- Egy embert azért öltem meg, mert hozzáért a cuccomhoz. – Tom hangja éles tőrként szelte át a csendet, és egy pillanatra Bill arca is megrándult a meglepetéstől.

Pár hét telt el a Tom szobájában történt incidens óta, és Tom azóta mintha megnémult volna.

Miután Tom letámadta, Bill három teljes napon át nem foglalkozott vele, és helyette inkább Annára koncentrálta a gondolatait és a tehetségét. Tudta, hogy Benjaminnak szólni értelmetlen lenne, mert a férfi valószíűleg csak megrovásban részesítené, amiért ápolók nélkül ment be Tom szobájába, akár le volt szedálva, akár nem; szóval inkább megtartotta magának a történeteket, és próbálta kerülni.

Mire összeszedte magában a bátorságot, hogy újra leüljön Tommal, a sorozatgyilkos haja már ki lett bontva, és le lett vágva, hogy nagyjából a válláig érjen, ráadásul, még ugyanolyan feketére is lett festve, mint Bill haja.

Bill biztos volt benne, hogy az egyik ápolónőre elég volt csak rámosolyognia, és annak ellenére, hogy gyilkos, hozott is neki hajfestéket.

Nem mintha Billt zavarta volna, elvégre csak hajról volt szó. Egyszerűen csak furcsa volt visszaemlékezni, hogy amikor Tom a falhoz szorította, akkor még érezhette a raszták tapintását, most pedig már mintha ott se lettek volna.

Nem mintha Bill vissza akart volna rá emlékezni. Egyszerűen megtörtént.

A csodálatos képessége, hogy íz és szag alapján is mindenre tökéletesen tudott emlékezni, most visszaütött neki.

Bill felemelte a tekintetét, és Tom aranybarna szemeibe nézett, és látta benne azt a színtiszta, gyermekies örömöt, ami ott lapult. A gyilkolás volt Tom számára a legfontosabb.

Ez jelentette számára a legnagyobb örömöt.

Bill nagyot nyelt, és Tom felé biccentett, hogy folytassa. Bill csupa fül volt.

- Nagyon kevés dolog van, ami bármit is jelent nekem. Egészen pontosan három dolog. A legfontosabb teremtmény az Istenem, aztán a gyilkosságaim, és aztán az emlékeim a gyilkosságaimról. A materialisztikus dolgok nem bírnak nagy jelentéssel számomra, leszámítva egy dolgot. A teddy macim.

Bill kicsit zavartan vonta fel a szemöldökét.

- A teddy macid? Ez így már négy.

Egy pillanatra, Bill eltűnődött, hogy talán valahogy rosszul számolta Tom intelligenciáját. Egyértelműen ravasz volt, de az, hogy a számokat összekeverte, inkább arra utalt, hogy a fiatalkorában lehettek problémái, amik idáig vitték.

- Tudom, hogy hármat mondtam. Teddy az Istenem része. Az Istenem őt szokta velem hagyni, amikor elmegy, hogy emlékezzek a tanításaira.

Bill fejében kérdések százai robbantak ki Tom istenével és teddy macijával kapcsolatban, de lenyugtatta magát. Tudta, hogy ha túl gyorsan menne, akkor Tom vagy felidegesedik, vagy csak szimplán abbahagyja a beszédet, hogy Billt idegesítse.

- Hogy néz ki a Teddy macid, Tom? Úgy, mint az Istened?

Tom megrázta a fejét, és felemelte a kezét, hogy a sötét tincsei közé csúsztassa az ujjait.

- Nem, egyáltalán nem úgy, de az Istenemnek már kiskora óta megvolt Teddy, és azért adta nekem, hogy ne térjek le az útjáról, amikor ő nincs velem. Akkor még olyan dühös ember voltam. Dühös és rémült, amikor ott hagyott, és Teddy mindig ott volt, amikor Ő nem, hogy emlékeztessen, hogy az Istenem sokkal jobban szeret engem, mint a többieket. Sokkal jobban, mert engem nem kellett tökéletesítenie. Én lélegezve is tökéletes voltam neki.

Billt kirázta a hideg, amint felfogta a jelentést Tom szavaiban.

Ha Tom Istene olyasmi volt, mint Tom, akkor Bill csak még szörnyűbbnek tudta elképzelni, ami azt jelentette, hogy Tom is csak egy eszköze volt annak a személynek a megszállottságában.

