Több kölyök volt abban a bandában, mint először gondolták volna, ezért Tom és Andreas majdnem egész nap és még fél éjszaka kellett, hogy keressék őket. Végül két 17 évessel érkeztek meg, akik abban a pillanatban bevallottak mindent, ahogy elkapták őket. Nem túl nagy dicsőség.

Ezután Tomnak nem akadt lehetősége felmenni Billhez, és haza kellett mennie aludni. De egész éjjel csak Billre tudott gondolni, róla álmodott, rajta gondolkozott, hogy vajon kiakadt-e, amiért így lelépett, és reggel Tom már el is próbálta a bocsánatkérő beszédét a tükör előtt.

A következő nap ugyanolyan zsúfolt volt. A gyanúsítottakat ki kellett hallgatni, aztán körbejárni a városban, bekopogni a szomszédokhoz, barátokhoz, családokhoz, és a további felelősöket kellett keresni; Tomnak így egyáltalán semmi lehetősége nem volt, hogy találkozzon Billel.

Négy nap egy pillanat alatt elszállt. Négy napig lemaradt Billről, négy napot lemaradt a tárgyalásról. Ezen a ponton Tom már annyira félt a Billel való találkozástól, hogy szinte már kerülte. Félt, hogy Bill nem fogja elhinni a kifogásait, hogy azt fogja gondolni, hogy Tom megint ijedtében menekült el.

Az ötödik napon, papírmunkába volt temetkezve, amikor valaki mellette váratlanul megköszörülte a torkát. Tom felnézett.
- Oh.
Felegyenesedett, és lerakta a tollát. Félénk volt, már szinte azt várta, hogy egy pofont fog kapni, de nem történt meg.
- Csak szerettem volna szólni, hogy nagy valószínűséggel ez az utolsó nap a tárgyalásból. – mondta Anne. – Tudom, hogy elfoglalt vagy-
- Nem tudok menni. – mondta Tom, és annyira fájt kimondania, hogy úgy érezte ott helyben sírva fakad. – Tényleg be kell ezt fejeznem… Szeretnék, és… Tényleg ez az utolsó?
Anne bólintott.
- Tudom, hogy nem érsz rá, nem is azért mondtam, hogy bűntudatod legyen, hanem csak hogy tudd.
- Hogy van Bill? – kérdezte óvatosan. Előre félt a választól.
- Jól van. – mondta Anne, és Tom megkönnyebbülten felsóhajtott. – Tudja, hogy szeretnél ott lenni.
Tom grimaszolt; nem igazán merte ezt elhinni. A decemberi eltűnős jelenete után, azon se lepődött volna meg, ha Bill soha többet nem akarta volna látni.
- Biztos?
- Megérti. Erősebb, mint gondolnád.
- Nem az, hogy nem hiszem el, hogy meg tudja csinálni. – mondta Tom. Úgy érezte ezt muszáj leszögeznie. – Én csak… Ott akartam vele lenni végig.
Anne arce meglágyult, és bátorítóan megszorította Tom vállát.
- Tudom. Ő is szerette volna, még ha nem is mondja ki.

Semmi esély nem volt rá, hogy a következő pár órában Tom bármi munkát is elvégezzen, tudván, hogy Bill most fogja megtudni az ítéletet másodszorra; utoljára. Bár nem félt; tudta, hogy senki, akinek szíve van, nem hibáztatná mindenért Billt, főleg nem miután mindent elmondott és megmagyarázott. Annyira naiv nem volt, hogy azt gondolja szabadon hagyni fogják, hogy Bill kisétáljon, legalábbis még jó ideig nem, de talán pár évre lecsökkentenék a büntetését. Tom ezt kibírta volna; így megoldották volna.

Sajnos viszont, miután a munkaideje lejárt, a főnöke utasította, hogy menjen haza. Sötét pillantásokat küldött Tom a nő felé; remélte, hogy legalább addig maradhat, amíg Billék megérkeznek, de ahogy a nő fogalmazott, Tom úgy nézett ki, mint ’azok a részegek, akiket az árokból húznak ki hétfő reggel’, ezért azt mondta menjen haza, aludjon egy kicsit, és szedje össze magát.

Bosszúsan ült a kocsijába és indult haza. A terve eredetileg az volt, hogy a felszólítás ellenére mégis valahogy ott maradjon, de lebukott, és szigorúan utasították, hogy ’vonszolja haza a seggét’, ezért hát ezt is csinálta. Egyáltalán nem szívesen.

Úgy érezte, mintha a lábai kőből lettek volna, amikor belépett a lakásába. Minden olyan nyomasztó volt, és helytelennek érezte, hogy ott van. Nem szabadna otthon lennie, most, amikor ez történik, azt viszont nem tagadhatta, hogy tényleg ki volt merülve, és bármelyik percben összeeshetett volna már.

Leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét, remélve, hogy csak egy kis ideig legalább eltereli majd a figyelmét. Az első kép, amit meglátott, egy zsarus műsor volt, és egyből el is kapcsolt. A következőn lövöldözős akció film ment, megint másik csatornán pedig CSI maraton, és Tom már majdnem üvöltött idegességében, ezért inkább lekapcsolta. Nem tudott szabadulni tőle.

A távirányítót a kanapé másik végébe hajította, ahol ugrott még egyet, és a padlóra gurult. Tomot nem érdekelte annyira, hogy fel is vegye. Igazából, semmi sem érdekelte. Éhes volt és fáradt, de legszívesebben csak ült volna ott, és várta volna, hogy másnap visszamehessen dolgozni, és végre beszélhessen Billel.

Abban a pillanatban, a telefonja megcsörrent, és Tom felsóhajtott. Vagy az anyja lesz, vagy Georg, gondolta, ahogy érte nyúlt, de amikor meglátta a képernyőn villogó nevet, majdnem leejtette a mobilt, olyan sietősen nyomta meg a fogadás gombot. Valami rossz történt.

A füléhez nyomta a telefont.
- Anne?
Egy kis sóhaj érkezett a vonal másik végéről, aztán halkan egy,
- Szia.
Tom szemei elkerekedtek, és felegyenesedett a helyén, hogy a könyökével a combjának támaszkodjon.
- Bill? – kérdezte, azon tűnődve, hogy vajon tényleg az ő hangját hallotta-e, vagy csak szerette volna hallani.
- Igen.
Tom szája azonnal kiszáradt, és közelebb nyomta a telefont a füléhez.
- Mi a baj? – kérdezte azonnal. – Hogy tudsz felhívni? Nem, várj, miért-
Bill halkan felnevetett.
- Nyugi. – mondta, a hangja ugyanolyan halk, mint a nevetése. – Anne adta kölcsön a telefonját. A vécében vagyok, azt mondtam rosszul vagyok, ezért beengedtek.
- Miért suttogsz?
Szinte hallotta, ahogy Bill a szemeit forgatja, amitől hülyén elmosolyodott, aztán sietősen elhessegette a mosolyt. Mi történt vele? Észre sem vette, hogy mennyire hiányzott neki, amíg meg nem hallotta Bill hangját. Most még jobban várta, hogy találkozhasson vele.
- Az ajtó előtt őrködnek. – felelte Bill szinte suttogva. – Gondolod, hogy a múltkori után hagynak egyedül lenni? Nem is maradhatok sokáig, különben azt hiszik készülök valamire.
- Oh. – Tom bólintott. – Így már értem. Hogy vagy?
- Jól. – felelte Bill. – Én csak… én…
Úgy tűnt nehezére esik elmagyaráznia miért hívta. Tom újra elmosolyodott.
- Tudom. – mondta, hogy megmentse a magyarázkodásról. Én is szerettem volna hallani a hangod. – Örülök, hogy hívtál. Fel akartam menni hozzád, de nem volt alkalmam, sajná-
- Tudom. – mondta Bill. – Dolgoznod kellett, tudom.
- Igen, de azok után, amit egyszer már veled csináltam… nem akartam, hogy azt hidd kerüllek, vagy… tudod.
- Bízok benned. – mondta ekkor Bill, és Tom újra elmosolyodott, ahogy rájött Bill mire gondol.
- Nem csak azért hívtál, hogy halld a hangom, ugye? Teszteltél.
- Igen. – vallotta be Bill. – Átmentél.
Amíg egyik oldalról Tom örült, hogy átment Bill tesztjén, másik oldalról fájt is neki a tudat, hogy Bill egyik része azt gondolta, hogy Tom nem fogja felvenni, vagy hogy nem akar vele beszélni.
Bill megköszörülte a torkát, kétségtelenül kényelmetlennek találta az aktuális témát.
- Bármi is történik ma… - kezdett bele, de Tom félbeszakította, mielőtt befejezhette volna.
- Bill. – mondta. – Rendben lesz, oké? Tudom.
- De nem tudod.
- De igen. – mondta Tom. – Teljesen biztos vagyok benne.
- Aggaszt, hogy ennyire biztos vagy. – mondta Bill, de mosolygott. – Nem akarom, hogy túlságosan beleéld magad.
Aztán Tom éles kopogást hallott, és egy mély hangot, hogy ’siess odabent’.
- Mennem kell! – suttogta Bill.
- Várj! – mondta Tom. Egy pillanatra megállt, habozott amiatt, hogy Bill mit fog rá reagálni, de aztán mégis kimondta, mert valami azt súgta, jobb lesz így. – Hiányzol.
Bill csendben volt pár másodpercig, és Tom el tudta képzelni, ahogy ott áll, a falnak támaszkodva, azon tűnődve mit válaszoljon.
- Én… majd később találkozunk.
Tom elmosolyodott. Nem is számított semmi másra, és ez elég is volt.
- Holnap.
- Holnap. Szia.
- Szia. – mondta, és alig volt ideje egy utolsó ’sok szerencsét’ kívánni, Bill már be is fejezte a hívást.

