Bill az ágyában feküdt, és a plafont bámulta. A szülei végre lenyugodtak több óra veszekedés és ordítozás után. Feszült volt a levegő most a házban, hamis nyugalomérzet. Kirázta tőle a hideg, de a csend legalább azt jelentette, hogy végre tud aludni.

Jég hideg volt, mint mindig, de Bill annyi energiát sem talált magában, hogy betakarózzon. Nem volt már semmije, gondolta, valami sárga foltot nézve a tapétán. Azzal, hogy felpofozta Karinát, szó szerint elüldözte őt, szóval azt már elfelejthette, hogy felhívja; és a családja… Volt valaha olyanja? Ha igen, arra már nem emlékezett.

Karina azóta az este óta furcsán viselkedett, és Bill kerülte, amennyire csak tudta. A lány próbált kedves lenni, mindig hívta és próbált odamenni hozzá, de Bill akárhányszor ránézett, mindig a saját anyját látta a tekintetében. Minden tönkrement, minden ismételte önmagát, és nem akarta, hogy ez történjen.

Felpillantott a plafonról lógó lámpára, arra a ronda szarra, ami inkább illett volna egy raktárba, mintsem hálószobába. Bill felállt az ágyra, és lábujjhegyre emelkedve megragadta a lámpát, és erősen megrázta. Sokat kibírt. Visszaesett az ágyra, és arra gondolt, ’le van szarva’. Egyszerűen csak le van szarva. Már teljesen mindegy volt. Hogy hívják azt a pontot, amikor már semmit nem érzel? Apatikus volt. Mindenben. Az utóbbi időben már semmi sem hozta zavarba, semmi sem volt rá hatással, főleg nem a Karinával történtek után. Amikor hallotta a szüleit veszekedni, csak arra tudott gondolni, hogy ’bár abbahagynák, hogy aludhassak’. A vére megfagyott, minden kezdett hideg lenni benne, és meg kellett volna ijednie, hogy már nem érdekli mi történik. Már túljutott azon a szinten, hogy azon gondolkozzon hogyan menthetné meg az anyját. Az apját nem tudta leállítani. Az egyetlen módja pedig, hogy ne bánthassa újra Karinát, ha távol marad tőle. Karina majd túlteszi magát.

- Annyira elegem van ebből. – morogta magának. Kiugrott az ágyból, átszaladt a szobáján, és kitépte a szekrénye ajtaját. Addig turkált benne, amíg nem találta meg azt a hosszú sálat, amit még a nagymamájától kapott, mielőtt meghalt volna. Olyan ronda volt, hogy akkor se vette volna fel, ha az élete függött volna tőle. Milyen ironikus, gondolta. Összevont szemöldökkel nézte a sálat, aztán a lámpára pillantott, aztán újra a sálra.

Mi a fenéért ne.

Leült az ágyra, és megpróbálta megkötni. Neten megtalálta hogy kell. Sok mindent megtalált neten. Azt is, hogy hogyan kell megtölteni egy pisztolyt. Akkor keresett rá, amikor megtalálta a fekete revolvert a konyha egyik laza csempéje alatt. Csak mert hátha.

Erről eszébe jutott, hogy mennie kéne ellenőrizni, hogy ott van-e még; ezt minden éjjel megtette. Szinte már szokássá vált nála ez, ugyanolyan automatikussá, mint felkapcsolni a lámpát egy sötét szobában. Szóval mielőtt befejezte volna a sál megkötését, kiment a szobájából, óvatosan el a szülei hálója előtt, és egyenesen a konyhába. Lehajolt a padló közepén, és felemelte a csempét. A pisztoly ott volt, feketén és fényesen; a holdfény megcsillant rajta. Meg akarta érinteni, de nem merte. Furcsa ámulattal bámulta a tárgyat, aztán megrázta a fejét, és visszatette a csempét, hogy elrejtse maga elől a fegyvert.

Visszament a szobájába a saját dolgához. Egy pillanatra eltűnődött, hogy írjon-e levelet, de gyorsan elvetette az ötletet, szörnyű közhely volt. Csak az érdekelte, hogy belefáradt és ki akart szállni. Amint felpofozta Karinát, számára vége volt a játéknak, és most elérkezett idő, hogy a játékost kivegye a játékból. Vagy valami.

Befejezte a hurkot, és először csak nézte, végigsimította, aztán fellógatta, és megrángatta kicsit, hogy biztosan tartson majd. Már csak az kellett, hogy felálljon egy székre.

Éppen fel akart rá állni, amikor a telefonja megcsörrent.

Hangosan káromkodott, és nyúlt érte, hogy darabokra törje, de aztán meglátta a nevet a kijelzőn. Elfogadta a hívást, mielőtt észbekaphatott volna.

