Bill végigszaladt a lépcsőkön, és érezte, hogy a szemei megtelnek könnyekkel. Csak el akart menni, a lehető legtávolabb Tomtól. Amint az utcára ért, körbenézett az üres utcán, ami ugyanolyan nyomott és szürke volt, mint a hangulata; érezte, ahogy a könnyek forrón végigfolynak az arcán. A homlokát az üvegajtónak nyomta, és felsóhajtott.

Ösztönösen az első gondolata az volt, hogy Nathaliehoz menjen. Elvégre is, ezt csinálták a lányok, nem? Fiúkról beszélgettek egymással? De nem lehetett, miután ő maga mondta, hogy Tom jó fiú. Nevetségesen nézne ki, hogy alig egy nappal később már azt mondaná, amit ő már előtte is tudott: hogy Tom egy bunkó.

Csak haza akart menni – egy olyan helyet akart, ami olyan, mintha otthon lenne. Remélte, hogy Tom lehet ez neki. Hogy ott lehetnek egymásnak. De most…

Elindult hát, nem is törődve azzal, hogy sírva megy végig az utcán. Hadd pletykáljanak az emberek. Eleve az ő rohadt pletykálkodásuk miatt sírt.

Azon tűnődött hogy jutott idáig. Ugyanolyan nyomorultnak és magányosnak érezte magát, mint a szülővárosában, azzal a különbséggel, hogy most szoknyában volt. Kicsit felnevetett a könyek között; miből gondolta, hogy egy szoknya minden problémáját megoldja majd?

A hazugságaival csak újabb bonyodalmakat rakott az életébe, és most már őszintén nem tudta ki is ő. Bill? Billie? Vagy valami a kettő között?

- Billie?
Bill felpillantott. Annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy majdnem nekiment az előtte álló fiúnak. Andreas úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, ahogy Bill szomorú szemeibe nézett.
- Jól vagy? – kérdezte bizonytalanul, és Bill szerint feleslegesen, tekintve, hogy a könnyek még mindig potyogtak a szeméből.
Bill hitetlenül nézett vissza rá, úgy érezte mindjárt felforrnak az érzései.
- Persze, hogy nem vagyok jól. – kiáltott rá, dühösen letörölve a nedves arcát. Utálta Andreas aggódó arckifejezését. – Amúgy is a te kibaszott hibád.
- Én.. mi?
- A tied meg az összes idióta, szánalmas emberé a városban. Basztatjátok Tomot, aki elméletileg a barátotok, és teljesen értelmetlenül, mert soha nem voltam Georg barátnője. És most, Tom velem bunkózik, amiért ti seggfejek vele bunkóztok, és az egész olyan kibaszott hülyeség. Egyszerűen már nem bírlak titeket tovább elviselni.
Andreas szemei elkerekedtek, ahogy Bill dühöngött előtte.
- Egyáltalán ki bánik így a barátaival? – folytatta Bill. – Nem vagyunk elég szarul anélkül is, hogy még jobban lehúznánk egymást?
Andreas tehetetlennek tűnt Bill durva szavaival szemben, de ettől Bill csak még dühösebb lett.
- Kibaszottul szörnyű barát vagy, Andreas. Remélem tudod. – viharzott el mellette Bill határozottan. Egyáltalán nem érezte magát jobban, amiért kiabált a szőkével, de bűntudata sem volt. Minden, amit mondott, igaz volt. Vissza se nézett, hogy a szavainak volt-e valami hatása a mögötte lévő fiúra. Ezen a ponton, már nem is érdekelte.

Hazament, és azonnal az ágyába vetette magát. Összegömbölyödött, és azon gondolkozott, mennyi időt tölthetett már így, magányosan fekve az ágyában, ebben a városban. Úgy tűnt, az utóbbi időben már csak ezt csinálta, és azon tűnődött, vajon hogyan csúsztak ki a dolgok ennyire a kezéből. Ez jár azért cserébe, hogy közel engeded magadhoz az embereket? Emlékezett még arra, ahogy az osztálytársai piszkálták, és hogy mennyire fájt. Aztán arra gondolt, hogy Tom milyen hidegen nézett rá, amikor eljött a lakásából. Ez nem fájt – ez már mélyen belévágott, és széttépte. Ha ez volt az eredménye annak, hogy közelengedte magához az embereket, akkor talán jobb lett volna, ha egyedül marad.