Bill a mobilt bámulta, és azon tűnődött, hogy lehetséges, hogy valakinek már a hangja is ekkora hatással legyen rá. Gyorsan az ajtó felé pillantott, aztán a telefonon belépett az üzenetekhez. Ügyetlenül bepötyögte a rövid üzenetet, de aztán az ujja megfagyott a ’küldés’ gomb felett. Csak nézte a beírt szavakat, és megijedt. Három rövid kis szó, amiről tudta, hogy boldoggá tenné Tomot; és nem tudta megtenni. A te is hiányzol hamar törlődött a képernyőről, és a telefont zsebre vágta.

Remegve fújta ki a levegőt, és megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatait Tomról, helyette inkább a jelenlegi problémájára koncentrált. A vécéülőkét felhajtotta, mély levegőt vett, még egyszer az ajtóhoz pillantott, és letérdelt.
- Fúj. – mondta magának, majd két ujját ledugta a torkán. Úgy csinálta, hogy az ajtó másik felén is biztosan hallják.

Piros pontot adott magának, amiért ilyen valósághű volt.

Amint befejezte, lehúzta a vécét és felállt. Odament a mosdókagylóhoz, és kimosta a száját, aztán újra kopogtak az ajtón.

- Most már kifelé! – mondta a férfi, és Bill felsóhajtott. A tükörre pillantott, és a tekintete végigsiklott a saját testén, egészen az alkarján lévő tetoválásig. Lepillantott rá, és az ujját végigfuttatta a szón, a kacskaringós vonalakon, és azon kapta magát, hogy azt gondolja: ’talán egy nap…’

Hivatalosan, Tom nem dolgozott másnap, mégis bement. Fel akarta hívni előző este Anne-t, hogy megkérdezze mi történt, de sikerült visszafognia magát. Billtől akarta hallani, csakis tőle, és pontosan ezért is volt reggel olyan nagy sietségben, hogy még felöltözni is majdnem elfelejtett.

Volt egy nem fogadott hívása Georgtól, ami nem sokkal azután jött, hogy a fáradtságtól elaludt előző este a kanapén, de most a legkevésbé sem érdekelte, hogy Georg mit akart mondani. Csak arra koncentrált, hogy beszálljon a kocsiba és bemenjen Billhez.

Az előző napi telefonbeszélgetés nagyon is lenyugtatta az idegeit. Bill nem volt rá dühös, és ez nagyon is megnyugtatta. A bűntudat viszont nem múlt el olyan hamar, mint az idegessége. Akkor is ott kellett volna lennie vele. Még mindig zavarta, hogy nem volt ott végig, és nagy bocsánatkérő hadműveletek voltak a fejében.

Ahogy vezetett, olyan hatalmas esőcseppek lepték be az ablakot, hogy az ablaktörlő is alig bírt velük. De Tom nem hagyta, hogy a szörnyű időjárás lelassítsa, és ugyanúgy száguldott az utcák között. A sebességhatárt is túllépte, de nem érdekelte; ha bárki megállítaná, inkább kifizeti a bírságot.

Amint odaért, szó szerint kiugrott a kocsiból, majdnem el is esett a nadrágjában, és beviharzott az épületbe.

- Tom! – állt fel Georg, amint Tom beesett az ajtón. – Nem vetted fel a-
- Később, Georg! – rázta le hamar Tom, és felszaladt a lépcsőkön, hármasával szedve a fokokat. Amikor a folyosón végigsietett, szinte nevetett, amiért dühös volt magára, hogy nem hozott valami pezsgőfélét, hogy megünnepeljék a győzelmet.

Amikor elért Bill ajtajához, olyan gyorsan nyitotta ki, amennyire csak tudta. Bill, ahogy Georg is, azonnal felállt amint megjelent, a kezében lévő könyvet az éjjeli szekrényre tette, Tomnak pedig három nagy lépés kellett csak, hogy a karjai közé rántsa és szorosan átölelje.

- Szia! – köszönt Tom, amint elengedte, de csak annyira, hogy gyorsan egy puszit nyomhasson a szájára. – Sajnálom, hogy nem lehettem ott. – mondta, és újra átölelte. Érezte, hogy Bill mennyire fáradt, de hát, csak természetes, hogy ki van merülve. – Hány évet kaptál?

Bill elhúzódott, és most először, a tekintetük találkozott. Bill a homlokát ráncolta.
- Tom. – mondta, és nagyot nyelt. – Tom, annyira sajnálom.