- Bill.
Nem mondott semmit. Karina hangja selymes volt a fülében, tiszta, és szennyezetlen. Legalábbis az volt, mielőtt megérintette volna, gondolta, és lehunyta a szemeit.
- Kérlek, bocsáss meg. – mondta a lány. – Sajnálom, oké? Amit azután mondtam, hogy… Nem gondolkoztam. Megbocsátok. Tudod miért.
- Megütöttelek.
- Nem baj.
- De, az.
- Fontos vagy nekem. Szeretnék segíteni.
- Nem tudsz.
- Tudnék, ha hagynád. Te vagy a legjobb barátom. Tudom, hogy gondjaid vannak.
- Oh, igen? És mi?
Karina felsóhajtott.
- Nem tudom. – mondta a lány, de valamiért a hangja úgy hangzott, mintha tudná, és Bill keze ökölbe szorult. – Bár beszélnél valakivel.
- Miért? Úgy tűnik már most van pszicho-dokim.
- Bill, hagyd abba…
- Nem csinálok semmit.
- Eltaszítasz. – mondta. – Nem fogom hagyni, hogy eltaszíts. – megállt, mintha megérezte volna, hogy valami nem stimmel. – Mit csinálsz?
- Semmit. Miért érdekelne?
- Ne csináld ezt. – könyörgött lágyan. – Tudod, hogy utálom. Nagyon jól tudod, hogy érdekel.
- Utálnod kéne.
- Soha nem tudnálak… Őrültségeket beszélsz, minden rendben?
- Jól vagyok.
- Tudod honnan tudom, hogy mikor hazudsz? – kérdezte, és csalódottnak tűnt. – Mert mindig azt mondod, hogy ’jól vagyok’, olyan sokszor, hogy most már valószínűleg automatikus. Azt mondod ’jól vagyok’, aztán előveszed azt a mosolyod, és többet meg se kérdezik. És nekem ezt sosem szoktad mondani, és nem szoktál úgy mosolyogni sem. Nekem azt mondod ’ne aggódj miatta’. Szóval, amikor nekem is hazudsz, tudom, hogy tényleg valami rosszról van szó.
Bill nagyot nyelt.
- Nem egy könyv vagyok, hogy elemezgess.
- Miért vagy ilyen hideg velem? – kérdezte, könnyekkel küzdve. – Mondtam, hogy sajnálom. Nem tudtam, nem akartalak megbántani. Esküszöm nem tudtam.
- Nem bántottál meg. – sziszegte Bill, próbálta kizárni a lány könnyeit. Nem akarta, hogy sírjon, nem akart vele hideg lenni, de csak így tarthatja távol magától. – Mondtam, hogy jól vagyok.
Karina újra felsóhajtott.
- Igazából, azért hívtalak, hogy szilveszterre áthívjalak. – mondta. – Holnap lesz, ha elfelejtetted volna. Mivel nem akartál karácsonykor átjönni, gondoltam… És van valami, amit el kell mondanom, szemtől szembe. Meg hogy hiányzol.
Tényleg elfelejtette. Utálta az ünnepeket, és ezt Karina is tudta. Bill épp le akarta rázni, nem vette észre? Nemet mondott karácsonyra, akkor miből gondolta, hogy át akarna menni szilveszterkor? Mégis mit kéne még mondania? Most próbált keményebb lenni, mint legutóbb, hogy Karina is észrevegye, hogy megértse.
- Nem, kösz.
- Csak gondold-
- Azt mondtam nem.
- Oh, baszd meg. – szaladt elő a tőle meglepő idegkirohanás. – Duzzoghatsz, ameddig csak akarsz. Megbocsátottam, csak hogy tudd. És hogy fontos vagy. Nagyon. Ezt is tudd. Nem menekülhetsz egész életedben a problémáid elől. – kinyomta a telefont, és Bill csak a telefon búgását hallotta.

Eldobta a mobilját, dühösen, és az előtte lógó sálra pillantott. Kész volt. Hívogatta.

Bassza meg. Karina is.

Leszedte, és darabokra tépte. A végén ott állt, zihálva, a vére forrongott a füleiben. Még csak véget sem tudott vetni az életének.

De volt valami, aminek viszont véget tudott vetni, ha nagyon ráállt; gondolta, ahogy elkezdett a szobájában mászkálni. Muszáj volt újra átvenni az irányítást; nem lehetett tovább ő az áldozat. Csak meg kell találnia a bátorságát.

- Mi? – ismételte Bill. Tom javaslata akkora sokk volt neki, mintha legalább gyomron vágta volna, és a hangja csak suttogásként jött elő. – Tom. – szólalt meg erőteljesebben, amikor Tom nem mondott semmit. – Mit mondtál?
Tom teljesen felült, egyenesen a szemébe nézett, és megismételte:
- Szökjünk el.
Bill szíve dübörögni kezdett a mellkasában.
- Ezt nem gondolod komolyan. – mondta. Fájdalmasan a tudatában volt, hogy a hangja remegett, és hirtelen le is izzadt.
- De, komolyan mondom. Csináljuk.
Bill feje úszni kezdett, hatalmas fejfájás kerülgette, másodpercekre volt attól, hogy elájuljon.
- Nem. – nyögte ki, még mindig döbbenten a Tom szájából előjövő szavaktól. – Nem, Tom, mi a fasz?
- Mi az, miért ne? – Tom szinte döbbentnek és meglepettnek tűnt Bill válaszától.
- Mert.. – mondta Bill, az orrnyergét fogva. – Mert ez őrültség. – mondta, és felnézett Tom tágra nyílt szemeibe. – Őrültség, és lehetetlen, soha nem sikerülne, még akkor sem, ha megpróbálnánk; és – tette hozzá, amikor Tom meg akart szólalni. -, gondolkodj már egy pillanatra. A munkád, az életed.
- Gondolok magamra. És rád. Ránk. Nem érdekel a munkám, Bill. – Tom próbálta megérinteni az arcát, de Bill ellökte a kezét.
- Nincs olyan, hogy ránk. – reagált a szóra azonnal Bill, bár tudta, hogy a kifejezés nem annyira helytelen, mint amennyire szerette volna, hogy legyen.
- Ezt nem így gondolod. – mondta Tom. – Tudom, hogy nem. Tudom, hogy tudod, hogy több van köztünk, mint… Érezted már, tudom, hogy igen. Ezért ijedtél meg annyira.
Bill állkapcsa megfeszült.
- Nem ijedtem meg. Nem éreztem semmit.
- Nem igaz. – mondta Tom, és megfogta Bill kezét az ágyon. Megpróbálta elhúzni, de Tom erős szorítással ott tartotta.
Bill lehunyta a szemét. Nem bírta ezt, túl zavaros volt, nem tudta mit gondoljon.
- Nem éri meg. – mondta, a fejét csóválva. – Nem tudod mit mondasz.
- Pontosan tudom mit mondok.
- Nem, nem gondolkodsz tisztán. Tudom milyen ez, és-
- Nem fogok szimplán itt ülni és várni, amíg meggyilkolnak!
- Meggyilkolnak! – nevetett fel Bill hangosan, de egyáltalán nem viccesen. – Ez nem is… Oké, mindegy. Ez egyszerűen hülyeség.
- Bocsánato, hogy érdekel az életed! – kiáltott fel Tom. – Nem tudom elképzelni, hogy elveszítselek.
- Muszáj lesz. – förmedt rá Bill. Tudta, hogy eddig érzéketlen volt, és úgy döntött, most más technikát választ, mert ez egyértelműen nem vált be. – Nézd, még csak egy éve sem tart. – mondta, és próbálta elkapni Tom tekintetét. – Még legalább 60 éved visszavan! Addigra ez a pár hónap már semmit sem fog jelenteni; nagyrészt el is fogod ezt felejteni. Majd mesélsz rólam az unokáidnak, és nevettek, hogy milyen hülye voltál fiatalon. Rendben?
- Ez nem igaz. – suttogta Tom, és annyira erősen szorította Bill kezét, hogy elszorította az ereket is az ujjában. – Ne mondd, hogy nem jelent semmit, belepusztulok.
- Nem jelent. A végén nem fog.
Tom megrázta a fejét, és egy szánalmas kis csuklás elhagyta az ajkait.
- Megígérem, hogy visszajövök és kísérteni foglak. – mondta Bill, béna próbálkozásként, hogy javítson a hangulaton, de mintha egy téglafalnak mondta volna.
- Gyere el velem. – mondta Tom újra. – Kérlek, Bill. Meg tudjuk csinálni, csak engedd. Hagyd, hogy megmentselek.
- Hallgass rám. – mondta Bill. – Nézz rám, amikor hozzád beszélek, Tom! – kiáltott rá, aki erre felnézett, duzzadt, vörös szemekkel. – Nem akarok elszökni. – jelentette ki Bill. – Engedj el.
- Nem. – suttogta Tom. – Ne…