Bill felsóhajtott. Tudta, hogy Tomot is megbántották, de azt kívánta, bár inkább beszélt volna vele erről, ahelyett, hogy eltaszította. Hogy tudott volna segíteni neki, ha nem tudta mi a baj, ha Tom nem mondta el, hogy gondja van? Nem értette, hogy a férfiaknak miért erőltették folyton a „minden rendben van” álcát, amikor valójában szét voltak esve.

Ezt az apja is megpróbálta bele sulykolni Billbe, és nézd csak hova juttatta őt. Szoknyában feküdt itt, és azon agyalt, hogy a pasija miért nem nyíltabb az érzéseiről. Bill nevetett a sors furcsa fintorán. Ha apuci most látná…

Bill hamar elaludt. Az utóbbi napokban mást sem csinált, ruhástul dőlt be az ágyba, amikor még a nap se ment le. A bejárati ajtó hangjára ébredt fel, és hallgatta, ahogy Nathalie a folyosón megy. Gondolt arra, hogy behívja, de aztán megállt, és összevont szemöldökkel hallgatta a kintről beszűrődő zajokat.

Andreas vele volt.

Bill hallotta, hogy halkan beszélnek valamit, miközben Nathalie a fiút végigvitte a sötét folyosón. Bill még jobban összehúzta magát az ágyában, most már egyáltalán nem vágyott arra, hogy a lánnyal beszéljen. A kirohanása után, Andreas lett volna az utolsó ember, akit látni akart.

De újra felült, amikor kintről a saját nevét hallotta meg. Mozdulatlanul próbált hallgatózni, hátha megtudja miről beszélnek. Vajon róla? Biztos volt benne, hogy Andreas elmondja neki mi történt, és elvösödött a szégyentől, hogy Nathalie megtudja, hogy már most problémái vannak Tommal.

Csak egy kis magánéletre vágyott, hogy erről az egész nyomorult ügyről ne beszéljen senki, és ne ítélkezzenek. A saját hibája volt, ő is tudta. Mondogatta, hogy nem érdekli mit mondanak róla mások, aztán mégis hagyta, hogy a véleményük befolyásolja. Pont mint Tom; ugyanúgy a közönyösség álcája mögé bújt, és eljátszotta, hogy nem fáj. Mindketten ugyanúgy felhúzták a kőfalakat maguk mögé, napról napra egyre magasabbra. Egyik oldalról, Bill szeretett volna elzárkózni a fájdalomról. De tényleg képőes lett volna kizárni mindenkit, csak hogy elérje az érzéketlenséget?

Hallotta Nathalie ajtaját becsukódni. Ő és Andreas beengedték egymást. Persze, voltak titkaik – hatalmas, ijesztő titkaik. De együtt voltak, és próbálták egymást boldoggá tenni.

Bill a párnájába temette a fejét. Egyszerűen csak nem akart többet gondolkozni, semmiről sem.

Bill kimászott az ágyából, a teste ernyedt volt és nehéz. Majdnem 12 órát aludt, de tudta, hogy ha visszabújna, különösebb erőlködés nélkül végigtudná aludni a nap további részét. Be akart fészkelni a takarók alá, és soha nem akart előjönni.

Helyette viszont, felöltözött, a haját copfba fogta, és azon gondolkozott, hogy kihagyja a sminket. Nem volt kedve csinosnak lenni; nem volt kedve ahhoz, hogy a férfiak őt bámulják. De nem kockáztathatott. Mi van, ha valaki átlát Billie maszkján, és meglátja Bill vonalait mögötte?

