A lámpák nem égnek, amint halkan belép a lakásba, át az előszobában sorakozó bőröndök felett. Ő a Halál, a Végzet, egy szadista-perfekcionista, és megtalálta a tökéletes célpontot, amivel kiélheti a tökéletes kis fantáziáit. Szinte olyan, mint egy deja vu, már látta ezt a lakást korábban, vagy valami hasonlót.

Ölt már itt.

A hatóságok talán csak azt hiszik, hogy egy elbaszott narcisztikus vesztes, és talán a múltjában ez így is volt, de itt, ebben a lakásban, ahogy a hálószobák felé megy; övé az irányítás. Övé az az isteni jog, hogy szétbassza a tökéletes kis életüket azzal, hogy olyan szörnyűségeket hagy itt, amitől azt se fogják tudni mit csináljanak hányáson kívül, ha megérkeznek a helyszínre.

De ez később fog megtörténni.

Most csendben lépked, nézi az áldozatukat alvás közben, simogatja az arcukat, szinte szeretetteljesen. Azt mondják, a hozzá hasonló emberek képtelenek a szeretetre. Vagy az érzésekre, a fogadásukra és adásukra; de az emberi elme összetett dolog, és ő szeret, ő minden sejtjével szeret. Van valami, valaki, akit még a gyilkolásnál is jobban szeret, és ők elvették tőle azt a személyt.

Nem, ez így nem igaz. Annál bonyolultabb ez, mert ha elvették volna, az azt jelentené, hogy a játéka nem akart menni, de az ő játéka mindig engedelmes volt, ha ezzel örömet szerzett neki. Az, hogy a játéka odament, az örömet szerzett neki, boldoggá tette egy furcsa és kitekert módon, amitől a szíve még annál is jobban megremegett, mint amikor ölni készült.

Most meg kell mutatnia, hogy itt van. Ajándékot kell nekik hagynia, ami megmutatja, hogy hajlandó bármire, hajlandó bárkit elpusztítani, hogy vissza kapja a drágaságát, és ez csak az első lépés.

Az első gyilkosságok.

A gyerekeket viszont szereti, ezért az ő haláluk gyors. Fájdalommentes. Csak egy kisebb adag azokból a gyógyszerekből, amit a játéka kapna, ha a gyilkosságok miatt elítélnék. Olyan nagyszerű munkát végzett azokkal az áldozatokkal. Művészet. Szépség. Nem hagyhatja, hogy az életéből a legfontosabb dolgot elvegyék tőle. Még akkor sem, ha az ő ötlete volt.

Amikor elhagyja a gyerekek szobáját, még mindig ugyanolyan angyaloknak tűnnek, mint amikor belépett a szobába. Az egyetlen különbség az volt, hogy az arcuk már kezdett kihűlni, a mellkasuk pedig már nem mozgott ahogy a tüdejük leállt, örökre lenyugodott.

Ő is nyugodt, egy kis mosoly van az arcán, ahogy belép a következő szobába; apró, de határozott léptekkel. Nézi, hogy az ágyban fekvő pár milyen csendesen alszik, az arcuk milyen békés. Nem is fogják érteni mi történt velük.

Legalábbis először.

Először a férfi oldalára megy, a táskáját a földön hagyja. Mindketten mélyen alszanak, de a férfinak már ahhoz is altatók kellenek, hogy elaludjon, és ezért őt kötözi le először. Nem igazán van kedve egy begyógyszerezett férfi üvöltését hallgatni. Nem, a feleség az igazi cél. Erősen összefogja a férfi csuklóit és a lábait, aztán összekötözi őket, hogy magzatpózban ragadjon. Amikor befejezi, Halál megemeli és lerakja a padlóra - erősebb, mint ahogy mások gondolnák -, és bemászik az ágyba a nő mellé, a táskáját viszi magával.

A függönyök a hálószoba ablakánál nincsenek teljesen behúzva, így látja, ahogy a haja keretet ad az arcának és kiemeli a finom vonásait, miközben az ajkait a nő szájához nyomja. A nő közelebb bújik, ezért Halál fölé mászik. Felül, és a nő arcához emeli a kezét, simogatja az arcát, az ujjai végigfutnak a hajában. Összekötözi a kezeit, aztán az ágy támlájához köti, majd a füléhez hajol.

- Kicsim, kelj fel! – suttogja, közben a jobb kezével a táskájába nyúl, és előveszi a kedvenc kését, amit már tökéletesre élesített. A torkához nyomja, amíg egy kis vér kicsordul, és ezúttal erősebben csókolja meg. A nő szeme megremeg; próbál magához térni, és amint teljesen felébredt, a szemei hirtelen kipattannak a zavarodottságtól, ijedtségtől, és a tudatosulástól.

