Tom hajnali 3 körül ébredt, és ahogy az órát nézte, már fájt a feje, amiért ennyit aludt. Grimaszolva mászott ki az ágyából, és azonnal indult is a stúdiója felé. Semmi inspirációt nem érzett, de tudta, hogy valamit muszáj lesz csinálnia; muszáj valamit vinnie a művészpiacra, hogy legyen mit eladnia.

Nem szívesen, de végül munkához látott, ám az üres vásznakat és a képzeletbeli emberekről szóló félkész portrékat megpillantva még az eddigi ihlet is elszállt. Legszívesebben sírva hajította volna ki minden festékét az ablakon, szellemileg és lelkileg annyira fáradtnak és dühösnek érezte magát.

A vasárnapi vásárig már csak 6 órája volt vissza, mégsem volt semmije. Pár összecsapott festmény, talán, de azokból tudta, hogy nem fogja tudni kifizetni még a múlt havi lakbért sem. Akárhányszor új vázlatba kezdett, az arcokban Bill szemei jelentek meg, vagy az orra, vagy az a hosszú nyak, vagy bármi, ami Billben megtalálható, és ez frusztrálta. Imádta Billt ábrázolni, de tudta, hogy azokat soha nem adhatná el; csak megbántaná vele Billt.

Amikor már indulnia kellett volna, Tom még mindig nem volt felöltözve, és még mindig alig volt mit eladnia. Teljes csődnek érezte magát, de azért összeszedte a munkáit, bedobta a kocsijába, és szomorúan, de elindult a művészpiac felé.

Amint megérkezett, annyi csodálatos alkotással találkozott szembe, hogy csak még kényelmetlenebbül érezte magát. Antiszociális volt, mogorva – önmagának totális ellentéte. Fuldoklást és klausztrofóbiát érzett, mintha mindenki és mindenki tehetsége be akarná zárni, le akarná taszítani. Gyűlölte az érzést. Sosem szokott ennyire bizonytalan lenni, de most frusztrálta, hogy képtelen volt olyan képet festeni, ami nem Billt ábrázolta.

Kitette hát a képeit, nem túl vidáman, és nézte az embereket. A végeredmény sokkal rosszabb volt, mint amire számított. 1-2 ember elkérte a telefonszámát, mert festetni szerettek volna portrét magukról, de nagyjából ennyi volt az összes ’bevétele’. Az egész vásárban, senki nem keresett egy fillért sem ezen a hideg és esős vasárnapon. Tom most még jobban utálta magát, amiért kihagyta a szombati piacot. Csak imádkozni tudott, hogy Mr. Sato ad még neki egy kis haladékot.

- Ez fantasztikus – mondta egy nő, végigsimítva a vásznon lévő festék kitüremkedéseit. – Imádom, ahogy a haja belegabalyodik a fekete tüskékbe. Szinte költői.

- Köszönöm szépen – mondta Tom. Örült, hogy legalább egy ember komolyan érdeklődik a munkája iránt.

- A színek nagyon illenének a lakásomba – felelte a lány, és Tom ekkor már szinte teljesen biztos volt, hogy sikerült eladnia. – De sajnos minden pénzem elköltöttem…

- Oh. – Tomnak csak káromkodások kavarogtak a fejében. – Hát, semmi gond.

- Talán elkérhetném a számod és valamikor beugorhatnék érte? Félre tudnád rakni nekem?

- Igen, természetesen – nyújtotta át Tom vidáman a névjegykártyáját, és remélte, hogy Mr. Sato ad még neki pár napot a lakbérrel.

- Köszönöm.. – a nő lepillantott gyorsan a kártyára, - Tom. Nadia vagyok. Szóval, ha egy Nadia hív a festménnyel kapcsolatban, gondolom én leszek. – nevetett a nő, és Tom kedvesen elmosolyodott.

A piac a vége felé közeledett. Valahogy 5 óra hamarabb elszaladt, mint hogy bárki is vett volna egy festményt. Tom teljesen le volt törve. Összepakolta a cuccait és a kocsijához rohant. Azon azért kicsit elmosolyodott, hogy a nap legalább kezdett kisütni, de a napja ezt leszámítva szörnyű volt, és volt egy olyan érzése, hogy a főbérlőjével hiába fog beszélni, semmi sme lesz jobb. Tudta, hogy bajban van.