Billnek fogalma sem volt mit mondjon. Tavaly, Andreasszal, hasonló szituáció állt elő, de akkor Bill még élvezte. Ez volt az egész lényege; hogy Andreast annyira magába bolondítsa, hogy felajánlja, hogy kiviszi. Igazából soha nem akart megszökni, de maga a tudat, hogy egy rendőrt vegyen rá, hogy meg akarja csinálni, páratlan érzés volt. Valahogy a Tommal való kapcsolata ezen a szinten már túllépett, és most, hogy elértek idáig, Bill azt kívánta, bár visszatekerhetné az órát arra a napra, amikor a folyosón először meglátta Tomot. Lenézett volna, és elment volna mellette; mindent másképp csinált volna, ha tudta volna, hogy idáig fog vezetni. Soha nem számított arra, hogy ekkora bűntudatot fog érezni, hogy ennyire meg fogja bánni.

- Én rángattalak bele. – mondta Bill. – Én… - bocsánatot akart kérni, de a szavak nem jöttek elő, és mielőtt újra nekifuthatott volna, Tom megszólalt.
- Én rángattam bele magamat.
- Nem, nem te. – ellenkezett Bill, és újra megpróbálta elhúzni a kezét, de Tom nem engedte. – Én rángattam a szálakat. Én választottam, kifejezetten téged, már az első napon. Tudtam, hogy jönni fogsz, és látni akartam, ahogy összetörsz.
És most látta is. És utálta.
Tom megrázta a fejét.
- A saját, szabad akaratomból jöttem hozzád. – mondta. – És nem sajnálom, egyáltalán nem.
- Nem fogsz örökre így érezni. – mondta Bill, remélve, hogy meggyőzőnek hangzott, mert úgy érezte nem sokáig fogja így bírni. – El fogsz felejteni engem.
Most Tom dühösen nézett rá, nedves pillákon át.
- El tudnád valaha felejteni őt, Bill? – támadt rá a kérdéssel. – El tudnád?
Bill csak pislogott, ez teljesen meglepte.
- Az nem ugyanaz. – suttogta, és végül el tudta rántani a kezét Tomtól.
- De igen! – kiáltott fel Tom frusztráltan. – Miért nem fogod fel, pontosan ugyanaz! Tényleg nem érted, ugye? Soha nem fogod.
Bill lehunyta a szemeit. Ez túl sok volt, ezt a beszélgetést be kellett fejezniük, különben elveszti még azt a kevés önkontrollját is.
- Mit? – kérdezte.
- Hogy mi a faszt érzek irántad! – emelte meg a hangját Tom. – Hogy ha meghalsz, az olyan lesz, mintha én is meghalnék. Hogy én… - abbahagyta a mondatot, és megrázta a fejét. – Te ezt nem érzed. Vagy nem akarod, vagy tényleg nem tudod, nem tudom melyik a rosszabb.
Bill lehajtotta a fejét, a tekintete egy pontra szegeződött a földön, a testében minden izom feszült volt.
- Sajnálom, hogy így érzel. – mondta végül, nyomottan.
- Hogyan? – tette próbára Tom. – Mint te?
- Ne legyél olyan, mint én. – mondta azonnal, miután felkapta a fejét. – Nem akarsz olyan lenni, mint én.

Bill próbálta összetartani magát celluxszal meg ragasztóval, próbálta távol tartani a saját démonait; nem kezdhetett el Tom is szétesni. Billnek - akár tetszett neki, akár nem -, szüksége volt valakire, akire támaszkodhatott, és csak Tom volt neki. Nem eshettek szét mindketten.