- Shh – suttogja Halál, lágyan, a hangja édesen éri a nő fülét, akinek a teste a félelme ellenére is ellazul. – Shh, nincs miért félned tőlem, kicsim. Csak azért akarlak, azért van rád szükségem, hogy üzenetet vigyél a jó embereknek, akik fogva tartják a játékom.

A nő szemei elkerekednek, bólint, és összerezzen a fájdalomtól, ahogy a penge újra belevág.

- Csak kérem ne bántsa a férjem és a gyerekeim!

- Shh – ismétli Halál, és újra az arcát simogatja. – A gyerekeid jól vannak, az angyaloknál, ahogy a legtöbb jó gyerek.

Ő maga nem volt vallásos, de tudván, hogy a nő mennyire az, szerette volna tovább húzni.

- És a férjed? Ő a ráadás. Holnap egy darabban fog felébredni. Talán. Most viszont, szeretném, ha tennél nekem egy szívességet.

Sikítás hagyja el a nő ajkait, ahogy tudatosul benne, és Halál arcán beteg vigyor jelenik meg, majd hátraveti a fejét, és nevetni kezd, a nő torkát még mindig a kezeiben tartva.

- Most pedig, el foglak pusztítani. Darabokra téplek, amíg szinte felismerhetetlen leszel. Sikítani fogsz. Hangosan sikítani, felébred a férjed is, de ő csak hallgatni tudja majd.

- Ezt nem fogod megúszni, valaki meg fogja hallani, és meg fognak állítani. – mondja a nő, bátorságot érezve a hangjában. Halál újra felnevet.

- A szomszédaid mind az én gyógyszereim hatása alatt vannak. Egész éjjel aludni fognak. Leteszteltem hány lakásban lehet hallani mi történik az itteni falak között, amikor nem voltatok itt.

Félelemre emlékeztető hang szalad ki a nő torkából, és felsikít, ahogy tudatosul benne, hogy ez tényleg meg fog történni.

- Miért? Miért én? Miért az én családom?

Halál felvonja a szemöldökét és hátrébb húzódik, a késével átvágja a hálóingje anyagát. A nő felsikkant félelmében, és sikertelenül próbál küzdeni, hogy újra eltakarja magát. A kés még erősebben mélyed a fehér bőrébe, és Halál boldogan nézi, ahogy a vörös cseppek megjelennek, és végigfolynak a testén.

- A családod másodlagos volt. Te vagy a fő célom. Te fogod elmondani nekik, hogy itt vagyok.

- Hogy mondhatnám el, ha meghalok? – vág vissza; próbálja megmutatni, hogy nem ijedt meg. Reméli, hogy ha úgy tűnik nem fél, akkor a gyilkos beleun, de helyette csak még jobban kezd dolgozni, hogy vérezni lássa a nőt.

- Egy kimondatlan üzenet, édesem. Szimbólum a kiválasztott áldozat, azaz te, és az is, amit tenni fogok veled. Meg fogom mutatni nekik, hogy itt vagyok, és visszaszerzem a játékom. Az én drága Tomom.

- Nem tudnád egyszerűen visszavenni? Mármint, te…

Halál a nő ajkához emeli az ujját, majd a kést beledöfi a hasába. A sikítása visszhangzik a házban, Halál szeretetteljesen elmosolyodik. Lejjebb csúszik a testén, hogy most a lábaira üljön, és húzza magával a kést, de megáll a méh fölött. Még semmi jelentőset nem sértett fel, még a hasában lévő szúrásnál is szándékosan elkerülte a gyomrot. Nézi, ahogy a nő teste vonaglik, és nem figyel a padlón ébredező férj hangjaira. A táskájába nyúl az infúzióért és a vérért.

Azt akarja, hogy végig életben maradjon. Azt akarja, hogy fájjon. Azt akarja, hogy sikítson; és a nő sikít is, hat órán át, ahogy felvágja, széttépi, majd végül minden egyes szervét elhelyezi a ház különböző részeiben.

A szívének jobb oldalát a lánya mellé, bal oldalát a fia mellé.

A gyomra egy serpenyőben serceg a tűzhelyen.

A szemei a bejárati ajtó előtt vannak, nézik, ahogy Halál bezárja maga mögött, elmegy a lakásból, láthatatlanul, hallhatatlanul, észrevétlenül.

Minden, ahogy eltervezte. Agyaljanak csak a nyomozók. Hamarosan látni fogják az üzenetet, és Tom újra az övé lesz. Ahogy mindig is volt.