Ekkor már Tom is a homlokát ráncolta zavarában.
- Mit? Én vagyok az, akinek bocsánatot kéne kérnie, amiért nem-
- Figyelj már rám, az isten szerelmére! – kiáltott fel Bill, aztán az arca újra meglágyult, és bocsánatkérően nézett rá a hirtelen kirohanásért. – Én… én… nem tudom hogy mondjam ezt, basszus… három hónapot kaptam.

Tom szemei elkerekedtek, és egy kicsit el is mosolyodott.
- Mi?
De amikor látta, hogy Bill arckifejezése nem változik, Tom vigyora lehercadt. A vére megfagyott.
- Várj, ezt hogy érted?
Bill megfogta a karját.
- Sajnálom, Tom. Nem hittek nekünk. Nem volt… nem volt elég. Nem volt elég nyomós okom, vagy motivációm, én…
Tom hátrébb lépett az érintésből, az ájulás kerülgette.
Bill nagyot nyelt.
- Elkésett a történetem. – folytatta, fájdalmas arckifejezéssel. – Ki is találhattam volna. Tudod, én is ugyanerre gondoltam. Egyszerűen nem volt hihető.
Tom lehajtotta a fejét, és érezte, ahogy a torka annyira összeszorul, hogy szinte levegőt sem kap. Megfordult a küzdelmében, hogy ne kezdjen sírni vagy hányni vagy mindkettőt.
- Mondj valamit! – könyörgött Bill mögötte.
- Szóval akkor… Még mindig… - a sokk minden más értelmes gondolatot kizárt a fejéből. Súlytalannak érezte magát, és egyszerre nehezebbnek, mint valaha. Ez nem történhet meg. Ennek nem így kellett volna történnie.
- Igen. Kaptam pár extra hónapot, de-
- Állj. Csak… ne beszélj.
Bill elcsendesedett, most először engedelmeskedett, de tett pár lépést felé. Végigsimította Tom karjait, és még közelebb ment hozzá.
- Sajnálom. – suttogta a fülébe. – Jól leszel.
Valami bekattant Tom fejében, és ellökte Bill kezeit, aztán szembe fordult vele.
- Nem akarok jól lenni! – kiáltotta félig. – Ne beszélj így velem, amikor tudtad, hogy itt fogsz hagyni!
Bill nézte pár másodpercig, majd tett pár lépést hátrafelé, és lehuppant az ágyra.
- Nem kellett volna ezt csinálnom. – morogta magának, a homlokát dörzsölve. – Nem akartam, hogy ennyire közel kerüljünk.
- A fenét nem! – üvöltötte Tom, és Bill összerezzent, a tekintetét a padlóra szegezve. – Ez volt a kibaszott terved, emlékezz csak! Szépen az ujjad köré csavarni, hogy aztán ugyanolyan erővel tépd ki a szívem, ahogy a tiéddel is tették! – megállt pár másodpercre, hogy levegőt vegyen, aztán folytatta. – Tudtad mi lesz a vége, hogy mi fog történni. Nem álltál meg egy pillanatra sem, hogy rám is gondolj. Csak örülsz, amíg valaki más is ugyanúgy szenvedhet, mint te, szóval gratulálok, Bill! Tényleg nyertél! A küldetés kibaszottul teljesítve van!
Bill hosszú pillanatokon át nem mondott semmit, és Tom egészen biztos volt benne, hogy sírva fakad, ha továbbra is csendben marad, de végül Bill megszólalt.
- Igazad van. – mondta laposan, de csak ennyi volt, nem mondott semmi mást.
- Örülök, hogy ezt megbeszéltük. – vágott vissza Tom.
- Akkor miért nem érzem azt, hogy nyertem? – mondta akkor Bill hirtelen. – Hm, Tom? – felállt, és felé lépett, de tartotta a tisztes távolságot kettejük között. – Csak el akartam ütni az időmet, játszani valamivel. – mondta. – Tökéletes voltál, mert amint megpillantottalak, láttam a kíváncsiságod. Tudtam, hogy könnyű lesz, hogy tőled megkapom amit akarok, és még csak nem is kell erőlködnöm. Játszadozni szoktam, Tom. – sóhajtotta. – Ezt csinálom, én így tudom, így tudtam csak elviselni. Volt mire koncentrálni, ami lekötötte az agyam. Nem hittem volna, hogy más leszel.
Tom próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné, de Bill látta, hogy figyel.
- Miben más? – kérdezte végül, még mindig dühösen, de az a tűz már azért csillapodott.
- Ezt te is tudod.
- Nem, tényleg, tényleg nem tudom, Bill.
Bill felsóhajtott, azon tűnődve, hogy ezt hogy a fenébe magyarázza meg neki, amikor még saját magának sem tudta. Ezért hát tett pár lépést előre, Tom tarkójára tette a kezét, és Tom száját megérintette a sajátjával.
- Így. – suttogta, amint visszahúzódott, és a homlokát Tom homlokának támasztotta. A szabad kezével végigsimította Tom arcát, letörölve a nedvességet. – Ne.

