Bill annyira remélte, hogy Tom apjának nem lesz vele baja. De volt egy olyan érzése, hogy még ha nem is tetszik neki az ötlet, Tom anyja majd meggyőzi. Úgy tűnt, az a típusú nő, aki mindig ráerőlteti másokra a véleményét, és Bill most csak reménykedni tudott, hogy nem téved.

- Nézd, csomagolnom kell, szóval ha akarsz, maradhatsz és nyugodtan nézhetsz, bár nem hiszem hogy olyan jó buli – nevetett Tom, és Bill csak a homlokát ráncolta. Nem akarta, hogy Tomnak bármit is csomagolnia kelljen…

- Segítek – vágta rá Bill, és Tom bólintott.

- Jól hangzik! – mondta Tom, majd körülnézett gondolataiba mélyedve – Hát, talán kezdhetnénk a szobámban lévő kacatokkal. Tudod, az apróságokkal. A konyha már teljesen megvan, szóval…

- Oké.

Bill elkezdte levenni a képeket a falról, és más dekorációkat, amik már jó ideje érintetlenül ott voltak. Óvatosan pakolta el őket, és egyben cmkézte is a dobozokat. Tom a ruháit hajtogatta, úgy döntött, a mostani szennyesét ha kimossa, az majd elég lesz neki egy darabig. Ahogy Billre pillantott, azt látta, hogy egyre csak szomorúbb és szomorúbb volt, minél több cucc került a dobozokba.

- Ne legyél szomorú – suttogta Tom, átölelte Billt hátulról, és megpuszilta a haját.

- Könnyű mondani – felelte Bill, és Tom csak bólintott.

- Csak próbálj pozitív lenni. Amúgy is velem jössz pár napra, nem?

- Ha Candace beleegyezik.

Tomnak fogalma sem volt ki az a Candace, de sejtette, hogy talán Bill mostoha anyja. Úgy döntött, inkább nem kérdez rá, de azért remélte, hogy Billt elengedi. Tom csak ölelte Billt, szorosan fogta körbe a hasát. Bill olyan gyengének és törékenynek tűnt, és az is volt. Az egyik legsérülékenyebb ember, akit Tom valaha látott, és lehet, hogy emiatt is volt olyan édes, akkor is sajnálta egy kicsit.

Amikor Tom szobájában már mindent elpakoltak, már csak egy kupac szennyes ruha, egy üres szekrény, és az ágy maradt, és mindketten felsóhajtottak. Elfáradtak, és titokban mindketten rettegtek attól, hogy tényleg elveszítik egymást. Bill viszont, mindenre hajlandó lett volna, hogy Tom mellett maradhasson, és Tom is ugyanígy érzett.

Bill megfordult, és Tom mellkasába bújt, így olyan aprónak és törékenynek érezte magát. Kétségbeesett is volt, hogy minél közelebb legyen Tomhoz; hogy körülötte legyen, a bőre alatt, a fejében. Tom megrántotta kicsit, és hátrafelé kezdett menni, leült az ágyra, és az ölébe húzta Billt.

- Mikor fogsz visszajönni Ocean View-ba? – kérdezte Bill, és Tom vállat vont.

- Ezekhez a dolgokhoz idő kell.

- Tudom, de…

- Amilyen hamar csak tudok – sóhajtott Tom. – Amint lesz egy igazi munkám, gondolom.

- Szerintem nagyon jól megtudnál élni a festményeidből – mondta a fiatalabb férfi félénken, és Tom édesen elmosolyodott.

- Nem.

- Dehogynem! Csak egy kicsit meg kéne, hogy ismerjenek. Te is tudod milyen fantasztikus vagy a munkádban!

- Én ugyanezt mondhatnám rólad és az írásaidról! – kacsintott Tom, és Bill kidugta a nyelvét.

- Te soha nem láttad a verseim.

- Akkor is. Fogadni mernék, hogy fantasztikusak – nyomott Tom egy puszit Bill orrára, és hátradőlt, a kezeire támaszkodva. Csak nézte, és csodálta Bill arcát.

