- Megszerezted?
- Igen. Igen, megvan.
- Mutasd!
- Ne itt, menjünk valami privátabb helyre.

Július

A rémálmok kezdtek visszajönni, lassan és biztosan. Bill a héten már harmadszorra ébredt fel rá. A légzése remegett, egy darabig fel se bírta fogni az agya, hogy hol is van egyáltalán. De még akkor is, amikor tudatosult, hogy az ismerős cellájában van, akkor is több hosszú perc kellett még, hogy a teste ellazuljon, és ki bírjon szállni az ágyból. Tudta, hogy úgy sem tudna többet aludni ma már, ezért az ablakhoz ment, és kinyitotta, amennyire csak lehetett, hogy beengedjen egy kis levegőt. Remélhetőleg az majd kitisztítja kicsit a fejét.

Ott állt egy darabig, és próbálta lenyugtatni a légzését, de nem bírtamegállítani a remegését. Az álmai változtak, fájdalmasan tudatában volt ennek a ténynek. Bár többnyire még mindig rémálmok voltak, határozottan változtak. Má nem szellemek kísértették a múltjából. Amiket most álmodott, azoktól teljesen más szorongással ébredt.

Azt álmodta, hogy élve temetik el.

És ha ez nem lett volna már önmagában elég, mindig Tom csukta rá a koporsót, és Billnek úgy kellett végignéznie, hogy nem tudott se mozogni, se beszélni, se sikítani. Nem tudta elmondani neki, hogy nem halt meg, hogy Tom hibát követ el, és hogy nem akarja, hogy élve eltemessék.

Az álmoktól klausztrofóbiája volt; a kicsi cella még kisebbnek tűnt. A homlokát a rácsozott ablaknak támasztotta, remegve felsóhajtott, és a holdra nézett, várva a napfelkeltét.

Néha, amikor Tom késő este ment Billhez, együtt aludtak el. Nem szándékosan, és Bill nem is szerette túlzottan, mert az ágy kicsi volt, és a számára kényelmesnél töb intim kontaktust jelentett, de néha-néha elmerült a melegében, és hagyta magát elszundítani. Talán azért is hagyta, mert tudta, hogy Tom nem mélyen, és nem sokáig aludt, nehogy észrevegye valaki. Általában fél órával később fel is ébredt, és elment a cellából, mielőtt valaki észrevehette volna őket.

De volt még egy hátránya az együttalvásnak, amire Bill nem is gondolt. A rémálmait nem vette számításba, amikor aznap este elaludt.

- Bill. Bill. Bill!
Bill levegőért kapkodva kelt fel, tágra nyílt szemekkel bámulta aplafont, és érezte, hogy Tom rázta fel az álmából.
- Hé, hé, hé, nyugi. Lélegezz.
Amíg Tom nem mondta, addig észre sem vette, hogy a szíve dübörög, a bőre tűzforró, és olyan gyorsan kapkodja a levegőt, hogy beleszédült. Ismerős volt már, de még mindig nem tudott hozzászokni.
Megrázta a fejét, mire Tom elkezdte a haját kisimítani az izzadt homlokáról. Furcsán nyugtató volt. Szerette Tom ujjait a hajában érezni.
- De, menni fog. – mondta Tom halkan. – Csak egy álom volt, és pánikrohamod van, te is tudod, volt már ilyen. Csak nyugodj le. Lélegezz lassan. – Tom Bill mellkasára tette a kezét, gyenge nyomást kifejtve rá. – A gyomrodba, ne a mellkasodba. Emeld fel a térded. Mélyeket lélegezz, az orrodon át.
Tom tovább tartotta az egyik kezét Bill mellkasán, a másikat a gyomránál, amíg a légzése végül egyenletessé nem vált, és aztán elvette a keeit. Bill azt kívánta, bár ott tartotta volna.
- Tessék.- suttogta, a száját pedig Bill homlokához tapasztotta, majd visszafeküdt mellé. – Elmúlt.
Bill oldalra fordult, Tommal szembe. Amikor már biztos volt benne, hogy a hangja nem fog megremegni, megkérdezte:
- Mióta vagy ilyen szakértő ebben?
Tom félénken elmosolyodott.
- Amióta utánanéztem a neten.
Bill felnevetett és visszafordult a plafon felé, ésnem mondott semmit, de hirtelen megint nehezebb volt lélegeznie.
- Szóval. – szólalt meg Tom, közben végigsimítva Bill karját. Valószínűleg ő észre sem vette, hogy ezt csinálja, de Bill nagyon is érezte. – Mióta megy ez?
Bill eltűnődött, hogy hazudjon-e, de a végén úgy döntött az igazat mondja, mert tudta, hogy Tom úgy se száll le róla, amíg meg nem tudja.
- Pár napja.
- Mennyit alszol?
Na aggódj már annyit, gondolta Bill grimaszolva.
- Nem tudok visszaaludni. Tudod, utána. – ismerte be. Más szavakkal, nem sokat, de nem kellett kimondania, hogy Tom megértse.
- Mit álmodsz?
- Semmit.
- Csak-
- Hagyjuk.
Tom felsóhajtott, de nem erőltette tovább. Bólintott, az ujjaival még mindig mintákat rajzolva Bill karján.
- Rendben.

