- A kisboltokban is mindig vannak dobozok, Tom. Vagy kérdezd meg Mr. Satot, szerintem neki is van pár – mondta Tom anyja a telefonban, és Tom bólintott magának.

Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe?! Hát persze, hogy Mr. Satonak vannak felesleges dobozai, az étterembe a szállítmányok legalább kéthetente hatalmas dobozokban érkeztek. De Tom nem igazán akart aznap újra beszélni vele. Nem azért volt mérges, mert Mr. Sato elküldte, hát, nem is miatta volt mérges. Tudta, hogy a főbérlője csak a munkáját végzi, és azt is, hogy már így is sok utolsó esélyt kapott.

- Mikor jössz? – kérdezte az anyja türelmetlenül, és Tom felsóhajtott.

- Vasárnap előtt – felelte, és áldotta magát, hogy a szekrényében még volt pár összehajtott doboz, amit a beköltözése óta nem dobott ki. – Mi legyen a bútoraimmal?

- Az apád majd átviszi Leo bácsikádhoz – mondta az anyja. – Ott nyugodtan lehetnek, amíg nem találsz új helyet.

Tomnak semmi kedve nem volt megint lakásvadászatba fogni. Hatalmas áldás volt neki, hogy egy ilyen olcsó helyet talált Ocean Viewban, és nem volt hajlandó átmenetileg sehol máshol élni. Túlságosan szerette ezt a helyet, Billt pedig még jobban. Fájt a szíve, és olyan furcsán érezte magát, hogy végül olyasvalakibe szeretett bele, akit eleinte inkább leütött volna, mint hogy megcsókoljon. Az élet néha túl furcsa volt.

- Oh. Anya?

- Igen, Tom?

- Apa azt mondta, a régi szobám most a varrószobád – mondta Tom, miközben egy kacatokkal teli dobozt átrúgott a nappaliba. – Hol fogok aludni?

- Ne aggódj, így is kényelmes szobát fogsz kapni. Szeretnéd a szuterént? Gyerekként mindig ott akartál lenni!

- Miért ne szeretném? – nevetett Tom, a telefont pedig a füle és a válla közé fogta, miközben tányérokat kezdett el egy dobozba pakolni. – Be van bútorozva, van saját fürdő és még kandalló is. Kész mennyország.

- Hát, ha akarod, a bútorokat gyorsan átpakolhatjuk, és a varró cuccaimat levihetem a szuterénbe. Nekem mindegy.

- Az alagsorra szavazok – mondta Tom gyorsan, az anyja pedig felnevetett.

- Sejtettem. Na, nem tartalak fel. Szólj, ha kell segítség a pakolásban, vagy bármiben, és azonnal ott leszünk. Szeretlek!

- Holnap majd hívlak! – ígérte meg Tom. – Én is szeretlek. Hamarosan találkozunk.

Tom kinyomta a telefont, aztán egy kupac tiszta konyharuhára dobta. Körülnézett a konyhában, és a homlokát ráncolva szedte le a dekorációt, amit aztán egy újabb dobozba rakott, és ráírta, hogy ’konyhai szemét’. Sosem hitte volna, hogy egyszer majd ezeket a díszeket is le kell vennie. Annyira biztos volt benne, hogy ebben az otthonos kis lakásban fog maradni még legalább 1-2 évig.

Nagyon remélte, hogy Bill meglesz nélküle. Tom rengeteg időt fektetett bele, hogy boldoggá tegye Billt, és mégis, a végén, csak megbántotta őt. Tom volt Bill önjelölt támasza, abban a pillanatban lépett be az életében, amikor Bill próbált megjavulni, és Tom szerette volna azt gondolni, hogy tényleg történt is változás; még ha csak egy kicsi is. Most viszont, mégis, csak annyi változásra vágyott, hogy visszazuhanhasson, és teljesen haszontalan lehessen. Nagyobb volt a lelkiismeret furdalása, mint valaha. Nyomorult egy helyzet volt.