Sietve kihúzta a szemeit szemceruzával, nem törődve azzal, hogy szét volt kenve, és összevont szemöldökkel nézte Billiet a tükörben. Billie ugyanúgy nézett rá vissza, a finom, nőies vonásaival, mire Bill hunyorogva nézte, és próbálta megtalálni magát a lány arcában.

Pár pillanattal később, frusztráltan sóhajtott fel, a tükörnek döntötte a fejét, és inkább becsukta a szemét a tükörképe előtt.

A nap ugyanolyan lassú volt, mint Bill. Úgy érezte alig mozog, és az óra is lassabban ketyegett, minden másodperc végtelen hosszúnak tűnt. Shirley kérdőn nézett rá, Bill csak vállat vont; de már ez a mozdulat is több energiát igényelt, mint amennyit rá akart volna szánni. Már nem is volt szomorú. Egyszerűen fáradt.

Tom nem jött be ebédre.

Billt ez nem lepte meg, de a tekintete minden egyes alkalommal az ajtó felé vándorolt, amint egy vendég belépett. Már azt se tudta sírjon vagy nevessen. Mintha visszafele haladt volna; azon agyalt, hogy Tom mikor jön, miért nem jön.

Andreas viszont jött. A barátai nélkül. Bill felvonta a szemöldökét, még sosem látta itt egyedül. A fiú nem mondott semmit, de a tekintetével Bill arcát fürkészte, miközben úgy tett, mintha az étlapot nézné. Bill azon tűnődött mit kereshetett itt. Meg akarta kérdezni mit néz; hogy lássa, Andreas is ugyanannyira össze van zavarodva, mint Bill, amikor a tükörbe néz.

Shirley vette fel a fiú rendelését, amikor észrevette a feszültséget Andreas és Bill között. Nem kérdezett semmit, de Bill látta a kérdéseket a tekintetében. Andreas odapillantott Bill felé, amikor Shirley indult felé, de Bill elfordult. Nem volt semmi mondandója a fiúnak.

- Ne haragudj. – a hang teljesen meglepetésszerűen érte Billt. Megfordult, és lefagyott, amint meglátta Andreas bocsánatkérő arckifejezését. Persze, ismerte Andreas hangját. Tudhatta volna ki beszél hozzá, de a gondolatai valahol máshol jártak. Elvörösödött, amikor Andreas kérdőn nézett rá.
- Miért? – próbált nem csalódott lenni.
- Mindenért, amit tegnap mondtál. Amiért kibeszéltünk. – Andreas a padlóra szegezte a tekintetét, és Bill hirtelen eltűnődött, hogy mit mondhattak róla a háta mögött a férfiak. Volt pár tippje…
- Nem tőlem kéne bocsánatot kérned. – vont vállat. – Tomot basztátok át.
- Igen. – bólintott Andreas. Úgy tűnt szégyelli magát.
Bill megfordult, hogy tovább mossa a tányérokat a gőzölgő víz alatt. Alig tűnt fel neki, hogy mennyire égeti a kezét.
- Tudod, Tom nem mindig bunkó. – mondta Andreas hosszú pillanat után.
- Tudom.
Bill tényleg tudta. Talán jobban, mint bárki más ebben a városban. De vajon azok az édes pillanatok kárpótolták a szörnyűeket? Eszébe jutott Tom arca előző napról, és Billnek őszintén fogalma sem volt mi a válasz a saját kérdésére.
- Oké. – mondta Andreas. Bill nem fordult meg, és egy újabb hosszú csend után hallotta, ahogy a szőke léptei az ajtó felé indulnak.

- Akarom tudni? – kérdezte Shirley kedves hangja a válla mellől. Bill odafordult, és látta az együttérző nézését.
- Valószínű. – nevetett. – De nem akarom elmondani.
- Ahogy gondolod. – vont vállat a nő. – Csak tudd, hogy itt vagyok.
- Igen, tudom. – mosolyodott el Bill, őszintén. Shirley megsimogatta a karját, majd elment.

