnem beleremeg, mégis úgy folytatja a frufruja vágását, mintha Tom nem is lenne ott.

Tom végigsimította Bill gerincét fel és le, és élvezte nézni, ahogy Bill keze remeg amíg próbál tovább vágni. Tom élvezte ezeket a reakciókat, bármilyen kicsik is legyenek; jobban élvezte, mint bármit. Nem volt idióta – tudta, hogy Bill nem bocsátott meg neki, amiért elment még decemberben, de megvolt még benne a remény, hogy ha túl lesznek a tárgyaláson, akkor talán egy nap meg fog…

- Készen vagy a beszélgetésre Anne-nel? – kérdezte halkan. Az orrát végighúzta Bill vizes haja felett, és mindkét kezét Bill derekára rakta, az ujjai hegyével épp a nadrágja felett megérintve a bőrét.

Bár ő maga mondta, hogy várni akar a tárgyalás lezárásáig mielőtt újra lefeküdnének, képtelen volt elhessegetni a vágyait. Elvégre is, férfiból volt, és már több hét telt el. Csak hozzá akart érni, nem kellett semmi többet csinálnia.

De aztán Bill megfordult, vele szemben, háttal a mosdókagylónak, és Tom alig pár centire volt az arcától. Bill szája nyitva volt, a nedves frufruja a szemébe lógott, és Tom nem bírta visszafogni magát. Előrehajolt, megcsókolta Billt, és olyan erősen nyomta a mosdókagylónak, amennyire csak tudta. Bill a hangjával kicsit ellenkezett, mégis visszacsókolt, és Tom egy kis koppanást hallott, ahogy Bill lerakta maga mögött a porcelánra az ollót.

- Tom. – szólalt meg Bill az ajkai között, az egyik kezével pedig a mosdókagyló szélébe kapaszkodott, hogy ne dőljön hátra. – Azt hittem várni akarsz.
Tom felnyögött.
- Igen. – mondta, és a homlokát Bill homlokának támasztotta. A kezeivel még mindig erősen Bill csípőjébe kapaszkodott, hogy ne vándoroljanak olyan helyekre, ahova nem kéne, mert ha megtörténne, akkor az egésznek vége lenne.
Bill mellett olyan érzései voltak, mint még soha máskor. Olyan erőteljesen, hogy legszívesebben megragadta volna, és soha nem engedte volna el.
- Miért? – kérdezte Bill, tényleg kíváncsian, és csípőjét előretolta, hogy Tomhoz simuljon, vigyorral az arcán. Természetesen tudta mit csinál; Tomnak minden az arcára volt írva.
Kis rohadék, gondolta Tom, félig frusztráltan, félig szórakozottan. De amíg Bill mosolygott, addig az sem érdekelte, ha az az ő kárára ment; nem érdekelte, ha a hormonjai majd kirobbantak.
- Azért – mondta, és mély levegőt mert az orrán át -, mert nem akarom, hogy az a valami ott lógjon a fejünk felett miközben csináljuk. Először túl akarok lenni rajta, érted?
Bill felnevetett.
- Néha nagyon nyálas tudsz lenni.
Tom nem mondott semmit, csak a szemeit forgatta, és Bill szemei szórakozottan megcsillantak, majd lehámozta Tom kezeit magáról.
- Mancsokat félre. – mondta. – Akkor csináljuk, ahogy akarod. Hozzám se nyúlj, amíg nincs vége. – mondta aztán végigsimította Tom testét egészen a mellkasától kezdve, amíg el nem érte a már fél-merev erekcióját, szemtelenül megmarkolta, aztán visszafordult a tükörhöz és felkapta az ollót. – Most pedig, - mondta, és próbált nem vigyorogni. – Lépj hátra, különben véletlenül le fogom vágni az orrod.

- El fogod mondani mi történt Klaraval?

Bill kicsit grimaszolt a kérdéstől. Már nem ellenkezett annyira az ilyen beszélgetésektől, mint régen, de ez most más volt. Ez most olyasmi volt, amit még nem említett senkinek, se Anne-nek, se másnak. Hogy Klara Stark tudta mi történik, hogy mindent tudott, és mégse tett semmit.