Bill tudta, hogy ő nem elég erős ahhoz, hogy Tom rá támaszkodjon. Megpróbálhatja eljátszani az ellenkezőjét, de az igazság, hogy összetörne alatta; és ezt muszáj volt férfiként beismernie. Az elméje a történtek után már csak egy törékeny kirakós volt, és most, a legkisebb zavar is képes lenne újra darabokra törni. Érezte néha, amikor Tom vagy Anne túl mélyre szántott, és most is érezte.

- Nem tudok erről beszélni. – mondta. – Meg kell értened, hogy amit mondasz, az őrültség.
- Csak nem akarsz róla beszélni.
Bill már nem bírta tovább. Kirobbant.
- Annyira ragaszkodsz ahhoz, hogy nem tudom vagy nem akarom! – kiáltott fel. – Nem minden ilyen fekete-fehér. Tudom, hogy azt hiszed van egy szép kis kapcsoló az agyamban, amit akkor kapcsolgathatok fel-le, amikor csak akarok, de nincs ott. Higgy nekem, kerestem. Ezt nem tudom megváltoztatni! – sziszegte a fogain át. – Próbáltam, és tudod mit, miattad próbáltam. Aztán elmentél és itt hagytál függetlenül attól, hogy előtte mit mondtál, és én egyszerűen nem tudok… - lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. – Nem játszhatod el, hogy nem történt meg, és én sem tudom kitörölni a fejemből. Tudom, hogy azt hiszed képes vagyok rá; tudom, hogy azt hiszed már meg is tettem, de minden nap küzdök vele, most is keményen küzdök vele, mert a fejem egyszerűen el akarja engedni az egészet. Próbálom elrejteni előled, mert minden ellenére mégsem akarom, hogy bűntudatod legyen. Bassza meg! – kiáltott fel, megrázta a fejét, el sem tudta képzelni, hogy ez tényleg mind kijön belőle. Akkor se tudta volna megállítani, ha próbálta volna. – Látod ezt? – kérdezte hangosan, és megemelte az egyik kezét, hogy vízszintesen a levegőbe tartsa. Úgy remegett, mintha valami elvonási tünete lenne. – Látod ezt? Ez nincs rendben¸ ez annak az ellentéte. A gyógyszerek tartanak össze, Tom. – mondta. – A gyógyszerek, és a tény, hogy tényleg keményen próbálok küzdeni. Mert te akarod, hogy harcoljak. És mert Anne is akarja. Ha rajtam múlna, le se szarnám. Már belefáradtam a küzdelembe. Szóval ne merj ott ülni és a képembe vágni az ’ó, csak nem akarod’ szöveget, mert most egyáltalán nem erre van szükségem. Amit nem akarok, az a te őrültségeid hallgatása, van elég sajátom is.
A kirohanást azzal zárta, hogy mélyen kifújta a levegőt. Minden energiája elszállt a szómenéssel, és nem is próbált ellenkezni, amikor Tom újra megragadta a remegő kezét.
- Sajnálom. – suttogta Tom, és egymásnak támasztotta a homlokukat, a másik kezével pedig Bill hajába túrt. – Tudod, hogy mennyire megbántam. Hogy elmentem. Elmenekültem, és nem kellett volna. Minden nap eszembe jut.
- Tudod, én is próbáltam menekülni. – mondta Bill. – Azon a napon, csak azt próbáltam. Azt hittem, ha egyszerűen fogom és elmenekülök vele, akkor minden rendben lesz. De helyette sokkal rosszabb lett, és most itt vagyok. Semmi jó nem lesz a menekülésből.
- Óvatos lennék! – könyörgött Tom. – Nem fognak elkapni; ebben biztos lehetsz.
Bill lehunyta a szemét pár másodpercre, majd megszólalt.
- Nem akarok veszekedni veled. – vallotta be kimerülten. – Itt vagyok. Most itt vagyok. Nem lehet egyszerűen… - Tom csupasz vállára tette a kezét és találkozott a tekintetük; a homlokuk még mindig egymáshoz volt támasztva. – Ne legyél ilyen. Én… - átkozta magát amiatt, amit mondani készült, de végül megtette. – Basszus. Szükségem van rád.
Tom úgy nézett rá, mintha Bill valami teljesen mást mondott volna, például hogy ott áll mögötte egy unikornis, vagy valami.
- Nekem is szükségem van rád.

Tom elment. Azt mondta ’csinálnia kell valamit’, és bár Billt ez aggasztotta, nem tudott semmit tenni ez ellen. Tomnak át kellett gondolnia a dolgokat, és neki is.

Bill az ágyában ült, egy pontot bámult a padlón, és próbálta abbahagyni a remegést. Nem sikerült; minden izma lüktetett a bőre alatt, és összeszorította a szemeit, amikor úgy tűnt, a padló majdnem megmozdult.

Nagyon nehéz volt a bíróságon. Annyi hazugsággal vádolták meg, és a gyenge magyarázkodásai nem igazán szolgáltak bizonyítéknek. Peter Keller megpróbálta a jelenlévőket meggyőzni arról, hogy Bill megerőszakolta Karinát, mert a naplójában azt írta, hogy nem akart lefeküdni vele. Aztán arról az időszakról, amikor nem találkoztak olyan sokat, Peter előadta, hogy azért volt, mert Karina félt Billtől, és kerülte.

Bill kezei ökölbe szorultak már csak a gondolattól is. Lehet, hogy sok mindent tett, de soha nem erőszakolt meg senkit. Soha, még a legsötétebb pillanatában sem tenne ilyet. Eltűnődött, hogy normális-e, hogy a nemi erőszakot rosszabbnak gondolta a gyilkosságnál, de úgy döntött, inkább nem ragad le ennél a témánál.