Késő volt, Bill tudta, hogy késő, és azt is tudta, hogy Tom munkaideje már rég lejárt, és mennie kéne, de ha Tom most elmegy, akkor ő egyedül marad a gondolataival és ezzel a szobával és ezzel a klausztrofóbiával.

Eezért úgy döntött, a büszkesége elmehet a pokolba, és megszólalt:
- Még ne menj el.
Meglepetésére, Tom megrázta a fejét, és azt mondta:
- Nem megyek el, amíg visszanem alszol.
Bill grimaszolt.
- Akkor sokáig várhatsz.
Tom szembe fordult vele, és Bill érezte a tekintetét magán, látta is a szeme sarkából.
- Fáradtnak tűnsz. – mondta.

Bill megrázta a fejét, és készült volna ellenkezni, de meg se tudott szólalni, Tom megragadta, és oldalra fordította, hogy mögé bújjon. Átkarolta a mellkasát, és olyan erősen szorította, hogy annak már kényelmetlennek kellett volna lennie (bár nem volt), és a másik kezét Bill hajába temette.

Bill félig-meddig tiltakozó hangot adott ki, de Tom elkezdte finoman a fejét vakargatni, és azt motyogta:
- Csak figyelj rám, oké? – és ez akaratlanul is elégedett sóhajt hozott ki Billből. Annyira fáradt volt, hogy a szemei majd leragadtak, de nem hagyta, hogy pár másodpercnél tovább nyitva legyenek a szemei, nehogy újra visszakerüljön abba az álomba. A koporsóba, a sötétségbe, a kétségbeesésbe… A szemei kipattantak. Újra becsukta. Nem.

- Hé. – mondta akkor Tom biztos észrevette, hogy ezt csinálja. – Csukd be a szemed.
- Ne babusgass. – mondta Bill a párnába, de idegesítő módon a hangja nem lett olyan mérges, mint szerette volna.
- Bocsi. – mondta Tom, miközben továbbra is Bill koponyáját simogatta. – Ma elmentem boltba.
Bill szájának sarka felkunkorodott.
- Milyen szörnyen érdekes.
Érezte, hogy Tom bólint.
- Nagyon eseménydús volt. Bementem a boltba, és azt se tudtam mit fogok venni. Csak azért mentem be, mert nem volt jobb dolgom, és valamit csinálni akartam. – a hangja egyre halkabb lett, suttogásszerű. Tovább simogatta a fejbőrét, csak azért állt le néha, hogy végigsimítsa a haját. – Szóval ott sétálgattam egy darabig, amíg meg nem láttam egy imádnivaló kislányt. Négy éves körüli lehetett, talán öt.
- Utálom a gyerekeket.
Tom felnevetett, a hang pedig végigrezgett Bill egész testén.
- Amikor legutóbb találkoztál eggyel, még te is gyerek voltál. – amint kimondta, Bill érezte, hogy Tom lefagy mögötte, kétségtelenül megbánta amit mondott.
- Nem baj. – mondta Bill. – Igaz. Folytasd.
Tom felsóhajtott, de az ujjai folytatták az egyenletes masszírozást.
- Az apját rángatta magával, legalábbis gondolom, hogy az apja volt, és nyaggatta, hogy vegyen neki sütit. A pasi direkt lassan ment, hogy húzza a lány agyát, aki pedig végig toporzékolt.

Bill ekkor vette észre, hogy Tom történetének nem igazán lesz értelme; azért meséli csak, hogy elaltassa. Mintha valami kibaszott gyerek lenne. A legrosszabb viszont nem az volt, hogy ezt csinálja, hanem az volt a legrosszabb, hogy működött is. Bill szemei már le is csukódtak, és a szempillái túl nehezek voltak, hogy újra kinyíljanak. Tom ugyanolyan halkan folytatta tovább a bolti élményeinek lényegtelen sorolását, és Billnek hamar túl meleg, túl jó, túl álmos volt a helyzet, az agya pedig az isteni semmibe merült.

Augusztus

Csak azért, mert Tom abbahagyta a próbálkozást, nem jelentette, hogy a város többi lakója is. Tovább próbálkoztak, de semmi sem történt. A bíró még kommentálni sem volt hajlandó, amikor az újságírók mikrofonokat dugtak az orra alá, amitől az emberek rendesen ki is voltak akadva.