A festményeit a kocsijában hagyta, besietett a sushi bárba, és intett Mr. Sato-nak, hogy privátban szeretne vele beszélni. Mr. Sato bólintott, hívta az egyik konyhást, hogy vegye át a kasszát, és követte Tomot az étterem hásó részébe.

- Tudom, hogy azt mondtam meg lesz mára a pénz, de,

- Tom…

- Tudom! Nagyon próbálkoztam, de… - Tom utált hazudni, valójában egyáltalán nem próbálkozott. – Egyszerűen nem jött össze.

- Tom, megígérted…

- Tudom, és azt mondtam nem fogom átvágni, és tényleg nem akarom. Van egy nő, aki hamarosan fel fog hívni, hogy megvegyen egy festményt, és akkor majd lesz elég, ho-

- Nem. Tom. Mindig ez van, és nagyon nem tesz jót az üzletemnek.

- Mr. Sato, kérem, ha csak-

- Nem lehet – vonta össze a szemöldökét, és előre tartotta a kezét. Tom megrázta, és tudta mire gondolt Mr. Sato. – Tom, nagyon okos fiú vagy. Tudom, hogy majd ki fogsz valamit találni.

- Akkor… akkor egy héten belül eltűnök. – Tom érezte, ahogy a szíve összeszűkül, és hányingere volt.

- Sok sikert, Tom. Tudom, hogy meg fogod oldani. Szólj majd, mielőtt elmész, szeretnék majd elbúcsúzni.

- Igen, persze…

Tom gyorsan el is szaladt az étteremből. Legszívesebben csak üvöltött volna és teljesen összetörni.

Berúgta az ajtaját, és azonnal a telefonhoz ment. Fel kellett hívni a szüleit megkérdezni, hogy lakhat-e náluk amíg nem talál új otthont. Az egyetlen baj az volt, hogy Ocien View-tól két órányira laktak – két hosszú órányira Billtől. Meghúzta a hajfonatait, és hangosan felnyögött, szörnyen érezte magát.

- Apa? Szia! – szólt bele Tom a telefonba, és közben már el is indult a lakásban dobozokat keresni, hogy a kis tárgyakat elkezdhesse összepakolni. Minél hamarabb el kell mennie, még mielőtt a szomorúság benyelte volna.

- Hé Tomi-fiú! Mi újság? – az apja minden hívásának örült, ami egy kicsit enyhítette Tom eddig rossz napját.

- Nézd, szarban vagyok, és segítség kell.

- Pénzről van szó? Megpróbálhatok-

- Nem, nem, most nem. Nézd. Apa. – Tom felsóhajtott, és a konyha padlójára huppant, hogy a szekrényben elrejtett dobozokat keressen. – Kilakoltatnak.

- Oh, istenem, nem, Tom!

- Basszus, tudom apa. Segítség kell! Én… hazamehetek? Csak amíg új helyet találok?

- Nem mondhatok igent, tudod, hogy előbb meg kell kérdeznem anyádat. Amióta elmentél, átalakította a szobádat varróműhellyé, de… várj egy kicsit!

Tom halványan hallotta a beszélgetést a háttérben, és hogy az anyja el volt ragadtatva, amiért haza akar menni. Tomnak is hiányoztak a szülei, és egy kicsit örült is, hogy újra láthatja őket, és velük lehet egy darabig, de a másik oldalról, mint Bill ugrott be neki.

- Tom? Itt Anya!

- Tudom! – nevetett Tom, és tudta, hogy az anyja is valószínűleg mosolyog a vonal túlsó végén.

- Hát persze, hogy hazajöhetsz édesem! Annyira hiányzol már! Mikor jössz? – az anyja olyan izgatottnak hallatszott, amiért a kicsi fia hazamegy, hogy Tom kezdte azt érezni, hogy talán a napja mégsem volt olyan szörnyű.