Tom mérge olyan hamar elszállt, mint ahogy megjelent, és most már csak a lüktető fájdalom maradt. Bill pólójába markolt, a vállára döntötte a fejét, és zokogni kezdett.

Billnek fogalma sem volt mit egyen. Nem tudta hogyan kezelje az embereket, vagy hogy mit mondjon nekik, amikor ki voltak borulva. Még emlékezett arra, hogy Tom mit tett az ő érzelmi kiborulása alatt – nem mondott semmit. Ezért hát Bill is csak ezt tette.

Amit Tom mondott, felért egy pofonnal, és semmilyen más helyzetben nem felejtette volna el ilyen könnyen, de Bill ismerte a dühöt, és a fájdalmat, és meg kellett várnia, amíg Tom lenyugodott, hogy beszélhessenek erről.

Ezért hát ellenállt az ösztöneinek, és nem vágott vissza egyből Tomnak, mert egy veszekedés lett volna az utolsó dolog, amire most szükségük volt.

- Képtelen vagyok elveszíteni téged. – csuklotta Tom hosszú percek múlva. – Nem tudlak, Bill.
- Majd-
- Nem érted. Képtelen vagyok.
- Akkor nem tudom mit akarsz hallani.

Tom felemelte a fejét a válláról, és ránézett, Bill pedig alig bírta összetartani magát; Tom arckifejezése egyenesen széttépte. Tudta, hogy nehéz lesz, de nem hitte volna, hogy ennyire nehéz. Abban is reménykedett, hogy legalább pár órája lesz még felkészülni erre a beszélgetésre, de Tom olyan korán jött, hogy magában is alig volt ideje tudatosítania.

- Megbocsátok. – mondta Bill Tom fülébe, miután újra átölelte, mert nem bírt tovább a szemébe nézni.
- Mit?
- Olyasmit ígértél, ami nem rajtad múlt. – mondta, és lehunyta a szemét. – Megbocsátok.
- Oh, istenem…
Bill bólintott, de nem mondta ki, hogy Tom már annyiszor ígérte meg, hogy minden rendben lesz, hogy már ő maga is kezdett hinni benne. Ha ezt elmondta volna, akkor Tom soha nem bocsátotta volna meg önmagának.
- De valami mást is ígértél. – mondta, és újra hátrébb húzódott hogy a vörös, duzzadt szemeibe nézzen.
- Bármit.
Bill jobbara döntötte a fejét, és úgy csókolta meg, hogy biztosan tudja mire gondol, mire Tom élesen levegőért kapott, és megragadta a vállát.
- Ezt nem gondolhatod komolyan. – nyögte ki, de Bill újra megcsókolta.
- Komolyan gondolom. Azt mondtad, majd ha vége van. – Bill nem emlékezett rá, hogy Tom a gyakorlatban is, konkrétan megígérte ezt, de mondott valami hasonlót, és ez most felért egy ígérettel.
- Nem tudom képes vagyok-e rá, Bill. – mondta Tom, bocsánatkérően, de Bill nem hagyta.
- Képes vagy. – suttogta Bill, és olyan közel ment, amennyire csak tudott. – Képes vagy.
Mindent tudott arról, hogy hogyan terelje el a figyelmét, és hogy Tomnak mire van szüksége; és ha egészen őszinte akart lenni magával, neki is erre volt szüksége. Fogalma sem volt mit csináljon, ezért csinált valamit, amit tudott; megcsókolta Tomot, és egyre csak csókolta. Közel húzta magához, és próbálta magukat az ágyhoz manőverezni.
- Várj. – mondta Tom a szájába. – Nem hiszem, hogy…
- Tényleg akarom. – mondta Bill, és egyenesen Tom szemébe nézett. Tudta, hogy mocskos trükk, de kétségbeesetten akarta, mindkettejük számára, hogy valami másra koncentráljanak. Most képtelen volt erre. Most nem tudott a könnyekkel és a szomorúsággal foglalkozni. Majd később, mondta magának. Majd később megoldjuk. Először az ágy.
- Tényleg? – simította félre a sötét haját Bill arcából. – Rendben. – suttogta, és Bill mögé pillantott, keresve valamit. – Amit csak akarsz.
Bill elrejtette az arcára kiülő érzéseit azzal, hogy lehunyta a szemét, és újra megcsókolta, és ismét magával húzta az ágyra, ezúttal sikeresen. Magára húzta Tomot, és megragadta a pólóját, kicsit fel is húzta, és végig simította Tom meleg bőrét.
- Várj! – mondta Tom, és kirántotta magát Bill szorításából. – Nem gondoltam meg magam. – nyugtatta meg, ahogy kiszállt az ágyból. – Csak… várj…
Bill türelmetlenül szorította az ajkait, és a tekintetével gyanúsan követte Tomot, ahogy a fürdőbe ment. Pár másodperccel később visszajött, valamivel a kezébe.
Bill a könyökére támaszkodott.
- Mi az?
Tom feltartotta, hogy lássa, és Bill felnevetett.
- Nem. – jelentette ki, amint rájött mi az, és hogy mi Tom terve. – Nem, Tom, ez undorító.
- Bill. – mondta Tom. – Ezzel, vagy semmivel, komolyan mondom. Most nem fogok fájdalmat okozni.
- De az a samponom! – mondta Billl. – A börtön samponom. – helyesbített grimaszolva. – Nem tudom hallottad-e már, de külső használatra.
- Csíp, amikor a szemedbe megy?
- Nem nagyon, nincs benne sok… - amint észrevette, hogy egyenesen belesétált a csapdába, félbehagyta a mondatát. – Akkor sem.
- Tudom, hogy nem erre való. – mondta Tom, és leült az ágyra. – De elolvastam a hátulját, és jó lesz. Komolyan mondom, nem fogom ilyesmi nélkül csinálni, mert tudom, hogy fáj, nem vagyok hülye.
Tom nézése Bill minden jegét felolvasztotta, és végül felsóhajtott.
- Jó. – morogta. – Végülis, mi lehet a legrosszabb, belehalok? – mosolyodott el, mert viccnek szánta, de úgy tűnt nem sült el túl jól. – Bocsi. – motyogta azonnal, félve, hogy elrontotta a hangulatot. – Nem vagyok jó ebben… - lehajtotta a fejét, és saját magát átkozta. Nem ment ez neki, ez az érzelmekkel birkózós dolog; sem a sajátjával, sem más emberekével. Ő jobban szerette félre tenni őket, de most ez nem volt lehetőség, mert nem tetszett neki Tom arckifejezése. – Nem mondom többet… - mondta. – Gyere ide!