Amikor Bill kilépett a munkahelyéről, tudta, hogy otthon újra csak az ágyába fogja vetni magát. Azt is tudta, hogy reggelig fog aludni, pedig még az este is alig kezdődött el.

- Szia.

Bill ijedten nézett fel. Már órákkal korábban feladta, hogy Tomot keresse, erre tessék, most itt volt, a kávézó falának támaszkodva, furcsán hasonlóan az előző naphoz, amikor Bill még buta módon úgy gondolta minden rendben van.

- Mit akarsz? – sóhajtotta.
Tom meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Csak jöttem beköszönni. – felelte egy hosszú pillanat után.
- Mi? – kérdezte Bill, teljesen összezavarodva. – Jöttél beköszönni?
- Ja. – felelte Tom könnyedén, és elindult a faltól Bill felé.
Bill hátrébb lépett.
- Mi van? – kérdezte Tom.
- Hogy érted, hogy mi van? Szakítottál velem!
Tom a szemöldökét ránvolta.
- Nem szakítottam.
Bill csak bámult rá, próbálta megfejteni a nyugodt arcát.
- Jó, akkor megfenyegettél¸ hogy szakítasz velem.
- Rossz passzban voltam tegnap. – magyarázta Tom, és felé nyúlt, de Bill elhúzódott. Úgy érezte, az egész nap körülötte lévő érzéketlenséget ismét kezdi átvenni a forrongó dühe.
- Most komolyan úgy fogsz tenni, mintha semmi sem történt volna?
Tom vállat vont.
- Semmi sem történt.
- Nekem nem tűnt semminek. – mondta Bill. Próbálta nem mutatni a megbántottságot a hangjában.
Tom újra felé nyúlt, és sikerült is elkapnia Bill karját, hogy megtartsa.
- Szar napom volt, te meg nagyon erőltetted. – vonta össze a szemöldökét. – Ennyi.
- Szóval az én hibám? – kérdezte Bill hitetlenül, és próbált kiszabadulni Tom meglepően erős szorításából. A kávézó felé pillantott; bár ne itt mindenki előtt beszélnék ezt meg; de szerencsére senki sem vette észre.
- Nem ezt mondtam. – húzta magához közelebb Tom. – Nem tudom miért olyan nagy ügy ez.
- Mert olyan nagy ügy! – kiáltott fel Bill. Nem tudta elhinni, hogy Tom úgy akart tenni, mintha mi sem történt volna, főleg miután ennyire szarul érezte magát az utóbbi 24 órában. Kirántotta a karját a fiú kezéből, és olyan mérgesen nézett rá, amennyire csak tudott. – Annyira elegem van a színjátékodból, hogy nem érzel semmit. – sziszegte. Tom ismét felé nyúlt, de Bill arrébb lépett. – Csak hagyj békén.
Sarkon fordult, de Tom azonnal mögötte termett. Egy szempillantás alatt, az épület falánál találta magát, Tom ujjai pedig durván a vállába mélyedtek.
- Mi a bajod?
Bill szemei elkerekedtek a kérdéstől és a durvaságától.
- Te vagy a bajom! Szörnyű voltvál velem tegnap; nagyon, nagyon szörnyű. És most elvárod, hogy úgy tegyek, mintha minden oké lenne?
Tom arcát fürkészte; egy pillanatra úgy látta, mintha megbánás jelent volna meg a fiú arcán, de talán csak képzelődött, annyira szerette volna látni.
- Nézd, egyszeráen csak nem akarok róla beszélni. Miért nem tudjuk szimplán elfelejteni?
- Mert a dolgok nem így működnek, Tom! – Bill próbált fészkelődni, remélve, hogy Tom lazít a büntető szorításán, de a fiú nem enyhített; ugyanolyan erősen tartotta ott, mintha attól félne, hogy Bill szétesik, amint elengedi.
Tom csak nézte őt; annyira közel volt, hogy Bill érezte a testéből áradó meleget.
- Kiabáltam Andreasszal. – sóhajtott végül Bill, a fejét pedig elfordította Tom perzselő tekintetétől.
- Tényleg?
- Igen. Utálom, hogy bántott.
- Nem bánt.. – kezdett Tom tiltakozni, de Bill a nézésével elcsendesítette.
- Tom, nem vagyok hülye, láttam mennyire ki voltál borulva. Csak azt nem értem miért nem beszélsz róla.
A fiú felsóhajtott, előrehajolt, és a homlokát Bill homlokához támasztotta.Hosszú pillanaton át nem beszélt, csak fájdalmasan szorította Bill vállát.
- Hallanod kellett volna miket mondtak, Billie. – suttogta végül. Bill érezte a leheletét az ajkain. – Basszus, én is mondtam már ilyeneket, de utáltam hallani, amikor rólad volt szó.
Bill azt utálta, ahogy a szíve kezdett megolvadni Tom szavaitól; emlékeztetnie kellett magát, hogy Tom még kegyetlenebb is tudott lenni, mint a többi férfi a telepen.
- Tudni akarod mi volt a legrosszabb? – folytatta Tom, olyan halkan, hogy Billnek hegyeznie kellett a fülét, hogy értse, pedig Tom arca olyan közel volt, hogy szinte összeért a szájuk. – Végig arról beszéltek, ahogy megbaszlak téged, meg a picsádat… és legszívesebben elüvöltöttem volna, hogy nem. Hogy nincs is picsád.
Bill szemei elkerekedtek, és összerezzent Tom szorításában.
- Nem mondtam. – nyugtatta meg a fiú azonnal, amint megérezte Bill mennyire megfeszült. – Nem tenném. Csak olyan baromságnak tűnt, ahogy lekurváztak, pedig semmi sem volt belőle igaz, mert nem is ismernek. És rólam sem tudják milyen vagyok. És ott álltam, próbáltam a női becsületed védeni, és… Jézusom, Billie, fiú vagy!
Bill nem mondott semmit, hagyta, hogy Tom szavai leülepedjenek. Próbált mérges lenni, de már nem tudott ennyi erőt összeszedni magában.
- Nem hibáztathatom őket. – suttogta végül. – Már én sem tudom ki vagyok. Azt pedig pláne nem, hogy te ki vagy.
Tom kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de aztán újra becsukta, amikor rájött, hogy nincs mit mondani. Igaz volt; nem ismerték egymást, és nem játszhatták el az ellenkezőjét csak azért, mert lefeküdtek egymással.