- Csak azt kívánom bár abbahagyná mindenki. – ismerte be Bill Anne-nek az egyik szinte mindennapos beszélgetésük alkalmával. Nem találkoztak konkrétan minden nap, de nem járt messze tőle. Néha Bill nem is tudta, hogy Anne a munkáját végzi, és azért van ott, vagy mert ott akar lenni.
- Miért?
- Felesleges. – mondta őszintén egy pillanatnyi szünet nélkül. – És egy kicsit hülyeség.
- Hülyeség?
Bill összeszorította az ajkait. Egyértelmű volt, hogy miért hülyeség, magának nem kellett megmagyaráznia.
- Nincs semmi jobb dolguk az életükben, mint hogy egy gyilkost sajnálgassanak? Mi a fene történt velük? Milyen emberek csinálják ezt?
- Olyan emberek, akik segíteni akarnak. – felelte Anne kedvesen. – Jót akarnak.
- Igen, és ez zavar engem. – morogta, a homlokát dörzsölve. – Egyszerűen nem értem. De tudod mit, amúgy sem számít. Amikor az ügyvédem sem tud semmit tenni, akkor egyik focista anyuka sem fog tudni.
- Az ügyvéded sem hagyta abba a próbálkozást.
- Neki az a munkája. – szinte rákiáltott Anne-re, de mint szinte mindig, most sem figyelt a hangnemére.
- Hogy vagytok te és Tom? – kérdezte, könnyedén váltott témát, és Bill csak pislogott, kicsit meglepődve.
Te és Tom. Ez olyan… nem igazán tudta milyen, de tetszett neki.
- Jól.
- Mint mindig. – mondta Anne, és Bill hallotta az együttérzést a hangjában. Kényelmetlen érzés volt neki. – Gondolom annak is kell lennie.
Nem kérdezte meg mire gondol, helyette azt mondta,
- Ez annyira elcsezsett. – és fel sem kellett néznie, hogy tudja, Anne mosolyog rajta, kedvesen, mint mindig, szinte sajnálkozóan, de azért mégsem. Anne sosem sajnálkozott.
- Szerinted neked vagy neki nehezebb ez?
Bill nagyot nyelt, és lehajtotta a fejét, a tekintetével keresett valamit, amit nézhet. Azt akarta mondani, hogy neki, csak mert olyan szarul érezte magát, de tudta, hogy nem ez a helyes válasz. Csak utált rágondolni, mert túl közel volt valamihez, ahova nem akart eljutni.
- Neki. – mondta végül.
- Miért?
Lehunyta a szemét a rettegett kérdés hallatán. Nem akarta ezt a beszélgetést. Tudta pontosan, hogy Anne mit akar hallani, és ettől minden belsőszerve összerándult, a szíve pedig hevesebben vert.
- Mert, - kezdett bele mégis. – Mert ő marad itt.

Nem számított rá, hogy lesz egyáltalán bárkije is, akit itt fog hagyni; soha nem ez volt a terv. Átverni, csábítani, megbántani – igen. Hogy letörve itt hagyni a halála után? Nem.

Nem is hitte volna, hogy ez lehetséges.

Anne újra bólintott, és úgy tűnt, őszintén elégedett (és kicsit meglepődött?), hogy Bill egyáltalán válaszolt. Bill valószínűleg szintén meglepődött volna, ha egyáltalán érdekelte volna. Hagyta, hogy Anne hadd ásson mélyebbre, és már nem is érdekelte. Egyszerűen belefáradt; ebbe az érzésbe, ebbe az életbe, és a tompa fájdalomba, ami egyre mélyebben telepedett meg a csontjaiban. Már nem volt semmi oka tovább harcolni, ezért inkáb válaszolt a kérdéseire, hogy minél hamarabb letudja.

- Át tudod érezni? – kérdezte, és a kérdés olyan volt, mint egy késszúrás. Bill bólintott. – Mit gondolsz, ő hogy érez?

Egy hosszú pillanatra; olyan hosszúra, hogy Anne talán azt hitte nem is fog semmit mondani; Bill csendben volt. Aztán habozva, de kinyitotta a száját.
- Azt… azt érzi… - összevonta a szemöldökét. Nehéz volt megfogalmazni. – Kétségbe van esve. – mondta, az asztalra bámulva, de a tekintete túlnézett rajta, ködösen, messze. – Veszteséget érez. És mintha lenne egy üres lyuk valahol. – megállt egy fél pillanatra mielőtt folytatta volna. – Valahol mélyen benne. És nem számít mit csinálok, nem megy el, soha nem fog elmenni. És dühös is, mert bűntudata van, és mert egyszerűen nem fair.

