- Te megőrültél?
- Igen vagy nem?
- Én is őrült vagyok, hogy egyáltalán végiggondolom.

Április közepe

Valami drasztikusan megváltozott Tomban, amióta beszélt Anne-nel. Billnek fogalma sem volt, hogy pontosan mi is történt, de Tom szinte teljesen visszanyerte régi önmagát. Bill nem említette még, de biztos volt benne, hogy Tom csak megjátssza magát. Majdnem két hét telt el, és az egész túl… normális volt. Mintha megint visszamentek volna abba az időszakba, ami még azelőtt volt, hogy Tom elment volna, és mielőtt Billt halálra ítélték. Mielőtt elszabadult a pokol.

Billnek furcsán kényelmetlen volt.

Mindenki, nem csak Tom, furcsán viselkedett körülötte. A többi rab folyton úgy nézett rá, amitől legszívesebben kifutott volna a világból. Nem volt hozzászokva, hogy mindenki őt bámulja, nem ennyire nyíltan. Régen mindig abbahagyták, amikor feléjük nézett, de most mintha elvesztette volna az erejének nagyját, amióta kiderült, hogy meg fog halni. Nem volt erre szüksége, nem kellett neki a sajnálat, sem hogy az emberek emiatt próbáljanak vele kedvesek lenni. Megvolt ő egyedül, így szerette.

Bár, az utóbbi időben, az ’egyedül’-be Tom is beletartozott.

Tom minden nap meglátogatta, és annyira normális, annyira Tom volt. Volt ebben valami rémisztő, volt Tomban valami, ami nyugtalanította Billt. Valami nem stimmelt, de Bill nem tudta megállapítani mi az. Talán annak ellenére, hogy rendszeresen járt Anne-hez beszélgetni, mégis még mélyebbre süllyedt a tagadásában? Bármi is legyen, egy árva szót sem akart róla mondani Billnek.

De így fair, gondolta Bill egy kis grimasszal. Tom az őrületbe kergette Billt, és most Bill kergeti az őrületbe Tomot. Miért is ne?

- Úgy nézel ki, mintha valami zavarna.
Bill nagyot pislogott, és Tomra pillantott. Te is.
- Nem zavar semmi. – hazudta. Ha Tom színlelhet, akkor ő is.
- Ennél jobban is tudsz hazudni. – jegyezte meg Tom, a homlokát ráncolva.
Bill felsóhajtott, és hátrahajtotta a fejét a hideg falnak, lehunyt szemmel.
- Hát, legalább megpróbáltam.
- Mellettem nem kell próbálnod.
- Nicsak ki beszél. – vágta rá Bill, hirtelen idegesen. Már két hete kellett ezt elviselnie, ennyi volt, amit Tom szarjából elbírt viselni. Ha Tom legalább annyit nem fog bevallani, hogy valami baj van, akkor Bill tényleg nagyon ki fog akadni.
Tom összevonta a szemöldökét.
- Miről beszélsz?
Bill újra felsóhajtott, frusztráltan, és felállt. Odament a rácsozott ablakhoz, de Tom ott maradt az ágyon, és csak a tekintetével követte.
- Túl jól vagy. – nyögte ki Bill, és bámult ki a szürke felhők felé, amik mostanában folyton körülvették. Eltűnődött, hogy miért kezdték el az ilyesmik érdekelni. Mikor kezdte érdekelni, hogy Tom színlel-e vagy sem?
- Túl jól? – ismételte Tom értetlenül.
- Két hete egy roncs voltál. – magyarázta Bill. – Hogyan tudsz szimplán visszaváltozni? – rájött, hogy az irigységet nem tudja kiszorítani magából. Azt kívánta, bár képes lenne ő is erre, talán ezért is akasztotta ki annyira. – Még ha színlelsz is, hogyan tudsz szimplán visszaváltozni?
Tom sóhajtott, és ő is felállt. Odament, hogy Bill mögé álljon, de nem ért hozzá.
- Nem vagyok jól. – vallotta be. – A legkevésbé sem. De többet érdemelsz annál, hogy ahogy te fogalmaztál, egy roncs legyek melletted. Anne-nek igaza van, a legjobbat kéne kihoznunk a maradék időből. – mondta, majd Bill vállára tette a kezét, és megfordította, hogy a szemébe nézhessen. – Nem tetszik ez a nézésed. – mondta. – Ez a szomorú nézés, nem illik hozzád. Akkor már inkább legyél rám mérges.
Bill összefonta a karját a mellkasa felett.
- Szóval csak így el fogod játszani-
- Nem fogok semmit eljátszani. – tisztázta Tom. – Csak nem fogok rá koncentrálni.
- Hogy tudod ilyen könnyen venni? – kérdezte Bill.
- Nem könnyen.
- Engem majdnem átvertél. Tudod mit mondott rólam Anne? – kérdezte, és visszafordult az ablakhoz, félrelökve Tom kezeit. – Hogy depressziós vagyok. Minden más tetejébe.
Volt egy másodpercnyi szünet, mielőtt Tom megkérdezte:
- Miért?
- Nem tudom.
Újabb csönd követte, ezúttal kicsit hosszabb, mint az előbb.
- Miattam? – kérdezte végül Tom halkan.
- Nem tudom. – hazudta Bill újra. Nem akarta elmondani az igazat, mert akármennyire is idegesítette a tény, de Tomnak igaza volt. Nem akart veszekedni, nem akarta, hogy Tomnak még nagyobb bűntudata legyen. Csak arra vágyott mindennél jobban, hogy elfeljthessen mindent, ami történni fog, és egyszerűen visszaváltozzon olyanná, amilyen volt.
Tom nagyot nyelt.
- Szóval ez egy talán?
Bill vállat vont, és az ablak előtti rácson a rozsdát kezdte kapargatni. Érezte már ezt egyszer, tisztán emlékezett rá. Még otthon, mielőtt…
- Nem kérem, hogy bármit is eljátssz. – mondta akkor Tom. – Csak azt kérem, hogy ne rontsuk el ami maradt. Szeretnék… Körülbelül négy hónapunk maradt. – mondta halkan.
Bill hosszan fújta ki a levegőt az orrán át.
- Ennek nem kéne ilyen nehéznek lennie. – vallotta be. – Jónak kellett volna lennie. Mármint, még mindig úgy érzem, hogy nem a halál… az, amit érdemlek, de egy kicsit vártam. Most annyira…
- Bill…
- És most annyira megnehezíted. – most már fogalma sem volt mit akart. Minden zavaros volt, és semminek nem volt értelme. Ketté volt szakadva; egyik oldalról szerette volna, ha az egésznek vége, de a másik oldalról Tom karjaiban akart maradni. – Egyszer megpróbáltam megölni magam.
- Tudom.
- Nem, nem tudod. – mondta Bill. – Előtte. Otthon. Ennyire közel jártam hozzá.
- Mi állított meg?
- És azóta is olyan sokszor megbántam, hogy nem csináltam meg. Annyi életet megmenthettem volna.
Erős karok fonódtak a dereka köré, és Billben már nem volt annyi erő, hogy elhúzódjon.
- Én örülök, hogy nem tetted meg. – mondta Tom. – Akkor soha nem ismertelek volna meg.
- És akkor, ez többet jelent neked, mint az ő életük?
Tom hezitált.
- Tudod, hogy nem arról van szó… - nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. Amúgy se hangzott volna meggyőzőbbnek.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… Sajnálom, de semmi esély, hogy-
- Kérlek.
- Nem tudom…
- Ha bármi rosszul sikerül, mondd, hogy megfenyegettelek.
 