Tom hátára tette a kezét, és végigsimította egészen a válláig, aztán le az ingjének a gombjaihoz. Az első hármat fél kézzel kigombolta, aztán Tom is megmozdult, megfordult, megfogta Bill tarkóját, és az eddigi legszenvedélyesebb csókba vonta. Bill csak egy szóval tudta volna jellemezni: robbanás. Robbant mindenhol. Az ajkai, a feje, a gyomra, a mellkasa, és, természetesen, az ágyéka. A csók elért mindenhova, és örömmel hagyta, hogy Tom hátradöntse, és már ekkor tudta, hogy ez nem olyan lesz, mint az eddigiek; most először pedig, kicsit ideges is volt emiatt. De többet aggódott volna emiatt, ha Tom nem kezdte volna el abban a pillanatban vetkőztetni, és Bill inkább azzal volt elfoglalva, hogy segítsen neki lerúgni a nadrágját és levenni a felsőjét.

Alig pár másodperc múlva, már az összes ruhájuk a földön volt, és Tom ajkai Bill nyakát szántotta végig, amíg a kezei a testét, libabőrt hagyva minden érintés után. Volt valami különös a levegőben körülöttük, ahogy Bill már a várakozástól is kapkodott a levegőért.
- Tom! – szólalt meg végül, a csípőjét megemelte, és széttárta a lábait Tom alatt. – Most!
- Nem. – mondta Tom, a felforrósodott bőrébe. – Mondtam, hogy most nem fogok fájdalmat okozni.
Bill kimerülten sóhajtott fel; remélte, hogy Tom talán már el is felejtette.
- Nem gond, tudod, hogy szeretem-
- Tudom. – mondta, és még egy puszit nyomott a szájára, majd a szemébe nézett. – De azt is tudom, hogy miért, és nem csak azért, mert szereted. Bill, csak hagyd. Engedd meg magadnak, hogy egyszer jól érezd magad.

Billnek nem volt lehetősége veszekedni, mert abban a pillanatban élesen levegőért kapott, ahogy Tom egyik samponnal sikamlóssá tett ujja behatolt a testébe. Összeszorította a fogait, és hagyta neki, de nem volt hajlandó Tomra nézni, ezért inkább becsukta a szemét. Általában csak a minimális előkészülést szerette, hogy azért ne szakadjon ketté, de Tom most szánt rá időt bőven, és olyan lassan csinálta, hogy Bill úgy érezte belül már kigyulladt. És nem is volt rossz, csak egyszerűen furcsa és idegen.

Úgy tűnt, hogy órák teltek el, amikor a valóságban csak percek, mire Tom végül megállt, de az ujjai, most már három, ott maradt.
- Oké? – kérdezte, belül megsimogatva őt, amitől Bill szempillái megremegtek, és felnyögött. – Fájt valamennyire?
Bill visszanyelte, hogy ’bár fájt volna’.
- Minden oké. – mondta helyette.