Egy áldozat, valamilyen szinten.

Billnek mélyen volt egy olyan érzése, hogy Tom talán mégsem irányított annyira, amennyire szeretett volna. Hogy talán csak bábuként használták.

Ez valahogy megrémítette. Újra végigfutott a hideg a gerincén, és vele együtt, a félelem is beférkőzött a bőre alá. A gondolat, hogy talán Tom összes bűntette irányított volt; hogy talán valaki szándékosan hozta létre az előtte ülő szörnyeteget; teljesen kiakasztotta az orvost, de próbálta távoltartani a gondolatokat, kitisztítani a fejét, és megköszörülte a torkát, hogy Tom folytassa.

- Hamburgban voltunk. Az Istenemre vártunk, hogy visszajöjjön. Ajándékokat hozott, és azt mondta viselkedjek jól, ne öljek meg senkit, amíg nincs velünk, és természetesen engedelmeskedtem is. Többnyire a házban maradtam, mert nem szeretem az embereket. A lányok csak szexelni akarnak, a fiúk pedig csak verekedni, mert azt hiszik attól jobb emberek lesznek és keményebbek. Valószínűleg mert korábban őket baszogatták. De elfogyott a kaja, és el kellett mennem a boltba, hogy vegyek valamit. Gondatlan voltam. Teddyt is vittem magammal, mint mindig, csak most sötét volt odakint. Le szoktam ültetni a járdára, soha nem viszem be, mert az emberek csak megbámulják, és biztonságban kéne lennie. Nappal mindig biztonságban szokott is lenni.

Bill nézte, ahogy Tom előadta a történetét, közben Tom testtartását tanulmányozva. A férfi összegörnyedt, a karjait maga köré fonta, mintha ki akarná zárni azt a konkrét emléket arról az éjszakáról.

Nem tetszett neki, hogy felelőtlen volt az Istene parancsaival szemben, ezt Bill hamar megállapította, de eltűnődött, hogy pontosan mégis mennyire volt nagy ennek az istennek az ereje.

Bill látta, hogy Tom a körmeit a karjába vájja, és durván karmolja magát, miközben az ajkait rágja szégyenteljes és rémült arckifejezéssel. Azon tűnődött, hogy vajon Tom tudta-e egyáltalán, hogy ezt csinálja. A betege mindig nyugodtnak és magabiztosnak tűnt, de Bill rájött, hogy az adott gyilkosság után biztos történhetett valami Tommal, Teddy miatt.

- Szóval mi történt Teddyvel? – kérdezte Bill nyugodt, szinte megnyugtató hangon. Most muszáj volt, hogy Tom is lehiggadjon, hogy ne bántsa magát tovább; másképp ápolót kellene hívnia, hogy leszíjazzák, ergo a terápiát fel kéne függeszteniük. – Tom?

Tom felnézett rá, a szemei pedig döbbenten kerekedtek el, mintha csak most vette volna észre, hogy Bill is ott ül.

Bill aggódva nézett vissza rá, már azt fontolgatva, hogy hívjon-e mégiscsak egy ápolót. Nem lett volna feltétlenül szükséges, de a tény, hogy Tom nem vette észre, hogy Bill a szobában van, még ha csak egy rövid kis időről is volt szó - aggasztotta; és azon tűnődött, hogy talán az összes eddigi Tommal kapcsolatos megfigyelése téves volt.

- Amikor visszamentem, ott volt egy pasi, részeg volt, és lepisilte Teddyt. Beszennyezte, mintha csak szemét lenne. A testem szinte ösztönösen mozgott. Megnéztem, hogy van-e még ott valaki, aztán leütöttem a férfit és a kocsimhoz vittem. Teddyt ott kellett hagynom. Be volt mocskolva, megmérgezve, és nem tudtam sehogy tökéletesíteni. Tudtam, hogy jobb, ha inkább ott ül, mintha hazavinném, mert ha az Istenem hazajön, és olyannak látja, akkor bántana engem. Nem mintha amúgy nem tette volna.

Bill nagyot nyelt a torkában formálódó gombóc ellen, ahogy próbálta nem elképzelni, hogy Tomot pontosan hogyan is bánthatták. Függetlenül attól, hogy Tom mit tett másokkal, Billt akkor is kirázta a hideg, ahogy belegondolt mit tehettek Tommal.

Rendszeresen.

- Hány éves vagy, Bill? – kérdezte Tom, és Bill csak nézett rá, meglepődve a hirtelen témaváltáson.

