Hangos dörömbölés ijesztette fel Billt a rémálmából. Feltápászkodott az ágyában, és az ajtó felé nézett, a szíve dübörgött a mellkasában. Maga mellé pillantott, ahol Lily még mindig aludt, és azon tűnődött, a lány hogy-hogy nem ébredt fel a zajra. Meglökte a vállát és az oldalába csípett, majd bocsánatot kért, amikor végül Lily kinyitotta a szemét.

- Ajtó. Valaki van az ajtóban. Gyere – mondta neki Bill, majd kimászott az ágyból, és magára kapta a köntösét. Amint mindketten fent voltak, együtt mentek ajtót nyitni.

- Dr. Kaulitz, vészhelyzet van. Bemehetnénk? – Bill ott állt, döbbenten, amint meglátta Shaffer és Listing nyomozót, meg egy másik, magasabb, sötétbőrű férfit.

- Ah, persze – felelte, és hátrébb lépett, hogy bemehessenek a lakásba. Zavartan pillantott Lilyre, aztán követte őket a nappaliba. Lily kiment a konyhába, hogy kávét csináljon, amíg a kanapén a három férfi helyet foglalt. – Mi történt?

A három férfi egymásra pillantott, és Gustav megvakarta a nyakát.

- Nem látta a híreket?

Bill megrázta a fejét, és most még zavartabban néz.

- Nem, Lily és én egy hete szabadságon vagyunk, végig itthon pihentünk, filmeztünk, meg ilyesmi. Van valami, amit látnom kellett volna?

- Halottakat találtunk. Konkrétan ötöt. Az egyik a fönöke, David Jost, és a másik négy, Benjamin Ebel, a felesége Sarah, akiről úgy tudom a kórházban volt ápoló, és a két gyerekük. Jost és Sarah meg volt csonkítva, a legszörnyűbb módon lettek meggyilkolva, amit csak el tud képzelni, de Ebel és a gyerekek Potassium kloridot kaptak.

Bill torka összeszűkült, és egy pillanatra szédülni kezdett.

- Micsoda? Várjunk, nekem mi közöm ehhez?

Gustav arra a férfira pillantott, aki még mindig nem mutatkozott be, majd visszafordult Billhez.

- Dr. Kaulitz, ő itt Ferchichi nyomozó, pár éve egy olyan gyilkosságsorozaton dolgozott, mint amit most fedeztünk fel.

Bill biccentett az idősebb férfinak, majd visszanézett Gustavra.

- Oké, ez jó meg minden, de nekem mi közöm hozzá?

- Ön volt az első, aki Tom Trümperrel dolgozott, ugye? – kérdezte Ferchichi nyomozó, és Bill rögtön bólintott.

- Igen, de átadtam az esetet egy másik orvosnak – összevonta a szemöldökét. – Gondolják, hogy ezt Tom tehette?

Ferchichi nyomozó megrázta a fejét.

- Lehetetlen. Tom 24 órás megfigyelés alatt áll, amióta megpróbálta a kollégájának a nyakát puszta kézzel eltörni. Majdnem sikerült is neki.

Bill hangosan nyelt, a szemei elkerekedtek a döbbenettől, és megrázta a fejét, láthatóan zavarodottan.

- Ha nem Tom volt, akkor miért hozzám jöttek?

- Mert ön volt az, akinek Tom az istenéről beszélt. Ön az egyetlen, akivel hajlandó az istenéről beszélni, és most szükségünk van önre, Dr. Kaulitz. Többet kell megtudnunk erről a személyről, aki az istene. Rá kell jönnünk ki ő, és hol van, és hogy hol csap le legközelebb.

- Hogy hol csap le legközelebb?