- Kezdhetnéd azzal, hogy elmondod mit akart, amikor bement a terembe?
- Azt akarja, hogy meghalljak. – mondta Bill, teljesen őszintén, szemrebbenés nélkül.
- Ki is mondta?
Bill bólintott.
- Csak azt gondoltam, hogy ’mi a franc?’, érted? Miért játsszam el, hogy más vagyok? Ezért elengedtem. De…
- Elvesztetted az irányítást.
Bill újra bólintott, és megvakarta a könyökét.
- Milyen érzés volt?
- Jó érzés volt. – suttogta, szinte szégyellte kimondani is. – Mindig jó érzés. Nem érezni semmit.
De meg is rémiszt.
- Mit akartál csinálni?
Mintha Anne is tudta volna milyen sötét gondolatok futottak végig a fején. Bill nem bírt ránézni, csak az asztal felszínére tapadt a tekintete. Egyfajta szégyent és dühöt érzett. Nem akart válaszolni, de kezdte már megtanulni, hogy ha nem beszél, abból semmi jó nem származok. Ez a technika eddig mindig rosszul sült el, és azóta is többszörösen szenvedett a következményektől. A feje már nem bírt volna el még több titkot vagy kimondatlan szót.
- Megölni. – mondta, továbbra is az asztalt bámulva. – Nagyon akartam.
Anne válasza pár másodperccel később jött, talán mert meglepődött az őszinteségétől.
- Mi állított meg?
Bill elbizonytalanodott, de végül megint az igazság mellett döntött.
- Tom. – mondta halkan. – Nem akartam, hogy… tudod hogy mi a véleménye ezekről. Soha többet nem állna velem szóba.
- Miből gondolod, hogy nem állna veled szóba?
Bill felnevetett az idióta kérdésen.
- Na mit gondolsz, miből? – vetette vissza. – Szerinted nem zavarja, amit elkövettem? Utálja, ő nem… A rendőrségnél dolgozik, mi mást kéne gondolnia? Mit mást tudna gondolni? Nem érti meg, egyáltalán nem. Eljátssza, hogy igen, mert szeretné, és mert kedves, de nem érti. És nem is tudja. Ő nem az a típus.
- Akkor milyen típus?
- Az a típus, amelyik meglát egy mérges pókot az ágya alatt mászni, aztán pohárba rakja, és kiviszi az-
- Te mit csinálnál?
Bill megállt a mondat közepén zavarodottan.
- Mi?
- A pókkal.
Bill nagyot pislogott.
- Összenyomnám. – mondta gondolkozás nélkül.
Anne bólintott, aztán megkérdezte:
- Te vagy a mérges pók?
Bill a homlokát ráncolta, gondolkoznia kellett, hogy ezalatt mit érthetett Anne. Aztán felnevetett.
- Értem mit akarsz! – mondta. – Fura metaforákkal akarsz jönni, hogy aztán azt mond, hogy én találtam ki, és hogy ezt mondja a tudatalattim, ugye? Nem, nem fogok belemenni ebbe a csapdába, bocsánat.
Anne csak mosolygott rá, még csak nem is idegesítette, hogy Bill nem hajlandó válaszolni.
- Levágtad a hajad?
Bill megfogta a haja végét. Jelentősen rövidebb volt. Eddig a háta közepéig is lelógott, és most alig ért le a válláig, és a frufruja sem volt a szemében. Kicsit csupasznak érezte magát, így már nem volt olyan egyszerű szimplán lehajtani a fejét, hogy elbújjon. Arra is gondolt, hogy az egészet levágja, de akkor már tényleg meztelen lett volna, ezért hamar el is vetette az ötletet.
- Igen.
Anne újra elmosolyodott.
- Jó lett, te csináltad.
- Ja.
Anne szemei furcsán felcsillantak.
- Gondoltál már arra, hogy ilyesmi legyen a foglalkozásod?
Bill majdnem kiesett a székből.
- Nem. – mondta azonnal.
- Bill. – ahogy a nevét mondta, Bill elfordult. – Az apád már elment. Lehetnek saját álmaid.
- Nincsenek már ilyen álmaid. – mondta sötéten, mintát rajzolva az asztalra.
Anne megértően pillantott rá. Átlátott rajta már, a védelmező falai nélkül. Az érzelmei mindenütt ott voltak, már nem voltak úgy elzárva, mint eddig.
- Mikor voltál először kisminkelve?
Bill kezei megfeszültek.
- Nem emlékszem. Túl régen volt. Miért számít egyáltalán?
- Te csináltad? – kérdezte Anne. – Vagy ő?
Bill most már emlékezett, hogy miért utálta ezeket a beszélgetéseket.