- Öm… szerintem ennek semmi köze ahhoz, amiről beszéltünk.

- Tudom – mondta Tom, és felült a székében. A korábbi köd a tekintetéből eltűnt. – Hát, van hozzá valamennyi köze. Csak válaszolj a kérdésre, doki.

- Huszonöt vagyok. – felelte Bill kényelmetlenül. Utált Tom személyes kérdéseire felelni, de ahogy ezen a helyen minden más orvos, ő is tudta: nem jutsz sehova a betegekkel, ha mindig száz százalékosan hivatalos akarsz lenni.

Ezek a terápiák nem a heti-egyszeri, ’kérlek segítsen, hogy ne őrüljek meg a férjemtől és a gyerekeimtől’ terápiák voltak. A terület több orvosa is bevallotta már neki, hogy sokkal könnyebb volt a professzionalizmus álarcát fenntartani, ha a pácienssel hetente egyszer, maximum kétszer találkoztál, és csak a problémáikról siránkoztak.

Bill munkája viszont nem volt ugyanolyan egyszerű. Neki sorozatgyilkosok falain kellett áthatolni, meg olyan nőkön, akiknek pl. Anna esetében, nyolc különböző személyisége volt, és ebből kettő meg is akarta ölni önmagát. Néha már azért is órákon át kellett Annával beszélnie, hogy rávegye az evésre; de nem csak orvosként, hanem normál emberként. Mesélnie kellett a napjáról, hogy mit csinált az intézményen kívül, ilyesmik.

Nem feltétlenül volt etikátlan, csak talán kicsit logikátlan; de az orvosok a Magdeburg Elmegyógyintézetben mind tudták, hogy ha teljesen elzárkóznak a betegektől, az csak bizalmatlanság felé fog vezetni, és képtelenek lesznek bármit elérni.

Tom bólintott és elmosolyodott.

- Huszonöt vagy, a barátnőddel élsz, és még meg se dugtad. Korán befejezted az iskolát és a rezidensséget. Sebész akartál lenni, de helyette területet váltottál, és a mentorod, David Jost nyomdokait követted. A férfit, aki mindenben támogatott anyagilag, hogy végigjárhasd az utat. A férfit, akinek hagytad, hogy megbasszon, mert úgy érezted, hogy vissza kell valamivel fizetned. Ez az oka, hogy képtelen vagy megdugni Lilly nővért? Mert inkább azt szeretnéd, ha téged dugnának?

Bill arca elvörösödött, és megindult a helyén. A szemüvege leesett az arcáról, ahogy az állkapcsa megfeszült dühében, nyugtalanságában, és félelmében.

Minden helyes volt. Tom már a második napján tudott Lilyről, az illatuk alapján. Értette azt is, hogy Tom tudta, hogy Jost fizette a taníttatását, mert bár régi hír volt, a nővérek szerettek róla pletykálni, a szinte apa-fia kapcsolatról, ami kialakult köztük, még ha nem is voltak rokonok.

Amitől sietősen felállt, és céklavörössé pirult az a tény volt, hogy Tom egyenesen beletalált az idősebb férfival kialakult, nem túl ártatlan kapcsolatába.

- Semmit nem tudsz rólam! – sziszegte Bill összeszorított fogai között. Ki volt akadva saját magára, hogy ennyire elvörösödött és ennyire felhúzta magát. Amiért hagyta, hogy Tom elérje; de félt, kibaszottul félt, hogy Tom tudott valamit, ami rajta és Davidon kívül senki más nem tudott. – Én is az egyik áldozatod lettem volna? Mielőtt elkaptak és letartóztattak volna?

Tom csak bámult rá, egyszerre ráncolva a homlokát és egyszerre vigyorogva.

- Nem, nem lettél volna. Semmi örömöm nem lett volna abban, ha az egyik ’áldozatom’ lettél volna, ahogy te fogalmaztál.

Bill hitetlenül rázta a fejét. Még mindig képtelen volt eltűntetni a testében szétáradt félelmet. Visszaült a székébe, és lélekben próbálta összeszedni a széthullott idegeit.

- Szóval, doki, visszatérve arra, hogy miért kérdeztem ezt. Ha jól sejtem, már közelebbről is megismerkedtél az emberi test anatómiájával, igazam van?