- Amilyen hamar csak.. – Tom kopogást hallott az ajtón. – Basszus, jött valaki. Mennem kell, este majd felhívlak. Szeretlek!

- Hívj hamar!

Tom gyorsan elköszönt még egyszer, és az ajtóhoz sietett, a gyomra pedig beleremegett, amikor megpillantotta a vidáman mosolygó Billt. Bill otthon érezte magát, betáncolt a nappaliba, és helyet foglalt a kanapén. Keresztbetette a lábát, és a manikűrözött ujjaival a térdére csapott.

- Szóval, ne várass, hogy ment a vásár?

- Szarul – sóhajtotta Tom, és leült Billel szemben a padlóra.

- Oh?

- Bill, hazaköltözök a szüleimhez.

- De… - nézett rá Bill hatalmas szemekkel. Felállt, és a fogait csikorgatva tornyosult Tom fölé. – Szóval így megy ez? Megcsókolsz aztán elmész? Előhozod ezeket az új érzéseket aztán kibaszottul végigtaposol rajtuk, mintha birtokolnál? Hát, baszd meg, Tom! Miért csókoltál meg egyáltalán, ha úgy is elmész és összetörsz?

- Bill… - állt fel Tom is, és a karjait saját maga köré fonta. – Nem erről van szó.

- Baszd meg – sziszegte Bill, és elment Tom mellett, majd kinyitotta az ajtót.

- Nem akarlak itt hagyni! Kilakoltatnak! – kiáltott utána Tom, és Bill megtorpant.

A fiatalabb férfi megfordult, és szomorúan bámult Tomra. Úgy érezte ő az oka. Tom miatta pocsékolta el egy csomó festésre szánt idejét, és emiatt vesztette el a pénzét és a lakhelyét. Az alsó ajka megremegett, és Tom egyik ujját odanyomta.

- Ne. Ne hidd, hogy a te hibád.

Tom tudta, hogy Billnek az egész helyzet fájdalmat okoz, és hogy semmit nem tudna tenni vagy mondani, ami igazán segítene. Ezért hagyta, hogy Bill szinte fájdalmasan megcsókolja, aztán végigszaladjon a lépcsőkön, ki az utcára.

Tom halkan becsukta az ajtót és felsóhajtott. Az kívánta, bár mindent meg tudna magyarázni Billnek, hogy észrevegye, hogy egyáltalán nem az ő hibája; de Bill már elment, és most Tom abban sem volt biztos, hogy látja-e még egyáltalán valaha. Soha nem cseréltek elérhetőségeket, és olyan bizarrnak tűnt, hogy váratlanul beállítson Bill házánál egy nap; bár talán indulás előtt még meg fogja tenni.

A nappali hatalmas ablakába sietett, és kinézett a mellékutcára, remélve, hogy Bill arra fog menni. Kinyitotta az ablakot, és a lábait a második emeletről lóbálva ült ott, keselyűként figyelve az utat. Majdnem kiesett, amikor meglátta Billt arra menni, és azonnal úgy érezte, hogy második esélyt kap megfordítani a dolgokat.

- Hé! Várj! – kiáltott, és Bill megtorpant, aztán felnézett Tomra.

- Mi?

- Maradj ott egy pillanatra. Akarok valamit adni!

Bill összefonta a karját, és türelmetlenül várt, amíg Tom gyorsan egy darab papírra firkantott valamit, és repülőt hajtogatott belőle. Nagyon örült, hogy már nem esett és a szél is alig fújt, mert Isten tudja hova került volna ez a papírrepcsi. Gyorsan Bill felé dobta, és le is esett mellé a földre.

Bill felkapta a papírt, és ahogy gyorsan elolvasta, képtelen volt visszatartani a mosolyát. A szöveg egyszerű volt, de tudta, hogy sokkal több van mögötte, mint tűnik.

Szia! :)
Tom vagyok.
Szerintem nagyon szép vagy.

Tom újra akarta kezdeni.

- Tom… - Bill mondta szigorúan, de Tom látta a mosolyát.

- Igen, így hívnak! És téged?