Május

Az irodában síri csönd volt, leszámítva valakinek az alkalmankénti csattogást a billentyűzeten. Mindenki csak úgy tett, mintha dolgozna, miközben néha-néha Tomra pillantottak. Senkinek fogalma sem volt, hogy mit mondjanak, mind csak várták, hogy kirobbanjon, vagy kiabáljon, vagy sírjon, vagy valami. De ő csak ott ült, és úgy dolgozott, mintha semmi sem változott volna.

De valami változott, és ezt mindannyian tudták. Senki, legalábbis Georg úgy tudta, hogy senki sem tudta pontosan Tom meddig is ment el a 815-ös rabbal, de mindannyiuknak megvolt a maga elképzelése, beleértve Georgot is. Az biztos volt, hogy sokkal tovább mentek, mint lehetett volna, de ezt bárki meg tudta volna mondani, aki látta Tom hogyan néz a rabra. Georg kicsit csesztette a szerelemmel, de csak most döbbent rá, hogy ez mit is jelentett. Fogalma sem tudott Tom egyáltalán hogy volt képes kiegyenesedni.

Tom hangulata nagyon is furcsa volt. Egy dolog volt erősnek lenni, de egyszerűen tudomást sem venni az egész problémáról egy teljesen más dolog volt. Valami történik, ebben Georg biztos volt. Próbálta megkérdezni Andreast erről, mert észrevette, hogy egyre több időt kezdett el Tommal tölteni, de azt kapta válasznak, hogy törődjön a maga dolgával. Legalább volt valami, ami nem változott itt.

Amint Georg újra Tomra pillantott, hogy megpróbálja értelmezni a testbeszédét (amihez egyébként sosem értett, de miért ne lehetne próbálkozni?), Andreas belépett a szobába. Elég volt Tom felé pillantania, és Tom márt fel is ugrott. Izgatottan suttogva osontak ki a szobából.

Georg csúnyán nézett utánuk. Utálta, ha kihagyták; utálta, ha nem tudta mi folyik körülötte, főleg ha valami érdekesről volt szó, és ez biztosan az volt, ha már az a kettő is együtt volt miatta. Tom még csak nem is kedvelte Andreast. És Andreas hülyének tartotta Tomot.