Bill bénán bólintott, ahogy a szemüvegét felemelte, és visszatolta az orrán. Az agya még mindig le volt fagyva attól, hogy képtelen volt felfogni, hogy Tom ennyi mindent tudott róla.

- Rendben. Szóval, könnyebb lesz elmagyarázni, hogy mit csináltam ezzel a férfival, miután visszavittem a lakásba. Tudod, a rendőrség sosem találta meg. De várjunk csak, előre szaladtam. Szóval leütöttem. Ezt már mondtam, ugye? Leütöttem, és a kocsimba cipeltem, mielőtt még egy részeg idióta meglátna minket. Amikor felkelt, már ott volt egy ETT a torkában.

Tom ekkor megállt, és Billre pillantott, aki eddigre már valahogy visszanyerte az erejét és az arckifejezése is visszaállt a korábbiba. Bill ekkor rájött, hogy Tom arra vár, hogy megfogalmazza miről beszél.

- Az ETT, más néven endotracheális tubus általában arra szolgál, hogy szájon vagy orron át a légcsőbe vezetve ellássa a tüdőt oxigénnel a légutak átjárhatóságának biztosításával – mondta el Bill pontosan azokat a sorokat, amik a tankönyvben voltak, és oldalra döntötte a fejét, várva, hogy Tom folytassa.

- Azt könnyebb volt akkor berakni, amikor még aludt, bár egy fogát ki kellett törnöm hozzá, de mindenképp megvártam, amíg felébred, amikor a katétert raktam a péniszébe. Fájt neki, ebben biztosra mentem, de nem tudott semmit tenni ellene, csak nézni, mert oda volt kötözve a nappalim foteljébe. Félt. A fájdalom és miattam is, kétségtelen, és ez fantasztikus volt, mert megtanítottam neki, hogy ne nyúljon a dolgaimhoz.

Tom ismét abbahagyta, és az asztalra mosolygott, mintha ott látná kivetülni a jelenetet, amiről beszélt.

Bill nézte, ahogy a férfi az asztalra tette a kezét, lágyan simogatni kezdte, ahogy egy szeretővel csinálnád, és majdnem kirázta a hideg, ahogy végiggondolta, hogy azok a kezek rajta is ott voltak.

- Mit csináltál ezután, Tom? Miért kellett az ETT és a katéter?

Tom felnézett, a mosolya szinten őrülten kiszélesedett.

- Mit gondolsz, doki? Te vagy itt abnormálisan magas IQ-val. Te vagy az, aki teljes évfolyamokat ugrott át. Te vagy a diplomás, miért nem mondod el te, hogy mit csináltam utána? Hogy miért tettem amit tettem?

Bill csak bámult Tomra, és perceken át csak néztek egymás szemébe. Annyira tudni szerette volna, hogy mi zajlik Tom fejében. Nem csak orvosként, hanem magánemberként is, aki ösztönösen rettegett tőle.

Levette a szemüvegét, a zsebébe tette, és Tomhoz hasonlóan, ő is az asztalra tette a kezeit.

- Azt gondolom a katétert csatlakoztattad a torkában lévő ETT-vel – megállt, és nézte, ahogy Tom vigyora még szélesebb lett. Eltalálta. – Lássuk csak. Furosemidet használtál, ami egy vízhajtó tabletta, hogy a hólyagja folyamatosan ürítsen.

Tom bólintott. Az ujjaival végigsimította az asztal hideg felületét, teljesen úgy, ahogy Bill is csinálta.

- Gyakorlatilag a saját vizeletébe fulladt bele, ugye?

Tom oldalra döntötte a fejét, és ahogy Bill keze megállt, úgy az ő ujjai is.

- Így gondolod, doki? Tényleg így gondolod? Tudnál még valami ennél is fájdalmasabbra gondolni büntetéseként? Mert ha igen, valószínűleg azt tettem.

Bill tovább bámult Tomra, az agyában forgószélként söpört végig minden eddig hallott információn.

- Úgy hagytad. Napokig. Amíg nem jött az Istened, hogy elvigye.

Tom vidáman bólintott, majdnem táncra kelt a székében.

- Pontosan!

- Honnan tudod, hogy az Istened nem szabadította ki? – kérdezte Bill, csak hogy lássa Tom reakcióját.

Tom minden mozdulata megállt, a szemei elsötétültek, a szája széle pedig ördögi mosolyra húzódott.

- Mert elhozta nekem a pasi állkapcsát. Kitört fogakkal, meg minden.