Tom csak akkor látta a hegeket az arcán, ha nagyon kereste őket. Már annyira hozzászokott, hogy Bill része, hogy már gyakorlatilag észre sem vette; egyszerűen passzolt oda. Mintha velük született volna Bill, mert annyira passzolt a képbe; egy történet volt a győzelemről. Mégis, Tom eltűnődött, hogy Bill ki lenne ma, ha a tűzeset nem történt volna meg.

- Milyen volt a gyerekkorod, Bill? A tűz előtt – kérdezte Tom halkan, és nézte, ahogy Bill a fal felé szegezte a tekintetét.

- Miért kell ebbe belemennünk?

- Csak kíváncsi vagyok. Én is mesélek a sajátomról, ha te is a tiédről.

- A gyerekkorom oké volt – mondta Bill üresen, most már a kezeit bámulva.

- Bill…

- Apám nem is létezett, anyám meg drogozott. Mit akarsz még tudni? – Bill lemászott Tomról, és felállt előtte, szinte dühösnek tűnt.

- Ha tudom mi történt, talán segíthetek kijavítani. Illetve, nem azt kijavítani, hanem a gondolkodásmódod.

- Ennek semmi köze a gyerekkoromhoz – mondta Bill hidegen, és Tom felpillantott rá, azzal az ismerős, szeretetteljes nézésével.

- Fogadni mernék, hogy van.

- Mit akarsz, mit mondjak? – sóhajtott Bill.

- Bármit, amit csak szeretnél.

Bill csendben állt ott, és lassan a padlóról Tom arcára vándorolt a tekintete. Tom arcára. Arra a mostmár túl ismerős arcra, ami elől nem tudott már semmit elrejteni; arra az arcra az őszinte szemekkel és gyönyörű mosollyal.

- Csak úgy érzem, hogy az én hibám, hogy az anyám még mélyebbre ment a függőségében. De ezt már mondtam…

- Gyere ide! – tárta ki Tom a karjait, és Bill visszamászott az ölébe, újra hozzábújt, és egy pillanatra eltűnődött, hogy egyáltalán miért is állt fel. – Te nem csináltál semmit.

- De úgy érzem igen. Mindig üvöltözött az apámmal miattam, és soha nem érdekelte, hogy én hallom-e vagy sem.

- Ki volt készülve, Bill. Megvoltak a saját démonai, akiket le kellett volna küzdenie, de sajnos sosem sikerült a katasztrófáig. Problémája volt, de biztosan nem te voltál az.

- Nem tudom… - harapott Bill az ajkába. – Talán de.

- Nem. Az első jele, hogy problémája volt, hogy egyáltalán drogokhoz nyúlt. Ha nem lett volna valami gondja az életében, el se kezdte volna, és tudom, hogy már azelőtt függő volt, hogy teherbe esett.

- De én csak rontottam rajta. Én mindig mindenen csak rontok.

- Bill… még ha miattad is kezdett jobban drogozni, akkor sem azért, mert neked van problémád. Neki van, ha nem örült neked.

- Mégis, egyértelműen beteg volt, és miattam csak rosszabb lett.

- Bill… - Tom nem találta a szavakat, amikkel jobban megmagyarázhatná. Próbálta neki elmondani, hogy ha az anyja az ő születése miatt drogozott, még akkor sem jelentette azt, hogy Bill szörnyű ember, és egyáltalán nem az ő hibája, hogy az anyja ilyen volt; de a szavak kifogtak rajta. Kicsit ideges is volt magára, és el volt keseredve, hogy ennél többet nem tehetett.

- Hagyjuk.

- Bill, nem mindig te vagy a hiba. Minden, amit szerinted elkövettél, és mindenki, akit szerinted megbántottál, az akkor is ugyanúgy történt volna, ha te nem vagy ott. Az anyád egyértelműen beteg volt.

- Nem felejthetnénk el? – suttogta Bill, és Tom bólintott.

- De, persze.

- Szóval, mennyi van vissza? A nappali és a fürdő? – kérdezte Bill, témát váltva, és körbenézett az üres hálóban.

- Nagyjából.

- Ez szar – motyogta Bill, és Tom vállára hajtotta a fejét.