Georg műszakja lassan a vége felé közeledett, és nagy ásítás kíséretében állt fel az asztaltól. Még a háta is hangosan ropogott, amiért olyan sokáig ült egy helyben. Elindult az öltözőhöz, és majdnem nekiment Tomnak, aki éppen kifelé ment.

- Szia! – biccentett neki Georg, és elment mellette az öltözőhöz.
- Szia! – köszönt vissza Tom is, majd visszabattyogott az ajtóig, és megkérdezte, - Tudnál adni egy fuvart hazáig?
Georg össze volt zavarodva a kérdéstől.
- Persze. – fordult felé, nagyot pislogva. – De mi történt a kocsiddal? Nem törted össze, vagy valami, ugye?
- Oh, eladtam. – legyintett Tom, mintha nem is lenne nagy dolog.
- Eladtad? – sikított fel Georg, kiakadt állkapoccsal. – De… te megőrültél? Az kibaszott fantasztikus volt! Hogy érted, hogy eladtad?
Tom vállat vont.
- Mire kéne akkora kocsi? – kérdezte. – Mindegy, szóval, mehetnék veled?
- Igen, persze. – mondta Georg, de még mindig nem bírta a döbbent arckifejezését levakarni az arcáról. Nem tudta elhinni, hogy Tom eladta azt a király kocsit. Legalább szólhatott volna neki, hogy el akarja adni, hogy Georg vehesse meg.
- Tervezel még valamit eladni, ha már itt tartunk? – kérdezte Georg pár perccel később, amikor kiléptek a kapun. – Csak hogy tudjam. Ha eladod a lakásod, lehet, hogy igényt tartok rá, ha nagyobb, mint az enyém.
Csak viccből mondta, ezért is lepődött meg, amikor Tom azt felelte,
- Nem tudom, talán.
Georg tátott szájjal bámult rá, majd megrázta a fejét, és kinyitotta a kocsit, hogy be tudjanak szállni. De nem volt olyan furcsa, hogy Tom a lakása eladásán gondolkozott. Valószínűleg amúgy is itt hagyta volna a munkáját amikor az egésznek vége, és vissza fog költözni Berlinbe, vagy egy teljesen más helyre. Georg nem hibáztatta, amiért újra akarta kezdeni.
- Gondolom sok pénzt kaptál azért a kocsiért. – mondta Georg, miközben a saját kis tragacsát beindította. Egy rakás szar volt, még döcögött is, hidegben pedig volt, hogy be se akart indulni.
- Igen. – felelte Tom, bekötötte magát, és bámult ki az ablakon, ezzel be is fejezve a beszélgetést.

Georgnak több kérdése volt. Nem csak erről, hanem mindenről; 815-ről, az ügyéről, arról ami köztük volt; de volt valami Tom arckifejezésében, ami miatt inkább visszanyelte a már torkában ólálkodó kérdéseket. Amúgy sem valószínű, hogy válaszokat kapott volna.

Helyette inkább, úgy döntött, marad egy kicsit biztonságosabb terepen.
- Hogy tervezel akkor minden nap munkába jönni meg menni?
Tom vállat vont.
- Vannak buszok.
- Nincs olyan sok busz, és elég ritkán járnak-
- Elég lesz.
- Oké. – mondta Georg lassan, visszaemlékezve arra, hogy úgy hallotta, a spontaneitás és meggondolatlanság tünetei a… valaminek. Biztos valami komolynak, de nem igazán emlékezett már, hogy minek. Gyorsan Tomra pillantott, majd vissza az útra. Ha Tom most fog kiakadni, szeretné látni. – És mikor mész szabadságra?
- Nem fogok.
Georg újra ránézett felvont szemöldökkel.
- Nem fogsz? Egyáltalán nem? Ilyet lehet egyáltalán? Én két hetet kaptam augusztusra.
- Az jó. De nem, én nem fogok. Elintéztem.
- … oké.

- Akkor megcsinálod?
- Én… oké. Rendben. Jó. Megnézem mit tehetek. De nem ígérek semmit.
- Nézd, sajnálom.
Egy sóhajtás.
- Nem kell, megértem.

Május közepe

Bill két gyors kopogásra aztán kulcsok csörgésére ébredt.
- Kapcsold be a tévét. – mondta Tom, és Bill lassan, ásítva felkelt.
- Hány óra van? – kérdezte. – Mit csinálsz itt ilyen későn?
- Nincs olyan késő. – mondta Tom, amint beért, és becsukta az ajtót maga mögött. – 11 körül van. De kapcsold be a tévét. Most.
- Basszus, jól van na. – mondta Bill, és felkelt, odament a tévéhez, és bekapcsolt. – Milyen csatornára? – kérdezte, miközben véletlenszerűen kapcsolgatott köztük. Tom türelmetlenül sóhajtott, majd kirántotta a távirányítót a kezéből, és a jó csatornára váltott. Bill felvont szemöldökkel nézte, de a képernyő felé fordult.
- Hurrá, híradó. – mondta szárazon, és újra Tomra nézett. – Szerinted érdekel mi történik a világban? Amúgy is csak tragédiá-

”… ahol az emberek tüntetnek a 21 éves Bill Kaulitz ítélete ellen, akit öt éve tartóztattak le gyilkosságért. Ezek az emberek, akiket mögöttem látnak, most a bíró háza előtt gyűltek össze, azt állítva, hogy a halálbüntetés igazságtalan volt.”