Anne bólintott. Észrevette, hogy egy pillanatra kikapcsolt, de úgy döntött, nem tesz rá megjegyzést. A beszélgetés, a vallomás nagyon nehéz volt neki, ezt Anne is látta. Nem volt könnyű nézni, sosem volt könnyű. Ahhoz képest, hogy eleinte végig makacs, dühös, kihívó arccal nézett rá mindig, ez volt teljesen más volt; ez volt az érzelem, amit Anne már a legelső nap óta látni akart rajta. Egyszerre örült és volt szomorú. Örült a fejlődésért, de szomorú volt a fájdalmáért.

Pár őercig egyikük sem mondott semmit, aztán Bill végül megszólalt.
- Abba hagyhatnánk? – kérdezte lehunyt szemmel. A hangja fáradt volt, kimerült.

Anne ránézett, tényleg ránézett, már amennyit láthatott a rejtett arcából, és akkor és ott úgy döntött, hogy igen, abbahagyhatnák. Elég volt; ennél már nem volt szükség tovább menni. Ettől a gondolattól a homlokát ráncolta, nem szeretett erre gondolni. Arról, hogy milyen messze juthatnának, mennyire jobb lehetne, ha kapna Bill lehetőséget, időt. Nem volt idő. Sosem volt idő.

- Igen. – modnta Anne lágyan, Bill vállai pedig megkönnyebbülten lazultak el. – Igen, édesem, abbahagyhatjuk.

Anne nem tudta ez honnan jött, de amint kimondta, Bill a tenyerét a szeméhez nyomta, hogy teljesen eltakarja tőle. Még mindig olyan makacs.

Anne átnyúlt az asztal felett és megfogta a kezét. Kicsit megveregette a csuklóját, nyugtatásképpen. Bill ujjai megrándultak, de a kezét nem húzta el.
- Semmi gond. – mondta Anne. – Kész vagyunk, teljesen kész. Jó voltál. – visszahúzta a kezét, és felsóhajtott. – Kész vagy. 

Szeptember

Tom térdei megadták magukat alatta, és a hideg földre zuhant. A szürke kő egyszerű volt és személytelen, túl személytelen. Csak a név volt rajta és két dátum. Egy régi, elhervadt csokor hevert mellette, a vörös rózsák megfagytak a hideg levegőben.

- Sajnálom, hogy nem voltam itt. – suttogta, és küzdenie kellett, hogy ki tudja mondani a szavakat. – Egyszerűen nem tudtam… nem tudtam. Annyira sajnálom, Bill. – óvatosan megérintette az egyik rózsát, és nézte, ahogy a szirmok lehullanak a földre. Mély levegőt vett. – Őszintén nem tudom mit tehetnék. – mondta, a fejét rázva. – Nem hiszem, hogy tudod mennyit jelentesz… jelentettél… nekem. És ebbe belehalok. – az ajkait összeszorította, ahogy az állkapcsa irányíthatatlanul remegni kezdett, és mély levegőt vett az orrán át. – Mintha soha nem is léteztél volna, semmim nem maradt belőled. Nem tudom elhinni, hogy amikor legutóbb láttalak, két hete volt, és most… most nem vagy sehol. Soha nem foglak elfelejteni, megígérem. Még mindig itt vagyok neked… mindig így lesz, oké?

Tomnak most kellett elmennie, mert tudta, hogy ha most zokogni kezd, nem fog tudni felállni, és itt fog meghalni a hidegben. De az is megfordult a fejében, hogy talán az jobb is lenne.

Remegve állt fel, és végigsimította Bill nevét a hideg sírkövön. Ránézett, a névre, és égtek a szemei. Majdnem kimondta akkor, a szavakat, amik már hónapok óta égették, és széttépték belülről. Még ki is nyitotta a száját, hogy kimondta az első betűt, de egy hang se jött elő, mert már túl késő volt; a szavak csak a síri csönddel találkozhattak volna. Ezért visszatartotta őket. Előtte sem mondta ki, amikor még számított volna, amikor még jelentett volna valamit, így nem tűnt fairnek, hogy most megtegye. Helyette csak azt suttogta, hogy ’viszlát’.

Tom szemei annyira duzzadtak volna, hogy szinte alig bírta kinyitni őket; a torka ki volt száradva, és az orra annyira el volt dugulva, hogy levegőt sem kapott, és valószínűleg ez is ébresztette fel. Először csak feküdt ott, összezavarodva, és még mindig sírva, aztán rájött, hogy álmodott.

- Bassza meg. – káromkodott, és megtörölte az arcát a takaró sarkával. Egész testében remegett. Megfordult, és az órára pillantott, ami elárulta neki, hogy az éjszaka közepe van, egészen pontosan negyed négy, és ez azt is jelentette, hogy már három órája volt 22 éves. Azt is jelentette, hogy már csak négy nap volt vissza.