Ott álltak együtt, egymáshoz simulva, és Bill csak a távolságot érezte maguk között.

Tom csendben kísérte haza. Bill nem tudta mit mondjon, de hagyta, hogy a fiú kövesse. Még mindig dühös volt, és még mindig fájt neki, de már azt sem tudta mit vagy kit hibáztasson ezért.

- Bemehetek? – kérdezte Tom, amikor Bill már az ajtónál állt. Tudta, hogy nemet kéne mondania, de csak vállat vont, és hagyta, hogy a fiú kövesse a csendes házba. Tom még sosem volt odabent, és kíváncsian nézett körül Bill szobájában.

- Honnan kéne tudnom ki vagy, ha sosem mutatod meg? – kérdezte végül, egy hosszú percel később. Bill körbenézett a szobában, és tudta mire gondol Tom. Nem volt egyetlen személyes tárgy sem a szobában, semmi jel nem utalt arra, hogy ki lakik ott már hónapok óta.

- Mondtam. Fogalmam sincs ki vagyok. – vont vállat. Tom tehetetlennek tűnt, Bill elfordult. – Jézus, olyan fáradt vagyok.

Felemelte a takarót, bemászott az ágyba, és a párnába temette magát. Érezte magán Tom tekintetét, és arrébb csúszott, de nem nézett fel. Egy kis bizonytalanság után, hallotta, hogy Tom leveszi a cipőjé. Óvatosan feküdt le, és érezhető volt benne a feszültség, ahogy próbálta nem megérinteni Billt.

- Tom. – mondta Bill, átfordult, és hozzábújt. – Aludj.