Bill lábai megadták magukat alatta, és a székre rogyott.

A kamera a tömeget mutatta. Néhányan fáklyákat, mások zászlókat és posztereket tartottak, megint mások csak kiabáltak. A posztereken különböző feliratok voltak, de a többségen a „Mentsük meg Bill Kaulitz-ot”, „Szabadítsuk ki 815-öt”, vagy „Igazságot!” szavak álltak.

- Itt van velünk az egyik tüntető. – folytatta a riporter, és a kamera egy nőre irányult, aki mellette állt. – Biztos sok nézünk szeretné tudni, pontosan miért is tüntetnek?
A nő bólintott.
- Hát, nem csoda, tekintve, hogy illegális olyan embereket halálba küldeni, akik mentális problémákkal küzdenek.
- Tudja, hogy hivatalosan is betegnek nyilvánították-e?
- Igen, a pszichológusa egyértelműen kimondta, hogy nem volt önmaga, és ez már elég kéne, hogy valaki megértse, hogy ez a férfi nem érdemel halált a bűneiért, bármilyen szörnyűek is voltak. Amit a bíróság tett illegális, mégis többször megtörténik, mint gondolnánk. Csak azért történik meg, mert az emberek túl büszkék és makacsok, hogy beismerjék, hogy tévedtek. Ennyit a törvényről.
- Honnan tud ennyit az esetről?
- Egy anonim cikket olvastam az újságban pár hete, és úgy döntöttem, petíciót indítok, hogy lássam hányan értenek egyet velem, és mire észbe kaptam, már itt voltam. Szégyen, hogy ez történik, olyan fiatal még. Ha megkapta volna a megfelelő segítséget, normális élete lehetett volna.

A képernyő újra a tüntetőket mutatta, akik most valamit együtt skandáltak, de Bill nem hallotta, mert már zúgott a füle. Megnyomta a távirányítón a kikapcsoló gombot, és a szobában teljes csönd terült el.

- Mit csináltál? – kérdezte Bill. A tekintete még mindig a képernyőre tapadt.
- Ez nagyszerű, nem?
- Nagyszerű. – ismételte Bill hidegen. Felállt, és érezte, hogy az izületei már ettől megremegnek. A padlót bámulta, miközben mondta, - Mire visszajövök, jobb, ha már nem leszel itt.
- Mi, hova mész?
- A kibaszott holdra. – vetette oda, majd a fürdőbe menekült, és bevágta maga mögött az ajtót.

Az ajtónak támaszkodott. Az agya mérföld/perces sebességgel szaladt, és egyszerre tűnt teljesen üresnek. Tudta, hogy Tom csak jót akart, és pontosan ezért is kérte, hogy menjen el, mielőtt teljesen kiosztotta volna. Tom jót akart, de idióta volt. Egy kibaszott idióta. És lehet, hogy Tom hülye, de Bill nem volt az. Tudta, hogy Tom írta azt a cikket az újságba. Mégis mi a fenét képzelt magáról? Hogy ezt csinálja az emberekkel, hogy elhiteti velük, hogy nem érdemelte meg. Ez nem volt helyes, mi a fenét gondoltak?

Nem volt szüksége idegen szamaritánusok sajnálatára, akik azt hiszik valami szent misszióban vesznek részt.

Az ajtó másik feléről hallotta, hogy Tom közelebb megy.
- Bill. – szólalt meg óvatosan. – Tudod, hogy csak próbálok-
- Hagyd abba. – mondta Bill. – Komolyan mondtam, amikor megkértelek, hogy menj el, mert nem akarok most dühös lenni rád, és ha még egy szót szólsz, az leszek, és annak nem lesz jó vége. Csak menj.

Tom felsóhajtott, de tette, amit mondott, és egyedül hagyta. Bill hallotta, hogy bezárja a cellát, és végigmegy a folyosón, de még a léptei is csalódottnak hangzotta. Valami nagyot rándult Bill mellkasában.

Amikor már nem hallotta Tom lépteit, Bill hagyta a testét lesüllyedni a fal mentén egészen a padlóit. Mit gondoltak az emberek? Mintha a tüntetéstől bárki is meggondolná magát. Senkit nem érdekelt, hogy Bill él-e vagy sem, csak unatkoztak. Bill nem akarta, hogy bármelyikük is az életében áskálódjon, és azt meg pláne nem akarta, hogy úgy tegyenek, mintha megértenék mi zajlik a fejében.

Ő azt hitte Tommal jól megvannak, és a ’nem koncentrálunk rá’ dolog működik, de úgy tűnt, Tom mégis koncentrált rá, csak a háta mögött. Tom mindig több lépéssel hátrébb lökte, épp amikor sikerült egyet előre lépnie, és Billnek már elege volt ebből.