Nem hagyta abba a sírást, amíg vissza nem aludt.

Bill utálta a születésnapokat, ezért nem is volt meglepetés, hogy nem vette tudomásul Tomét. Tomot úgy tűnt nem zavarta. Amúgy sem akarta, ha emlékezteti, ezt Bill látta rajta.

Késő este volt, Tom egész nap dolgozott, és már csak fél óra volt, hogy Tom születésnapja véget érjen és Billé elkezdődjön, de ez se került szóba.

Az ágyon ültek, a falnak dőlve, és üres fejjel bámultak valami esti talk showt lenémítva. Közöttük, a matracon a kezeik összeértek, Tom ujjai az övéin voltak. Nem fogta konkrétan a kezét, de az érintésnek így is örült.

- Tudtad, – szólalt meg Tom hirtelen, olyan hangnemben, ami azt sugallta, hogy ezen már régóta gondolkozott. Bill majdnem összerezzent, olyan régóta volt már csönd a szobában, hogy még ez a halk motyogás is hangosnak tűnt a fülének. – Tudtad, hogy több, mint egy éve találkoztunk?

Bill kicsit megrándult ezt hallva. Annyi minden történt azóta. Jó dolgok is, de nem mind, egyáltalán nem mind.

Tom a falnak döntötte a fejét, és Bill felé fordult, hogy ránézzen.
- Nem tűnik olyan hosszúnak.
- Örökkévalóságnak tűnik:
- Igen?
- Volt pár hosszú hetem. – mondta, egy kicsit élesebben, mint tervezte, aztán rögtön bocsánatkérően nézett Tomra. Nem úgy értette. Nem teljesen.
Tom bólintott és nagyot nyelt, az ádámcsutkája kidudorodott a torkán.
- Ja. – mondta halkan, és lepillantott a térdeire. Bűntudat. – Nekem is. – megállt, majd bizonytalanul hozzátette, - De nem volt az egész olyan rossz. Vagy…?
Egy pillanatra Bill azon tűnődött, hogy nem is mond semmit, de a végén mégis megtette. Tom úgy tűnt nagyon fél a válaszától; hogy ne válaszolhatott volna?
- Nem.

Csendben néztek egymásra, és valami megmagyarázhatatlan villant fel közöttük. Egyfajta kölcsönös megértés valamiről, amit Bill nem értett. Tom ujjai megszorították az övéit, annyira, hogy majdnem széttörték a csontokat, és volt valami a tekintetében, talán szavak, amiket ki akart mondani. Bill üvölteni akart, hogy mondja már, de nem tette.
- Mi az? – kérdezte helyette, halkan, nem a durva követelőző hangnemmel, ahogy szerette volna. – Furcsán nézel rám, és kezded megölni a kezem.
Tom pislogott, mintha fogalma sem lenne miről beszél Bill, de aztán engedett a gyilkos szorításából, és elkapta a tekintetét.
- Ne haragudj. – motyogta. – Én, öm, csak volt egy… - megint Bill szemébe nézett, és a tekintete olyan… gondolataiba mélyedt? Bűnbánó? Szomorú volt? – Egy álmom.

Bill lassan bólintott. Mindent tudott az álmokról, és nem akarta megkérdezni Tomot, hogy mondja el. Ha el akarná mondani, valószínűleg már úgy is megtette volna.

Aztán, ugyanazzal a furcsa nézéssel az arcán, Tom a kezét Bill tarkójára rakta, a hüvelykujjával az állkapcsa szélét simogatva, és előrehúzta, hogy megcsókolja. Gyengéd csók volt, és elég rövid is, nem is különbözött sokban a korábbi csókjaiktól, mégis más érzés volt. Nehéz volt megmagyarázni, mégis más volt.

- Jól leszel? – kérdezte Bill, amint elszakadtak egymástól, de az orruk még mindig összeért, és ugyanazt a levegőt lélegezték.
Valami hirtelen felvillant Tom arcán, valami sötét, de hamar el is tűnt, mielőtt Bill elemezni kezdhette volna.
- Ja. – mondta, miközben tovább simogatta a Bill füle alatti pontot. – Ne aggódj miatta. – folytatta, szomorúan mosolyogva, és a kezeit az ölébe ejtette, a karórájára pillantott, és a kicsit fájdalmas arckifejezése mindent elárult Billnek. A rohadt születésnapja. Megint. Szó nélkül, Tom újra összekulcsolta az ujjait Billel, és finoman megszorította az ujjait. Inkább egy ’bocsánatnak’ tűnt, mintsem ’boldog szülinapnak’.