- Ülj fel.
Bill felnyögött.
- Miért? – panaszkodott. Karina ágya olyan nagy és puha volt, sokkal jobb, mint a sajátja. Kinyitotta az egyik szemét, hogy ránézzen. A lány megfordult a székében, és úgy vigyorgott rá, ahogy akkor szokott, amikor valami rosszban sántikál.
Bill összeszűkítette a szemeit, azonnal gyanakodni kezdett.
- Mi van?
Karina újonnan kisminkelt szemei ragyogtak. Felemelte a szempillaspirált, amivel épp most végzett, és még szélesebb lett a vigyora, ahogy sokatmondóan megrázta a kezében.
- Légyszi! - könyörgött. – Légyszi, csak hadd próbáljam meg, lééégyszi?
Bill felnyögött, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Tudta, hogy mikor veszített. Karinának csak rá kellett néznie, és már bármit megtett volna.
- Jó. – mondta, és lassan felült, a lábait levetette az ágyról, és a kezeire támaszkodott. – Jó.
Karina kicsit felsikított, és ellökte magát a gurulós székével, amíg Bill lábai közé ért. A szempillaspirált elővette, és elvigyorodott.
- Nézz fel! – utasította, és Bill nagyot sóhajtott, csúnyán nézett rá, aztán végül tette, amit a lány mondott.
- Ne szúrd ki a szemem. – morogta, ahogy az a dolog ijesztően közel került.
- Gyáva nyuszi. – felelte Karina, és elkezdte azt a valamit rákenni. Vigyorogva nézte, ahogy Bill szenvedett, hogy ne húzza el a fejét és ne pislogjon.
Nagyjából egy perccel később, elrakta a szempillaspirált, megcsodálta a munkáját, és az ajkába harapva valami másért nyúlt a kis sminkes asztalán. Még hegyesebb volt, mint a spirál.
- Az meg mi a fene? – kérdezte Bill heves pislogás közben. A szempillái sokkal nehezebbnek tűntek, furcsa volt, és dörzsölni akarta volna, de volt egy olyan érzése, hogy annak nem lett volna túl jó vége. – Olyan, mint egy gyilkos fegyver.
- Légyszi? – kérte, édesen mosolyogva, és Bill csak a szemeit forgatta.
- Mindegy. – legyintett, és Karina megint felsikított. Biztos azok az őzike szemek, gondolta Bill. Karinának elég volt megrebegtetni a pilláit, és Bill képes lett volna meghajolni előtte. Nők.
- Próbálj nem pislogni. – nevetett, és a ceruzának tűnő valamit végighúzta az alsó szemhéján.
- Ja, mindjárt kibököd a szemem egy kibaszott ceruzával, nem pislogni tök normális.
- Olyan drámai vagy.
- Nincs egy babád erre, vagy valami?
- Aw, de te vagy a babám, Bill. – csípett a karjába finoman, és Bill még csak rá se szólhatott emiatt, Karina már rá is szólt, hogy csukja be a szemét.
Kicsivel később, ami Billnek örökkévalóságnak tűnt, Karina elvette a kezét.
- Ne nyisd még ki a szemed! – mondta sietősen. – Csak még egy dolog. – amikor Bill felnyögött, Karina csak nevetett. – Esküszöm, hogy ez az utolsó. Csak érdekel hogy néznél ki. Ne nyisd ki a szemed!
Bill újra felsóhajtott, de csukva tartotta.
- Ha ez most rózsaszín, meg foglak ölni. – mondta, ahogy puha ecsetet érzett a szemhéján.
- Nem mernéd. – mondta a lány, és egy másik ecsetre váltott, hogy isten tudja mit csináljon az arcával. – Oké, mindjárt kész. – az ujjait használta, hogy a szeme alá hullott púdert lesöpörje, aztán egy pillanati csendben volt, majd suttogva megszólalt. – Kinyithatod!
Bill többször is pislogott, Karinára pillantott, és nézte, ahogy a lány szemei elkerekednek.

Egymás szemébe néztek, és egy pillanatra mintha közeledtek volna egymáshoz, de aztán Karina elkapta a tekintetét, és egy tükörért nyúlt. Feltartotta az arca elé.

Bill belenézett a tükörbe, és amit látott, az egyáltalán nem hasonlított rá. A szemei nagyobbak voltak, sokkal élesebb, fekete körvonalakkal. Be kellett vallania, hogy tetszett neki. Annyira másnak nézett ki, hogy nem is hitte, hogy lehetséges.

- Nem muszáj most erről beszélnünk, ha nem akarod. – mondta Anne pár másodpercnyi csönd után. – Amúgy is valami másról kell ma beszélnünk.

Bill először hálás volt, de aztán eszébe jutott, hogy miről is kell ma beszélniük, és ekkor már nem tudta, hogy tényleg olyan hálás-e.
- Arról beszéltünk, hogy szerinted Tom nem fogadja el minden részed. – mondta. – Szóval, te igen? Te teljesen elfogadod őt?
Bill megfagyott.
- Persze, hogy nem. – sziszegte.
Lágyan elmosolyodott, azzal a fejedbe-látok-mosollyal, amit Bill sosem szeretett.
- Akkor hogy várhatod el, hogy Tom ezt tegye?
Bill dadogott, teljesen ledöbbenve.
- Én… én soha nem mondtam, hogy elvárom. Én csak-
- Csak akarod?
- Nem! Én… nem tudom. – lehajtotta a fejét, beismerve a vereséget. – Tényleg tudni akarod? – kérdezte. Hogy a saját, vagy Anne figyelmét akarta ezzel elterelni, azt már nem igazán tudta. – Hogy mit mondtam neki tegnap?
- Nagyon is. – mondta Anne. – Ha el akarod mondani.
Bill maga köré fonta a karját, és mély levegőt vett.
- Azt mondtam neki, hogy amit tettem, az az ő hibája volt.
Anne arca meglágyult, de egy kis aggodalom jelent meg a tekintetében.
- Miért mondtad ezt?