A remegő kezeit a combja közé szorította, és próbált lassan lélegezni, ahogy Anne is tanította neki hogyan csinálja, amikor így érez. Lehunyta a szemeit, és a falnak döntötte a fejét.

De a légző gyakorlatok ellenére, a dühszintje tovább emelkedett. A mellkasa dübörgött; a bent lévő szörnyeteg őrjöngött a ketrecében, rohangált és a falaknak vetette magát. Bill üvölteni akart, csak hogy legalább egy részét levezesse a feszültségnek.

- Állj! – mondta hangosan, de nem akart üvölteni. Erősen a falba verte a fejét, amíg a látása szét nem folyt a fájdalomtól. Egész életemben te irányítottál, gondolta, és hirtelen az összes dühe maga a szörnyeteg felé irányult, a kezei pedig ökölbe feszültek.

Állj. Állj. Kuss.

Amikor utoljára ütötte be a fejét, felnyögött a fájdalomtól, és hálás volt az eszméletlenségnek, ami magával kerítette, és a sötétségbe vonta, hogy megmeneküljön önmagától.

- Ez mi a fene?
Tom kicsit félénknek tűnt, és megszorította Bill kezét a kis tárgy körül, amit nem rég rakott a tenyerébe.
- Egy stresszlabda. – magyarázta. - Öm… Nem is tudom, nyomogatnod kell, amikor dühös vagy vagy stresszes.
- Szóval amikor le akarom tépni az arcod, akkor egy golyót kell nyomogatnom?
Tom a szemeit forgatta.
- Olyan drámai vagy.
- Nem, egyáltalán, nem vagyok. – mondta szárazan.
Tom egy darabig csak nézett rá, és úgy tűnt úgy döntött, inkább nem tesz megjegyzést.
- Hát, - mondta Bill -, köszi, gondolom. A szmájli egy kicsit túlzás viszont. – mondta, és felvont szemöldökkel tartotta elé, Tom pedig csak elvigyorodott. – Ha azt akarod, hogy golyókat fogdossak, van más javas-
- Nem. – mondta Tom, mielőtt befejezhette volna a mondatot. – Eszedbe se jusson.
- Mintha nemet mondanál.
Tom a szemeit forgatta újra, és ha az előző este nem történt volna meg, Bill már úgy érezte volna, hogy ismerős vágányon vannak. De mindez nem volt valódi, csak azért viselkedtek így, hogy elkerüljék a témát. Mindkettejüknek az arcára volt írva, hogy ’erőltetett’, mégis, a problémára ugyanúgy nem figyeltek.
- Mindegy. – mondta Tom, szórakozott mosollyal, és a Bill kezéből rávigyorgó labda feléb biccentett. – Megláttam, és eszembe jutottál.
- Igen, mert én vagyok a vigyorgás ura. – mondta Bill, megfordítva a labdát.
- Lehetnél.
- Uh. – Bill ezzel az ágyra dobta a labdát. Ennyi volt, nem bírta tovább. – Beszélnünk kell a tegnap estéről.
Tom nagyot nyelt, de úgy tűnt, már számított rá. Egyszerűen csak nem akarta ő maga felhozni, helyette megvárta, hogy Bill törjön meg. Bunkó.
- Rendben.
Bill hátradőlt a székében, és beszippantotta az alsó ajkát, mielőtt megszólalt.
- Le kell állnod. Én… én értékelem, hogy próbálkozol, és tudom, hogy jót akarsz, de megkérlek, hogy ne csináld. Ne erre töltsd az időd.
Töltsd velünk.
- Nem tudom ilyen egyszerűen elengedni. – mondta Tom, halvány ráncokkal a szemöldöke között. – Mi a baj a próbálkozásban, nem fáj senkinek.
A tekintetük több hosszú pillanatra találkozott, és az, hogy ’nekem fáj’, kimondatlan maradt, mint annyi más dolog, ami Bill fejében kavargott.
- Mert ezzel is csak hárítasz. – mondta végül Bill, megtörve a szemkontatktust. – Már nem csinálhatsz semmit. Csak annyit tudsz csinálni, hogy… csak… - velem maradsz amíg vége. – Nem akarom, hogy elvessz ebben. Ne csinálj semmi mást, nem szükséges.
- Szóval ha, és azt mondom, csak hogy ha – tette hozzá, meglátva Bill sötét pillantását – ha valaha kijuthatnál, nem akarnád?
- Nem.
- Ezt nem értem.
Bill felsóhajtott.
- Tudom, hogy nem. – a mutatóujját és a hüvelykujját a szeme sarkába nyomta, és csak egy pillanatra ráncolta a homlokát, de Tom kiszúrta.
- Jól vagy? – kérdezte, azonnal aggódva.
- Jól vagyok, ne válts témát. – mondta Bill, újra kinyitva a szemeit. A feje őrülten dübörgött, de biztos megérdemelte.
Tom lehajtotta a fejét, és Bill nem tudta kiolvasni az arckifejezését, hogy mire gondolhatott. Fogalma sem volt, hogy amit mond, azt Tom tényleg megfogja-e érteni, vagy csak egyik fülén be, a másikon meg megy is ki.
- Kérlek, hallgass meg! – mondta, és nagyon is jól tudta, hogy milyen szánalmasan hangzik ezzel a könyörgéssel, de nem tudta hogy máshogy győzhetné meg Tomot, hogy így lesz a legjobb. – Nem akarom, hogy ezt folytasd; egyikünknek sem tesz jót. Nem tetszik, amit veled tesz.
Tom nagyot nyelt, és bár nem nézett fel, Bill látta, hogy könnyek gyűlnek össze a szemében. Végül viszont, Tom bólintott. A feje alig mozdult meg, de akkor is bólintás volt.
Billnek nem volt más választása, hinnie kellett neki. Hinnie abban, hogy Tom megértette, hogy nem fog semmit csinálni, hogy megint eljátssza ezt a bizalmat.
- Oké. – mondta Bill, és Tom bepárásodott szemekkel nézett fel rá. – Bízom benned. – mondta Bill, hogy Tom is lássa milyen komolyan gondolja. Csak azért, mert Tom megpuhította, még nem jelentette, hogy el is felejtette hogyan vegye rá az embereket, hogy azt csinálják, amit ő szeretne.
Tom csak bámult rá, olyan szomorú szemekkel, hogy Billnek nehéz volt tartania a szemkontaktust, de aztán Tom újra bólintott.
- Még egy képem sincs rólad. – motyogta megtörten.
- Ami jó. – szólalt meg Bill, bár a szívébe folyamatosan mintha késeket döftek volna. – Hamarabb elfelejtesz.
Tom megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy valaha el tudnálak felejteni.
Bill lepillantott.
- Már nem emlékszem hogy nézett ki az anyám. – mondta őszintén. – Mármint, tudom, hogy sötét haja volt. És hogy vékony volt. De… nem. Már a hangjára sem emlékszem.
Tom nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőzni. Lehajtotta a fejét, lehunyta a szemeit, és az ökle megfeszült a saját nadrágja anyaga körül.
Bill csak szitkozódott magában, ahogy felállt, és odament Tomhoz, majd köré fonta a karjait. Furcsának tűnt ilyesmit tenni, de amikor Tom karjai cserébe olyan erősen öleltek vissza, hogy levegőt is alig kapott; tudta, hogy jól csinálja.
- Híztál. – mondta akkor Tom, tömött hangon, fel-le simogatva Bill hátát.
Bill kicsit felnevetett.
- Köszi?
- Ez jó. Jól nézel ki. – Tom hátrébb húzódott, hogy a szemébe nézhessen. – Olyan gyönyörű vagy.
Bill elkapta a tekintetét, és nagyot nyelt. Az ölelés túl szorosnak tűnt hirtelen, és tett egy lépést hátra, hogy Tom lazítson a szorításán.
- Bill, én…
Bill megköszörülte a torkát, és teljesen kilépett a karjaiból, ahogy a pánikszerű érzés eluralkodott rajta.
- Csinálnunk kéne valamit. – mondta, és meghúzta a haja végét. – Szabaduljunk meg ettől a lehangoltságtól, oké?
Tom felsóhajtott, és egy kis csalódottság jelent meg a tekintetében, de bólintott.
- Jó. Oké.