Bill megkönnyebbült, hogy nem volt semmi ajándék, vagy bármi hasonló a láthatáron. Nem lett volna képes a legutóbbi karácsonyi események megismétlésére, az is épp elég rossz volt, és az ajándéknak sem lett jó vége. Most már azt sem tudta merre lehet, és a legrosszabb, hogy néha még mindig azon kapta magát, hogy hiányolta a medált a nyaka körül. Bárhol is volt most már, emlékeztette magát, amúgy is elszakadt, és nem is fog visszajönni.

Elhessegette a gondolatokat, és visszafordult a lenémított tévé felé. A csókot még mindig érezte az ajkait, és anélkül, hogy észrevette volna magát, a fejét Tom vállára döntötte, belélegezve az egyenruhája és a bőre illatát. Először Tom szinte megfagyott, nem számított erre, de pár másodperccel később ellazult egy kicsit remegő sóhajjal, és a halántékát Bill fejének támasztotta, az orrával kicsit beleszippantva a hajába.

- Tudod, - szólalt meg Bill halkan pár percnyi kényelmes csönd után. – Az összes szar születésnapomból, a mostani nem is annyira rossz.
Tom kicsit felnevetett, halkan, és újra megszorította az ujjait, ezúttal gyengédebben.
- Ennek örülök.
- Komolyan mondom. – Bill a szájába harapott, és felpillantott Tomra, bár nem látta rendesen a jelenlegi pozíciójából. – Azt hiszem én… én… - mély levegőt vett, frusztrált volt saját maga miatt. Egy egyszerű ’köszönöm’ tényleg olyan nehéz lenne? – Mindegy.
- Semmi gond, nem kell. – mondta Tom lágyan. Tökéletesen olvasott a fejében, ami egy kicsit idegesítő volt, de ugyanakkor, megnyugtató is.

De ahogy Tom is mondta, semmi gond, mert amúgy is tudta mindegyikük. Talán jobb, ha néhány dolog kimondatlan marad.

- Biztos vagy benne, hogy ezt végig akarod csinálni?
- Ne kérdezgesd már ezt. Igen, biztos vagyok.
- Csak… ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha láttam.
- Muszáj lesz, nem érted? Muszáj.

Tom nagyjából húsz perccel éjfél után el is ment, és először Bill próbált elaludni, de hamar rájött, hogy képtelen. Túl sok dolog kavargott a fejében. Felült, és a hajába túrt, a tekintetével pedig keresett valami tennivalót. Végül észre vett valamit, ami elfeledve hevert félig az ágya alatt. A szíve a szokásosnál kicsit erősebben vert, ahogy lehajolt és felvette, végigsimítva a borítóját a könyvnek. Jól el volt használva, tele volt szamárfülekkel és kicsit szakadt lapokkal, a gerince megfehéredett és megtört, bár Bill még soha ki sem nyitotta. Még emlékezett rá, hogy megfogadta, hogy ez lesz az utolsó könyv, amit halála előtt el fog olvasni, és most már attól is rettegett, hogy kinyissa, mert ha megtenné, valósággá válna. Hogy egy halott ember.

Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, és kinyitotta a könyvet, ahol az első két üres oldal volt. Illetve nem volt üres.

Bill,
Tudom, hogy valószínűleg nem érted miért adom ezt oda, elvégre ez a kedvenc könyvem, de szerintem tetszeni fog, és én már amúgy is sokszor olvastam. Tudom, hogy nem akarod, ezért nem is vettem semmit. Vedd úgy, hogy ez egy legjobb barát ajándék, ha úgy jobb. Az egyik legértékesebb tulajdonom adom neked. :) Sokkal többet érdemelsz, mint hiszed; nem tudok semmit nem adni.
Boldog születésnapot!
- K

Bill becsapta a könyvet, és olyan gyorsan lerakta, amennyire csak tudta, mintha csak égetett volna. Valamilyen szinten, úgy érezte, égetett is.

Az a könyv volt az egyetlen rendes születésnapi ajándék amit kapott 11 éves kora óta. Akkor egy focilabdát kapott az apjától, aki valószínűleg azt remélte, hogy ezzel a fiának több ’férfi’ hobbija lesz, és meg is ígérte Billnek, hogy majd játszik vele valamikor. Soha nem tette, és a végén Bill kiszúrta a labdát egy bicskával. Azóta csak pénzt kapott minden születésnapjára és karácsonyra.