Bill nagyot nyelt és mély levegőt vett. Meg is érkeztünk.
- Mert tudott róla. Az apámról. – magyarázta, és egy pillanatig nem mondott semmit, amíg erőt gyűjtött, hogy folytassa. – Arról, hogy mit csinált anyával, és… ja. Látta az egészet, és a kisujját sem mozdította. – felnézett rá, megkeményedett a tekintete. – És végül nekem kellett megtennem.
- Tudott a bántalmazásról? – amikor Bill nem válaszolt, Anne kicsit előrehajolt az asztalnál. – Bill! – mondta, a szokásosnál keményebb hangon.
- Igen.
Anne felsóhajtott, és a homlokát dörzsölte, Bill pedig valamiért nagyon szarul érezte magát ettől. Biztos volt benne, hogy most kiabálni fog, de amikor Anne újra megszólalt, sokkal nyugodtabb volt a hangja.
- Ami megtörtént, megtörtént. – mondta. – De ha 100%-ig biztos vagy, hogy-
- Az vagyok.
- … akkor ez nagyon komoly. – fejezte be a mondatot. – Nagyon komoly. Tudom, hogy tudod, hogy nem kellett volna ezt magadban tartanod, szóval ezt nem mondom el újra, de Bill, ezért be is perelheted őt. Ha nem jelentenek egy ilyen bántalmazást, főleg ha az egy gyereket is érint, akkor az bűncselekmény. És még ha eddig nem is álltunk elő eddig, ez segítheti az ügyünket.
Bill lemerevedett.
- Úgy érted, hogy megbüntethetik? – kérdezte, alig suttogva.
Anne bólintott.
- Igen, lehetséges.
És ezzel, Bill akaratlanul is elmosolyodott.

Tom nem csinált szinte semmit. Egy papírra firkált ide-oda, és majdnem felsikított, amikor Georg a vállára tette a kezét.
- Jól vagy? – kérdezte Georg. – Úgy nézel ki, mint… mint valami szellem.
Tom lerakta a tollát.
- Ja. – mondta, de még csak nem is próbált meggyőzőnek tűnni. Erőltetetten rámosolygott, aztán úgy tett, mintha valamit olvasott volna az asztalán lévő papírokból.
- Ma is velük mész?
Tom bólintott.
- Később kezdődik, ebéd után.
- Hallottad, hogy perelik az anyát? Nyolc- mármint, Bill és az ügyvédje?
- Ja.

A tény, hogy Georg nem kérdezte ’miért’, azt árulta el Tomnak, hogy tényleg szörnyen néz ki; ha még Georg is észrevette. Tegnap, vagyis inkább az utóbbi időben alig aludt valamit, és enni is alig bírt. Egyszerűen túl sok volt ez az egész. Hogy már egy teljes hónap eltelt a tárgyalás első napja óta, és a katasztrófa Klarával kiborította Tomot. Az új információ miatt kellett annyit várni, és Tom úgy érezte, mintha folyton tűkön járna. Ha az egésznek vége lesz, leírhatatlanul boldog lesz. De miért olyan hosszú?

- El sem tudom képzelni mint mész át. – mondta Georg. – Mármint, ha Sophia lenne-
Tom nagyot pislogott, és felnézett a kollégájára.
- Már Sophiával jársz?
Georg bólintott.
- Az utóbbi időben tényleg csak a saját kis világodban voltál. Biztos nem kéne kivenned még egy pár napot?
Tom nem figyelt az utolsó mondatra.
- Akkor örülök nektek.
Georg elmosolyodott, kicsit bizonytalanul, hogy mennyire mutathatja magát boldognak Tom előtt.
- Szóval - mondta. -, meg akartam kérdezni, hogy nem akarsz-e az ebédlőben őrködni ma velem. Csinálnod kéne valamit; csak itt ülsz egész nap a papírok között.
Tom erősebben szorította a tollát.
- Nem vagyok benne biztos, hogy most fel tudnék állni. – mondta. – Lehet, hogy lehánynálak.
- Amennyire értékelem az aggodalmad – mondta Georg, megragadta Tomot, és felrángatta a székéből. -, semmi újdonság nem lesz. Velem jössz.

- Ne csináld! – mondta egy halk hang idegesen. – Idióta vagy, ne menj oda!
- Jay! Jay!

Bill felpillantott, és még arra sem volt ideje, hogy leplezze a meglepettségét, amikor egy ismeretlen férfi közeledett az asztala felé; egy férfi, aki ráadásul nem is rendőr, hanem szintén rab volt.