Tom bólintott és kihúzta az ujjait, és Bill megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár ez a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, ugyanis Tom fölé emelkedett, és lassan behatolt.

Billnek leesett az álla, és eltakarta a szemét a karjával. Erősen szorította össze a fogait, ahogy próbált nem elfelejteni lélegezni. Furcsán kellemes volt, és a fájdalom szinte teljes hiánya összezavarta. Hozzászokott már, hogy ott van az az érzés, ami emlékezteti, hogy ki is ő, és hol is van; és most nem volt mibe kapaszkodnia.

- Még mindig oké? – kérdezte Tom ekkor, a combját simogatva, és elkezdett mozogni, lassan előre-hátra ringatva a csípőjét. Bill másik keze, ami nem a szemeit takarta, erősebben szorította a takarót. – Csak lazulj el. – mondta Tom. – Visszatartod a levegőt.

Bill remegve kieresztette a lélegzetét, és halk nyöszörgéssel tiltakozott, amikor Tom elkezdte elhúzni a karját az arcából. Tom az ágynak nyomta a karját, és odaszorította, aztán lehajolt, hogy megcsókolja.

Bill visszacsókolt, minden erejével. Az élvezet olyan hatalmas volt, hogy azt se tudta mit kezdjen magával. A vékony takaró, ami részben takarta őket, csak tovább fűtötte a köztük lévő forróságot. Bill egyik kezével megragadta Tom vállát, de az ujjai kicsit megcsúsztak a vékony izzadságrétegen.

Bill másik kezét, amit Tom a matracnak nyomott, most már a fejénél volt, és Tom összekulcsolta az ujjaikat, így szorította a kezét, miközben az ajkaik olyan mély csókban tapadtok egymáshoz, hogy Bill azt a mellkasában is érezte.

Képtelen erre, tudatosult benne ekkor. Gombóc jelent meg a torkában, a gyomra pedig olyan erősen kezdett kavarogni, hogy úgy érezte hányni fog, és megérezte Tom sós könnyeit a nyelvén.

- Hagyd abba. – suttogta Tom ajkainál, remegő hangon. – Tom, hagyd abba.
Tom azonnal megállt, és aggódó, nedves szemekkel nézett rá.
- Fáj? – kérdezte.
- Nem. – vallotta be Bill, közben küzdve, hogy rendesen tudjon lélegezni. Nem tudott Tom szemébe nézni, túl sok volt. – Nem, csak… nem tudom…
Tom lenézett rá, hátrébb húzódott, és Bill azt hitte teljesen ki fog húzódni, de akkor újra visszalökte a csípőjét, lassan, mélyre.
- Ne! – suttogta Bill, egyik kezével a lepedőbe markolva, és a háta megfeszült, ahogy Tom tovább mozgott benne mélyen.
- Képes vagy rá. – mondta Tom. – Érted akarom ezt csinálni. Nem kell, hogy mindig fájjon.
- Mi van, ha igen? – suttogta Bill, lehunyt szemmel. – Mi van, ha…

Tom elhallgattatta, újabb mély csókkal, és Bill mély levegőt vett az orrán át, hogy valahogy irányítani próbálja az érzéseit, de minden egyes másodpercben tudatosult benne, hogy nem képes rá. Egy férfival szexelni sosem volt neki kellemes, sosem hagyta, hogy az legyen. Másfajta kielégülést nyert belőle, és működött is neki. A fájdalom által elnyomott élvezet biztosította a valóságérzetét, hogy biztosan ne felejtse el; nem engedhette meg magának a felejtést egy pillanatra sem.

Most semmi sem fájt, leszámítva Tom arckifejezését, és a csókja ízét.

Elhúzta a fejét a csókból, és oldalra fordult, a még mindig összekulcsolt ujjaikat nézve, és az arca belsejébe harapott, amíg vérezni nem kezdett. Alig érezte a szervezetében lüktető endorfinoktól, ezért még erősebben, még kétségbeesettebben harapta.

- Hagyd abba! – mondta Tom, amint észrevette mit csinál. – Hagyd abba!

Bill nem szívesen, de abbahagyta a harapást, a vér fémes ízét pedig lenyelte, és összeszorította a szemeit.
- Nem megy. – mondta, és maga is összerezzent a hangjában lévő nyögéstől, és úgy döntött inkább nem mond semmi mást.

Tom végig simogatta az oldalát, nyugtatásképpen, de csak tovább húzta ezzel Billt. Fájdalmas lüktető érzést érzett Bill a lábai között, és szinte rémülten vette észre, hogy milyen közel is volt már annak ellenére, hogy egyszer sem érintette meg Tom a férfiasságát. Ilyen még sosem volt. El akart húzódni, minden lágy érintéstől; túl intim volt, túl gyengéd, és túl valóságos. Egyáltalán nem tűnt szexnek; ez valami teljesen más volt. Valami, amit nem mert megnevezni.