Amikor látta, hogy már egyetlen használható doboza sem maradt, Tom nem szívesen, de elindult lefelé a lépcsőkön, aztán át az úton Mr. Sato otthona felé. Az utca sarkán élt egy nagyon szép házban, hatalmas falakkal, óriási beltérrel. Elég kényelmesen éltek, és Tom tudta, hogy Mr. Sato és a családja nem akarta ezt a luxust elveszíteni, csak azért, mert valaki nem tudta időben kifizetni a lakbért.

Szomorúan kopogott az ajtón, nem örült, hogy a főbérlőjét ma másodszorra is látnia kell. Mr. Sato is meglepődött, amikor meglátta Tomot az ajtóban, de kedvesen beinvitálta. Tomnak csak még rosszabb érzése volt, mert amint belépett, észrevette, hogy éppen vacsora közben állított be, de egy kicsit felvidult, amikor Mr. Sato megkérdezte szeretne-e csatlakozni hozzájuk. Tom nem is emlékezett mikor volt utoljára valaki otthonában egy családi vacsorán, és örömmel mondott igent a kérdésre.

- Szóval, Tom, mi hozott ide? – kérdezte Mrs. Sato kedves mosollyal, miközben egy tányért tett elé.

- Igazából, azért jöttem, hogy megkérdezzem nincs-e véletlenül pár felesleges dobozuk.

- Vagy csak megérezted a kaját – nevetett Mrs. Sato, és a gyerekeik is kuncogtak ezen.

- Az is – kacsintott Tom, és Mr. Sato leült mellé.

- Dobozok? Mármint kartondobozok? – kérdezte, és Tom bólintott. – Hát, szerintem van pár az étterem raktárában. Mit szólsz ahhoz, hogy vacsora után együtt elmenjünk?

- Az tényleg nagyon nagy segítség lenne, de nem akarom elrontani az estéjüket. Eljöhetek értük holnap, vagy…

- Nem, nem. Nem probléma. Amúgy is van bent egy kis elintéznivalóm, kicsit halogattam a dolgaimat – nevetett Mr. Sato, és a felesége csak a fejét csóválta.

- Mint mindig – mosolyodott el Mrs. Sato, a férje pedig vállat vont.

A csapat halkan evett, csak néha mondtak egy-két dolgot egymás napjáról, de többnyire kényelmes csendben ették Mrs. Sato isteni vacsoráját. Tom segített elmosogatni, aztán Mr. Satoval együtt indultak el az étterembe a dobozokért.

- Ott vannak hátul, az ajtó mellett, a falnak támasztva – mondta Mr. Sato, miközben már ő maga is elfoglalta magát a raktárban. Tom motyogott egy gyors köszönömöt, aztán szaladt is a dobozokért.

Olyan gyorsan el akart mindent pakolni, amennyire csak tudott, hogy addig se gondolkozzon más dolgokon. Mindent el kellett pakolnia, hogy tudja, hogy ez tényleg megtörténik, hogy véglegesen is lássa, hogy amit eddig Ocean Viewban annyira szeretett, az most úgy fog eltűnni, mint a vízfesték az esőben.

- Köszönöm szépen! Most megyek vissza pakolni! – kiáltott Tom a raktárba, és Mr. Sato visszaintett neki, de teljesen bele volt merülve abba, amit csinált. – Még egyszer köszönöm a vacsorát is! – kiáltotta még egyszer, aztán felszaladt a lépcsőn egy nagy köteg dobozzal, és amint hazaért, egyből neki is látott a kartonok széthajtásához és összeragasztásához.

A világ legfurcsább érzése volt, itt hagyni az új életét, amit azzal a személlyel kezdett kiépíteni, akibe beleszeretett. Minden egyes kis tárgy elpakolásával, Tom úgy érezte, a múltjának és jelenének egy részét rakja el; úgy tűnteti el, ahogy egyáltalán nem akarta. Bill is így érzett.

Otthon, a saját házában, Bill messziről kerülte az irodáját, és azonnal az ágyába ment begubózni. Nem akart szavakkal vagy gondolatokkal foglalkozni, mert tudta, hogy mind csak arra emlékeztetné, hogy Tom el fog menni. Olyan szánalmasnak érezte magát, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire hozzánőtt valakihez, de akármennyire is próbálta önmagával elhitetni az ellenkezőjét, tudta, hogy valamilyen szinten mindig hitt abban, hogy létezik szerelem első látásra.