- Tom…

- Tényleg? Nem Tomnak nézel ki! – kiabált le nevetve, és Bill a szemeit forgatta. Ekkor már meg se próbálta elrejteni a mosolyát.

- Jó. Akkor nem, Billnek hívnak!

- Igen, a Bill már sokkal jobban illik rád, mint a Tom! – lóbálta a lábait gyermekiesen a levegőben. – Szóval, mit csinálsz? Idegesnek tűnsz.

- Az is vagyok – felelte Bill szomorúan.

- Akarsz róla beszélni?

- Hát, azt hiszem nagyon megkedveltem valakit, és azt hiszem ő is engem, és meg is csókolt, és most el fog menni – kiáltotta vissza Bill, beszállva Tom ’először találkozunk’ játékába.

- Talán nincs más választása – felelte Tom. – Ha megcsókolt, biztos nem akar elmenni.

- De olyan közönyösen közölte, és még csak el sem mondta a teljes történetet.

- Adtál neki lehetőséget? – kérdezte Tom, oldalra döntött fejjel, és Bill megrázta a fejét.

- Nem igazán…

- Hát, ez kicsit vicces, Bill, mert én is most költözök és itt kell hagynom valakit.

- Oh?

- Igen, a legcsodálatosabb embert, akivel valaha találkoztam, itt kell hagynom, és ez szörnyű, mert azt hiszi az ő hibája és… - Tom mély levegőt vett. – És szerintem kezdek beleszeretni.

Bill a szavakat sem találta. Soha senki, még csak annyit se mondott, hogy szereti, nemhogy szerelmes belé. Kinyitotta a száját, de akármennyire próbáltak, nem jöttek ki szavak. Érzelmi káosz volt, és az arca mélyvörösen lángolt.

- Hé, Bill? – szólalt meg Tom halkan, alig lehetett hallani az ablakban.

- Igen? – tátogta Bill, és a sűrű pilláin át nézett fel rá.

- Feljönnél? – kérdezte. – Talán könnyebb lenne beszélni.

- A barátod nem lesz mérges? – kérdezte Bill, az ajkába harapva, de elmosolyodva. Ezektől a szavaktól Tom csak még jobban megszerette.

- Gyere fel!

Bill elindult hát visszafelé, szinte futott, és Tom tudta, hogy hozzá jön. Kitárta az ajtót, és Bill szinte a karjaiba ugrott. Tom megragadta és megfordította, a falhoz nyomta, és csókokkal támadta le a nyakát. Billnek a lélegzete is elállt, és végigsimította Tom testét a vállaitól kezdve egészen a csípőjéig.

- Ne menj! – suttogta Bill, és hozzásimult Tomhoz. – Szükségem van rád. Itt.

- Semmit nem tudok csinálni – mondta Tom halkan, majd megcsókolta Bill állkapcsát, miközben végigsimította Bill hajának oldalsó lenyírt haját, végül pedig a tincsek közé csúsztatta az ujjait. – Nem akarok menni!

- Kérlek, kérlek, találj ki valamit… bármit…

- Mennem kell, Bill – felelte Tom. Az orrával végigsimította Bill orrát, majd megcsókolta a meleg és puha ajkát; a szájfényének édes mentolos íze volt, ami innentől kezdve Tom új kedvenc íze lett.

- Nem hagyhatsz itt, hogy újra egyedül legyen. Nem csak akarlak, Tom, kibaszottul szükségem van rád.

- Annyira sajnálom. – Tom csak ennyit tudott mondani.

Bill minden téren frusztrált volt; mentálisan, szellemileg, érzelmileg és szexuálisan. A lábát Tom térdei köré fonta, és közelebb rántotta magához, szinte fájdalmasan közel. Tom hajfonatai közé csúsztatta az ujjait, és hátrahúzta a fejét, megcsókolta a nyakát, majd újra az ajkait, hogy megízlelje mindezt, amit el fog veszíteni.

Bill finoman beleharapott Tom alsóajkába, majd kihasználva a szétvált ajkait, a nyelvét Tom szájába csúsztatta. Tom halkan felnyögött, megragadta Bill csuklóját, és a falhoz nyomta. Billhez préselte a térdét, amitől ő is felnyögött.