Egy jó dolog viszont mégis történt. Klara Starkot bűnösnek találták, amiért nem jelentette, amit tudott, és ezért letöltendő börtönbüntetést kapott. Nem sokat, de Bill így is elégedett volt. Nagyon is elégedett.

De aztán szexelt Tommal. És aztán jött Tom és az összeomlása. Tom és a szökési tervei. Most először azt kívánta, bár tudná valahogy hívni Anne-t. Telefonnal, csipogóval, valamivel. Amikor Tom visszajött, az segített, és a feje lassan elkezdett újra összeállni, de most megint össze volt zavarodva, és a cérnaszálak, amik összetartották a darabokat, most egyre inkább feszültek a stressz és a zavar súlya alatt.

Fogalma sem volt mit csináljon vagy hogyan győzze meg Tomot, hogy a szökés soha nem sikerülni, de ha mégis, akkor sem segítene egyiküknek sem. Bill már nem tudta hogyan működne a kinti világban; ha egyáltalán tudta valaha.

Lehunyta a szemét, azon gondolkozva, hogy mi a fenét csináljon.
_____________________________________________________

- Úgy ültél ott egész éjjel?
Bill bólintott, a remegő kezeit pedig összekulcsolta az ölében.
- Hogy van Tom? – kérdezte, padlóra szegezett tekintettel. Csak erre tudott gondolni. Hogy van Tom, mire készül, mire gondol, mit fog csinálni, amikor Bill már nem lesz… Nem bírta leállítani a remegést, az aggódást, és egyetlen éjszaka alatt három pánikrohama is volt.
- Most beszéljünk rólad. – mondta Anne, aggódóan. – Hogyan bírod ezt?
Bill megrázta a fejét.
- Szerintem ezt Tomtól kéne kérdezned. Beszélj inkább vele. Neki jobban szüksége van rá.
- Mondott bármit neked tegnap?
Bill el akarta mondani, amit Tom mondott, de nem tehette. Nem akarta így kockáztatni Tom munkáját. Ezért csak vállat vont.
- Ki van borulva.
- Persze, hogy ki van. – mondta Anne lágyan. – Rám tudnál nézni?
Bill felpillantott rá.
- Te hogy érzel? Elég stresszesnek tűnsz.
Bill vállat vont.
- Én… Hova mész a halál után? – kérdezte, újra lehajtott fejjel. A gondolatai kavarogtak, nem tudott sokáig egyetlen témára koncentrálni. Tom. Halál. Szökés. Mit kéne csinálnia?
- Nem tudom. – mondta Anne, és Bill nem tudta, hogy csak odaképzeli-e a remegést a hangjába. Az utóbbi időben sokmindent elképzelt, ezért ez se lepte volna meg. – Valami szép helyre. – de most már biztos volt benne, hogy nem csak képzelte, és nem volt hajlandó felnézni.
- De én. – mondta Bill. – Én hova megyek?
- Sokat aggódsz emiatt?
Bill hezitált, de hát, mi értelme volt már hazudni?
- Eddig nem aggódtam. – mondta. – De… Nem akarok olyan helyre menni, ahol emlékeznem kell… örökre. Azt akarom, hogy az egésznek vége legyen, hogy semmivé váljak. Hallgatnom kellett volna rád. – tette hozzá. – Tom nagyon maga alatt van, és ezt soha nem akartam. Illetve, akartam. Azt nem akartam, hogy érdekeljen. – lehunyta a szemeit. – Nem akarom, hogy érdekeljen.
- Nem mondhatom meg mit ne tegyél. – mondta Anne. – Legyél olyan a maradék idődben, ahogy neked kényelmes. Azt tanácsolnám, hogy ne dobd le ezt az egészet így, de nem foglak megállítani, ha az tenne boldoggá.
- Semmi sem tesz boldoggá. – mondta Bill. – És nem tudom abbahagyni. – folytatta. – Nem tudok visszamenni, próbáltam.
- Szerintem Tom boldoggá tesz. Szerintem Karina boldoggá tett.
Bill kicsit grimaszolt.
- Nézd hova jutottak.
- Mindenki megérdemli a lehetőséget, hogy boldog legyen. – mondta Anne. Bill nem mondott erre semmit, ezért folytatta. – Mit mondott Tom? – kérdezte. – Biztos nem csak az zavar, ahogy reagált.
- Nem ismételhetem meg, amit mondott. – felelte Bill halkan. Ha említené, hogy Tom meg akarja szöktetni, Tom egész karrierjét kockáztatná. Anne talán azt hinné, Bill is benne lenne.
Anne bólintott.
- Szeretnék egyszerre mindkettőtökkel beszélni. – mondta. – Ha neked nem lenne gond.
- Persze. – bólintott Bill. A lényeg, hogy Tom beszéljen valakivel, és hogy az a valaki segítsen neki kitisztítani a fejét. Ha ő maga is ott van, akkor legalább láthatja, hogy minden rendben megy.Most először, megérezte milyen, amikor igazán aggódik valakiért, és a legkevésbé sem rajongott érte. Csak paranoiás lett tőle. – Mikor?
Anne kicsit meglepettnek tűnt, hogy ilyen hamar beleegyezett, de jól leplezte ezt.
- Amilyen hamar csak lehet. – mondta.
- Oké. – bólintott Bill. – Hozhatod most.
- Most? Biztos vagy benne?
- Nem fog neki örülni. – mondta Bill. – Tiltakozni fog, és azt mondja nincs rá szüksége, de mondd neki, hogy én szeretném, és meg fogja csinálni.