Candace bekukkantott Bill szobájába, kíváncsian, hogy miért nem az irodájában volt egész éjszaka. Már nem először látta ezt a jelenetet, de ugyanolyan fájdalmas volt most is: Bill az ágyában feküdt, lámpa lekapcsolva, függönyök behúzva, és a takaró alá bújt.

- Bill? – suttogta, és Bill köhögött, hogy a könnyeit leplezze.

- Mi van?

- Jól vagy, drágám? – kérdezte a nő kedvesen, leült az ágy végébe, és a takarón át nyugtatásképpen simogatni kezdte a fiú lábait.

Bill az ilyen pillanatokban mindig szerette Candacet, még akkor is, ha egyedül akart lenni. Mindig segíteni akart, és néha segített is, de többnyire nem volt túl nagy hatása. Ettől függetlenül, Bill hálás volt a kedvességéért.

- Nem igazán – motyogta Bill, az arcát a párnába préselve.

- Mi történt? – kérdezte Candace kedvesen, és még jobban betakarta Billt.

- Tom történt.

- Tom? A festő Tom?

- Igen, a festő Tom – mondta Bill halkan. Már a nevét is fájt kimondani.

- Mit csinált? – kérdezte, és Bill felnyögött.

- Nem, nem akarok róla beszélni…

- Hát, ha nem írsz róla, akkor talán mégis akarsz róla beszélni inkább. Itt vagyok neked, te is tudod.

- Tudom, Candace.

- És akármikor szükséged van valakire, hogy meghallgasson, akkor is itt vagyok. Szóval, ha kellek…

Bill tudta, hogy Candacenek igaza van. Most nem írt, és ez mindig azt jelentette, hogy az érzelmeit magában gyűjtötte össze, és csak kimerítette vele magát. Lehúzta a fejéről a takarókat, és halványan rámosolygott.

- El fog menni, Candace. És nem azért vagyok szomorú, mert elmegy, hanem…

- Nagyon kedveled őt, ugye? – kérdezte Candace, és Bill bólintott, eleresztve egy fáradt sóhajt.

- És azt hiszem ő is engem.

- Hát, Bill, mindketten tudjuk, hogy ha szeretsz valamit, szabadon kell engedned. Ha visszajön hozzád, tudni fogod, hogy együtt kell lennetek.

Bill ismerte a mondást, de ettől még egyáltalán nem volt könnyebb elengednie. Bár azt is tudta, hogy a távolság sokszor megerősíti az érzéseket, szóval talán még jól is sülhetne el, ha észrevennék mennyire szükségük van egymásra… Bill remélte, hogy Tomnak is annyira szüksége van rá, mint neki Tomra. Ha pedig nem; hát, akkor Bill nem tudta mit tehetne.

- Megcsókolt, Candace. Mármint, tényleg megcsókolt, és azt mondta, lehet, hogy kezd belém szeretni, és félek, hogy talán én is, de fogalmam sincs, hogy csak az elképzelést szeretem, vagy tényleg őt.

- Ne gondold túl, kölyök. Az ilyen helyzetekben, a szíveddel kell gondolkoznod, és nem a fejeddel.

- De mit csináljak? El fog menni:

- Hagyd, hogy elmenjen – mondta Candace. – Ha egymás életében kell lennetek, ott is lesztek, függetlenül a körülményektől.

Bill bólintott, és remélte, hogy bármi is történjen, újra meg fogják találni egymást. Tom pontosan abban a pillanatban jött az életébe, amikor szüksége volt valakire, és most rettegett attól, hogy megint egyedül marad, újabb 13, vagy talán még több évre. Nem tudta hogyan birkózna meg még egyszer ezzel az egyedülléttel. Persze, Candace nagyszerű volt, de Billnek nem rá volt szüksége. Hanem olyasvalakire, aki pont olyan volt, mint Tom. Csak szerelem kellett neki.

- Könnyű mondani, persze, de erős vagy Bill, ezt mindketten tudjuk – simogatta meg a lábát Candace, aztán felállt. – Mennem kell főzni az apádnak, ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan gyere velem a konyhába – javasolta, de Bill megrázta a fejét.