Bill felvonta a szemöldökét.
- Igen?
A férfi hátrapillantott a haverjai felé. Mind figyelmeztető pillantásokat küldtek felé, és hevesen rázták a fejüket, de a férfi mégis visszafordult Billhez.
- Öm.
Bill elsőre még kíváncsi is volt, de a türelme és a kíváncsisága hamar elillant. Ma nem volt hangulata valami merész kis idiótával szórakozni. Két óra és ott lesz a bíróságon; tiszta ideg volt. Ma egyáltalán nem volt hangulata.
- Mi van? – kérdezte, nagyon is jól tudván, hogy milyen ijesztőnek hangzott a hangja.

Ráadásul, Tom sem volt már nála három napja. Anne mondta, hogy ő javasolta, hogy Tom vegyen ki pár nap szabadságot, és hogy ezért nem volt ott, és ezzel nem is lett volna gond, mert isten tudja Tom mennyit stresszelhetett az utóbbi időben, de Bill hangulatát most csak még jobban lerontotta az egyedüllét.

- Leülhetek?
Bill szemöldöke visszaereszkedett.
- Parancsolsz? – kérdezte döbbenten. Látszólag a férfi ezt igennek vette, és leült vele szembe.
- A nevem Jay. – biccentett az idegen. Zavartnak tűnt, Bill is észrevette, de ennek ellenére, furcsán nyugodt volt a srác. Bill kényelmetlenül érezte magát. Miért történik ez? A dühe gyorsan töprengésbe fordult át.
- És? – nyögte ki végül válasznak.
- A tied Bill, igaz?
Bill lemerevedett, és próbált nyugodtnak tűnni. Az állkapcsa viszont megfeszült, a hátizmaival egyetemben.
- Ne  haragudj. – mondta a férfi. – Nem akartamm bunkó lenni. Én csak… hallunk dolgokat, nem?
- Dolgokat. – visszhangzott Bill unottan.
- Igen. Rólad és… ja. Nem fogok… de ja. Csak gondolta ideköszönöm. Mert kicsit magányosnak tűnsz, tudod.
Bill lehajtotta a fejét, és a homlokát dörzsölte.
- Már megint egy. – morogta. Most különösen nem volt kedve még egy ilyen sráchoz. Egykor talán előszeretettel vetette volna bele magát egy új játékba, de most már nem. Már nem akarta.
- Zavarlak.
- Nem, nem, egyáltalán nem. – felelte Bill szárazan és egyértelműen szarkasztikusan, de a srác nem vette észre, vagy ha igen, akkor sem vette figyelembe. Továbbra is ott maradt, és Bill felnézett rá, hogy végignézzen a sráx fejét. Rövid, lenyírt haja volt, Dumbo fülekkel és szeplős orral. Bill majdnem felnevetett a nem túl megnyerő ábrázatán.
- Szóval Jay… - mondta, színlelt kedvességgel a hangjában, miközben a kezeit az asztalra tette maga előtt. – Hogy kerültél ide? Alig tűnsz 18-nak.
- Kiraboltam egy bankot. – mondta, szemrebbenés nélkül. – Illetve – tette hozzá mosolyogva -, csak akartam. Egyébként 22 vagyok.
- Egy bankot. Nem rossz. Fegyveres?
Jay bólintott.
- Miért csináltad?
Jay elmosolyodott, és kicsit megvonta a vállait.
- Volt egy lány. – mondta, és megint vállat vont, mintha semmiségről lenne szó. – Éveken át belevoltam zúgva, de soha nem vett észre.
Vajon miért, mondta Bill majdnem, de időben visszafogta magát. Ha volt valami, amihez aztán végképp nem volt kedve, az egy nyilvános verekedés volt. A srác viszont tényleg nagyon ronda volt.
- Egy lány, hm.
- Hát nem mindig az? – próbált Jay viccelődni, de Bill még csak el sem mosolyodott, ezért gyorsan folytatta is. – Neked is az volt? Egy lány? – nézett Billre várakozva, de meghátrált, amikor észrevette, hogy az arckifejezése mennyire elsötétült. – Oké. – mondta, és felemelte az egyik kezét az arca elé. – Lányok. – mondta, majd a mutató- és hüvelykujját összefogva, úgy tett, mintha a tenyerébe írna. – Kerülendő téma.

Bill magán is meglepődött, hogy koncentrálnia kellett nehogy elmosolyodjon, és biztos volt benne, hogy egy kis mosolyt el is eresztett mielőtt visszafoghatta volna magát. Ki volt ez az idióta, és egyáltalán miért beszélt vele? Egyébként sem rá tartozott. Bill talán már eljutott addig, hogy Tommal, Anne-nel, és a tárgyalásban résztvevőkkel beszéljen ezekről a dolgokról, de nem fogja minden jöttment pasinak kiteregetni a szennyesét, aki valószínűleg csak azért van itt, hogy a haverjai előtt felvágjon.