Billnek igaza volt, Tom nem akart beszélni, és a nagy tiltakozásától Anne csak még biztosabb volt benne, hogy tényleg nem ártana neki egy beszélgetés. Végül azt mondta, amit Bill mondott, hogy mondjon; hogy Bill szeretné, ha ott lenne, és Tom valami érthetetlent morgott, aztán végül nem szívesen, de belement.

Most már egymás mellett ültek Anne irodájában. Még senki nem mondott semmit. Anne várta, hogy egyikük elkezdje, de Tom a padlót bámulta, sápadtan és vörös szemekkel, és Bill nyugtalanul dobolt a széke karfáján. A fekete bőrön kopogó körmök hangja volt az egyetlen nesz az egész szobában.

- Nem mondasz valami? – kérdezte végül Bill, és Anne elmosolyodott. Még soha nem kérte, hogy kezdje el.
- Hogy vagytok?
- Jól. – mondta Tom, és Bill élesen nézett rá.
- Nem, nem vagy jól. – mondta. – Hazudik. – fordult vissza Anne felé. – Nem látod?
Anne a szemébe nézett.
- De. – mondta. – Látom.
Bill összeszorította az ajkait és hátradőlt a székben, a karjait pedig dühösen fonta össze a gyomra felett.
- Mit gondolsz erről, Tom? – kérdezte Anne.
- Szerintem baromság.
- Tudtál aludni tegnap éjjel?
- Igen.
- Hazudik. – motyogta Bill, a karjait még szorosabban összefonva. Anne nem figyelt rá.
- Nincs semmi, amit mondani akarnál?
- Már elmondtam, amit akartam. – mondta Tom, a padlót bámulva. – Ő nem hallgat rám.
- Mert amit mondtál, az… - Bill félbehagyta, összeszorította a fogait. – Nem tudod mit  mondasz.
- Mert nem hallgatsz meg.
- Én meghallgatlak, de amit hallok, az őrültség?
- Mi lenne, ha erről nem itt beszélnénk?
- Mi lenne, ha erről egyáltalán nem bezsélnénk?
Tom nem mondott semmit, Bill sértődötten elfordult és még jobban belesüppedt a székbe.

Anne nézte, ahogy veszekednek, és azon tűnődött miről is beszélhetnek valójában, és hogy miből indulhatott ki a vita, és miért pont most. Nem gondolta volna, hogy sokat veszekednek, bár tudta, hogy a kommunikáció nem volt mindig tökéletes. Olyasvalakivel, mint Bill, ez nehéz is volt.

Most azt látta, hogy Bill mennyire aggódik, és ettől a szíve meleg büszkeséggel telt el. Bill nem tudta, és eddig Anne sem vette észre, de Bill egyik legerősebb érzelme és motivációja az volt, hogy megvédje az embereket, akiket szeret, és ez most Tom felé irányult. Ez korábban eltúlzott formában, és birtoklási mániában, féltékenységi problémákkal együtt jelentkezett, ami miatt senki sem járt jól. Korábban, ez a védelmezés mélyebbről jött, ahol valójában Bill saját magát és a mentális egészségét próbálta védeni azzal, hogy a szeretteit biztonságban akarta látni. Ez most más volt.

- Szeretnétek egymással beszélni nélkülem? – kérdezte őket, és egyszerre vágták rá mindketten:
- Nem beszélek vele.
Anne elmosolyodott, de Bill és Tom csak bámult egymásra, majd az ellenkező irányba néztek.
- Szerintem végig kéne hallgatnod, bármi is akar mondani, Bill. – mondta, és Bill nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, mégpedig dühösen, az arckifejezése alapján, de Anne folytatta, mielőtt szóhoz juthatott volna. – És te, Tom, hagynod kéne, hogy Bill is beszéljen. Figyeljetek egymásra. Próbáljátok megérteni egymást. Mindkettőtöknek nehéz időszak ez, nem fogom azt hazudni, hogy nem az. Szükségetek van egymásra ebben.
- Tom nem fogadja el. – mondta Bill, és újra karba tette a kezét. – Tudom, hogy mikor nem akarsz valamit elismerni.
- Nem az, hogy nem akarom elismerni, csak azt mondom, hogy még mindig van egy lehetőség-
- Ezt jelenti az, hogy nem akarod elismerni! Nem tudsz semmit csinálni, vége! Mondd meg neki!
- Nem fogok itt ülni és hagyni, hogy megtörténjen! Ahhoz túl fontos vagy nekem!
- Soha sem kértelek!
- Nincs benned semmi empátia? Tényleg ennyire hideg vagy?
Bill nyökögni kezdett.
- Én… nekem…
- Szóval beismered, ugye?
- Én…
- Tom! – vágott közbe Anne. – Egy pillanatra.

Tom összeszűkítette a szemeit, de felállt, amikor Anne is felállt, és követte a folyosóra, ahol a rendőr, aki őrködött, a folyosó másik végében ült. Anne látta, amint látta kettejüket kijönni, megemelte a fejét egy kicsit kíváncsian, de próbált nem túl egyértelmű lenni. Amint becsukta az irodája ajtaját, Bill már nem hallhatott semmit, és Anne megszólalt.