- Jost? Ebel és a felesége? Mindegyiküket Tom istene ölte meg. És jelenleg, mindenki, aki az intézetben dolgozik, célpont. Meg kell találnunk és el kell fognunk a gyilkost, mielőtt még több dolgozót megtalál. – Ferchichi nyomozó elcsendesült, Bill arcát nézte, és Bill csak bámulta a padlót. Pokolian össze volt zavarodva. Amikor leadta Tom esetét, csak békére és csendre vágyott. Pontosan ezért is kért egy hetet Lilyvel, hogy otthon pihenhessenek, a problémák nélkül, amik a kórházban tornyosultak feléjük.- Szóval azt szeretnék, ha visszamennék, és beszélnék vele. Baszki – grimaszolt Bill, majd kifújta a levegőt az orrán. – Most azonnal kéne mennem? – mindhárom nyomozó egyszerre bólintott, és Bill azt kívánta, bár visszamehetne két nappal korábbanra, amikor az egyetlen problémája az volt, hogy hogyan vegye rá Lilyt, hogy csináljon neki még egy turmixot. – Jó, csak adjanak egy percet, hogy felöltözzek. Csak azért csinálom ezt, hogy elkaphassák a pasit. Amint meglesz, keresniük kell egy másik pszichológust Tomnak.

Bill ahhoz volt hozzászokva, hogy az intézet egy csendes hely, de most, amikor a három nyomozóval bement, teljesen más érzése volt. Lily úgy döntött, otthon marad a lakásban, aminek Bill örült is, mert nem tudott volna mit mondani neki, ha eljött volna.

Amikor Bill végül elért Tom szobájához, mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát a vihar előtt. Nagyon nem akart belépni, de tudta, hogy muszáj. Kinyitotta az ajtót, és vetett egy utolsó pillantást a rendőrök felé, akik megígérték, hogy ott fognak állni az ajtó előtt, hátha esetleg valami történne.

Hátha.

Amikor Bill kinyitotta az ajtót, nem igazán volt meglepve, hogy Tomot lekötözve látta. Azon volt ledöbbenve, hogy Tom úgy feküdt ott, mintha csak őt várta volna. És Billnek volt egy olyan érzése, hogy ez így is volt.

- Tom Trümper – mondta, a mogyoró barna szemekbe bámulva, amikről úgy érezte, egy fémpáncélt is át tudtak volna fúrni. Becsukta az ajtót maga mögött, majd leült egy székre, amit az ápolók raktak be Tom ágyával szemben.

- Dr. Kaulitz – mondta Tom lassan, a tekintetével óvatosan követve Bill mozdulatait. – Olyan jó újra látni. Remélem jól érezted magad a szabidon távol tőlem.

Bill felvonta a szemöldökét, hangosan nyelt, majd megköszörülte a torkát, és feljebb ült a székében.

- Nem állandó orvosként jöttem vissza, Tom. Csak azért vagyok itt, hogy feltegyek pár kérdést…

- David Jost, Benjamin és Sarah Ebel, meg a családjuk meggyilkolásáról – felelte Tom, huncut vigyorral az arcán. – Igazam van, Dr. Kaulitz? Kérlek, mondd, hogy igen, mert már amúgy is tudom, csak szeretném hallani a szavakat a te gyönyörű szádból.

Bill csak bámult Tomra, és próbált erőt venni magán, hogy a sorozatgyilkostól ne ijedjen még jobban, mint eddig.

- Igazad van, mint mindig, Tom, de az első kérdésem, hogy honnan tudsz a gyilkosságokról? Azóta vagy lekötözve, amióta elmentem.

Tom felnevetett, a hang pedig másodperceken belül hangos nevetésbe fordult állt, majd ugyanolyan gyorsan el is szállt.

- Az emberek mindig erről beszélnek, amikor elmennek a szoba előtt. De már előtte is, tudtam, hogy valakire le fog csapni az épületből. Vissza akar kapni, Dr. Kaulitz, és annyira, hogy képes lenne mindenkit megölni ebben a kórházban. Hát, kivéve téged, természetesen.

- Engem miért nem? – tette fel Bill a következő kérdést. – Én miért vagyok olyan fontos, amikor téged akar?

- Benned megvan a lehetőség, hogy olyan legyél, mint én. Megvan benned a lehetőség, hogy tökéletesíts, mert mint én, te is tökéletes vagy – felelte Tom, és egy pillanatra sem vette le a szemeit Billről.

- Szóval engem azért hagyna ki, hogy olyan legyek, mint te?

Tom megrázta a fejét, ami kicsit erőltetett volt a szíjak miatt.

- Annál több. Annál sokkal több, de nem mondhatom el a többit. Jónak kell lennem. Nem mondhatom el a titkait, amíg el nem jön az ideje.