- Szóval. – folytatta Jay. – Ez a lány. – nevetni kezdett, látszólag a saját hülyeségén. – Azt hittem tetszene neki, ha menő kocsim lenne. Ezért próbáltam bankot rabolni.
- Miért, amikor szimplán el is lophattál volna egy kocsit? – Bill szinte őszinte kíváncsiságból kérdezte, de emlékeztetnie kellett magát, hogy nem igazán érdekelte ennek az ismeretlen gyereknek az élete.
- Pontosan! – nevetett Jay megint, felfedve egy hatalmas űrt a két elülső foga között. Valószínűleg sokat piszkálták emiatt az iskolában, gondolta Bill. Nehéz lehetett ezt elkerülni, ha így nézel ki. Bill látta rajta, hogy az a típusú gyenge srác lehetett, aki hagyta, hogy a nagyfiúk körberugdossák. Bill vele ellentétben mindent megtett, hogy ne ilyen legyen, de úgy tűnt, mindegyik útnak ugyanaz lett a végeredménye, tekintve, hogy hol kötöttek ki.
- Oké. – mondta Jay végül. – Tudom, hogy mikor vagyok nem kívánt társaság. – állt fel, de a hülye mosolya még mindig ott volt a képén. – Örülök, hogy találkoztunk.

Bill nagyot pislogott, de sikerült a meglepettségét leplezni. De nem válaszolt semmit, ezért Jay még egyszer rámosolygott, és visszament az asztalhoz, ahol a többi rab azonnal el is kezdte vállon veregetni és faggatni.

Bill nem foglalkozott velük; el volt merülve a saját gondolataiban. Olyan keményen dolgozott, hogy az emberek ne merjenek csak úgy odasétálni hozzá, de most egy pillanat alatt, eltűntek a falak.

Az emberek már nem féltek.

A sarokban, Tom a fogait csikorgatta. Bill nem látta őket, de Georggal végignézték az egész furcsa jelenetet.
- Ki volt az? – kérdezte Georgot. – Válaszolj, ki volt az?
- Nem tudom. – rázta meg a fejét Georg. – Valami rab, nem tudom.
- De miért beszélt Billel úgy? Miért-
Georg felé fordult.
- Azért vagy mérges, mert beszélt vele, vagy mert megmosolyogtatta?
Tom állkapcsa megfeszült.
- Ez nem számí-
- De, igen. – mondta Georg, majd fáradtan felsóhajtott. – Nem lehetsz féltékeny, csak mert mások is beszélni próbálnak vele. Azt hittem örülni fogsz, hogy az emberek próbálkoznak.
Tom felsóhajtott.
- Tudom. – mondta, és lehajtotta a fejét. Az álla majdnem elérte a mellkasát. – Istenem, tudom. Mi a baj velem? – a kérdésre nem igazán várta, hogy válaszoljon, de természetesen, Georg megtette.
- Szere-
- Meg se próbáld kimondani. – vágta rá Tom gyorsan, apró sóhajjal.
- De igaz. – mondta Georg, és követte Tom tekintetét, ami Billen telepedett le.
- Talán.
- Talán? – nevetett fel Georg, és megrázta a fejét. – Látsz egy srácot; aki ráadásul elég ronda is; hogy kedves akar vele lenni, és szinte felrobbansz, aztán annyit mondasz, hogy talán?
Tom ismét felsóhajtott, és a padlóra szögezte a tekintetét.
- Általában nem szoktam féltékenykedni. – vallotta be. Bár ő is érezte, hogy puszta féltékenységnél többről van szó, de nem akart ennél mélyebbre menni. Az érzéseivel majd ráér akkor foglalkozni, amikor az egésznek vége, amikor lesz rá ideje.
- De talán mert még soha nem voltál még szere-
- Georg.
- Jó. – vigyorgott Georg, és Tom a szemeit forgatta, majd újra visszanézett Billre. Összerándult a gyomra. Most először, azt kívánta, a dolgok bár megint olyanok lennének, mint régen. Amikor fel kellett szöknie Bill cellájába, amikor Bill mindig bunkó beszólásokkal jutalmazta, amikor a fürdőszobájában kellett bujkálnia, amikor valaki megjelent a folyosón. Hirtelen úgy tűnt, hogy akkor még minden sokkal egyszerűbb volt, bár tudta, hogy nem erről van szó. Bill soha, még csak meg sem közelítette az egyszerűség fogalmát.

Kirángatta magát a saját gondolatmenetéből, és újra Billre koncentrált, aki a tányérjában turkált, egy darab brokkolit bökögetve a villájával. Tom elmosolyodott.

Georg úgy döntött, hogy ez tökéletes alkalom egy megjátszott köhögő rohamra. Hangosan a tenyerébe köhögött.
- Szerelmes.

Tomnak nem volt alkalma beszélni Billel, mielőtt bementek a tárgyaló taramba, és ebben a pillanatban ez zavarta őt leginkább. Már napok óta nem tudott vele beszélni, amiért pár nap szabadságon volt, és tényleg remélte, hogy legalább tud majd sok szerencsét kívánni.