- Neki mi a véleménye?
- Nem tudja.
- Mi?
- És nem is fogja megtudni.

Június

- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz egy kis pihenőt?
Georg felnézett, ahogy Gustav megkérdezte Tomtól azt, amire már mindenki gondolt, csak nem mert megkérdezni. Tom általában leoltott mindenkit, aki megkérdezte.
- Igen. – állt Georg a barátja mellé. – Nem nézel ki túl jól. Kivehetnél pár napot, és, tudod, akkor is bejöhetnél látogatóba.
- Nem. – mondta Tom tömören, miközben valamit a gépébe pötyögött, és a tekintetét a képernyőre szegezte. – Jól vagyok.
Georg és Gustav aggódva néztek egymásra. 815 a mai napon kapta volna eredetileg a halálos injekciót, ha nem kapja meg a három extra hónapot. Valamit biztos jelentett ez Tomnak.
- Tom. – mondta Gustav, és a székén közelebb gurult Tom asztalához. – Nem baj, ha ki vagy akadva. Lehet, hogy nem mi voltunk a legjobb támogatás, de senkinek nem kívánnám azt, amin most te mész át. – mögötte, Georg egyetértően bólintott, bár Tomot túlságosan lefoglalta a képernyő, hogy lássa is. – Mind barátok vagyunk itt. – fejezte be Gustav, és ettől végre megrándult Tom szeme. Feléjük fordult.
- Barátok? – kérdezte hitetlenkedve. – Ti nem vagytok a barátaim. – vetette oda. – Soha nem is voltatok. Te, - mondta Georgnak – mindig is tudtad, hogy halálsoron van, és a kifogásod, hogy miért nem mondtad el, szánalmas. És mind tudtátok milyen szörnyű állapotban volt, amikor elmentem, de azt sem próbáltátok elmondani, és nem próbáltatok visszahívni. Szóval elnézést, ha nem öntöm ki az érzéseimet és nem zokogok a karjaitokba még egy darabig.
Georg és Gustav ismét egymásra pillantott, ezúttal bűntudattal telve, és mindketten csendben visszahúzódtak a munkájukhoz.