És aztán, a 15. születésnapjára, ő odaadta neki azt a könyvet. Ez volt a kedvence, mindig magával cipelte, Bill ezért is volt meglepődve, amikor Karina odaadta neki, és azt mondta, hogy Bill is megérdemli, hogy érezze, amit ő érez minden alkalommal, amikor elolvassa. Mintha egy könyvtől lehetnének érzéseid. De megígérte saját magának és Karinának is, hogy el fogja olvasni, amikor majd számít. Fontos volt Karinának, ezért biztos akart benne lenni, hogy az lesz az utolsó könyv, amit valaha elolvas.

És most, hogy itt volt az a pillanat, nem bírta kinyitni. Nem tudott ránézni a kacskaringós írására, nem tudott olyasmit a kezébe venni, amit Karina annyira szeretett. Most már nem, amikor az ő hibája volt, hogy Karináról csak múlt időben lehetett beszélni. És aztán volt még valami, amit nem igazán tudott megmagyarázni, de az a valami szintén megnehezítette, hogy betartsa az ígéretét.

- Nem tehetem. – suttogta, a könyvet nézve. – Sajnálom, nem tehetem.

Szeptember 4

Tom erősen átölelte Billt. Annyira erősen, hogy majdnem megfojtotta, és annyira közel, hogy épp hogy nem olvadtak egymásba.

Bill mély levegőt vett, és viszonozta az ölelést.
- Rendben van. – mondta halkan, az állát Tom vállának támasztva. – Megpróbáltad. Ennél többet nem is kérhettem volna.
Tom csendben volt, szinte egy szót sem szólt, amióta ma reggel bejött. Sápadt volt, és remegett; úgy tűnt, sokkal jobban dél, mint Bill. Bill egyszerűen nem érzett semmit.
- Szerinted a pokolra jutok? – kérdezte Bill akkor, alig suttogva. Ezeket az aggályait még nem mondta Tomnak, de ez volt az utolsó lehetősége, és tudnia kellett mit gondol Tom.
Tom elhúzódott az ölelésből, hogy a szemébe nézgessen.
- Tessék?
- Pokol. – ismételte Bill. – Hiszel benne?
- Nem. – mondta Tom, kicsit ráncolva a homlokát. – De ha létezik, akkor is a gonosz embereknek. Te nem… te egyszerűen nem az vagy.
- Ez vitatható. – mondta Bill, Tom szemeibe nézve. Szomorúnak tűnt, de a szomorúság közepette, volt Tom tekintetében más is. Félelem? Idegesség? Bill nem tudta volna megmondani. Bármi is volt az, bármit is érzett, a szemei megteltek könnyel. – Rendben van. – mondta Bill újra, remélve, hogy Tom nem fog sírni.
- Basszus, Bill. – mondta Tom, felnézett, és megrázta a fejét. – Abbahagynád ezt? Nincs rendben, ne mondd, hogy rendben van.
- Nem lefejezni vagy máglyán elégetni fognak. – mondta Bill. – Ne legyél dühös.
- Nem vagyok. – mondta Tom, és felsóhajtott. – Sajnálom. Nem vagyok dühös. Én csak… én csak nem akarom, hogy bármi elromoljon.
Bill a homlokát ráncolta.
- Hogy érted, hogy ’elromoljon’?

Bármit is akart Tom ezután mondani, kulcsok csörgése szakította félbe a folyosóról. Bill arrébb akart lépni, de Tom maga mellett tartotta, erősen szorítva a derekát, és nem volt hajlandó elengedni még akkor sem, amikor Braun belépett a cellába. Andreas is ott volt vele, de odakint állt kényelmetlenül, zsebre vágott kézzel.

- Meg kell kérnem, hogy vedd fel ezt. – mondta Braun bocsánatkérően kettejüket (főleg Billt) bámulva, bilinccsel a kezében.

Bill érezte, hogy Tom megfeszül mellette, és a dereka körül a karja még szorosabban fogta. Ennyi volt, gondolta, hevesen dübörgő szívvel. Ez a rendőr érte jött, hogy elvigye, hogy egy napig egy elkülönített szobában tartsa, és aztán holnap…

- Várjon. – mondta Bill. Hirtelen úgy érezte, nem volt elég idő. Még nem búcsúzott el. Annyi mindent nem tett még meg. Annyi mindent nem fog már megtenni, nem fog már látni, nem fog már kimondani. – Lehetne, hogy…?
- Igen, persze. – mondta Braun lágyan, és Bill azonnal megfogta Tom arcát, és az ajkait befedte a sajátjával. Nem számított most már, hogy bárki meglátja őket. Ez a férfi, amúgy is mintha tudta volna, tekintve, hogy milyen udvariasan elfordult, hogy egy kis teret adjon nekik. Andreas ugyanazt tette, kicsit túl intenzíven bámulta a folyosót.

Tom, Billel ellentétben, nem bírta visszatartani, és a könnyek végigszöktek az arcán. Belekeveredtek a csókba, amitől sós íze lett, és Bill átkarolta a nyakát, lenyelve a könnyek és a szomorúság ízét. Tom megragadta a fejét, beletúrt a hajába, hogy megtartsa, magához szorítsa Billt.