Amíg Bill agya túlpörögni készült, Tom mindent megtett, hogy Billel mindent elfeledtessen, még ha csak egy pár pillanatra is. Tudta, hogy Bill mennyire félt attól, hogy az irányítást feladja és valaki másnak adja át, de Tom tudta, hogy szükségük van erre. Talán ez az utolsó alkalmuk – visszanyelte a zokogást a gondolattól –, és szerette volna, ha Billnek is jó lesz. Szerette volna, ha Bill megtapasztalja milyen érzésnek kéne lennie, hogy milyen érzés lehetne, ha hagyná. Bill soha nem hagyta, hogy fájdalom nélkül szexeljenek, Tom erre már rájött. Nem csak élvezetet, hanem büntetést is keresett, és Tom már csak a gondolattól is dühös volt, hogy nem vette korábban észre.

Ezért hát, ki-be mozgott benne, lassan és egyenletesen, fájdalmasan lassan, Bill minden egyes lélegzetét elnyelve a szájával, az egyik kezét a hajába temetve.

- Itt vagyok. – mondta halkan a szájába. – Csak lélegezz, itt vagyok. – tudta, hogy sír, és tudta, hogy Bill is tudja, de most egyiküket sem tudta érdekelni.

Bill minden egyes sóhaja olyan volt, mint egy jutalom; ahogy minden egyes alkalom, amikor megfeszült a háta, vagy amikor a lehelete remegve érte el Tom ajkait. Tom csak remélte, hogy Bill rájön, hogy megérdemli, hogy ezt érdemli. Az, hogy még mindig nem adott ki semmilyen hangot, elárulta, hogy valamit még mindig visszatart, valamit még nem akar elengedni. Tom elhúzódott a csókból, és lejjebb húzódott, hogy gyengéden beleszívjon a torkába, miközben egymással és egymásért mozogtak.

- Minden rendben? – kérdezte. Bill már hosszú percek óta nem mondott semmit.
Bill bólintott.
- Jól vagyok.

Tom lenézett a szemébe, és most először, tényleg elhitte, amit mondott. Volt valami az arcán, ami sokkal őszintébb volt, mint bármi, amit valaha látott.

Szóval annak ellenére, hogy mekkora fájdalmat érzett a szívében, Bill boldog volt ebben a pillanatban, és csak ez számított. Tom ráér majd utána összetörni. Később, valószínűleg széttépi majd a lakását és tudatlanságba issza magát, de addig is, ezt Billért teszi. Ismét Bill ajkaihoz szorította a sajátját, hogy visszakényszerítse a sírást.

Amikor végül lenyúlt maguk közé, hogy megragadja Bill merevedését, Bill olyan erősen szűkült össze körülötte, hogy Tomnak hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne élvezzen el Bill előtt.

- Gyerünk. – mondta Tom a nyakába. – Gyerünk, engedd el, teljesen!
- Én… - Bill levegőért kapott, a körmeit Tom bőrébe vájta, a combjai megremegtek Tom csípője mellett. – Oh, bassza meg…
- Gyerünk, Bill, engedd el! – mondta Tom, és a kézmozdulatait begyorsította, hogy gyakorlatilag kihúzza Billből az orgazmust, aki pedig ekkor egész testében megfeszült, és elélvezett, a legforróbb nyögés közepette, amit Tom valaha hallott. Az állkapcsa megfeszült, a szemét összeszorította, a körmével véresre kaparta Tom vállait.

Tom annyira akart valamit mondani. Ahogy ott feküdtek, egymáshoz tapadva, egymás bőrébe pihegve, most sokkal erősebb volt a vágy, mint valaha, mert még sosem volt semmiben ilyen biztos egész élete során. Ki akarta mondani, a szavak ott voltak, a nyelve hegyén, de egy hangot sem adott ki.

Bill nem akarta annyira hallani, amennyire Tom ki akarta mondani.

Ezért inkább megmutatta neki, hogy biztosan érezze. Minden csókjában ott volt, minden érintésében, és minden egyes könnycseppjében.

Síri csönd volt - már ha Billnek szabad volt ezt a szót használnia -, amikor tíz perccel később egymás mellett feküdtek az ágyon. Az egyetlen hang a szobában a légzésük volt, még mindig nehézkesen és szédülten attól, amit előtte, csináltak.

Mindenféle gondolat száguldott Bill fejében, de hirtelen mind megálltak, amikor Tom megszólalt.

- Gyere el velem.

Bill felült, a lebénult izmaival szemben, és csak bámult rá.

- Mi? – suttogta, remélve, hogy rosszul hallotta.

Tom a könyökére támaszkodott. Halálosan komolynak tűnt, és egy kis kétségbeesettség is volt a tekintetében.

- Gyere el velem. – ismételte. – Szökjünk el.