Georg tudta, hogy Tom dühös volt, de azt hitte, mostanra már rendben vannak. Úgy tűnt, mégsem. Viszont értette, Tom miért nem bocsátott meg neki. Akkoriban egyszerűen nem vette észre, hogy 815 milyen fontos is volt neki. Nem gondolkozott, ami, ha teljesen őszinte akart lenni magával, túl sokszor volt így. Amíg Tom vissza nem jött Berlinből, észre sem vette, hogy tényleg olyan messze ment, hogy érzéseket táplált a rab iránt. Hogy erre hogy volt képes, az már túl sok volt Georg felfogásmódjának, de akkor is így volt.

Mindhárman folytatták a munkát, csendben kopogott az ujjuk a billentyázeten, és nem is történt semmi, amíg fél órával később be nem sétált Andreas a kinti esőtől vizes hajjal.

- Tom. – mondta egyszerűen, és hátrarántotta a fejét jelezve, hogy Tomnak követnie kéne. Volt valami a háta mögött, és Georg oldalra gurult, hogy lássa, de Andreas észrevette, és úgy fordult, hogy még csak egy pillantást se vethessen rá. Georg csúnyán nézett rá.

Tom felállt, és követte Andreast kifelé, de közben egy árva szót nem szóltak egymáshoz.

- Csak szerintem volt ez furcsa? – kérdezte Gustav, amint az ajtó halk kattanással becsukódott. – Nem is bírják egymást.
Georg bólintott, és hátradőlt karba tett kézzel.
- Ez a második alkalom, hogy ez történik. Készülnek valamire. Láttad azt a kampányt, amit Tom kezdett? Őrületes, az emberek az utcákon vonulnak, meg minden. Mármint, egyetértek, hogy nem fair, de ilyen későn már semmit nem lehet csinálni.
Gustav bólintott.
- Fogadni mernék, hogy valami ezzel kapcsolatos. Kicsit kezd ijesztő lenni. Mintha megszállott lenne, vagy valami.
- Amíg az emberek nem rohannak le minket, hogy kiszabadítsák, addig mindegy. – mondta Georg nevetve az elképzelésen, és Gustav is elmosolyodott.
- Szerintem emiatt nem kell aggódnunk. – mondta, és visszafordult a gépéhez. – De igazad van, Tom miatt aggódnunk kell. Nem tetszik ahogy hárítani próbál.
- Anne nem szokott beszélni vele?
- Hetente kétszer, azt hiszem.
Georg hümmögött, és megvakarta az orrát.
- Már nincs olyan sok vissza, ugye?
Gustav megrázta a fejét.
- Szerintem a szülinapja körül lesz, a nyári szünet után.
- Basszus, ez durva. Az mikor van?
- Szeptember eleje, nem?
- Baszus.
- Ja.

Mindketten az ajtóra néztek, ahol Tom ment ki; egyformán mély sóhajtással.

- Ma kellett volna meghalnom.
Tom nagyot nyelt.
- Ne beszéljünk erről.

Bill felsóhajtott, és Tom nyakába temette az orrát, belélegezte az illatát, és azon tűnődött milyen lehet halottnak lenni. Vajon egyszerűen csak… nem létezel? Vagy valahova máshova mész? A pokolba? Milyen, amikor valaki nem létezik?

- Igazad van. – mondta végül, és megemelte a kezét. Az orruk egymáshoz ért, és Tom karjai szorosabban ölelték át a derekát, hogy közelebb húzza az ölében ülő Billt. – Nem kéne beszélnünk. – mondta Bill, az orrával végigsimította Tom orrát, majd oldalradöntötte a fejét, és az ajkaihoz hajolt, majd halkan felnyögött, amikor Tom úgy viszonozta a csókot, mintha tudta volna, hogy jönni fog.

Mocorogni kezdett az ölében, közelebb simult, és meghúzta Tom hajfonatait, ahogy a meleg keze Bill pólója alá nyúlt, és a hosszú ujjaival simogatni kezdte a bőrét.

Az ajkaik apró, de annál mélyebb csókokban találkoztak. Bill egyik keze Tom dereka körül volt, amíg a másika  tarkóján, és kicsit előre hajtotta a fejét, ahogy Tom elkezdte az állkapcsát és a nyakát csókolgatni. A kicsit nyitott ajkai végigsimították Tom fülét, miközben halkan lihegett, és a csípőjét ringatta.