- Nem, már így is segítettél, amennyit tudtál – felelte, és összegömbölyödött a takaró alatt. – Köszönöm.

- Ne aggódj miatta – mosolygott rá Candace, majd el is ment, hogy vacsorát készítsen Bill apjának.

Bill tudta, hogy minden, amit Candace mondott, igaz volt. Ha Tomnak is szüksége volt rá, akkor várni fog rá. A várakozás lesz a legnehezebb része, de meg fogja érni. Vagy legalábbis remélte, hogy megéri majd. A fejében ott voltak ezek a képek, ahogy újra találkoznának, és az egész eufórikus lenne; de mivel realista volt, tudta, hogy azért ez nem teljesen ilyen lenne. Vagy talán csak cinikus volt.

Bill úgy döntött kimászik az ágyából, és elindult a dolgozó szobájába. Annyi kimondatlan szó volt benne, és muszáj volt valahova kiöntenie magából, ezért a füzetét töltötte fel velük. Egész éjjel csak írt, elcsépelt és jelentéktelennek tűnő szavakat, amik mégis sokat jelentettek; még ha próbálta is az ellenkezőjét gondolni.

És abban az időben, amikor semmi sem volt egyben
És az ígéreteket önmagamnak tettem
Megtaláltam az egyetlen gyógyszert a fáradtságra
Az egyetlen gyógyszert a szomorúságra
Benned
És az apró szívek, melyek nem a testünkben, hanem az arcunkra írva dobognak
Kiszakadtak és szétestek, ahogy próbáltunk rájönni
Hova illenek a hiányzó darabkák
Mert a büszkeségem és önbizalmam
Nem bennem vannak
Hanem benned égnek
És minden egyes perccel veszítek az erőmből
És miközben fáradtan próbálkozok
Igazán nem is próbálkozok
De egyszer majd újra megtalállak téged
És megtalálom a nyugalmunk
Nem a vég fáj a legjobban
Hanem a hiány, ami megöl
Te lettél a menedékem.

Minden egyes sor segítségért kiáltás volt, egy megtört vers darabkája, ami a semmibe fog veszni, mégis olyan sokat jelentett. Bill tudta hol van a szíve: nem az ő mellkasában, hanem Tomnál. Olyan aprónak és olyan gyengének érezte magát, mint amikor kisfiú volt. Úgy érezte, mintha ismét a tűz és az üveg közé szorult volna; csak nézte a világot, odabent pedig hő és fáradtság fojtogatta.

Minden egyes szónál úgy érezte, hazugság, pedig mind igazak voltak. Egyszerűen csak olyan idegenek voltak ezek a furcsa érzések, hogy helytelennek tűnt őket leírni; akkor is értelmetlennek tűntek, ha nem is voltak ezek. De bármit érzett, muszáj volt kiírnia. Még ha nem is akart hinni a szavainak, tudta, hogy igazak voltak. Tudta, hogy jelentéssel bírtak, és csak azt kívánta, bár megmutathatná Tomnak is, hogy mennyit jelentett neki.

Candace amikor bejött hozzá, mosoly volt az arcán, és vacsora a kezében. Óvatosan lerakta a tálcát az asztalára, Bill elé, és törökülésben leült a földre; úgy tűnt, van még mondanivalója, vagy kérdése.

- Jobban vagy? – kérdezte, és Bill vállat vont.

- Nem jobban, de oké. Igazad volt arról, hogy el kell engedni amit szeretsz.

- Igen, de máskor harcolni is kell érte. Majd rá fogsz jönni mit kell tenned.

Candacenek most már két játékterve volt, és ezzel csak még jobban összezavarta Billt. Választania kellett, hogy elengedje Tomot, vagy küzdjön érte. Tudta, hogy ha alaposan végiggondolja, valószínűleg tényleg rá fog jönni, de kellett neki az a löket, amitől cselekedni is tudott. Viszont, ez a löket Tom volt. És mit lehet tenni, ha az egyetlen, aki gyógyíthatná a fájdalmat, az maga a fájdalom okozója?