- Legalább eljössz velem a szüleimhez egy ideig.

- Az apád utálni fog?

Tom felnevetett és megrázta a fejét; tudta, hogy az apja nem fogja utálni, de abban már nem volt biztos, hogy zavarni fogja-e az egész vagy sem. Hitt benne, hogy az apja megbékél majd vele, de csak ha az anyja először rábeszéli, még ha nem is tudja a pontos részleteket.

- Nem fog utálni.

Bill épp kérdezni akarta, hogy azért zavarná-e, amikor a telefon megcsörrent, és Tom félregurult, Billt az ágyra terítve, majd átnyúlt felette a telefonért. Bill csak nyögött valamit, és a takarók alá mászott, miközben hallgatta, hogy Tom az illetővel tárgyal. Hallotta, hogy Tom nevet és halkan, udvariasan beszél, ezért sejtette, hogy nem a szülei hívták.

- Igen, itt leszek. Igen, a kártyán lévő címen – hallotta Bill, és ekkor oldalra döntötte a fejét kíváncsiságában, hogy vajon ki lehet az. – Rendben, nagyszerű! Köszönöm, Nadia. Akkor hamarosan találkozunk.

Tom visszament a szobájába és az ágyra ugrott, fel-le ugrált, hogy kirázza Billt a szomorúságából. A párnák lepotyogtak az ágy széléről, a takarók összegyűrődtek, és Bill úgy érezte, hogy ő is bármelyik pillanatban leeshet. Bill nevetett, a végtagjai pedig szanaszét vetődtek, miközben próbált levegőhöz jutni a sikoltozás közepette.

- Jön egy látogatóm – mondta Tom, az ugrálás közben. – A lány, aki meg akarta venni a festményem.

- Kár, hogy kicsit elkésett, huh? – mondta Bill szomorúan, mire Tom abbahagyta az ugrálást.

- Bill, kérlek, ne légy szomorú – mondta Tom, térdre ereszkedett, és homlokon csókolta Billt. – A dolgok megesnek. A végén csak erősebbek leszünk, nem?

- Gondolom.

- Igen. Gyerünk, vidulj fel. Még nem búcsúzkodunk.

- Nem tetszik az a szó, hogy még – felelte Bill, és Tom felsóhajtott, a szíve máris fájt.

- Csak élvezzük ki egymást, amíg el nem válunk.

- És hogyan szándékozol kiélvezni engem?

- Hozzád bújok, megölelgetlek, és megszorongatlak – mondta Tom nevetve, és hintázni kezdett az ágyon Bill mellett, hülye hangokat kiadva.

- Mit csinálsz? – nevetett Bill, és Tom kinyújtotta a nyelvét.

- Szeretgetlek! – felelte, és eltúlzott puszikat nyomott Bill torkára. Bill nevetett, és ellazult Tom érintésében, hozzásimulva az idősebb fiúhoz.

- Tomi?

- Mhm?

- Köszönöm – mondta Bill halkan, még hátrébb döntve a fejét, ahogy Tom apró puszikkal árasztotta el a nyakát és a vállait.

- Mit?

- Hogy ilyen vagy.

Bill kényelmesen érezte magát. Ebben a pillanatban, nem érezte magát olyan rosszul, amiért Tom elmegy, helyette csak azt a gyengédséget érezte Tom érintéseiben, és a mögöttük álló jelentést, amitől melegséget és biztonságot érzett magában. Nem volt még egy olyan hely a világon, ami Tom karjaihoz fogható lett volna, és jobban megmutatta volna mi is a szerelem. Ez volt az egyetlen hely, amire szüksége volt a boldogsághoz.

Mindketten csak feküdtek az ágyban, és arról beszélgettek milyen Tom szüleinek háza és milyen környezetben élnek, miközben várták, hogy Nadia megjelenjen és megvegye Tom egyik festményét. Billnek tetszett az, amit Courtlandről hallott. Ez alapján úgy tűnt, hogy inkább idősebbek laktak ott, mégis, úgy hangzott, hogy egy gyönyörű kisváros, ahol szívesen elbújna pár napra.