Bill senkit nem csókolt meg Tomon kívül, pláne nem ennyire intimen, és annyira új és izgalmas volt, hogy az már szinte megrémítette. Tom érintésétől állatiasnak érezte magát, teljesen feltüzeltnek; az aurájában forró vörös és narancs és vibráló sárga árnyalatok pulzáltak, robbantak ki belőle. Tom még sosem látta ilyen intenzívnek őt.

Tom a fogával elkapta Bill nyelvpiercingjét, és élvezte a halk nyögést, amit cserébe Billtől kapott. Bill egyszerűen gyönyörű volt ebben az eksztázisban, az arca kisimult és ragyogott, a hangja pedig olyan volt, mint a leglágyabb ecsetvonás. Ha Tomnak csak egyetlen képet kellett volna festenie egész életében, akkor az Billről lenne, ilyen állapotában. Azzal az arccal, ahogy Tom izgalomba hozta a testét.

Bill szíve össze volt törve, mert Tomnak még mindig el kellett mennie, de szüksége volt rá. Szüksége volt rá, hogy tudja hol állnak Tommal, és ez a hely az egyik legjobb, ha nem a legjobb, ahol Bill valaha állt. Biztonságban érezte magát, és hogy szükség van rá – amit nagyon ritkán volt alkalma tapasztalni.

A vékony testet a karjai közé szorítva, Tom a kanapéhoz vitte Billt, és eldöntötte rajta, majd azonnal fölé is mászott, hogy a saját ajkaival támadja meg a száját. Bill zihált alatta, forgolódott, megemelte a testét, hogy minél jobban hozzásimulhasson. Tom az izgalom egészen új fokait ismerte meg, ahogy a csípőjét Bill csípőjénél ringatta, és csinált mindent, amit Bill kért tőle.

- Tom, Tom! – zihálta Bill halkan. – Túl sokat jelentesz, hogy csak így elmenj. Kérlek…

- Shh! – csitította Tom. – Most ne gondolj erre!

Bill bólintott, és a nyelveik újra találkoztak, a kezeik beterítették egymás testét, a lélegzetvételük pedig egyre szaporább lett, mégis szinkronban ált. Mindketten olyan összetörtnek érezték magukat, mégis, sokkal élettelibbnek, mint valaha, ahogy felfedezték egymást és ilyen erősen kapaszkodtak valamibe, amiről tudták, hogy hamarosan el fogják tőlük venni.

Tom pólójának anyagába kapaszkodva, Bill a tekintetével kérdezett, Tom pedig bólintott. Bill gyorsan segített Tomnak kibújni a hatalmas pólójából, és valahogy, Bill már nem érezte azt a féltékenységet. Igen, Tomnak nem voltak látható sebei és gyönyörű teste volt, de valahogy ez így is csodálatosnak tűnt; hogy Tom ezt a gyönyörű testet csak neki akarja adni, és nem várja el cserébe, hogy Bill is ugyanazt a tökéletes testet adja vissza. Jó érzés volt. És Tom minél kényelmesebben mutatta meg Billnek a testét, Bill annál kényelmesebben nézte. Tom nem nézte le Billt, és a saját, egyértelmű „hibátlanságát” sem rejtette el előle, mert az ő szemeiben, Bill is, hibátlan volt.

- Te is? – kérdezte Tom, és Bill hevesen bólogatott.

Gyorsan lehámozta Bill szűk, szürke pólóját, és azonnal Bill hatalmas tetoválását vette szemügyre. Nem ismerte fel a szavakat, de tudta, hogy biztos valami különleges jelentéssel bírnak, ha olyan területet takartak, amit annyira utált magában. Tom végighúzta az ujját a kacskaringós szavak vonalán, majd a fejét odaemelte, és megcsókolta a hegeket.