- Mi van, ha nem jövök rá? Mi van, ha csak itt fogok ülni, ebben a rohadt szobában egész hátra lévő életemben, és hagyom kicsúszni az ujjaim közül?

- Akkor annak kell történnie. Mindennek van oka. Még akkor is, ha nem tudom mi az, akkor is van. Minden meg fog oldódni, és rendbe fogsz jönni. Nehéz életed volt, nem várhatod, hogy most varázslatos módon azonnal megváltozzon.

- Szeretném – motyogta Bill, és Candace felsóhajtott. Őszintén sajnálta Billt.

Tudta róla, hogy tele van tervekkel és célokkal, de a múltja folyamatosan visszarántotta, és Candacenek fájt nézni, ahogy újra meg újra csak összetört. Tudta, hogy mindössze csak annyit tud tenni, hogy próbál békét tartani a Kaulitz otthonban; sajnálatos módon azonban mindkét Kaulitz férfi nevetségesen büszke volt, és elhatározták, hogy nem fognak kommunikálni.

- Rendbe fognak jönni a dolgok, ideje kicsit megnyugodnod – felelte Candace kedvesen, és Bill bólintott, elégedetlenül pillantva a naplójára. – Azt mondom beszéljétek meg. Derítsétek ki hol álltok egymással, és várjátok meg mi történik azután. Tudod, hogy bármi is történjen, én legalább itt leszek neked.

- Mind mindig – felelte Bill, és elkezdte enni a vacsoráját.

- Nem a te hibád, hogy az apáddal nem jöttök ki jól. Ő is nehéz eset – sóhajtott, és tökéletes időzítéssel, abban a pillanatban, a bejárati ajtó bevágódott, és tudták, hogy Bill apja hazaért.

- Gondolom menned kell? – kérdezte Bill, és Candace bólintott.

- Van egy fáradt, szorgalmas emberem, akit meg kell etetnem – nevetett. – De komolyan gondoltam, amit mondtam, Bill. Bármi is legyen, én melletted állok.

Candace ott hagyta hát gondolkozni, és Billben akkor tudatosult, hogy a szexualitásáról azelőtt soha nem beszélt neki; valószínűleg mert Tom előtt ő maga sem tudta igazán. Mégis, amikor most elmondta, hogy egy másik férfiba szeretett bele, Candace egyáltalán nem döbbent meg, és ezért hálás is volt. Az apja viszont valószínűleg nem lenne ennyire elfogadó, ezért csak imádkozni tudott, hogy Candace nem fogja elmondani neki. Nem akarta, hogy a már most sem túl stabil kapcsolatuk tovább romoljon.

Hallotta, ahogy az apja a munkáról és a napjáról panaszkodik, és felsóhajtott; utálta, hogy ha valami hibája volt az apjának, akkor az mindenki más problémája is volt. Már így is teljesen instabil volt mindhármuk kapcsolata, és akármennyire is szerette volna az apját hibáztatni érte, nem tudta. Maga Bill is ugyanakkora akadály volt, mint az apja, de fogalma sem volt hogyan javíthatott volna a helyzeten, amikor a saját apja sem akarta.

A zsebébe nyúlt, és érezte a papírt, amit Tom írt neki. Elmosolyodott magának. Tom csinosnak tartotta. Jó érzés volt. Kivette a lapot, újraolvasta, aztán összehajtotta, és megint megismételte a folyamatot, miközben a gondolataiba mélyedve ült ott.

Még egyszer össze akarta hajtani, és visszarakni a zsebébe, de akkor észrevette, hogy az egykori papír repülő egyik behajtott sarkába apró számok voltak írva. Tom megadta Billnek a számát, de Bill túl félénknek érezte magát, hogy csak úgy felhívja. Viszont, minél többet gondolkozott a két lehetőségén, hogy harcoljon-e Tomért, vagy hagyja elmenni; arra jött rá, hogy talán a telefonszámának a megtalálása volt a válasz. Küzdenie kell, hogy közel tartsa magához.

Kérdés: Akkor is harcolnál azért, akit szeretsz, ha tudnád, hogy nem nyerheted meg a csatát?