20 perce kezdődött, és már el is jutottak oda, hogy Billt kérdezzék. Bill felállt, és azonnal találkozott a tekintete Tommal.
- Nem lesz gond. – tátogta Tom, és Bill finoman biccentett, úgy, hogy senki más ne vegye észre.

A kérdések egy része ugyanaz, mint legutóbb is – vette észre Tom. Talán ellenőrizni akarták, hogy ugyanazok-e a válaszai? Valószínűleg, mert Peter megint faszként viselkedett, és még agresszívabbnak tűnt, mint korábban. Több mint valószínű. Hogy nem volt elragadtatva a ténytől, hogy az egyik védencét beperelték.

Jelenleg éppen Bill ügyvédje, Susan beszélt, és nagyszerűen kifejtette, hogy egy gyerek lelkivilága hogyan törhet meg, ha olyan körülmények között kell nevelkednie, mint amilyenben Bill is felnőtt.
- Miért nem mesél ön az apjával való kapcsolatáról? – fordult Bill felé Susan, és Peter csúnyán nézett rájuk, de csendben maradt.
- Öm. – Bill megköszörülte a torkát, és körbepillantott a teremben.
- Semmi baj. – mondta Susan.
- Oh, még anyáskodik is. – vetette oda Peter. Úgy tűnt, mégse bírta tovább befogni a száját. – Hadd beszéljen magától, hadd halljuk az igazat végre, és nem azt, amit maga adott a szájába.
- Én nem.. – kezdett bele Susan dühösen, de akkor Bill mindenki meglepett és megszólalt.

- Az apám, Jörg Kaulitz, egy agresszív vadállat volt. – mondta, és meglepő módon, Peterre nézett. – Ahogy nekem is – folytatta -, voltak problémái a dühkezelésével, és elég sokat ivott. Minden nap – mondta, és mély levegőt vett -, minden nap azt kívántam, bár engem verne az anyám helyett. És az utolsó évben tényleg minden nap megverte őt. Egyszer sem érdemelte meg, de az anyukám vele akart maradni, ezért tűrte. Nekem azt mondta, hogy azért, mert szereti, de én tudtam, hogy más oka van. Részben azért is tűrte, mert ha elhagyta volna őt… akkor engem is vele kellett volna hagynia, mert nem lett volna elég pénze, hogy engem is ellásson. Nem akarta, hogy egyedül maradjak vele, mert látta, hogy már így is túlságosan hasonlítottam rá, és ez megijesztette. – a hangja itt már megremegett, mégsem törte meg a szemkontaktust. Tom tenyere izzadni kezdett. – Szóval kész pokol volt. Otthon. Legtöbbször csak a szobámban ültem, befogtam a fülem, és el akartam tűnni. – megrázta a fejét egy kis nevetéssel. – Azt hittem megmenthetem az anyám. – mondta. – Azt hittem, hogy ha összepakolom a cuccait és elviszem onnan, akkor egész életünkben jól megleszünk. Hogy boldogok leszünk, bármit is jelentsen ez.
- Azt gondolja, hogy az édesanyja boldogtalan volt.
Bill végül elkapta a tekintetét Peterről, és Susanre nézett. Bólintott.
- Egyértelműen.
- Nézze. – mondta Peter hirtelen, és felállt. – Ez mind nagyon megható, de ha jól emlékszem, elmezavarra hivatkozik? – pillantott Billre, majd Susanre.
- Átmeneti elmezavarra. – javította Susan.
- Oké. – mondta Peter. – Ettől függetlenül, a bedühödés mióta jelent elmezavart? Mert én eddig csak ezt hallottam. ’Dühös voltam, elborultam’. És? Ez még nem elég, közel sem elég.
- A védencem ezzel majdnem egész életében küzdött. – mondta Susan. – Nem csak az agresszió, annál sokkal mélyebb ez. Nem volt önmaga a bűncselekmény elkövetése közben, szinte teljesen elborult az elméje, és téveszmékkel, paranoiával küzdött. Úgy gondolom, ez már átmeneti elmezavarnak minősül.
- Tudja ön hány ember borul el, amikor mérges? – kérdezte Peter. – De bármit is mondunk, lehet, hogy az utolsó kettő gyilkosság alatt ’nem volt magánál’, de ne felejtsük el, hogy akarta, még ki is tervelte az apja meggyilkolását. Ki tudja, talán hazudik. Talán mindkét szülőjét meg akarta ölni, hogy végül békében lehessen nélkülük?

Tom ökle megfeszült az ölében, és Billre pillantott, aki remegve hajtotta le a fejét.

A párbeszéd a két ügyvéd között folytatódott, és Tom szinte alig kapott levegőt, annyira heves volt minden. A levegő is sűrűnek tűnt, tömöttnek.