Bill beleborzongott, de alig rezzent össze. Valamilyen szinten, megkönnyebbült, hogy végül ilyen közel tudott magához engedni valakit. Tom nem szörnyülködött, nem undorodott, nem húzódott el; egyenesen úgy tűnt, tetszik neki a látvány, és ettől Bill gyomrában még inkább életre keltek a pillangók. A pillangók, akik már teljesen megőrültek, Bill szinte bele is szédült abba, ahogy odabent vibráltak.

- Ez gyönyörű – jegyezte meg Tom csókok között, ahogy végigsimította Bill mindkét oldalát egyszerre.

- Köszönöm – suttogta Bill, és beleborzongott, amikor Tom megérintette a csípőjén lévő csillagtetoválásának csúcsát.

- Ez elég mélyre megy, nem? – kacsintott rá, és Bill elvörösödött.

- Igen, de… - Bill nem igazán akarta elrontani a helyzetet, de úgy érezte, muszáj megmagyaráznia. – Volt egy nagyon csúnya heg ezen az oldalon, miután a tűzoltó betörte az ablakot…

- Hát, nagyon szép. – Tom odahajolt a csillaghoz, és ezúttal az ujjai helyett a nyelvével érintette meg a csúcsát, amitől Bill felsóhajtott.

- H-hagyd abba! – nevetett Billt. – Túl jó érzés!

- Jól van – biggyesztette Tom az ajkát, aztán végigcsókolta Bill testét egészen a nyakáig, Billre feküdt, és a mellkasán támasztotta meg az állát. – Szia! – köszönt gyermekiesen, és egy puszit nyomott Bill állára.

- Szia, Tom – nevetett Bill, végigsimítva Tom derekát a körmeivel.

- Nagyon fogsz hiányozni! – suttogta Tom, és Bill bólintott.

- Te is.

- Majd jövök hozzád, amilyen sokszor csak tudok! – ígérte meg Tom, de Bill még így sem érezte magát jobban emiatt.

- Bemászhatok egy dobozba, és elvihetsz magaddal – nevetett Bill, és Tom elvigyorodott.

- Megegyeztünk!

Bill ficánkolni kezdett, és Tom feljebb emelkedett, hogy Bill alsó ajkát édesen beszippantsa. Bill hagyta, hogy a szemei lecsukódjanak, és egy darabig csak elveszett Tom ízében. A mozdulataik és érintéseik már közel sem voltak olyan kétségbeesettek és forróak, inkább szomorúak és vágyakozóak. Tom a legédesebb utolsó csókot nyomta Bill ajkára, majd elhúzódott, hogy a sötét szemeibe nézzen.

- Szóval, komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy a barátom vagy? – kérdezte, és Bill bólintott.

- Szeretném, ha az lehetnék… Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy kezdesz belém szeretni?

- Teljes mértékig – jelentette ki Tom, és Bill elpirult.

- Jó, mert… - Bill felsóhajtott, és átölelte Tomot. – Mert szerintem én is kezdek beléd szeretni.

Tom az arcát Bill nyakába temette, és megcsókolta a füle mögött, amitől Bill halkan felnyögött. Eddig még sosem tudta, de úgy tűnt, a füle mögött elég érzékeny volt.

- Mikor mész el? – kérdezte Bill, bár a választ nem igazán akarta hallani.

- Amilyen hamar csak tudok… - Tom lehangoltnak hangzott, és Bill is ugyanígy érezte magát.

- Ne felejts el. Légyszi? – kérlelte Bill, és Tom nem bírt nem felnevetni.

- Még ha akarnálak se tudnálak elfelejteni!

A telefon megszólalt, és Tom felnyögött. Tudta, hogy a türelmetlen anyja lesz az. Mondta Billnek, hogy egy pillanat és jön, de Bill megrázta a fejét.

- Inkább megyek – suttogta Bill, és felvette a pólóját. – Én… majd holnap átjövök, jó?

- Légyszi gyere!

Tom gyorsan megcsókolta Billt, és nézte, ahogy szomorúan leballag a lépcsőkön; majd felvette a telefont, és beszélt az anyjával.

Kérdés: Mi az az egy dolog, amit mindig is el akartál mondani valakinek, de nem valószínű, hogy valaha is el fogod?