- Mérges vagy. És meg is értem miért, ez természetes. De próbálj meg nem így beszélni vele.
- Úgy is meg fog halni. – mondta Tom, nyomott és monoton hangon.
- Tom.
- De akkor is! – kiáltott fel Tom, és végre ránézett. – Hallottad őt, meg fog halni, egyáltalán miért csináljuk ezt? Miért beszélünk erről? Nem időpocsékolás? Miért akarunk tovább segíteni neki?
- Tudom, hogy ki vagy borulva, de gondold végig mit mondasz. Lehet, hogy nem mutatja, de tényleg fontos neki, hogy mit gondolsz róla. Te fontos vagy neki. Ez az utolsó pár hete. Próbáld meg olyanná tenni, hogy számítson valamit.
Könnyek szöktek Tom szemeibe, amint befejezte, és Anne felsóhajtott, majd átölelte, amibe Tom úgy olvadt bele, mint egy gyerek.
- Én csak nem akarom… nem tudom… - mély, remegő lélegzetet vett, és elhúzódott végül az ölelésből. – Olyan, mintha elveszeteném a látásom. – mondta, és elfordult tőle, az arcát pedig megtörölte a tenyerével.
- Hogyan?
- Mint amikor vakon születsz. – motyogta Tom, egy festményt bámulva, ami az egyik ajtó mellett lógott a falon nem messze. – Vakon születsz, és csak ezt tudod. A világ fekete, de nem baj, mert nem ismersz mást. Megpróbálsz talán pár gyógymódot, többnyire mert az emberek mondják, de soha nem változik az, ahogy a vakságra gondolsz, mert rendben van. De aztán felkelsz egy nap. – nagyot nyelt, és az ajtó felé pillantott, ami mögött Bill ült. – Felkelsz egy reggel, és látsz. Először ijesztő, mert új és ismeretlen és nem tűnik biztonságosnak. Visszaakarsz menni oda, amikor minden biztonságos és sötét volt. De aztán megszokod és elkezded… szeretni. Annyira szereted, és aztán…
- Rájössz, hogy elveszíted. – fejezte be Anne halkan, bólintva.
- Nem fair. – suttogta Tom. – Nem fair.
- Egyetértek.
- Hogy tehették ezt?
- Nem tudom. – mondta Anne. – De Tom, rendbe fogsz jönni. Szerintem jó lenne, ha bejárnál hozzám, oké? Hetente egyszer. És talán az sem ártana, ha egy kis időt kivennél.
- Most azt hiszed már én is őrült vagyok?
Anne elmosolyodott.
- Nem. Csak szerintem jó beszélni valakivel. A fájdalom ki tudja készíteni az embereket.
Tom nem mondott semmit, de Anne a csendet beleegyezésnek vette. A vállára tette a kezét.
- Menjünk vissza. Nem kéne hagynunk, hogy túl sokjat agyaljon.
- Oké.

Tom alig nézett Billre, amikor kimentek Anne irodájából egy órával később, és Billnek volt egy olyan érzése, hogy ez a beszélgetés nem sokat segített. Tom hamar elment, alig pillantott rá, és Bill csak felsóhajtott, és úgy nézett rá, mintha Tom menekült volna tőle.

- Utál engem.
Anne ránézett.
- Nem utál. – mondta. – A helyzetet utálja, nem téged.
- Nem. – rázta meg a fejét Bill. – Engem utál, mindent, ami vagyok, mindent, amit tettem… Tudom, hogy azt kívánja bár normális lennék, vagy sose találkozott volna velem.
- Ne gondolj ilyenekre.
- Nem tudok nem erre gondolni.

Anne kicsit megveregette a hátát, de Bill ettől csak még hidegebbnek, még elveszetebbnek, még tehetetlenebbnek érezte magát. Úgy érezte mindent tönkre tett. Ha az eredeti tervénél maradt volna, akkor kirúgatta volna Tomot, és ennyi; minden szenvedését megelőzte volna. Tom ki lenne akadva, de ezzel könnyebb lenne megbirkózni. Nem kellett volna eltérnie a forgatókönyvtől; nem szabadott volna hagynia, hogy belásson a páncélja mögé.

- Hé!
Anne és Bill megfordult, Bill pedig automatikusan összerezzent.
- Én, öm… - Andreas Anne-re nézett, egyértelmű volt, hogy minden erejével próbált nem Billre pillantani. – A másiknak el kellett mennie. Mit…? – mutatott furán a kezével. Anne bólintott.
- Vissza kéne vezetned.

Anreas előhalászott egy bilincset a hátsózsebéből, és elég ügyetlenül ment Billhez, hogy a csuklója köré csatolja. Feszült volt, a szemei túlzottan a bilincsre fókuszáltak, mintha valami atomfizikai kísérlet lett volna, és annyira próbálta nem megérinteni Bill bőrét, hogy fél percen át bénázott vele, és majdnem fájdalmasan erősre szorította meg.

- Menjünk. – mondta tömören, és egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetük, de Andreas gyorsan elkapta a tekintetét, és az egész teste megfeszült. Mintha attól félt volna, hogy kővé válik, ha túl sokáig néz Billre.

Elhagyták az iroda folyosóját, és felmentek a lépcsőkön. A lépteik visszhangoztak a hideg, üres lépcsőházban. Bill ment elől, és tudta, hogy Andreas nézi, érezte a tekintetét a hátán egész úton.

Végül, miután úgy tűnt, hogy egy mérföldet megtettek, elérték a celláját, és Andreas kinyitotta a nehéz ajtót, hogy Bill bemehessen. Bill megfordult, és előretartotta a kezeit, hogy Andreas levehesse a bilincset.

Bill úgy döntött, a lábai közé fogja a farkát, és olyan gyorsan elmenekül, amilyen gyorsan csak tud, de miután levette a bilincset, Andreas ott maradt. A tekintete valahol Bill térdével volt egyvonalban. Úgy tűnt, valamin nagyon tépelődik, és a tekintete végül lassan emelkedni kezdett. Ide-oda pillantott, habozott, és többször megijedt, de végül, az élénkkék szemei találkoztak Bill tekintetével.

Több hosszú másodpercen át néztek egymásra, a levegő is megállt köztük, és valami furcsa közös megértés villant fel köztük. Andreas biccentett neki, még kicsit el is mosolyodott, majd bezárta az ajtót maguk között, és a zárak hangja kitöltötte a csendet.