Tom visszafogta magát, hogy ne forgassa a szemeit, amikro Nadia kopogott az ajrón. Nagyon nem akart kimászni az ágyból, és most már amúgy is felesleges volt megvennie a festményt. Már nem kellett a pénze, amikor kellett volna, akkor nem tudta odaadni. Frusztráló volt, hogy a dolgok így alakultak, de mindig okkal történnek, ezért Tom megnyugodott abban a tudatban, hogy el kell hagynia Ocean Viewt; talán ez volt a teszt, hogy lássa mennyire szereti Billt, és hogy érdemes-e vele lennie.

- Hé, Nadia. Gyere be – mondta Tom, miközben kinyitotta az ajtót, és barátságos integetést kapott cserébe. – Ne haragudj a rumli miatt; éppen a költözés közepén állok.

- Oh, semmi gond – felelte Nadia, és hagyta, hogy Tom becsukja mögötte az ajtót. – Költözés, huh? Akkor most hol fogok ilyen furcsa és lélegzetelállító, egyedülálló műalkotásokkal találkozni?

- Biztos kitalálsz majd valamit – mondta Tom, és elég büszke is volt magára. – A festmény a másik szobában van, mindjárt hozom.

- Oké, köszi.

Tom elindult, hogy összeszedje a képet, amit még nem pakolt el. Egy tartóba rakta, majd visszasietett a nappaliba, ahol addigra Bill már úgy döntött vet egy pillantást Nadiara; épp azt játszotta, hogy érdekli milyen napja volt a lánynak. Bill oldalt fordulva ül a széken, hogy az arcának csak a jobb oldala látszódjon, és elkerüljön minden lehetséges kérdést. Ma nem akart ezzel foglalkozni. Tom kicsit szomorúan látta, hogy Bill még mindig bújkált, de legalább Tom elől nem rejtegette; ez már önmagában győzelem volt.

- Mm, igen. Tom nagyon jó a munkájában – mondta Bill, majd amikor meglátta elmosolyodott. – Hé Tom.

- Látom rólam beszéltek – nevetett Tom, és Bill bólintott.

- Szerencsétlenségedre, természetesen– felelte Bill.

- Természetesen – Tom odanyújtotta a képet Nadiának, és fülig ért a vigyora, hogy tényleg eljött érte, még ha kicsit túl későn is. – Tessék, itt a képed.

- És tessék, a pénzed! – vigyorgott Nadia is, és vidáman szorította a vásznat a mellkasához. – Ez gyönyörű lesz a házamban!

És Bill ekkor akart összeesni és zokogni. Nadianak van háza Ocean Viewban, de Tomnak már nincs, és Bill akármennyire szeretett volna úgy tenni, hogy ez meg sem történik, nem lehetett. Felállt és visszament Tom ágyába. Tom nagyot sóhajtott, és megköszönte Nadianak, aztán kikísérte. Ő is azt kívánta, Nadia bár hamarabb tudott volna fizetni, már Vasárnap, de tudta, hogy teljes mértékig a saját hibája volt, hogy most kirakták, és nem hibáztathatott senki mást érte.

- Bill – mondta Tom halkan, kinyitotta a hálószoba ajtaját, és halványan elmosolyodott, amikor meglátta a takaró alatt kuporgó Billt, ahogy bámult ki az ablakon.

- Örülök, hogy eladtad. – Bill próbált vidám lenni, próbálta legalább a hangját vidámnak mutatni, de hiába.

- Abba kell hagynod a szomorkodást, Bill. Sokkal rosszabb dolgok is történhetnének – sóhajtott Tom, és ő is visszamászott az ágyba, majd végigsimította Bill vállát. – Ez csak egy kisebb akadály.

- Tom, fel kell hívnod az apád. El kell neki mondanod. Ha nem magyarázod meg, nem mehetek veled.

- Fel fogom – ígérte meg Tom, és az ujjaival megnyomkodta Bill feszes hátát, és elmosolyodott, amikor Bill halkan sóhajtozott az elégedettségtől és a megkönnyebbüléstől.

- Mikor?