- A védencem soha nem akarta bántani Mrs. Kaulitzt, Mr. Keller, a szándéka az volt, hogy-
- Megvédje őt. – vágott közbe Peter unott hangon. – Tudom, elégszer elmondta már.

Ezt követően folytatták az elmezavar és a pszichózis különböző fajtáinak taglalását, és Billt megkérték, hogy foglaljon ismét helyet. Halkan ült le, nem figyelt senkinek a feszült pillantására sem, még Toméra sem.

Fél óra eltelt, és már egy szünet felé közeledtek, amit Tom már nagyon is várt, de akkor hirtelen valaki megérintette a vállát. Annyira belemerült a beszédekbe, hogy majdnem felugrott tőle.

- Elnézést. – mondta Braun. Vagy azért, mert megijesztette, vagy a mondanivalója miatt; nehéz volt megmondani. – De minden kézre szükség van a kapitányságon.
Tomnak leesett az álla.
- Tessék? – sziszegte. – Nem, nem lehet, itt kell maradnom.

- Történt valami a városban. – mondta Braun, bocsánatkérően. – Mindenkire szükségünk van. Valakinek maradnia is kell, de-
- Az miért nem lehetek én?
- Nincs itt az öltönyöd, és nem szolgálatban vagy itt. – vonta fel Braun az ezüstös szemöldökét. – És szerintem mindketten tudjuk, hogy itt nem vagy olyan állapotban, hogy dolgozni tudj.
Tom felsóhajtott, és lehajtotta a fejét.
- Tudom. – vallotta be, és a szeme sarkából Billre pillantott. Megteheti, hogy csak így itt hagyja? Mit gondolna Bill, ha látná egyszerűen kisétálni? Nem mintha túl sok lehetősége lett volna. – Oké. – mondta, és lassan felállt. Emlékeztetnie kellett magát, hogy van egy munkája, amit nem veszíthetett el, és a holnapi tárgyaláson még mindig itt tud majd lenni.

Halkan kisétált Braunnal, a lehető legkisebb figyelemfelkeltéssel, de úgy tűnt, nem is igazán érdekelte az embereket. Mielőtt elmegy, szerette volna elkapni Bill tekintetét, hogy biztos legyen benne, hogy nem fog meglepődni, amikor észreveszi, hogy elment, de Bill nem nézett rájuk, csak az ölébe bámmult, és végül az ajtó is bezárult kettejük mögött.

- Meg fogja érteni. – mondta Braun halkan, ahogy végigmentek a csendes folyosón. Tom nem igazán tudott mit mondani, ezért Braun folytatta. – Nagyon komoly helyzet alakult ki a hotelben, a belvárosban. – magyarázta. – Tűzesetről van szó, még mindig próbálják megoldani, de rengeteg ember megsérült, és rengetegen is vannak odabent. Valószínűleg egy tinédzserekből álló banda okozta, 17-20 év körüliek. Látták, ahogy a tetthelyről menekültek. Szükség van emberekre a helyszínen, akik beszélnek a tanúkkal, és kell valaki, aki előkeríti azokat a kölyköket, akiket még nem kaptak el, és kellenek emberek azokhoz a kölykökhöz is, akiket már elkaptak.

Tom bólintott, és próbált munkaprogramra kapcsolni, de ez elég nehéz volt, amikor a tárgyalóteremben történtek töltötték ki az agyának jelentős részét.
- Hol van akkor rám szükség?
- Menj vissza az állomásra, vedd fel az egyenruhád, aztán Andreasszal mész kocsival.
- Megkeressük a gyújtogatókat?
- Pontosan.

Tom magában csak átkozta a szerencséjét. Andreas nem volt már annyira rossz, mint korábban, de ez még mindig nem jelentette azt, hogy barátok lettek volna, vagy hogy Tom szívesen ült volna vele egy kocsiban egész nap.

Negyven perccel később, Tom már ott is volt a kocsiban Andreasszal. Először összevesztek, hogy ki fog vezetni, de aztán Tom a szerteágazó gondolatai között végül hamar feladta, és mondta, hogy vezethet Andreas, ha annyira fontos neki.

Ahogy a városban mentek, a szirénák üvöltöttek a jármű tetejéről, de odabent mély csönd volt.

- Milyen volt a bíróságon? – kérdezte Andreas kis idő múlva, valószínűleg hogy kicsit fellazítsa a kínos csöndet.
Tom vállat vont.
- Nehéz.
- Tudom, hogy szívesebben lennél ott. – mondta Andreas, és rápillantott. – De ha valami történne, egyedül kevés vagyok.
- Tudom. – mondta Tom. Próbált nem bunkónak vagy mogorvának hangzani, főleg amikor Andreas is próbált kedves lenni. – Lesz még alkalom, hogy ott legyek, szóval nincs gond.

De ha Tom tudta volna hány napig fognak még ezen az ügyön dolgozni, talán nem ment volna ma Braunnal.