Mielőtt Andreas elment volna, megszólalt, anélkül, hogy ránézett volna a rácsokon keresztül.
- Egy másik életben, talán tényleg kedveltelek is volna.
Bill felnevetett, ellépett az ajtótól, és a csuklóját dörzsölte.
- Ne erőltesd.

Andreas halkan felnevetett, aztán elment.

Tom kezdte megérteni, hogy Bill miről beszélt, amikor azt mondta nem szereti, amikor az emberek megpróbálnak bemászni a fejébe. Soha nem vett még részt Anne komoly terápiáin, és a feje úszott, amint ott ült a bejárattól nem messze egy padon, a fejét a kezei között tartva. Mielőtt befejezték volna, Anne azt javasolta, hogy menjen haza, de még nem volt képes elmenni. Nem mehetett haza.

Levegőre volt szüksége, alig kapott levegőt, de nem mehetett haza.

Hátradőlt, és előhalászta a telefonját a zsebéből, és hívta az egyetlen embert, akit most képes volt elviselni; azt a személyt, akire szüksége volt.

- Hello?
- Anya. – mondta Tom, előre hajolt, és a füléhez szorította a telefont. – Szia.
- Szia, Tom! – mondta, és a hangja olyan vidám volt, hogy Tom majdnem elmosolyodott, de helyette fájdalmas grimasz sikeredett.
- Láttad… - kezdett bele. – Láttad, öm…
- Mi a baj? – kérdezte az anyja óvatosan, kétségtelenül észrevette, hogy valami nem stimmel a fia hangjában. – Tom?
Tom nagyot nyelt és becsukta a szemeit.
- Láttad a mai újságot?
- Miről… - kezdett bele az anyja, de aztán úgy tűnt, rájött mire gondol. – Oh, ami a te munkahelyeden történt? A-
Tom gyorsan félbevágta, mielőtt kimondta volna; most nem akarta hallani.
- Igen… az. Anya… - a hangja annyira remegett, hogy attól félt sírni kezd a telefonban, amit pedig nem akart. Nem félt sírni, de nem volt szokása csecsemőként bőgni az anyjának. – Emlékszel, amikor azt mondtam találtam valakit?
- Igen? – kérdezte lassan, majd azt mondta, - Oh. Oh, Tom, mibe keveredtél?
Tom megrázta a fejét.
- Én… Mi… Én annyira… - nem tudott beszélni, és összeszorította a fogait, hogy ne kezdjen zokogni. Minden annyira fájt.
- Annyira sajnálom, Tom. – mondta az anyja. – El sem tudom képzelni…
Tom nem mondott semmit, csak ott ült, és hallgatta a légzését. Már attól megnyugodott, hogy tudta, hogy az anyja ott van a vonalban, és nem mérges. Ha mégis az volt, nem mutatta ki.
Perceken át csendben voltak, és amikor az anyja megszólalt, minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne omoljon össze és ne kezdjen el hisztérikusan sírni.
- Sajnálom, hogy sosem ismerhetem meg.
- Szeretnéd? – nyögte ki Tom.
- Persze! – mondta lágyan. Tom nem tudta, hogy ezért mondja-e, hogy jobban érezze magát, vagy mert komolyan gondolja, de nem érdekelte. Kimondta, és már ez rengeteget jelentett.
Tom lehunyta a szemeit.
- Akkor is, ha… ha egy gyilkos?
- Ha te át tudsz tekinteni felette, akkor biztos nagyon különleges. Mindig a jót láttad az embereknek; így neveltelek.
- Ő… - megállt, és lesápadt, amint eszébe jutott valamit. – Találkoztál vele. – mondta. – Igen, találkoztál vele.
­- Mi? – olyan zavartnak, és kicsit aggódónak tánt, mintha Tom értelmetlenül beszélt volna.
- Az a bizarr festmény a régi szobámban. – magyarázta Tom, és megbotlott a szavakban, miközben beszélt. – Emlékszel honnan van?
- Egy höly árulta a festményeit, már vagy tíz éve. – mondta az anyja, még mindig zavartan. – Miért?
- Miután megkaptuk a festményt, mi történt?
Az anyja csendben volt egy pár pillanatra, amíg gondolkozott.
- A fia. – mondta akkor, lassan, miután összerakta a darabokat. – Ő az…?
- Igen.
Az anyja nagyot sóhajtott.
- Emlékszem rá. Emlékszem, hogy olyan másnak tűnt.
Tom bólintott, és lehunyta a szemeit.
Mint mindig, az anyja most is tudta mikor kell gondoskodó anya módra kapcsolni.
- De tudod mire emlékszem leginkább, Tom? – kérdezte lágyan. – Olyan helyes volt. Olyan imádnivaló gyerek, akit legszívesebben zsebrevágtam volna, és hogy hazavigyem.

Tom erősen dörzsölte a szemeit, és arra gondolt, hogy talán azt kellett volna.

Tom visszament, miután letette a telefont. Majdnem fél órán át beszélgettek, és bár még mindig szarul érezte magát, tisztábbnak is. Most már jobb ötlete volt, hogy mit tegyen.

Még mindig nem értette Bill miért nem akar elmenni. Akarnia kellett volna, hogy messze menjen, a lehető legmesszebb innen. Talán akarta is, csak nem akarta kimondani vagy bevallani. Akarnia kellett volna, hogy elmenjen innen. Nem halhat meg, nem így.

Tom bement az irodába, ahol csak egyetlen ember ült az asztalnál, valamit a számítógépnél ügyködve. Pontosan az volt, akivel Tom beszélni akart, ezért odament, megköszörülte a torkát, majd azt mondta:
- Segítened kell.