Abban a pillanatban, hangos káromkodás jött az ajtó túloldaláról, és kulcsok éles csörömpölésének a hangja. Bill leugrott Tomról egy pillanat alatt, megtörölte a száját a kezével, és olyan távol ment, amennyire csak tudott. Mindketten tágra nyílt szemekkel bámultak az ajtóra, de nem látták ki az, mert bárki is legyen, lehajolt a leejtett kulcsokért.

- Mi van? – vakkant rá Bill a felemelkedett emberre, aki a kezével eltakarta a szemeit.
- Öm. – kezdett bele Andreas kényelmetlenül, majd megköszörülte a torkát. – Már, öh, befejeztétek?
Bill Tomra pillantott, akinek az egész feje elvörösödött, és összeszorította a fogait.
- Igen. – sziszegte, és nem látta értelmét annak, hogy hazudni próbáljon, miután egyértelműen rajtakapta őket.
- Rendben. – Andreas elvette a kezét az arca elől, de még mindig nem volt hajlandó a cellába nézni. Helyette a folyosót bámulta, a fülei tűzpirosak voltak. – Oké, öm. – megrázta a fejét, láthatólag próbált megszabadulni a fejében lévő képektől. – Csak azt akartam mondani, hogy, öh, vannak, öm… Én, öh… Csak nézzetek ki.
- Mi? – kérdezte Bill. – Ne nyökögj már mint egy idióta.
Andreas megrezzent.
- Azt mondtam nézz ki az ablakon.
Bill nagyot sóhajtott és az ablakhoz ment, szétrántotta a függönyöket, de abban a pillanatban vissza is húzta, és hátralépett.
- Basszus! – fordult egyenesen Tom felé. – Megígérted, hogy abbahagyod!
- Nem csináltam semmit!
- Az – kiáltotta Bill az ablakra mutatva -, nekem nem úgy tűnik, hogy ’nem csináltál semmit’!
Tom csak bámult rá, aztán felállt, az ablakhoz ment, és a függönyök mögé kukkantott. – Baszki. – motyogta, és elengedte a függönyt. – Bill, ezt nem én csináltam. – mondta, és felé fordult. – Kérlek, higgy nekem.
Bill nem mondott semmit.
- Megmondtad, hogy ne vonjak be több embert. – mondta Tom. – Semmi közöm ehhez, esk-
- Fiúk! – mondta Andreas, és ezúttal rájuk is nézett a rácsokon át. – Ők maguk szervezték. Valami felvonulás, vagy mi.
- Oh, oh, hát ez nagyszerű. – mondta Bill, a hangjából áradt a szarkazmus, és egy székre vetette magát. – Fantasztikus! – nem nézett fel Tomra, de érezte magát a tekintetét, és hogy mennyire hallani akar valamit. – Nem számít. – mondta, Tom felé. – Már túl vagyok rajta, mindegy. Ha ettől jól érzik magukat, csinálják amit csak akarnak.
- Megmondom, hogy kopjanak le. – mondta Tom, és már indult is az ajtóhoz.
- Ne, istenem, attól csak bajba kerülsz. – mondta Bill. – Verekedés lenne, aztán tönkreteszed valaki kameráját, és mindenki a rácsok mögött végzi, és nem, ezt felejtsd el. Az csak több figyelmet von rám és rád. Ránk. – sziszegte halkan, bár nem volt szükséges, Andreas már tudta mi megy kettejük között, és ő volt az egyetlen, aki már a legeleje óta tudta.
Tom hezitált.
- Biztos vagy benne? Ha egy rendőr mondja, hogy menjenek el, valószínűleg megteszik.
- Oh, kint már néhányan próbálják elüldözni őket. – mondta Andreas, még mindig ügyetlenül topogva. – Ezért akartam, hogy most lássátok, mielőtt elmennek.
- Milyen figyelmes. – vágta rá Bill, és Andreas megint elfordult.
- Nézd, akkor is megyek. – mondta Tom. – Nyugi. – tette hozzá gyorsan. – Nem megyek odaki. De szerintem a főnök akar majd valami magyarázatot erre, és valószínűleg nekem kéne mondanom.
Bill kicsit elmosolyodott.
- Sok sikert hozzá.
Tom grimaszolt, és Bill látta rajta, hogy azon hezitál csókolja-e meg, de végül a nem mellett döntött, és csak kicsit rámosolygott, mielőtt kicsusszant volna az ajtón. Ahogy Tom bezárta, Bill halotta, hogy Andreas halkan azt mondja:
- Szóval… ez olyan volt, mint valami pornófilmben.
- Kuss. – sziszegte Tom, és Bill nem bírta visszafogni magát.
- Sok börtönpornót nézel, ugye?
- Túl sok, Bill. – mondta Tom, de szórakozott hangnemben, és Bill hallotta, hogy nevet is, ahogy a két rendőr elindult a folyosón.

- Köszönöm. Nagyon köszönöm.
- Még ne köszönd. És még mindig azt gondolom, hogy elvesztetted a fejed.