Egy perccel később, nem szívesen, de elhúzódtak, és Tom a homlokát Billéhez támasztotta, lehunyt szemmel.

Bill letörölte Tom arcát, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de semmi sem lett volna elég kifejező.
- Ott leszel? – kérdezte helyette, halkan, és Tom bólintott, kinyitva a bevörösödött szemeit.
- Mondtam, hogy ott leszek, nem?

Bill bólintott, és Tom eltűrte Bill haját a szeméből, és ott tartotta, mintha még egyszer, utoljára az egész arcát magába akarta volna szívni. Bill hagyta neki egy darabig, aztán hátrébb lépett, el a karjaiból.
- Szia. – suttogta, és Tom karjai bénán hullottak maga mellé. Bill elfordult, mielőtt láthatta volna Tom arckifejezését, és Braun előrelépett, hogy Bill kezét megbilincselje.

- Megállítanám ezt, ha lehetne, kölyök. – mondta Braun halkan, ahogy finoman megfogta a bicepszét.
Bill nagyot nyelt, az üres érzés most még inkább megjelent.
- Igen…

Braun felsóhajtott, és elkezdte kivezetni Billt arról a helyről, ami az utóbbi években az otthona volt. Nem mert hátra nézni Tomra; túlságosan félt attól, hogy mit tenne tőle, ezért inkább felemelte a fejét, és hagyta, hogy kivezessék, anélkül, hogy hátrapillantott volna.

A cellából, Tom nézte, ahogy Bill elmegy, és amikor az ajtó bezárult, a térdei automatikusan remegni kezdtek, annyira, hogy egy szék támlájába kellett kapaszkodnia, hogy megtartsa magát. Pár másodpercig ott állt, csak a légzésére koncentrált, aztán kinyílt a cella ajtaja. Egy kegyetlen pillanatra azt gondolta, hogy Bill jött vissza, és hogy az egész csak egy álom volt, hogy ez meg sem történik, de a reménye hamar semmivé lett, amikor Andreast meglátta.

- Szia. – mondta, miközben óvatosan beljebb ment. – Muszáj… be kel zárni a cellát. – mondta, és bocsánatkérően ráncolta a homlokát. – Valaki jönni fog majd, hogy kitakarítson, és elvigye a… a cuccokat… ja.

Más szavakkal, előkészítse valaki másnak.

Tom hallotta mit mondott, de nem bírta felfogni. A teste nem mozdult. Amikor el fog menni ebből a szobából, az lesz az utolsó. Soha nem fog többet visszajönni.
- Én csak, én… kell egy pillanat. – nyögte ki végül.
- Igen. – mondta Andreas, kicsit ügyetlenül dörzsölve a nyakát. – Persze.

Tom elengedte a széket és megfordult, összeszorult szívvel nézett körbe a szobában. Az ágyhoz ment, nehézkesen leült, és felvette az ott heverő könyvet. Bill egyetlen tulajdonát, leszámítva a ruhákat, amiket sosem használt. Eltűnődött, hogy olvasta-e.

- El fogod vinni? – kérdezte Andreas. – Nem mondom el senkinek. Mármint ha elviszed.
Tom bólintott, és lenyelte a nagy gombócot a torkában.
- Igen. – mondta végül. – Szerintem igen.
Felállt, és gyorsan végighúzta a kezét a szemei alatt, remélve, hogy elég természetesnek tűnt. Valószínűleg senkit nem tudott átverni, de azért próbálkozhatott.

Oda ment az ajtóhoz, de út közben megfordult, hogy körbenézzen az egész szobában. Olyan üres volt Bill nélkül. Most már csak egy szoba volt, csak egy sima börtöncella. Az ágy, olyan lepukkant, tele strigulákkal; szinte el is mosolyodott. Eszébe jutott, amikor először látta, és hogy mennyire megijedt tőle, hogy azon gondolkozott mióta lehetett Bill ott. Vajon ezt az utolsó napot is odakarcolta?

Visszaemlékezett arra az időre, amikor még Bill nevét sem tudta, amikor csak egy szám volt egy fémajtón. Furcsa volt, hogy mennyire vissza akart menni oda, hogy milyen szívesen megtette volna, ha lehetősége lett volna. Inkább visszament volna a bizonytalanságokhoz és a titkokhoz. Bármi jobb lenne, mint ami most fog történni.

Talán őrült volt.

Talán Bill örökre utálni fogja.

De talán nem.

És ez volt az a halvány reménysugár, ami erőt adott Tomnak, hogy bezárja a 32-es szobát, legutoljára.