- Most is hívhatom, ha akarod – mondta Tom, és egy puszit nyomott Bill tarkójára a haján keresztül. – Amúgy is beszélnem kéne vele hamarosan, mert anyu már biztos felhívta és elmondta – nevetett Tom, aztán mondta Billnek, hogy mindjárt visszajön.

Fogta a telefont, visszament az ágyhoz, és tárcsázta az apja mobilját. Tiszta ideg volt, és nem tudta megmondani miért. Biztos volt benne, hogy az aurája nagyon rikító és hullámzó; szinte látta az idegességét a színeiben.

- Hé, apu?

- Hé! Tomi-fiú! Mi újság? – kérdezte az apja vidáman.

- Anya nem hívott?

- Tudod, hogy amikor az anyád híreket kap, nehezen tudja magában tartani. De amikor felhívott, azt mondta, hogy ezt majd te fogok elmondani. Hívni is akartalak, csak úszok a munkában.

- Ha rosszkor hívlak…

- Nem, nem. Ne aggódj miatta. Pár percet tudok szánni a kedvenc fiamra.

- Az egyetlen fiad vagyok – nevetett Tom, és az apja olyan szélesen vigyorgott erre, hogy Tom szinte látta maga előtt.

- Szóval? Ne hagyj a sötétben, gyerek.

- Hát, megismertem egy srácot, akit Billnek hívnak, és velem fog jönni a házatokba pár napra.

- Az anyád beleegyezett?

- Igen. De, apa, nem erről van szó. – Tom visszatartotta a lélegzetét, és csak remélni tudta, hogy a szavak könnyen ki fognak jönni. Bill is ideges volt, Tom oldalába csimpaszkodott, és próbálta nem hallani Tom apját.

- Mondd csak – felelte az apja, és a gyomra összerándult.

- Hát, én és Bill… - Tom Billre pillantott, aki bátorítóan bólintott. – Járunk.

- Oh. – A telefon nagyon halk volt, Tom csak azt hallotta, ahogy az apja hümmögött magában gondolkozás közben.

- Oh?

- Oh…

- Apa…? Ugye nem vagy… dühös? – kérdezte Tom félénken, Bill pedig legszívesebben elsüllyedt volna összegömbölyödve.

- Dühös? Nem. Nem vagyok dühös… én csak… meglepődtem. – Az apja újra hümmögött, és hangosan felsóhajtott. – Egy fiú… a fiamnak fiúja van. Hm.

- Igen, a fiadnak egy fiúja van. Billnek hívják, 21 éves, fantasztikus srác, és szeret engem.

- És… Te? Te is szereted őt?

- Igen.

- Hát, ki vagyok én, hogy megmondjam kit szerethetsz? – felelte az apja. – Amíg biztos vagy benne, hogy ezt akarod…

- Biztos.

- És ő, Bill is ezt akarja?

- Igen.

- Hát, ha ezt akarjátok mindketten, és boldogok vagytok, akkor sok sikert nektek.

- Szóval… akkor neked oké ez, apa? – kérdezte Tom, és hallotta, hogy az apja felsóhajt.

- Hát, nem nem oké.

- De…

- Én boldog vagyok, ha te is, kölyök. Ezt te is tudod. Nem pont erre számítottam, de nem mintha rossz hír lenne. Akkor várom, hogy találkozhassak a barátoddal.

- Köszi, hogy nem zavar, apa, komolyan. Hagynom kéne, hogy dolgozz. Valamikor a héten ott leszek Courtlandben.

- Várlak, kölyök. Sokat kell pótolnunk. Majd találkozunk, Tom.

- Szia apa.

Tom közelebb bújt Billhez, és eleresztette a nagy sóhajt, amit eddig visszatartott. Az apja jól fogadta. Nem annyira jól, mint az anyja, és tudta is, hogy az apja kicsit csalódott vagy legalábbis ledöbbent, de legalább nem zavarta, és Tomnak csak ennyit kellett hallania. Megkérte Billt, hogy segítsen neki a többi cucca összepakolásával, hogy pár napon belül már mehessenek is.

Kérdés: Voltál már szerelmes?