- És mikor jön el az ideje? – folytatta Bill, miközben Tom szavai ellenére is próbált nyugodt maradni.

- Amikor azt mondja! Amikor kedve van hozzá! Amikor a világnak vége, és az ész megáll, és minden újra jó lesz, majd megtudod, engem pedig megjutalmaz.

Billnek kellett egy pillanat, amíg alkalmazkodott Tom magatartásának változásához. A magabiztos sorozatgyilkos eltűnt, és helyette egy összetört játék, az elveszett kutyus jelent meg, akinek hiányzott a gazdája. Bill tudta, hogy most van itt az idő kiszedni belőle az információt.

- Tom? – kérdezte óvatosan. – Mesélj az istenedről.

- Fenséges, gonosz. Hatalmas, és ha szembe szállsz vele, nem kegyelmez. Igazi pszichopata, aki szociopataként áll be, és élve fog felfalni, amilyen szadista vadállat. Nem érez semmit, csak a gyilkolás utáni vágyat és az irántam érzett szerelmet. – felelte Tom. A hangja gyermekiessé vált, ahogy lehunyta a szemeit.

- Hogy találkoztál vele? – Bill látta, hogy Tom arcizmai ellazultak, és tudta, hogy a gyilkos az emlékeibe mélyedt. Tom mércéje szerint, méghozzá, jó emlékek közé.

- Figyelt engem. Minden nap, két hónapon át. Aztán, egyik éjszaka, bejött a házamba. Felkeltett, és megmutatta anyukám és apukám. Halottak voltak, ott hevertek, hideg tekintettel. Érzések nélkül. Sírni kezdtem, és azt mondta gyenge vagyok. Azt mondta, hogy a halált ünnepelni kell. Nem értettem. Akkor még fiatal voltam. Tíz körüli. De annak ellenére, hogy ő sem volt sokkal idősebb, úgy viselkedett, mintha ő lenne minden. Mintha isten lenne, és senki sem tudná megállítani.

- Elmondta, hogy miért nem ölt meg téged?

Tom lassan bólintott, és lassan kinyitotta a szemeit, hogy Billre nézzen.

- Be akart tanítani, ahogy előtte őt is tanították. Őt már akkor elvitték, amikor megszületett. Arra született, arra nevelték, hogy öljön. De a terv fordítva sült el, belém szeretett. Azokat ölte meg, akik azt akarták, hogy őket szolgálja, és az ő utasításukra öljön. Aztán eljött értem. Elvitt, messze, és megtanította nekem a szerelmét, az életét, mindenét.

- Hogyan tanított be téged? – kérdezte Bill, imádkozva, hogy az információ majd segíthet a nyomozóknak.

- Kötelekkel, láncokkal, késekkel és mérgekkel. Megtanította, hogy csak őt szeressem, és hogy az én kezeim, mint az övéi, tökéletességet hozhatnak a világba. – felelte Tom, mély, nyugodt hangon, és Bill észrevette, hogy a gyermekies, nem, inkább a baba-szerű Tom eltűnt. Most egy kegyetlen, nárcisztikus vadállat volt előtte, akivel először találkozott hetekkel korábban.

- Tudod hol van ő, Tom? Hogy mit fog legközelebb csinálni?

- Oh, ez titok, titok Dr. Kaulitz. Nem mondhatom el hol van, bár talán jobb lenne. A büntetésért megérné, az érzésért, ahogy brutálisan megragad, a kezeivel felsért, a húsomba váj. – Abbahagyta, és Bill undorodó kifejezésén elmosolyodott, majd folytatta. – De, nem, nem fogom elmondom, megígértem neki.

- Hát, akkor azt, hogy mit fog legközelebb csinálni? Kire fog lecsapni, ahogy az előbb fogalmaztál? – Bill hangja félelemmel telt meg, amikor tudatosult benne, hogy nem igazán akarja hallani a választ. Nem akarta tudni, hogy ki fog meghalni Tom szabadulásáig.

- Meg fog ölni minden egyes embert ezen a helyen, aki közénk áll. Kínozni fogja őket az utolsó leheletükig, olyan nyomokat fog hagyni a te Ferchichi nyomozódnak, aki ott áll az ajtó előtt, amilyeneket soha nem fog tudni összerakni, amíg Ő nem akarja.